Szalay Károly /1929-2025/

Számíthattunk rá, számíthatott ránk. Örömünk, hogy tisztelte munkánkat. Szomorúságunk, hogy elment. Ezen a napon született. Gyászoljuk.

Rá a 2017-ben szerkesztésünkben megjelent Önlexikon című gyűjteményben fogalmazott oldott-tömör önszócikkel emlékezünk.

(A szerkesztőség)

†

Szalay Károly: Önszócikk

Irodalmi értékeinkért magányosan küzdő, méltatlanul magára hagyott Szondi György azzal tisztelt meg: írjak önironikus szócikket tervezett lexikonjába. Az önirónia előföltétele az önismeret. Karinthy Frigyes szerint viszont: „Halála előtt senki sem jellemezhető.” Otrombaságnak tartanám ezért a kérés visszautasítását, annak azonban nem látom értelmét, hogy egy lexikoncikkért eltúlvilágoljak. Hagyhatnám kifigurázásomat okos, művelt barátaimra-kollégáimra, ők azonban nem írnák meg, mert Szent Pál-i „philadelphiával”, testvéri szeretettel viseltetnek irántam. Aki meg boldogan vállalná?… Mentségükre mondom: hitványoncok körében önmagam elleni indulatgerjesztésben figyelemre méltó eredményeket érek el. Lelkületem kibékíthetetlen ellentétessége okán. Anyai ágról elképesztően szorgalmas Duna–Tisza közi, de kötekedő, fejjel a falnak „én vagyok a kunságifi, nem parancsol nekem senki” népnek, apai ágon a ravasz, üzletenc, furmányos, poénkodóan komolytalan „dona ferentes” nációnak az elfuserált keresztezése vagyok. Minek okáért, ahol hellénkednem kellene, homlokot zúzó kiskunként öklelek, ahol meg finoman kellene pengéznem, léleksmirgliző szarkazmussal viselkedek – állítólag. Matematikailag mondva: reciprok ember vagyok.

Gyermekkorom óta az életem szakadatlan hajsza, cselekvés-rögeszme, munkamánia volt ez idáig, s „szépkoromra” tekintettel mondhatom, szinte a halálomig. Pontosan tudom, semmittevéssel csak a Ravenna közeli tengerparton töltöttem három órát, azt is baráti házaspár kedvéért. De az is igaz, fölöslegesen túlhajszoltam a sportolást. Fölöslegesen, mert ügyetlen voltam. Kerékpároztam, atletizáltam, úsztam, eveztem, vívtam, teniszeztem, vitorláztam. Sok érmet nyertem, de egyedül csak céllövészetben téptem le két országos első helyet. Az egyiket 13 éves koromban kecskeméti iskolatársam javára. A Horthy Miklós lőtéren célzóvíz hatására a mellettem lévő céltáblára lőttem egy kettest, Pünktlich Szucsa (Acsay Laci) legfőbb ellenfelének. A másik aranyat már én kaptam – LIBERÁTOROK segítségével. A szakadatlan légiriadók kicsinálták vetélytársaim idegrendszerét, az enyémet nem. „Laza lelki tartás!”

Legenda szerint burokban születtem, én szerencsétlennek tartom magam. Mindent elfuserantok. A „nőügyeimet” is. Igaz, rojtos pantallójú csepeli tanítócskaként a legjobb nőkkel jártam, a csengőfrászos idők egyik legszebb operettprimadonnájával is, de tény és való, kudarcaim mellett sikereim eltöpörödtek. A buták mind kikosaraztak. Azt is meg kell gyónnom, nem tudtam velük bánni, nem fogtam föl értékeiket, bonyolult lelküket. Bal-fácánkakaskodtam. Nem értettem meg: soha nem a férfi választ, mindig a nő. Don Juan-osdim hazug legenda.

Szakmailag (szellemileg), hasonlóképp a sportoláshoz, őrülten hajszolom magam máiglan. Mindent tudni akarok, ami abszurd képtelenség. Ám soha nem tettem föl egy lapra mindent, hagytam egérutat magamnak. Festőnek készültem, de amikor a Szent István körúti bizományiban megláttam nagyméretű, Erdőrészlet című festményem ezzel a cédulával: „szignó nélkül, valószínűleg Vass Elemér”, azonnal szakítottam a piktúrával, noha Vass Papit imádtam. A nőket nemkülönben, de azért sohasem akartam nőnek látszani.

