Dráma

május 21st, 2025 |

NEMES KLÁRA: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK III. (BAZSARÓZSA [1559-1561])*

*(az előző két részt lásd ⇒ http://www.naputonline.hu/2024/06/17/nemes-klara-langolo-tulipanok/ ,
⇒ http://www.naputonline.hu/2024/10/16/nemes-klara-langolo-tulipanok-ii-tuzszirmok-a-viharos-szelben/)

DRÁMA

„A bazsarózsa (pünkösdi rózsa) a félénkség, boldog élet, boldog házasság, egészség, jólét virága. A házasság tizenkettedik évfordulójának kísérője.”

SZEREPLŐK

MILAN PETROVICS / Musztafa
BÁNÓ RÉKA
MARKO PETROVICS / Milan fia
BÁNÓ
FÜRGE / Réka testőre
HUSZÁRKAPITÁNY / Kovácslegény
DANICA PETROVICS / Musztafa testvére, Csillag
BÉG
SZERZETES
árusok, vendéglős, vendéglősné, martalócok,
cselédek, jobbágy legények, szerzetesek
zenészek

1559. Nedves őszi délután, az asztalok körül utazók és vásározók falatoznak jóízűen a magyar kosztból, szürcsölik a bort is rendesen, majd ingujjukba törölt szájukkal hatalmasat hahotáznak.

GAZDA (Milannak, miután letesz egy kancsó bort az asztalra): A mai nappal nagy szerencséjük volt. Jól sikerült a vásár, szinte minden portékájukon túladtak.

Milan nem hagyja abba az evést, csupán biccent egyet a fejével, közben úgy vizslatja láthatatlanul a tágas helyiséget, mint a vadászkutya a terepet. Marko önfeledten tömi magába a forró levesbe mártogatott kenyeret. Ő sem szól egy szót sem, csak fal rendületlenül.

Nyílik az ajtó, majd egy jól öltözött szolga közeledik a gazdához, közelebb hajol a füléhez, és valamit a fülébe súg. Gazda bólint egyet, int a feleségének, mire az sietve letöröl egy éppen megüresedő asztalt, majd gyorsan felsepri az ételmaradékot.

Egy fátyollal eltakart arcú hölgy jön a szolga kíséretében. Helyet foglal az asztalnál, majd a finom selyemszerű anyagot ajkai fölé emeli, hogy szomját csillapítsa a kupába töltött italból.

Öltözékéből, és mozdulataiból ítélve, fiatal nemes. Nem illik a kocsmai környezetbe, a borgőzös hangoskodó férfiak közé. Szinte minden szempár feléje fordul. Néhányan odáig merészkednek, hogy lassan megpróbálnak közeledni az asztala felé, csak akkor torpannak meg, mikor a szolga előveszi fegyverét, és készenlétben tartja rajta az ujját.

MARKO (miközben lenyeli az utolsó falatot): Nem értem mit keresünk itt? A karavánszerájban is jóllakhattunk volna.

MILAN : Várunk valakire.

MARKO: Nem mondtad.

MILAN: Kellett volna?

MARKO: Még most sem bízol meg bennem, apám?

MILAN: Akkor nem hoztalak volna magammal. De ezt a vehemenciát tartogasd későbbre, szükségünk lesz rá. (tekintetével ismét végigpásztázza a kocsmát, a nemes hölgy szolgáját, annak kézben tartott szép török flintáját)

A hölgy magabiztosan ül a helyén, míg hajladozva, meg nem jelenik a gazda. A szolgával néhány szót váltanak, majd két aranyat penderítve az asztal lapjára, némán távoznak.

Milan mellett elhaladva a hölgy csupán egy pillantásra méltatja a kalmárt, de ez a szemvillanás a férfi szívéig hatol.

ÁRUS I. (készülődő társának): Elment az eszed? Tudod, kit akartál megkörnyékezni? Bánó uraság asszonyát. Ha fülébe jut, mit tettél, legjobb esetben csak a jobbodat veszíted el, rosszabb esetben az életeddel fizetsz.

ÁRUS II.: Ugyan már, nem tettem én semmit! De ha már mondod, ennyire gonosz ember az úr, te is jobban vigyázhatnál a szádra!

ÁRUS I.: Amondó vagyok, menjünk utunkra, minél előbb hagyjuk magunk mögött ezt a helyet. Veszélyt hordoz magában minden itt töltött óra.

A két árus elsiet. Egy alak suhan el Milannak odavetve, gyorsan tovahaladva: A futár halott.

Milan felemelkedik az asztal mellől, fejbólintással elköszön a gazdától, mikor hirtelen olyat taszítanak kintről az ajtóra, hogy az beszakad. Feszült csend, szinte megdermed a levegő. Két hatalmas martalóc mögött egy alacsony termetű, fonnyadt arcú, üres tekintetű, nemesi gúnyába bújtatott emberféle áll felszegett fejjel, akár egy király a trónteremben.

GAZDA (meghajolva a jövevény előtt): Nemes Bánó uram!

BÁNÓ: Asszonyomért jöttem!

GAZDA: Az imént ment el, nagyuram.

BÁNÓ: És? Mit keresett itt?

GAZDA: Megtört a kocsija kereke. Azt kell helyrehozni.

BÁNÓ: Ő, hol van?

GAZDA: Kifogatta szolgájával a lovat, és azon folytatta tovább útját a Várnegyedbe. A kocsi így hátramaradt, még most is dolgoznak rajta.

BÁNÓ: És?

GAZDA: Mire gondolsz, nagyuram?

BÁNÓ: Ki nem tartotta tiszteletben a vagyonomat?

A martalócok kezében fáklya lobban. Marko izgatottan kap fegyveréhez, Milan azonban egy mozdulattal megállítja. A vásárosok rémülten menekülnek a tűz elől. Hamarosan átláthatatlan füstbe borul minden.

Nagy a mozgás, a vásári nyüzsgés szinte magába szippantja Buda lakosságát. Milan a kapuőrrel társalog, majd int Markonak, lépjen ő is közelebb.

MILAN (kapuőrnek): Rosariumot hoztam a szentatyától. (Marko egy bőrbugyrot húz elő batyujából. Már éppen kikapcsolná a zárját, amikor megjelenik egy szerzetes, és a kapuhoz siet.)

SZERZETES (kapuőrnek): Szentolvasókat rendeltünk Itáliából. (Milannak) Örömmel látom, hogy sikerrel jártatok. Jöjjetek!

Áthaladva az udvaron egy kertbe érnek, onnan pedig a várkápolna vastag falai közé.

SZERZETES: Itt nem hallhat meg minket senki sem. Nagy a veszély, egyre többen vannak ellenünk. Hamarosan üldözött szerzetessé válunk. Bernát barátot halva találták nem messze innét, az erdő szélén. A tekercs, melyet neked szántak, eltűnt, ki tudja, milyen kezekbe került.

MILAN: Híreket hoztam én magam is, fontos információkat. (átadja az imafüzérekkel teli bugyrot a szerzetesnek) A választ napokon belül továbbítanom kell. Előtte a rakományt is muszáj szétterítenem.

SZERZETES: Mindent elintézek. Addig meghúzódhattok a várnegyedben, gondoskodom a szállásról. (választ sem várva elsiet)

Halk nesz hallik a kápolna legrejtettebb zugából. Milan mielőtt még odaugrana, hogy leleplezze a rejtőzködőt, egy köpenybe burkolt alak lép a férfi elé. Kapucniját finom mozdulattal hátraveti, így a gyertyafény beragyogja arcának fátyollal fedetlen részét.

MILAN: Bánó úrnő?

RÉKA: Imádkozni jöttem. Nem kenyerem a hallgatózás, de oly hevesen társalogtak, hogy csupán most volt bátorságom felfedni magam.

MILAN: Úrnő…

Mielőtt még folytatná Réka halkan közbevág. Testének közelsége megzavarja a férfit.

RÉKA: Nem szerencsés a Várnegyedben maradniuk. Az uram veszélyes ember, és a tekercs, amiről szót ejtettek, az ő birtokában van. (Markora pillant, majd ismét Milan szemébe néz)

MILAN: Biztos benne?

Réka még közelebb hajol. A fátyol minden lélegzetvételénél megremeg.

RÉKA: Ne tévessze meg, hogy Bánó magyar nemes!

Váratlanul egy nyájas hang csattan fel a bejárat felől.

BÁNÓ: Hát itt lelem elveszett báránykám!

RÉKA: Éppen indulóban voltam, mikor ez a kalmár megjelent.

BÁNÓ: A kalmárnak tán nevét ismerhetem?

MILAN (köszönéskép éppenhogy meghajol): Milan Petrovics a pécsi szandzsákból.

BÁNÓ: Mily különös! (közelebb lépve) Mintha már találkoztunk volna!

MILAN: Meglehet. Kalmárként folyton járom a vásárt és a Várnegyedet.

BÁNÓ: És? A kápolnában, mi dolgod akadt?

MILAN: Mindössze hálát akartam mondani, amiért árummal szerencsésen a vásárra érkeztem. Ha tudtam volna, hogy a capellában egy nemes hölgy imádkozik, távozásáig a kertben maradok.

BÁNÓ: Milan Petrovics. A neve után ítélve délről származol.

MILAN: A Raguzai Köztársaságból települtem Pécsre.

BÁNÓ: És? Nem hiányzik a gazdag raguzai város?

MILAN: Kalmár vagyok, kereskedőknek szállítok. Busás a haszon.

BÁNÓ: És? Mivel kereskedsz?

MILAN: Leginkább kelmékkel, selyemmel, posztóval.

BÁNÓ: És? Még?

MILAN: Olykor selyemmellényt hozok és kaftánt.

BÁNÓ: Ah! Ez a sok jövés-menés! Engem fárasztana. (Markora néz) És? Ez a bájos arcú ifjú?

MARKO: Nem vagyok én fehérnép, uram!

BÁNÓ: Micsoda tűz, nemde? (Rékához) Tanulhatnál tőle asszony! (Milannak) Tartsd szorosan a csikó gyeplőjét, mert még meg talál harapni!

MILAN (Markonak): Fiam!

BÁNÓ: Azt gondoltam a szolgád. (Rékának) És? A tiéd, hol van?

RÉKA: Nem szolgám.

BÁNÓ: Testőrödnek mindig melletted a helye. Nos?

Fürge lép be rózsákkal a kezében, átnyújtja Rékának, aki a templomi emelvényre helyezi a csokrot, meghajolva kereszt vet, majd lehajtott fejjel Bánó elé áll.

RÉKA: Készen állok, uram. Indulhatunk.

BÁNÓ: Ugyan már, hova ez a sietség? Hadd ismerkedjem még egy kicsit ezzel a roppant szimpatikus úrral! (Milannak) Oly közel álltál hitvesemhez, hogy bárki azt hihetné, régről ismered.

MILAN: Csupán véletlen egybeesés, hogy pont egyazon időben tértünk a kápolnába imára.

BÁNÓ: Fölösleges ismételned, ezt már hallottam. Asszonyom oly szelíd, mint egy galamb. Talán ezt akartad kihasználni?

Marko mordul egyet, Milan nyugtatótan vállára teszi a kezét, majd mosolyogva válaszol.

MILAN: Bár nem vagyok nemes, jól ismerem az illemet. Sokfele megfordultam, királyi udvarházakban háltam, főúri asztaloknál étkeztem, eddig még nem történt kifogás a viselkedésemmel szemben.

BÁNÓ: És? Most mit teszel, hogy megsértettelek?

MILAN: Folytatom az utam, engedelmeddel. (indulna, de Bánó visszatartja)

BÁNÓ: Úgy. A budai erdőt kerüld el. Ott fekszik két társad fej nélkül, kikötözve.

MILAN: Nem értem miről beszélsz, nemesuram.

BÁNÓ: A kocsmai tolakodókról.

MILAN: Hozzájuk nincs közöm.

BÁNÓ: Értékemhez senki sem érhet büntetlenül! Katonák!

Szerzetes jelenik meg nagy sietséggel.

SZERZETES (Milannak): Milan Petrovics! Végre szállásra leltem! Kövessetek! (Bánónak) Ó, nemes Bánó uram, kérlek, bocsásd meg, hogy nem vettelek észre! Pihenőhelyet kerestem, ennek a derék kalmárnak, és Istennek hála, találtam egyet. Régről ismerem, a parókia mindig tőle rendel, megbízható, becsületes ember.

Két oszmán katona lép be.

OSZMÁN KATONA (Bánónak): Mi történt? Mi ez a hangoskodás?

A másik katona térdet hajt Milan előtt.

OSZMÁN KATONA II.: Musztafa effendi, szólhatok a szandzsák bégnek, hogy a fia megérkezett?

Az összes szempár Milanra mered. A férfi felnevet.

MILAN (oszmán katonának): Lelepleztél barátom. Bár ne tetted volna, így elvesztettem inkognitómat, feladataimat nem teljesíthetem!

OSZMÁN KATONA II.: Nem volt tudomásom róla, hogy álruhában járod a környéket. Büntetésem elfogadom (nyújtja Milannak szablyáját) Tégy velem, amit akarsz.

MILAN: Bűn hiányában elhalasztom az ítéletet, ám, ha legközelebb találkozunk, és ismét nevemen szólítasz, kitépem a nyelved!

OSZMÁN KATONA II.: Úgy legyen! (feláll)

MILAN: A Béggel a napokban még a pécsi szandzsákban találkoztam. Ily hamar visszatért Budára?

OSZMÁN KATONA: Mi sem adhatunk információt, engedelmeddel. (Bánónak) Mi okból hívtál minket?

BÁNÓ: Félreértés történt, most már távozhattok.

OSZMAN KATONA: Máskor ne hívj minket feleslegesen. Nem vagyunk a szolgáid, nemes effendi. (Milan előtt meghajolnak, majd elmennek)

SZERZETES: Mutatom az utat Milan Petrovics!

BÁNÓ: Ily magas rangú uraságot csak nem viszel az apátságba? Majd én vendégül látom, itt van a rezidenciám a közelben. A bégekkel mindig jó kapcsolatot ápolok, mert a békesség híve vagyok mindenek felett.

MARKO: Köszönjük, de megfelel nekünk a karavánszeráj is.

BÁNÓ: Ugyan már, lássátok be, nálam kényelmesebb. Rakodóitok, majd vigyázzák a termékeiteket. Ajánlatom fogadjátok bocsánatkérésem jeléül.

Réka nemet int fejével Milan felé, a férfi azonban úgy tesz, mintha nem venné észre a néma figyelmeztetést.

MILAN: Rendben, de csupán egyetlen éjszakára. Ugye mondanom sem kell, mily fontos számunkra az inkognitó?

BÁNÓ: Szájamra zárt teszek, asszonyom ajkain is lakat, tőlünk nem szivárog ki semmi sem. (látva a szerzetes kétségbeesett tekintetét) Csuhás! A meghívás csupán a két Petrovicsnak szól!

SZERZETES: Értem, nagyuram. (Milannak) Holnap majd elszámolunk, és a következő rendelést is összeállítjuk.

MARKO (Milannak): Jesi li donio pravu odluku? (Jól döntöttél?)horvát

MILAN (Markonak): Bolje ostati blizu neprijatelja. (Jobb az ellenség közelében maradni.)horvát

BÁNÓ: És? Miről társalogtok, ha kérdezhetem?

MILAN: Fiam csupán éhes.

BÁNÓ: Hamarosan megehet egy egész ökröt!

RÉKA (Bánónak): Férjuram, ugye nem felejtette el, hogy ma vacsoravendégünk lesz?

BÁNÓ: És? Fejet rá, hogy nem fogunk unatkozni!

Bánó nemesúr rezidenciája alig a Várnegyeden túl. Komor, vaskos épület, beszűkített ablakain szinte alig szűrődik be a fény. Talán csak a fénylő nap csóvája tör át rendületlenül a szürkeségen. Keskeny, kacskaringós folyosók, lépcsők folyama alant, és fent apró helyiségekbe nyíló ajtók, néhol elrejtve, az egész atmoszféra bizarr, fojtogató és rejtélyes.

Milanék a nyugati szárnyon kaptak helyet. Marko szobája valamivel szűkebb Milanénál, de ablaknyílása legalább a lankás tájra néz, míg a másik zártabb, kényelmetlenebb. Apa, és fia, Milan hálójában beszélgetnek.

MARKO: Nyugtalanító ez a hely. Akár egy börtön. Miért jöttünk ide?

MILAN: Hallhattad, itt van az üzenet, amit továbbítanom kell.

MARKO: Már biztos elolvasták.

MILAN: Nem ismerik a rejtjeleket.

MARKO: Biztos vagy benne? Ez a furfangos kisember, szinte átfúrja az agyad a tekintetével.

MILAN: És provokál téged, látván heves vérmérsékleted. Jobb lesz önmérsékletet gyakorolni, fiam. Még a végén a vesztünket okozza forrófejűséged! Úgy nyakazza a számára kellemetlenkedőket, mint más a csirkefejet. Valahogy vissza kell fojtanod a dühöd, különben okot adsz a válaszlépésre.

MARKO: Rendben, apám. Ígérem visszafogom magam.

MILAN: Az az oszmán katona is bajt hozhat ránk. Minél előbb meg kell szereznünk a tekercset. Ha az nincs, bizonyíték sincs ellenünk.

MARKO: Vajon tudja, hogy mi vagyunk a hírvivők?

MILAN: Még egyszer ki ne ejtsd a szádon! Ne bánjam, hogy magammal hoztalak!

MARKO: Bocsásd meg ügyetlenségem.

MILAN: Az a katona, aki leleplezett, atyám mellett szolgált Pécsen, onnan ismer engem. Amikor áthelyezték Budára a Béget, magával hozta egész háza népét, katonái közül pedig kiválasztotta a leghűségesebbeket.

MARKO: Annyi mindent nem tudok még rólad, rólam, az életemről, hogy honnan származom? Hogy hívták a szüleimet, mi valójában a nevem?

MILAN: Egyszer majd elmesélem.

MARKO: Mindig kitérsz a válaszadás elől, pedig talán elérkezett pillanat, hogy megtudjam végre, ki vagyok.

MILAN: Marko, még ma éjjel meg kell találnunk Bánát atya küldeményét. Most ez a legfontosabb!

MARKO: Valószínűleg ez az utolsó éjszakánk. Nézz körül. Mit gondolsz, miért itt kaptunk szállást? Biztos nem vendégszeretetből. Menekülésre semmi esély. Csapdába csalt minket ez a szörnyeteg.

MILAN: Kijutunk innen, ne add fel!

Lassan kinyílik az ajtó, Fürge áll ott rendületlenül, Milanékat fürkészve. Halk hangok, neszek, mintha sóhajtoznának a falak. Aztán üvöltés visszhangja kúszik végig a folyosón, elhalkulva, és ismét erősebben.

FÜRGE (Milannak): Megérkezett a vendég. Hamarosan vacsorázunk. Úrnőm kérésére előtte megmutatom a kilátót. Jöjjetek velem!

Elindulnak, Fürge egy toronyba vezeti őket. Belátni szinte az egész vidéket. Fürge egy szempillantás alatt eltűnik, a két Petrovics magára marad.

MARKO: Hát ez meg, hova lett? Apám! Látod a kötelet? Éjszaka megmenekülhetünk.

MILAN (a kötéltekercsre pillant): Martalócai még a Várnegyed előtt elkapnának, és kivégeznének minket.

MARKO: Mintha nem lenne mindegy, hol halunk meg!

MILAN: Marko, Marko, sokat kell még tanulnod. Na, gyere, menjünk vacsorázni, és bármi történjen, ne lepődj meg.

MARKO: Legalább a flintám magamnál tarthattam volna. Ez is furcsa, fegyvertelenül maradni, egy ilyen vendégszerető helyen!

Milan a köpenye rejtett zsebéből egy tőrt húz elő, és átnyújtja Markonak.

MILAN: Nekem is van pengém, ne aggódj. Ha harcra kerülne sor, légy kíméletlen fiam.

MARKO: Az leszek.

MILAN: Mehetünk?

MARKO: Igen.

Fürge jelenik meg előttük.

MILAN (Fürgének): Azt mondtad, a vacsoravendég megérkezett. (Fürge némán bólint) Akkor, ne várakoztassuk meg!

A tágas termet fáklyák fénye, és a kandalló lángjai világítják meg. Ablak sehol. A szolgák szinte láthatatlanul közlekednek. Az asztal busásan megrakodva minden jóval, zöldséggel, gyümölccsel, sült húsokkal, a kancsókban bor az üres kupák között. Az étel illata keveredik valami más ismerős szaggal, egyvelegük szinte elviselhetetlen bűzt áraszt. Az asztal körül hárman ülnek. Bánó nemesúr az asztalfőn, vele szemben Réka, és a harmadik, ismeretlen, háttal az éppen belépőknek. Milan azonnal észreveszi az idegen széke alá csorgó vérfolyamot.

BÁNÓ: Végre, teljes a létszám! Jöjjetek! Foglaljatok helyet!

Milanék megkerülik az asztalt, és az idegennel szemközti két üres székre ülnek. Lassan, mintha tüzes trónra helyezkednének, miközben a megkínzott, véres arcra néznek. Fürge úrnője háta mögé áll, és fegyelmezetten figyeli annak minden mozdulatát.

BÁNÓ: Nekiláthatunk? (finom lendülettel beledöfi villáját az egyik szárnyasba, majd véres tőrével nagyot szel belőle) Az én szépséges oldalbordámnak! (nyújtja Rékának, majd magának is hasít egy szeletet) Lássunk hozzá! Ej, micsoda pompás pecsenye!

Az idegen mozdulatlanul ül tovább. Réka felemelt kezével jelzi, hogy inni kíván, Fürge italt tölt kupájába. A lebbenő fátyol látni engedi duzzadt ajkait, lilás fényben úszó arcát. Tekintete megtörten szárnyal az asztal fölött.

BÁNÓ (evés közben Milannak): És? Milyennek találod a vendégszobád?

MILAN (mielőtt még válaszolna, az idegenre tekint): Bocsásd meg uram kíváncsiságomat, de mit vétett vendéged, hogy ily bánásmódot érdemel?

BÁNÓ: Szót emelnél érte?

MILAN: Megtehetem? (kézfejével nyugalomra inti fészkelődő fiát, majd a fogolyra pillantva higgadtan folytatja) Ismerem ezt az embert, bátor katona.

BÁNÓ: És? Azt is tudod róla, hogy kém? Régóta keresik. Szökött bűnöző.

MILAN: Az nem lehet. Huszártornák győztese, Európa-szerte ünnepelt harcos. Egy hős, sohasem áruló!

BÁNÓ: Akkor, minek nevezzem, talán hírszerzőnek?

MILAN: Nagyuram, látom, nálad a vendégszeretet, valami egészen mást jelent. Engedd, hogy fiammal távozzunk otthonodból, visszatérnénk a karavánszerájba.

BÁNÓ: Az messze van, várjátok meg a hajnalt, addigra minden kiderül.

Marko lassan felemelkedik ülőhelyéről, de a vállára nehezedő kéz nyomására visszaereszkedik, és türelmetlenül tekint apjára. Milan továbbra is higgadt marad. Martalócok állnak mögöttük és a fogoly mögött.

MILAN: Katonáiddal akarsz maradásra bírni? Mi célod mindezzel?

BÁNÓ: Mi az? Nem ízlik a sült?

MILAN: Nem tarthatsz itt minket akaratunk ellenére. Foglyod is befolyásos ember, ha megtudják, mily módon bánsz vele, tömlöcbe kerülsz.

BÁNÓ: És? Ki büntetne meg?

MILAN: A kapitány Ferdinánd huszárcsapatában harcolt, hősiességéért jutalmat is kapott.

BÁNÓ: Mi közöm Ferdinándhoz?

MILAN: Az özvegy Izabella királyné sem hagyná szó nélkül ezt a galádságot.

BÁNÓ (gúnyosan felkacag): Úgy beszélsz róluk, mint aki személyesen ismeri őket!

MILAN: Azt hittem, magyar méltóság asztalánál ülök, de nyilvánvalóan tévedtem.

BÁNÓ: Hogyan?

MILAN (továbbra is zavartalanul folytatja): Nem ítélkezhetsz magad, amennyiben gyanúsnak találsz valakit. Ha nem akarsz magyar bírákhoz fordulni, akkor odahurcolhatsz minket a szandzsák bég elé.

BÁNÓ: Apád elé? Álruhába bújt hitetlen!

Az idegen hörögni kezd, majd felnevet.

HUSZÁRKAPITÁNY (Bánónak): Tisztában vagy, kit ültettél asztalodhoz, mégis úgy kezeled, mintha rabod lenne? A Bég ezért megfizet!

BÁNÓ: A fiát sem kíméli, ha megtudja miféle híreket ad át az ellenségnek.

MILAN: Azt állítod, kém vagyok?

BÁNÓ: Bizonyítékom van rá.

MILAN: Láthatnám?

Bánó int, mire a két ajtónálló martalóc egy ládát helyez az asztalra. Felemeli a tetejét, és egy levágott kézfej mellől, kiemel egy kis méretű, már viaszpecsétjénél megtört tekercset.

BÁNÓ: Íme, magad is láthatod.

MILAN: Egy csonka testrész a ládában, barbárságodon kívül, mit bizonyít?

BÁNÓ (kissé türelmetlenül): A tekercs maga tanújel!

MILAN: Egy levél, az igaz, de ki írta, és kinek?

BÁNÓ: Majd magad mondod el.

MILAN: Megvádoltál, tehát biztos vagy benne, hogy áruló ez az iromány.

BÁNÓ: Bánát barát kézbesítette volna neked, hogy továbbítsd.

MILAN: Kinek?

BÁNÓ: Hát nem elhagyta a lélek, mire választ adott volna?

MILAN: A törött pecsét igazolja, hogy olvastad a levelet. Mi áll benne?

BÁNÓ: Olvasd el magad! De hangosan!

MILAN (átveszi a tekercset, belenéz, majd felkiált): Ezt nevezem én bűnjelnek! Mutasd be a Bégnek, és a fejed porba hull!

BÁNÓ: Szóval megérted a rejtjeleket!

MILAN: Így jegyzik le a titkos recepteket. Ez itt (lobogtatja meg a papiruszt) a Szultán legkedveltebb virágjával, a tulipánnal kapcsolatos, többet nem mondhatok. Két ember tudhatna a tartalmáról, az, aki leírta, és az, aki megkapja. Nagyot hibáztál nagyuram!

BÁNÓ: Keresztény szentélybe lopakodó hitetlen! Nem hiszek neked!

MILAN: Ismétlem, mutasd be a Bégnek, és még azt is tedd hozzá, hogy minek neveztél!

BÁNÓ: A kapitányt már régóta figyelem, biztos vagyok benne, hogy vétkes. Te pedig elszóltad magad a janicsárok előtt, hogy álruhában járod az országot, feladatod teljesíted.

MILAN: Nem katonait, mint láthatod. Járuljunk a Bég elé, és vádolj meg minket, mint árulót. Kíváncsi vagyok, melyikünket sújt büntetése.

BÁNÓ: Ha már ennyire a Bég elé akarsz állni, nem bánom, máris indulhatunk!

Réka váratlanul feláll, és Bánó mellé lép. Kikapja kezéből a tekercset, és a kandalló lángjai közé veti. A levél azon nyomban elég.

BÁNÓ: Mit tettél, asszony!!!

RÉKA: Megmentettem uram életét!

Bánó ütésétől Réka ájultan omlik össze. Fürge az egyik martalóccal hadakozik, Marko, és Milan pedig a másik két katonával. Bánó dühében felesége tehetetlen testének ront, amikor Szerzetes viharzik be az ajtón.

SZERZETES: Meghalt Izabella királyné!

BÁNÓ (megálljt parancsol önmagának, és katonáinak): Abbahagyni! (Szerzetesnek) Honnan veszed csuhás?

SZERZETES (jobb kézfejét a szívére helyezi, és bal kezének mutatóujját a magasba emeli): Hát nem hallod?

Mindenki némán figyel, csak Milan guggol Rékához, hogy felemelje. A katonák azonban Bánó intésére megelőzik, felkapják a még mozdulatlan asszonyt, és elsietnek vele. Milan utánuk ered, az ajtónállók azonban nekiszegezett lándzsáikkal visszatartják, Fürgét átengedik. Halk, majd egyre erősödő harangszó hallatszik.

BÁNÓ (a visszatérő katonáknak): Vigyétek őket a tömlöcbe! (Szerzetesnek) Te, gyere velem!

Tömlöcben.

MILAN (Huszárkapitánynak): Hogy kerültél a kezük közé?

HUSZÁRKAPITÁNY: A szállásomon valamit belekeverhettek az italomba. Mire magamhoz tértem, már zár alatt voltam.

MILAN: Utolsó találkozásunkkor bálba készültetek Úrihölggyel.

HUSZÁRKAPITÁNY: Menyasszonyom, rokonoknál szállt meg a szüleivel, Budán. Most aztán várhatja a kapitányát!

MARKO: Mit akar velünk elérni ez a gazember?

MILAN: Nyilvánvaló, hogy aranyat. Ha ránk bizonyítja, mi vagyunk azok, akikre vérdíjat tűztek, busás fizetséget kap.

HUSZÁRKAPITÁNY: Minden oldalról sanyargatják a népet. A török adószedők könyörtelenül elszámoltatnak mindenkit. De, ami szégyenteljesebb, a külföldre menekült földesurak katonákat bérelnek, hogy behajtsák a nekik járó haszont, hiszen csak így élhetik külhonban fényűző életüket. Szerencsétlen jobbágyok kénytelenek mindenüket odaadni, különben lemészárolják őket. A vérdíj kecsegtető, főleg, ilyen bánóféléknek. Nem ismernek ők, se Istent, se hazát, valójában becstelen haramiák. A paraszt meg nyög, és kétségbeesetten próbál életben maradni. Hány év telt el a mohácsi csata óta? Harminchárom. Ez idő alatt a keresztény egyházak leromboltatnak, a dzsámik, és mecsetek folyvást szaporodnak.

MARKO: Meddig tűrjük még?

MILAN: Eljön a mi időnk.

MARKO: Mikor? Születésem előtt már meghódított terület volt a hazám. Elképzelni sem tudom, milyen lehetett korábban.

MILAN: Semmivel sem tudunk nálad többet fiam. Sajnos egyikünk sem láthatta a Magyar hont három részre szakítása előtt!

HUSZÁRKAPITÁNY: Izabella királyné halálával marakodás kezdődik a fejünk fölott. Az özvegy királyné évi tízezer aranyforint adót fizetett a Szultánnak, aki cserébe rábízta a Keleti Magyar Királyság kormányzását. János Zsigmond még fiatal, ki tudja, megéri-e a holnapot? Vajon ki kaparintja meg az örökségét?

MILAN: Jelenleg más gondunk van, kapitány. Hogy kerülünk ki a mostani csapdából? (alaposan átvizsgálja a cellát): Úgy tervezték, hogy lehetetlenné tegyék a szökést.

MARKO: Apám, nálad még a pengéd? A tőröm verekedés közben elveszett.

MILAN: Szerencsére nem vettem elő, itt van a csizmaszáramban elrejtve.

HUSZÁRKAPITÁNY: Én a zűrzavarban felmarkoltam egy vellát az asztalról. (fájdalmasan felnevet) Én, a huszártornák győztese, és egy vella!

MILAN: Az is valami, barátom!

HUSZÁRKAPITÁNY: Az is valami. Bárcsak beledöfhetném annak a törpe formájú Bánónak a nyakába!

MILAN: Én is megtenném! Milyen csellel szerezhetett meg olyan földöntúli csodát, mint…még a keresztnevét sem ismerem ennek a nemes hölgynek.

MARKO: Égi csoda? Apám!

HUSZÁRKAPITÁNY: Bátor tett volt, hogy megsemmisítette a bizonyítékot!

MILAN: Megmentette az életünket. Vajon mi lehet vele?

HUSZÁRKAPITÁNY: Élni élt, amikor elvitték. Akkor még igen.

MILAN: Apró, törékeny kismadár. Nem hagyhatjuk itt, magunkkal visszük erről a szörnyűséges helyről!

HUSZÁRKAPITÁNY: Szeretném azt a Musztafát látni, aki annak idején korbáccsal meghajtott engem!

MILAN: Látni fogod barátom. A düh egyre jobban elhatalmasodik bennem, most már nem fogom visszatartani, hadd törjön ki belőlem!

MARKO: Jön valaki!

MILAN (lehajol csizmája szárához, előhúzza pengéjét, majd Markonak adja): Fogd, és légy könyörtelen!

MARKO: De apám!

MILAN: Nekem elég a puszta kezem.

HUSZÁRKAPITÁNY (nehezen, de sikeresen feláll, miközben ismételgeti): Én vagyok a viadalok győztese! Nem terít le senki sem!

Úgy helyezkednek, hogy két oldalról, és szembe érje a belépőt a támadás. Zajok az ajtó felől, folyamatos nesz, zörej, csörömpölés. Milan közelebb lép a bejárathoz, és hallgatózik.

MILAN: Nem hiába vagyunk mindhárman egy helyen. Befalaznak minket. Élve eltemetnek!

Váratlanul abbamarad a kinti zörgés, halk beszédet hallani, valamit húznak, aztán köveket görgetnek, végül lassan nyílik az ajtó. Milanék gyorsan elfoglalják harci állásukat, és már támadnának, amikor Huszárkapitány erős suttogással megállítja a két Petrovicsot. Szerzetes kukkant be mögötte Fürgével.

SZERZETES (husánggal kezében): Gyorsan, míg lehet! Gyertek! Siessetek!

Milan és Marko kétoldalt megtámasztják Huszárkapitányt, átlépnek az ajtót néhány sorban már eltorlaszoló alacsony falon. Az egyik szolga kezd felébredni ájultából, mire Szerzetes husángjával fejbe vágja. Keresztet vet, és latinul imádkozik.

MILAN (Fürgének): Úrnődhöz gyorsan!

SZERZETES: Mi ezen az úton haladunk tovább, de siessetek! Ezt az alagutat, az itt lakók nem ismerik, léte jobb, ha továbbra is titokban marad! (a falon lévő alig látható jelre mutat, majd megnyomja, mire egy kőtömeg megmozdul, akkora rést hagyva, hogy átférjenek rajta) Ne feledjétek a másik oldalon levő azonos jellel bezárni!

Szerzetes Markoval, és a sebesült kapitánnyal eltűnik a visszazáródó fal mögött, Milan Fürge nyomában siet nesztelenül a rideg kövek között. Amint az emeleti folyosóhoz érnek, Fürge lelassít, és kezével jelzi, merre mennek tovább. Végül egy ajtóhoz érnek, ahol Fürge nekifeszített testtel benyomja a bejárati tölgyfát. Réka kábán fekszik ágyán. Fürge gyors mozdulattal fátyollal eltakarja úrnője fedetlen arcát. Milan karjaiba veszi a törékeny testet, és Fürge mögött, óvatosan haladva megindul a rejtett alagút felé. Szerencsésen célhoz érnek, és már éppen megnyomják a jelet, mikor hangos kiabálást, sebesen futó lépteket hallanak maguk mögött. A katonák mire odaérnek, már csak az üres tömlöcöt és a két ájult szolgát találják ott a szökevények helyett.

Fáklyák fényével jelez Szerzetes, Milanék beérik őket, és egy szusszanásnyi időt engedve a pihenésnek, újra menetelnek.

MILAN: Hova vezet az alagút?

SZERZETES: A Várnegyedbe, pontosabban a Szent György kápolnába. (bosszúsan) Dzsámivá alakítják, már folyik az átépítés.

MILAN: Szerzetes!

SZERZETES: Nem ment el az eszem, nyugodj meg. Ott biztosan nem keresnek titeket!

Réka megmozdul, Milan, miután rápillant, még lágyabban öleli magához a sérülésektől remegő testet. Réka felszisszen, lassan magához tér, és felnyíló szemhéja alól előtűnik a még fájdalmában is bűvösen ragyogó szempár.

SZERZETES: A lekövezett sírok alatti üregekben rejtőzködtök el. Ne aggódjatok, a kő rései között kaptok levegőt, és nappali fényt. Keresztény testvéreim kitisztítják, és bevarrják sebeiteket. Amint jobban lesztek, tovább mentek.

Az üregekhez érnek. Marko Huszárkapitánnyal, Milan Rékával telepszik le a földre. Fürge úrnője lábához kucorodik.

MILAN (Szerzetesnek): Te magad hol közlekedsz?

SZERZETES: Van itt egy keskenyebb alagút az apátsághoz, oda nem vihetlek titeket, veszélyes lenne. Itt biztonságosabb. Most megyek, de hamarosan visszatérek. Hozok vizet, elemózsiát és kötszert. Csendesen beszéljetek.

Milan ölében tartja Rékát, aki szégyenlősen próbál elhúzódni, de Milan visszatartja.

MILAN: Kérlek, maradj. Hideg a kő, megfázol.

RÉKA: Nem tehetem.

Milan kibújik kaftánjából, maga mellé teríti, azután lassan átemeli Rékát a puha anyagra. Fürge némán figyeli a jelenetet, majd úgy tesz, mintha aludna. Réka tovább fészkelődik, Milan átkarolja, és a fátylas arcot vállához húzza.

MILAN (suttogva): Pihenj, vigyázok rád!

Réka feltekint, arcélük majdnem összeér, oly annyira, hogy egymás szembogarában látják önmaguk képét.

RÉKA: Ha megtalálnak minket…

MILAN: Nem fognak.

RÉKA: De ha mégis, akkor mindannyiunkat felkoncolnak.

MILAN: Ne gondolj erre, úrnő, inkább áruld el neved!

RÉKA (alig hallhatóan): Réka.

MILAN: Arikan. Olyan szép, mint te vagy.

RÉKA: Zavarba hozol idegen.

MILAN: Bocsásd meg merészségemet.

RÉKA: Fáradt vagyok (visszahajtja fejét Milán vállára), és félek. Ismerem uram kegyetlenségét. Addig üldöz, míg rám nem talál.

MILAN: Bízz bennem!

RÉKA: Hisz nem is ismerlek. Mégis fejem fekszik válladon, és valami biztató érzés kavarog bennem. (felszisszen)

MILAN: Fájdalmaid csillapodni fognak. Bárcsak többet tehetnék!

MARKO (halkan átszól a mellettük lévő üregből): Csendesebben, apám!

MILAN (Rékának): Szükség lesz erőnkre, aludjunk.

FÜRGE (váratlanul megszólal): Én addig őrködöm.

MILAN: Hűségét testőröd többször is bizonyította úrnőm. Ezért magam sem kételkedem benne.

RÉKA (miközben lehunyja szemét): Sosem árulna el engem. Ő a testvérem.

10.

Ki tudja, mennyi idő telt el, néhány gyertyányi talán, vagy átaludták az éjszakát? Milan Réka fájdalmas suttogására ébred. A másik üregben is mozgolódni kezdenek. Fürge jön szinte lopakodva. Jobb mutató ujját szájához emelve jelzi, hogy maradjanak csendben. Fölöttük, a kápolnában hangos beszéd, jövés-menés, a munkások dolgozni kezdenek, a kövek rései között szitáló porfelhő terjed egyre szélesebben. Milan ismét karjaiba veszi Rékát, és fejével int Fürgének, mire az előttük haladva, tapogatózva keresi a másik, apátságba vezető alagutat. Marko és Huszárkapitány zárja a sort. Fáklya lobban, Szerzetes áll ellőttük.

SZERZETES: Csak most tudtam jönni, Bánó nemesúr, még az éjjel átkutatta katonáival az egész apátságot.

MILAN: Szerzetes, sürgősen levegős, tiszta helyre kell kerülnünk. Az úrnő nagyon rosszul van. Itt vannak még a martalócok?

SZERZETES: Szerencsére elmentek.

MILAN: Kérlek, akkor siessünk, majd később részletesen elmeséled, mi történt éjszaka!

SZERZETES: És ha visszajönnek?

MILAN: Nem fognak..Ha gyanakodnának rád, hogy te segítesz a szökésben, hidd el, nem hagytak volna életben.

Tiszta ágy, friss levegő, tágas tér, hófehér gyolcsdarabok a gyógyító szerzetes ujjai között. Réka fátylához ér, hogy eltávolítsa, az úrnő könyörgő tekintete azonban megállítja.

RÉKA (gyógyító szerzetesnek): Kérlek, előbb legyünk magunk!

GYÓGYÍTÓ SZERZETES (Milannak): Hallhattad kérését, most távozz, majd szólok, amint végeztem!

MILAN: Itt leszek az ajtó előtt.

Fürge áll őrt a bejáratnál.

FÜRGE (Milannak): Menj nyugodtan fiadhoz jóuram. Azonnal értesítelek, amint úrnőm magához hívat.

Marko belegyezően bólint, és egy elfekvőnek átalakított helyiségbe megy. Ott fekszik Huszárkapitány, körülötte szorgos kezek mossák, fertőtlenítik, varrják, bekötözik a sebeket.

SZERZETES (kissé félrevonja Milant, és fojtó hangon beszél, hogy más ne hallja): Az egyik sérülés elfertőződött, időre van szükség, míg kitisztul. Szerencsére, nem kell amputálni a karját, begyógyul, azonban nem lesz olyan, mint régen. A huszártorna már csak emlék marad.

MILAN: Azért tudja használni a karját?

SZERZETES (bólin): Áldás az Úrtól! Csupán a megterhelést nem bírja majd.

MILAN: Előbb lesz belőle földesúr, mint tervezte. Marko?

SZERZETES: Fiatal, erős szervezet, néhány apró sérülés.

MILAN: Hol van most?

SZERZETES: Imádkozni ment a kápolnába. (mielőtt Milan távozna) Hagyd magára egy kicsit, hadd tisztuljanak le a gondolatai!

MLAN: Folyton azt kérdi, ki ő valójában? Válaszoljam, „útonmaradt”, mint a kapitány? Engem is elraboltak, és muszlinként neveltek, miközben keresztény volt apám s anyám. Vajon hányan osztoznak sorsunkban? Ez a föld a mi hazánk. Magyar vér áztatta, magyar hús táplálta, nem hagyhatjuk a törökre! (halk énekszó hallatszik) Hallod ezt? Keresztény zsolozsmák helyett, müezzin éneke hívja imára az iszlám követőket.

SZERZETES: Három részre szabdalt országunkat, vajon lesz-e, ki egyesítse? Már rég oda a remény, mégis hiszek az isteni csodában!

MLAN: Nem elég várni az isteni beavatkozást, cselekedni kell!

SZERZETES: Nagy baj, hogy más kezébe került az üzenet. Bánát barát életével fizetett érte, fontos hír lehetett.

MILAN: Az íróján kívül már nem tudja meg senki sem. Megsemmisült, elégett.

SZERZETES: Honnan tudod?

MILAN: Bánó ölette meg szerzetes testvéred, s bár a levelet a titkosírás miatt nem értette meg, tudta jól, hogy tartalma csakis a birodalommal kapcsolatos fontos hír lehet.

SZERZETES: Ez az ember napról napra egyre magasabbra tör, mohó vágyát lehetetlen csillapítani. Senki sem tudja, ki ő valójában, vagyonát honnan szerezte, annyi bizonyos, a magyar Bánó nemesi családhoz semmi köze. Egyszer csak feltűnt, egyre nagyobb ismertség övezte, bejárása lett a kancelláriába, aztán kezébe került az erődítményszerű vár, és zsoldosokkal vette körül magát. Bizonyos, hogy hírszerzéssel kapcsolatos munkával bízták meg. De hogy melyik oldal, sejtelmem sincs róla. Talán mindig annak dolgozik, aki a legjobban fizet.

MILAN: Asszonyát is vásárolta? Mert másképp, hogy lehetne egy ilyen angyali teremtmény ennek a barbárnak a hitvese? Elképzelni sem tudom, mivel vehette rá családját a menyegzőre! Talán elrabolta? Úgy őrzi, mintha túsz lenne! Az arca pedig mindig fátyollal rejtve! Mit tudsz róla, Szerzetes?

SZERZETES: Sajnálom, köt a gyónási titok. Kérdéseiddel fordulj Réka úrnő felé, talán egyszer megnyílik előtted, és felfedi titkait. Annyit elárulhatok, jó ember, és bár törékenynek tűnik, küzdőereje hatalmas, igazságérzete pedig csillapíthatatlan. Kérlek vigyázz rá, nem kerülhet Bánó keze közé, mert akkor hamuvá porlad a lángok között!

MILAN: Azt nem engedem!

SZERZETES: Lénye láthatóan megérintett. Milan, jól figyelj rám! Ne hagyd, hogy az eszed helyett az érzelmeid vezéreljenek, vagy mind odavesztek!

Nem veszik észre Réka közeledtét. Fürge támogatja még gyenge úrnőjét.

RÉKA (közéjük lép): Rossz érzésem van. Sürgősen el kell hagynunk az apátságot!

Alighogy kimondja döngetni kezdik a szerzetesház kapuját. Futva jön Marko, Fürge is előkapja flintáját, Milan ismét karjába kapja Rékát, szerzetesek támogatják Huszárkapitányt a földalatti alagútba. Szerzetes a többieket is oda tereli.

SZERZETES (Milannak): Emlékezz, mire figyelmeztettelek. Érzelmeid helyett hallgass az eszedre! (mielőtt Milan megszólalna, a barátokkal együtt kívülről elzárják a bejáratot)

Milanék hangokat hallanak, aztán egyre hangosabb imát, majd csendet. Mély csendet. Marko többször megpróbál kitörni a folyosóból, apja azonban visszatartja. Váratlanul füst szivárog az alagútba.

FÜRGE: Felgyújtották az apátságot!

MILAN: Bánó várába nem térhetünk vissza, ez a bejárat az egyetlen lehetőségünk a menekülésre!

Leengedi Rékát, kitapogatja a kőbe vésett jelet, erősen megnyomja majd Markoval, és Fürgével nekifeszülnek a falnak. A kőtömb nagy nehezen csikorogva megmozdul. Egyre sűrűbb füst gomolyog körülött, ahogy elhagyják az alagutat és a lángokban álló szerzetesházat.

11.

Menekülés. Erdőszéli úton.

HUSZÁRKAPITÁNY: El kell jutnunk az udvarházamba. Ott nem találnak ránk, vagy ha mégis, az embereim megvédenek.

MILAN: Messze van. Valami mást kell kitalálnunk.

MARKO: A kapitánynak igaza van.

MILAN: A sebesültek nem bírják ki addig.

RÉKA: Rólam szólsz így Milan Petrovics? Most én mondom, higgy bennem! Induljunk sebesen, itt nem maradhatunk.

MILAN: Hajóval nem kockáztathatunk, Bánó nem bolond, legelőször azokat fogja szemmel tartani. Biztos vagyok benne, hogy a karavánszerájt is átkutatta.

MARKO: Apám, jól ismered az oszmánok nyelvét, mi lenne ha rabszolgáidként utaznánk veled? Még tart a vásár, Fürgével a tömegbe vegyülve szerzünk megfelelő ruhákat, és szekeret.

HUSZÁRKAPITÁNY: Jól mondod Marko fiam. Addig meghúzódunk itt a bokrok között.

MILAN: Nézd csak a nap állását! A vásározók hamarosan pakolnak.

Milan átnyújt Markonak egy erszényt, aki, nyomában Fürgével sebesen elindul, Milan, Rékával és Huszárkapitánnyal pedig elbújik a cserjék mögött. Csend és csend. Réka alszik, Huszárkapitány is elszendereg. Hatalmas telihold fénylik az égen. Mozgolódás. Réka és kapitány is magához tér. Marko jön Fürgével és egy szekérrel.

12.

A régi udvarház, ahol Huszárkapitány kovácslegényként nevelkedett.

HUSZÁRKAPITÁNY: Teljesen üres a ház. A cselédek észre fogják venni, hogy megérkeztem. Milan, téged felismerhetnek, az úrnővel az egyik hátsó szobában húzódtok meg. (Rékának) Gondolom, nem okoz problémát, hogy egy helyiségben kell lennetek? (Réka nemet int fejével) Majd azt mondom, huszártornán sebesültem meg, és katonatársaim segítségével értem ide. Jobbágyaim közül összeszedünk néhány markos legényt, vigyázni fogják az udvarházat. De előtte főzetek egy jókora kondér levest, végre hazait eszünk, ízeset, parasztosat.

MILAN: Jól kezelték a sebeidet a szerzetesek.

HUSZÁRKAPITÁNY: Majd megemlékezünk róluk illendőképpen. Megrendített az önfeláldozásuk, nem gondoltam volna, hogy ekkora erő lakozik bennük.

MILAN: Hitükben voltak erősek, barátom.

HUSZÁRKAPITÁNY: Törékeny testben erős lélek…(Rékára néz, majd elkapja tekintetét) Emlékszel még a régi időkre? Azt gondolod, az évek elteltével minden elmosódik benned, de egy nap rájössz, mindaz, amit magadban hordozol, és mélyen eltemettél, az elmúlásig veled marad.

MILAN: Kapitány, valahogy értesíteni kell Danicát, hogy ne aggódjon értünk. (kapitány bólint)

HUSZÁRKAPITÁNY: Na, elég az érzelgésből! Mutatom a szobát, gyertek!

13.

Réka fáradtan ül az ágy szélére. Milan valami melegítő takaró után kutat, végül talál egyet, és Rékára teríti.

MILAN: Feküdj le nyugodtan, én majd a szőnyegen leszek.

RÉKA: Az nem lehet, nagyon hideg van. Elég széles az ágy, elférünk rajta ketten is. Majd fordítva fekszünk, ahol a lábad, ott a fejem.

MILAN: Megtehetjük.

RÉKA: Meg.

MILAN: Van itt egy karosszék is.

RÉKA: Az kényelmetlen.

MILAN: Az.

RÉKA: Milan Petrovics, napok óta menekülünk, és végre biztonságba kerültünk. Pihenjünk kicsit.

MILAN: Jó, akkor először helyezkedj el.

Réka végigdől az ágy szélén, Milan a másik oldalon.

MILAN: Kényelmesen fekszel úrnő?

RÉKA: Igen. És te, kalmár uram?

MILAN: Meglehetősen széles az ágy, nem muszáj annyira a szélén maradnod, még a végén álmodban legurulsz.

RÉKA (alig hallhatóan): Ki Danica?

Milan felkönyököl, Rékára néz, aki már álomba szenderül, és félrecsúszott fátyla láttatni engedi arcának elrejtett részét.

14.

A házban sürgés – forgás, szellőztetnek, asztalt terítenek, forró leves illata terjeng a levegőben. A cselédek amint elkészülnek, rögves távoznak. Elsőként Huszárkapitány jön, kezét dörzsölgetve. Aztán Marko, Fürgével. Kenyeret törnek, és várakoznak, míg Milan, és Réka is asztalhoz nem ülnek.

HUSZÁRKAPITÁNY: Alig néhány napja vagyunk itt, a friss levegőtől és a kinti munkától megjött a kedvem! (Réka mer nekik a levesből) És bizony asszonykézből a legjobb az étel!

Akkor együnk!

MILAN: Hányan vigyázzák a birtokot?

HUSZÁRKAPITÁNY: Elegen, de, ha mégsem, van elég pénzem, hogy zsoldosokat toborozzak.

MILAN: Át kell gondolnunk, hogyan tovább.

HUSZÁRKAPITÁNY: Bizony át, de most más a legfontosabb. Jó étvágyat!

Kanalaznak, iszogatnak, beszélgetnek. Váratlanul megzörgetik a bejárati ajtót. Elhallgatnak.

Marko és Fürge felállnak, Huszárkapitány nyugalomra inti őket.

HUSZÁRKAPITÁNY: Majd én.

Kimegy az ebédlőből. A többiek feszülten figyelnek, fegyverek kézközelben. Huszárkapitány jön vissza, mögötte egy női alak. Milan, és Marko felugranak a helyükről.

MARKO: Anyám! (magasba kapja, megpörgeti, majd átkarolva vezeti asztalukhoz)

DANICA: Hát megérkeztem! El sem mondhatom, mennyire boldog vagyok, hogy imáim meghallgattattak! Itt vagytok épen, és egészségesen! (a döbbent tekintetű Rékára, és Fürgére néz) Isten hozott benneteket!

HUSZÁRKAPTÁNY: Hát nem idejött kérésem ellenére?

DANICA: Kapitány, ne korholj ezért, a szívem szakadt Milanért, és Markoért! Látnom kellett őket! Hoztam nektek ruhákat, az úrnőnek is. (Rékának) Igaz, nem nemesi kelmét, az feltűnő lenne, hanem buggyos nadrágot, csizmát, bundás mellényt. Olyant, amilyent mostanában az asszonyok hordanak.

RÉKA: Köszönöm jóságod. Férjed megérdemel téged.

DANICA: Férjem? (Milanra pillant)

MARKO: Anyám! Hogy kerültél ide, mondd már, mi van otthon, hol van Ivó, nem jött veled, és a bolt, minden rendben körülötted?

DANICA: Vegyél levegőt fiam, mert még megfulladsz! Ha nem a levestől, akkor a kíváncsiságtól. Amint látod, jól vagyok. Ivó a boltot vigyázza. Nem akartunk feltűnést kelteni, felmálháztunk két lovat áruval, mintha rendelésre hoznám a birtokra. Pécs városában is folytonosan változnak a dolgok. Hamarosan visszakerül Budáról a Bég. (Milan szemébe fúrja tekintetét) Azt hallottam, most még csak rövid időre látogatott a mohács-pécsi szandzsákba, felmérni a valós helyzetet, mert a szandzsák bégre sok panasz érkezett.

MILAN: Még itt van?

DANICA: Még itt. Később pedig visszahelyezik rendet tenni.

MILAN: Ahhoz jól ért. Gondolom átszerveznek most mindent, hogy meghalt Izabella királyné.

DANICA: A Keletei Magyar Királyságban van zűrzavar, minket csupán csak, mint szellő csapott meg. Na, de ne hagyjátok abba az evést, a leves forrón jó, egyetek!

MARKO (Danica felé tolja tányérját): Te is egyél, anyám!

Danica keres magának egy tányért, mer a gőzölgő levesből, majd helyet foglal Milan, és Marko között. Huszárkapitány megbabonázva figyeli minden mozdulatát.

MILAN: Te kapitány, vigyázz a szemedre, mert kiesik!

HUSZÁRKAPITÁNY: Rég ültünk együtt, ilyen békességben egy asztalnál. Igaz, Csillag?

DANICA: Jó ideje nem hívtak így, most se kellene.

HUSZÁRKAPITÁNY: Bocsáss meg, közelségedben elkapott a hév.

DANICA: Talán a hely teszi. (Rékára pillantva elmosolyodik) Te Milan, így is elég körülöttünk a kavarodás. Ideje lenne világossá tenni a homályt. (Rékának) Ha megengeded nemes úrnő, evés után segítek fürdened, és rendbe hozom hajkoronád!

15.

Danica fésüli Réka még nedves haját.

DANICA: Milyen dús hajad van. Nagyon szép.

RÉKA: Székely nagyanyámtól örököltem.

DANICA: Tehát a Keleti Magyar Királyságból jöttél át Budára.

RÉKA: Onnan.

DANICA: Férjuraddal?

RÉKA: Apámnak azt állította, a magyar Bánó nemesi család sarja. Akkora vagyonnal bírt, hogy senki sem gondolta volna, mekkora hazug gazember.

DANICA: Szabad akaratodból mentél hozzá?

RÉKA: Miért kérded?

DANICA: Bocsáss meg, ha tapintatlan voltam.

RÉKA: Nem voltál az. Sokan kérdezték, hisz láthatóan nem illünk egymáshoz, de nem mondtam el senkinek.

DANICA: Mit?

RÉKA: Hogy csapdába csalta apámat az embereivel, tönkretette, majd maradék birtokáért engem kért cserébe. Apám becsületesen küzdött ellene, hiába. A végén én magam mondtam igent a lánykérésre. A mennyegző után szinte azonnal Budára hurcolt, és bezárt a várába.

DANICA: Arcodat látva, sokat bántalmazott.

RÉKA: Azt mondta, engedetlenségem be kell törni, mint egy vad csikót.

DANICA: Össze is tört. Alaposan.

RÉKA (miközben visszacsatolja fátylát): Most már tudod, miért takarom el. Rajtad kívül eddig csak Fürge láthatta, és nem is akarom megmutatni senkinek. Értéktelenné tett az uram, hogy magához láncoljon, ne tudjam elhagyni sohasem. (elhallgat, majd nagyot nyelve halkabban folytatja) Nagy baj, ha egy kicsit irigyellek?

DANICA: Engem? Miért?

RÉKA: Akinek olyan erős támasza van, mint Milan Petrovics, az szerencsés ember. Nagyon szégyellem, hogy miattam bajba keveredett.

DANICA: Úrnő, látva zavarod, és hallván bátor tetted, amivel megvédted az életüket, fel kell, hogy világosítsalak, te csupán jót tettél mindannyiunkkal, nem pedig rosszat.

RÉKA: Cseppet sem vagy féltékeny? Hogy oly közel voltam férjuradhoz? Nagyon szégyellem magam.

DANICA: Kérlek nézz rám, és nagyon figyelj arra, amit mondok. (miután Réka feléje fordul) Bizalmadba avattál, most én vagyok soron, hogy megtegyem. Ne hidd, hogy csak te feded el mások elől a fájó valóságot. Sokan vagyunk így, bizalmatlanságunk folyton nő, senki előtt nem nyílunk meg. A fátyol, mely arcodat ért sérüléseidet takarja, nálunk a családunk történetét fedi be. A mohácsi csata tragikus végkimenetele után földönfutóvá váltunk. Oly kevesen maradtunk életben, hogy folytassuk utunkat, ahogy elrendeltetett! Mindenki menekült a török elől. Ahogy sokan mások, mi sem tudtunk sokat a családunkról. Milan nem az uram, hanem az ikertestvérem. Szüleinket lemészárolták a portyázók, őt elrabolták, majd ajándékként felajánlották a gyermektelen szandzsák bégnek. Engem apánk barátja nevelt fel, aki Csillagnak nevezett el.

RÉKA: Ezért szólított így a kapitány. Tehát ő is ismeri titkodat.

DANICA: Menekülés közben Imre apám egy magányos kisfiúra lelt az erdő szélén. Megsajnálta, magához vette, és mivel őmaga kovácsként kereste kenyerét, a gyermeket is erre a mesterségre tanította. Ám ahogy a kisfiúból fiatalember lett, egyre többre vágyott, beállt az osztrák huszárseregbe, ahol bátorságáért megkapta a kapitány rangot, s vele együtt egy kisebb vagyont szerzett.

RÉKA: Tehát a neved valójában Csillag. Milané pedig…

DANICA: A sors fintora, hogy a mohács–pécsi szadzsák bég fiaként nőtt fel. Musztafának hívták. Mivel csecsemőként szakították ki anyánk karjai közül, nem kapott magyar nevet.

RÉKA: És honnan a Petrovics családnév?

DANICA: Ha nem választunk magunknak egy merőben más életet, akkor már nem léteznénk, mi sem beszélgetnénk, valahol a föld mélyében lennénk eltemetve. (mielőtt még Réka tovább kérdezne) Legyen ez most elég, csupán arra akartam rávilágítani, nem tettél kárt a házasságomban, mert nem is létezett.

RÉKA: Köszönöm, hogy mindezt elmondtad. Danica!

DANICA: Igen Réka!

RÉKA: Kérlek, ne áruld el Milánnak, hogy fedetlenül láttad arcomat!

16.

Milan és Huszárkapitány körbejárják az udvarházat. Őrző jobbágyok mindenütt. Fegyverrel kezükben kémlelik a vidéket, Fürge a főbejáratnál vizsgálódik.

MILAN (Huszárkapitánynak): Ránk fog találni.

HUSZÁRKAPITÁNY: Ebben igazat kell adjak. Ez a rafinált kisember nem hagyja annyiban. Akkor is utánunk jönne, ha Réka úrnő ott maradt volna a várban.

MILAN: Bármi történjen, nem viheti magával!

HUSZÁRKAPITÁNY: Ha nem ismernélek, azt gondolnám, hogy elrabolta a szíved. (miután Milan ránéz, majd elfordítja fejét) Ajjaj, nagy bajban vagy! Pont Bánó asszonya számodra a kiválasztott? Nem lehetett volna egy hajadon?

MILAN: Jobbágyaid nem fogják tudni megvédeni birtokod.

HUSZÁRKAPITÁNY: Ne légy ebben biztos. Fiatal, erős legények.

MILAN: Eddig földet műveltek, esélyük sincs a zsoldosokkal szemben. Mind meghalnak. Egytől egyig. (látja, hogy Danica közeleg) Mellesleg, szívügyben magad is melléfogtál, barátom.

DANICA: Látom, felkészülten várjátok a támadást.

HUSZÁRKAPITÁNY: Hol hagytad az úrnőt?

DANICA: A kandalló mellett. (Milannak) Most mi lesz az üzenettel?

MILAN: Bánó volt oly bolond, hogy megmutatta. Nem írom le, személyesen adom át.

DANICA: Akkor, mit keresel itt bátyám?

HUSZÁRKAPITÁNY (megköszörüli a torkát): Előbb biztonságban akar tudni titeket.

DANICA: Ivó is továbbíthatja a címzettnek.

MILAN: Majd én. Nem kockáztatok, hogy ismét idegen kezekbe kerüljön. (megfordul és a házba megy)

Huszárkapitány Danicával a kertben sétál. Telihold, csillagok. Danica mélyen magába szívja az ősz illatát.

DANICA: Még mindig áll a vén eperfa. Mi történt a sírokkal?

HUSZÁRKAPITÁNY: Már nem voltak itt, amikor kivásároltam a birtokot.

DANICA: Semmi nyomuk?

HUSZÁRKAPITÁNY: Hidd el, ez volt a legelső, amiket kerestem. Ki tudja, hol lehetnek a földtenger alatt.

Rövid csend.

DANICA: Olyan, mintha tegnap történt volna…

HUSZÁRKAPITÁNY: Mondd, meg tudsz nekem bocsájtani?

DANICA: Rég megtettem.

HUSZÁRKAPITