Magyar Miklós: Montmartre híres művészkabaréja, a Fekete Macska

•

A Fekete Macska plakátja

A társas élet színhelyeként már a XVIII. század óta létező párizsi kávéházak gyorsan a főváros képének részévé váltak. Ezek az intézmények sok esetben, már a kezdetektől fogva, irodalmi vagy filozófiai identitással rendelkeztek, de valójában nem nevezhetők irodalmi köröknek, és az új formává, a művészkabarévá való tényleges átalakulásuk a tizenkilencedik század utolsó harmadában kezdett kibontakozni. A Divan japonais és a Moulin Rouge énekesnője, Yvette Guilbert, akit oly gyakran ábrázolt Toulouse-Lautrec és még számos festő, emlékirataiban elmeséli, hogyan találkoztak véletlenül a híres Fekete Macska (Chat Noir) nevű kabaré kitalálói, Émile Goudeau és Rodolphe Salis egy Montmartre-i utcán 1881-ben.

Toulouse-Lautrec: Yvette Guilbert

Guilbert elmondása szerint Émile Goudeau, író és költő egy új helyet keresett az Hydropaths nevű irodalmi klubjának, míg Rodolphe Salis, túláradó fantáziájú amatőr festő arról álmodozott, hogy létrehoz egy szabad akadémiát, ahol művészek és írók találkozhatnak egy ital mellett és előadhatják műveiket. 1881-ben Salis kibérelte a Rochechouart körút 84. szám alatti, egykor a posta által használt helyiséget, ahol meglátott egy kóbor fekete macskát, amelyről azonnal elnevezte az intézményt.

A Chat noir 1929-ben

A névadásban állítólag szerepet kapott Edgar Allan Poe A fekete macska című novellája, amelyben a mű narrátora elmeséli, hogy egy fekete macska miatt ítélték halálra. Poe így írja le a macskát: „A macska rendkívül nagy lett, gyönyörű fekete szőrű, s nagyon okos állat volt. Nőm, kiben meglehetős adag babonás hit lakott, ha a macska okosságáról beszéltünk, nem egyszer mondta el a pórnép azon babonáját, hogy minden fekete macska macskabőrbe bújt boszorkány.” (Pásztor Árpád fordítása) Mások a kabaré nevében Charles Baudelaire A macska című versére való utalást látják. Valóban, Baudelaire macskája is uralja a környezetet, ám jegyezzük meg, hogy míg Poe-nál „macskabőrbe bújt boszorkány”, addig Baudelaire-nél „a hely áldó szelleme.”

„Ő a hely áldó szelleme,
mindent birodalmában ő visz:
ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
tündére tán, tán istene.” (Babits Mihály fordítása)

Yvette Guilbert szerint Goudeau és Salis találkozása és a kabaré megnyitása „Montmartre és a Latin negyed házassága” volt. Amikor azonban a szórakozóhely Párizs szívéből a „falusias” Montmartre-ra költözött, úgy tűnt, hogy az ifjúság megszabadul az Egyetem, a Képzőművészeti Főiskola és az Öt Akadémia Intézet szabályaitól. Salis zseniális módon megértette ennek a generációnak a várakozásait. A helyiséget XIII. Lajos stílusú bútorokkal és különböző történelmi tárgyakkal rendezte be, hogy régies hangulatot teremtsen. A Fekete Macska sikere azonnali és óriási volt. Az új kabaré egyedülálló eredetisége miatt maradt emlékezetes. Már kezdetben is az életöröm, a paródia és a művészi ambíció társulásaként mutatkozott be. Salis kiváló kommunikációs érzékkel rendelkezett. Gondoskodott arról, hogy a Fekete Macskának titokzatos és látszólag „kizárólag egy kis csoport számára fenntartott” jelleget adjon, miközben ügyesen hirdették a helyet, így gyorsan híressé vált. Montmartre dombján a kabaré egyfajta ellenállási szigetként jött létre a polgári konvenciókkal és művészetekkel szemben. Salis pincérei akadémikusnak öltöztek, egyszerre kifigurázva az Akadémia intézetét, ugyanakkor jelezve, hogy a kabarét a szellemnek és a művészeteknek szenteli.

Korabeli képeslap, előtérben az akadémikusnak öltözött pincérrel

A Fekete Macska híres stílusát később más kabarék is utánozták: a Taverne du Bagne, ahol a személyzet rabruhába öltözött, az Abbaye de Thélème, ahol szerzetesek szolgáltak fel, vagy a Le Néant, Le Ciel és L’Enfer, ahol koporsók és szellemek díszítették a helyiségeket. Azonban ezek a próbálkozások felszínesek maradtak, és nem értek el valóban művészi eredményt. Montmartre számos egyéb szórakozóhelye, mint az Auberge du Clou, a Moulin de la Galette, a Moulin Rouge vagy a Bal Tabarin sem versenyezhetett a Fekete Macskával, mert Salis kabaréjában már az első perctől megjelent a művészi és irodalmi alkotói szándék. A Fekete Macska kicsi és szűk hely volt, amely elősegítette a kapcsolatokat, és ahol fiatalok és idősebbek kötetlenül léptek fel. A zongora, amely a korszakban még tilos volt az ilyen helyeken, lehetővé tette a művészetek közötti interakciót és egy élénk atmoszférát teremtett. A Fekete Macska nemcsak a franciák, de a külföldi hírességek körében is népszerű volt Megfordult itt Giuseppe Garibaldi, Görögország, Portugália és Szerbia királyai, Brazília császára, sőt a walesi herceg, a későbbi VII. Eduárd, akitől Salis tréfásan megkérdezte, mi újság az „anyukájával” (Viktória királynővel!). Marcel Proust is említi a kabarét Az eltűnt idő nyomában című regényében. A könyv első részében (Swannék oldala) Swann különösnek találja, hogy a Grévin Múzeum előtt Odette a „kétes hírű” Chat Noir-ba ment: „nem igazán értem…a lakásáról nem egyenesen a Grévin Múzeumba mentek? Előbb még máshová? Nem? Ó milyen fura! Nem sejti, mennyire mulattat, kicsi Mémém. De micsoda bolondos ötlet volt Odette-től, hogy azután a Chat Noir-ba menjenek, ez igazán rá vall…Nem?” (Jancsó Júlia fordítása)

