Szatmári Fischer Teréz: Történet nélkül (versek)

A kristályt emeljétek föl!

A régi háznak a múlt talajába eresztett gyökértörzse nőtt.
A tetővel fedett falak határolta tér, akár az idő teste.
A pincemélyben tölgyfahordók, mind jó borral telt.
Ki ültette a szőlőt? Aki a tőkéknek napfényes helyet talált,
az lett a pásztorod. Öleld magadhoz a halottat, akit szerettél.
Ne a kar mozdulatával, hanem az emlék által.
Leereszkedsz a pincébe, végig tapogatod a hordók dongáit,
szemügyre veszed a száraz homokban tárolt sárgarépák buckáját.
A hangja, amin beszélt, a tekintet fénye, a kéz,
amivel letörölte az izzadságot a homlokáról, megpihent
a szőlő metszése közben. Egyre áttetszőbb formát nyer a rajzolat.
A kredencből teáscsészét veszel elő, a lilát,
vizet forralsz, a padlásról lehozod a szárított hársfavirágot.
Végül a fehér asztalterítőn fészket raktak az árnyak. Este lett.
Állhatatosan tartod elmédben az emlékmagot,
a halálnak halálával halt pásztorról, akit szerettél a házban.
Kristály lett ő a kiontott időben. Oly könnyű, akár egy hópehely,
de távoli, mint a csillag, pedig benned lakozik.
Halandó a halandóból nyeri vissza a teljességét, a napon,
amikor együtt lesztek újra, és aki fázik, nem fél vigyázni rád.

Történet nélkül

Fátyolosan még látod a flamingót, az utolsó
álomképet: cingár madárlábán pelerint horgolt.
Végül a felhőtakarta, mustársárga napfáklyát.
Hajnal óta szakadatlanul hó porzott az úton.
Kifakult, összegyűrt papírlapokon néhány golyó
gurult végig, tétován összekoccantak, szétváltak.
Átázott, mentazöld anorákod a kályhán száradt.
Behemót plasztikváza terpeszkedett a makramén.
Tejszínű, dús kelyhekkel áldott, öldöklő liliom.
A test törékeny, a lélekre viszont más pokol vár.
Gazdátlan kakas didergett a sorvadt facsemetén,
fagyos sárrög, kőszilánk, tüske szúrta borzas testét.
Éjszaka összevérzi hófehér szárnyait. Fásult,
mint a lélek, ha elveszíti saját történetét
A pokol üreg, ahol egyáltalán nincs történet.