Egész életemben az új, az eredeti, a magyar művelődésből még hiányzó érték megteremtése, hiánytémák kidolgozása izgatott. Aspirantúrára jelentkezve mint „csepeli proletár-káder” 1953-ban ezért vállalkoztam Karinthy Frigyes életművének földolgozására. Tudniillik: Rákosi Mátyás gyűlölte az írót, és 1948‑tól 1954-ig be is tiltatta újrakiadását. Sokunk szerencséjére Sztálin meghalt, s a rövid pauza elegendő volt arra, hogy 300 jelentkezőből harmadmagammal fölvegyenek aspirantúrára. De mint mindig, akkor is sorra böhömentyűztem. Megírtam az íróról a nagymonográfiát, ami nem illett volna, mert társaim (az irodalomtörténészek) semmittevő, lusta dögök voltak. Fölgyűjtöttem a Karinthy életművet, amit azzal tetéztem, hogy antikommunista írásait is. Ez azonban még bocsánatos bűnnek számított, de azt MINDMÁIG nem bocsátják meg neki és nekem, hogy közhírré tettem legszebb Trianon-siratóit is, amelyeket igaz hazafiként vallott meg. És minden politikai oldalt fölzaklatott Karinthy mély magyarsága. „Hogy merészelt éppen ő?….” Tetszenek érteni.

Kiszekáltak a szakmából. Tudományos fokozatom ellenére. Vagy épp ezért. Az egyik hóhérom náci kifejezéssel azt írta: Szalayt „ausradieren” az irodalomtörténet-írásból. Persze kiröhögtem őket. Művészeti cikkeket, fotókritikákat, történelmi tárgyú pamfleteket, regényeket, filmtörténetet, filmelméletet, filmesztétikát, jégkorszaki festészetet és mindenféle kultúrtörténeti (Pompeji) rittyeneteket gonoszkodtam, de mindig arra törekedtem, hogy olyan témákat dolgozzak ki, amelyek hiányoznak a magyar művelődésből. Chaplin-, Tati-, Buster Keaton-, filmburleszk-, filmkorszak-monográfiák, mi több, kitaláltam a „szintetikus komikum-elméletet”. Filmkönyveim – kész röhej – kötelező olvasmányok voltak a foxi-maxi egyetemen, sőt!, ugyanazok a művek negyven év múltán – manapság – némely egyházi egyetemen is. Nem semmi: ötven-hatvan éve írt munkáim minden sorát fölvállalhatom.

A Kádár-rezsim „puha diktatúrájában” 1985-ben, 1988-ban, 1989-ben jelent meg a kommunizmust szatirizáló trilógiám. És benne, horribile dictu Mindszenty véleménye szóról szóra a népfölkelésről. Amit a buggyantott agyúak máig nem kognoszkáltak. Epikai érzékletességgel megírtam a koncepciós pereket, a parasztkínzásokat, a kitelepítést, a közrettegést, a csengőfrászt, az 1948 és 1989 közötti borzalmakat, amely trilógia végül is több kiadásban és kb. százezer példányban jelent meg. Amiről csak a szakma NEM MERT tudomást venni mindmáig. 1956 dicsőségére. Holott regényeimről és egyéb műveimről fölsőfokban írtak. Nesze neked 1956-os szabadságharc. Csak a minden művemet pikáns, erotikus, pornografikus elemekkel átszőtt mozzanatokra merészeltek odafigyelni a testi-lelki maszturbancok.

És most következzék az öniróniának is minősíthető önvallomás. Ha apámat nem viszi el az ÁVH, ha nagybátyámat nem börtönzi be a katonapolitika a Margit körútra, ahol mindkét karját eltörték vallatás közben, ha sógoromat nem csukják le 1949-ben koncepciós perben, antikommunista szatíráim sohasem jelennek meg. És ha a Magvető igazgatója, eredetileg a Kat. Pol. helyettes parancsnoka nem ábrándul ki társaiból, akik őt is megkínozták, és nem támad lelkifurdalása múltja miatt, nincs trilógia. Írói bátorságomat megelőlegezve kegyetlenül megszenvedtek családtagjaim. És amikor a remek költő és kritikus azt írta a Kortársban nemrég Szent Jeromos éjszakája című regényemről: „Szalay Károly egyike (nagyon kevesen vannak már kívüle) korunk legműveltebb s egy kiveszőfélben lévő műveltség-eszményt képviselő koponyáinak (…)”. ez sem az én érdemem, mert az élet legnagyobb ajándékaként zseniális matematikusok, biológusok, fizikusok, orvosok, történészek, festők, szobrászok barátkoztak velem. És amikor nőalakjaimról ámuldoztak, akkor sem műveimet, hanem őket magasztalták. Mert csak szürke kis kaparnokoncként leírtam azt, amit az élet nekem tollba mondott. A csudákat, amelyekben érdemtelenül részesültem.

Ezek után kedvelhetnek-é a szellemi könyökvédős kukacnokok?