Amikor 1892-ben a Chat Noir meghívja Yvette Guilbert-t egy teljesen az ő dalainak szentelt estére, számos híresség csatlakozik a törzsvendégekhez: Toulouse-Lautrec, Catulle Mendès, a későbbi képviselő és miniszter, Léon Fourbeau, aki a híres A fiáker című dal szerzője, mely az énekesnő egyik leghíresebb dalává vált. Tíz év alatt a Chat Noir híressé lesz, tulajdonosa pedig meggazdagszik.

Henri Rivière árnyjáték-színháza

Az ötlet egy improvizációból születik, amikor egy este néhány törzsvendég kézmozdulatokkal alakít ki árnyképeket egy textílián keresztül. Hamarosan ez a vállalkozás jelentős méreteket ölt és egész szervezetet igényel. Rivière egy különleges termet építtet, egy összetett gépezetet és fénytechnikákat használ, melyekkel egy tucatnyi kezelő cinkből kivágott figurákat mozgat egy kis térben Számos szerző, festő és zenész készít humoros, történelmi és fantasztikus darabokat, melyek szépsége, színei, költészete és egyedi hatásai tíz éven át lenyűgözik a párizsiakat. A művészien kifinomult előadásokat zongorán kísérik olyan zenészek, mint Charles de Sivry, Paul Verlaine sógora. Az ifjúság egyik követelése a Chat Noir-nál a művészetek találkozása. Bár más kabarék is fontos szerepet játszanak Montmartre életében, mint például a Moulin rouge és Aristide Bruant Mirlitonja, egyik sem éri el az általa alapított intézmény hírnevét; az ottani varázslatos keverék a szórakozás, ünnep és művészi ihlet között egyedülálló.

Henri Rivière árnyékszínháza szoros kapcsolatban áll a szimbolista mozgalommal, ahogyan azt Jules Lemaître is felismerte, sőt, meg is előlegezi azt. Rivière és munkatársai előadásai, messze nem csupán hosszú gyermek- vagy népi hagyományra épülő szórakozások, szorosan kapcsolódnak egy új színházi vízióhoz. Théophile Gautier 1855-ben kiadott Zsebszínház című műve már kifejezte a színház új dimenziója iránti vágyát: szűkebb és költői, nem pedig látványos és narratív. Az 1890-es években, évekkel Rivière színházának megvalósítása után, egyre több kezdeményezés jött létre e szándék megvalósítására. 1891-ben Paul Fort, Camille Mauclair és Lugné-Poe létrehozták a Théâtre d’Art nevű színházat. A mindössze tizennyolc éves Fort bátorkodott írni Verlaine-nek, Mallarménak és Moréas-nak, hogy kérje védnökségüket, amit meg is kapott. Moréas-nak ezt írta egy mindeddig kiadatlan levélben: „A szimbolisták rendelkezésére bocsátok egy bábszínházat, egy kínai árnyszínházat és engedelmes művészeket, akiket beavatunk a valódi művészet rejtelmeibe.” Nyilvánvaló, hogy Paul Fort elképzelését egyértelműen a Fekete Macska és Rivière ihlette. Ez a merész vállalkozás kulcsszerepet játszott a szimbolista dráma megteremtésében és a szöveg új kapcsolatában annak megjelenítésével, szemben André Antoine szabad színházának realizmusával. A Théâtre d’Art írókat és művészeket is összehozott, különösen a nabik csoportját, a díszletek és a programok kialakítása köré.

1893-ban ez az idealista színpad Lugné-Poe irányítása alatt Théâtre de l’œuvre néven folytatta tevékenységét 1899-ig, számos újítással, de végül anélkül, hogy árnyakhoz vagy bábokhoz folyamodott volna. Más kezdeményezések radikálisabbak voltak ebben a tekintetben. Ilyen volt például a Galerie Vivienne híres bábszínháza, amelyet Maurice Bouchor és Henri Signoret nagy sikerrel tervezett, valamint a „Théâtre minuscule” André és Jacques des Gâchons testvérektől, ahol festett jeleneteket vetítettek egy kicsiny képernyőre egy válogatott közönség előtt.

Az árnyszínház, amelyet Rivière a mintegy negyven előadásában megvalósított, és amely híres metszeteiben is megjelenik, kapcsolódik a szimbolista festők érzékeléséhez, akik az optikai ábrázolás helyett a jelképeket részesítették előnyben. A Szent Geneviève, A tékozló fiú, az Út a csillagokig című művekben Rivière és munkatársai egy egyszerűsített és szuggesztív univerzumot teremtettek, amelynek sziluettjei és színei szembehelyezkednek a művészi realizmussal és az irodalmi naturalizmussal.

Út a csillagokig