Murányi Zita: UJJPERC (versek)

ujjperc

esténként az apaarcú holdat
csillagokat áldozva a súrlódásnak
a Göncölszekér tartórúdja lehasad
retinádba ég a lassan változó
térkép fölsejlő bolygók
ködszerű foltjai isten szívverésére mozognak
próbálod kimetszeni a holdat bársonyos
fényt ad a takarónak féllábbal
a mennyországban aztán potyogni kezdenek
a júniusi esték megcsal a szemmérték
mutatóujjaddal köti össze az eget és a földet
apa kezén fényt terít derekára a legrövidebb ujjperc.

bokszzsák

az exe finom ujjaira gondol fityegő
melltartópántja a szerelem gyújtózsinórja én meg
föl se veszem egy megöregedett délelőttre gondolok
késő november lehetett még nem írtam le azt
a sort amin az imént félig lehunyt szemmel siklott
át az ajtó másképp csikorgott nem is tél volt
talán félig azt mondta minden érzés mimézis
és megpróbálta eljátszani az apját én meg a
mellkasomhoz szorítottam a havazást.

ő csillagokat rak a mondatok végére
hogy a világosságot el ne torlaszolja
én csak fölnézek a holdra

dorombolásukkal nyugtatják
a szívállományt mondják de
napközben úgy alszanak ezek a macskák
mint egy földre terített bokszzsák.

angolnák

Ahol a csónakokat kikötik, ott kezdődik
az út. Nem kell elmenni őszig, a lekaszált
fűszálak, a letört virágfejek kitöltik a
szabadon hagyott utasteret. Nem kell
levéltenger, ha kavicsba rúgunk, fölaprózzuk,
amiből máshol fölépül egy hordalékkúp.
Csöndben kivárjuk, míg elzárva őket
az örök víztől, az angolnák csontja felszínre tör.

„Álmomban sosem vagy nyolcvanéves.”
Anne Sexton

és én sem ismerem a gyógyíthatatlanul remegő
kéz fogalmát, az asztal alatt guruló gyógyszeres fiolák
barna műanyag tégelyeit. Álmomban az elmúlás
ugyanúgy megrémít, a percek folytonos körtánca
csontjaink felett, csigolyáink rozsdás ritmusú
fogaskerekek, a kimért idő megkomponált haláltusája,
elfelejtem, hogyan kell csörögni reggelente,
ahogy az ébresztőóra, elviselhetetlen ketyegése
miatt száműzted a paradicsomból, a dédnagymama korú
asztal reszketeg lábaiban hosszú évtizedek remegése, lapján
felhőnyi vattadugó és a vörös szőttes terítő a huszadik
század legaktívabb vulkánkitörése, pokolbugyor, egy pohár víz, eloltani,
amiben a beáztatott műfogsor helyettünk nyeli az oxigént,
mint egy mélytengeri búvár, a vízben nyüzsgő buborékok
eltakarják az aranyhalat, egyre kevesebben vannak,
tudom, nincs szíved, így negyven körül
nem hiányzik, esténként azt hiszem,
Istennek mindent halló füle van, hiába fekszünk
mélyen a paplan alatt
egy mozdulatlan szoborpark.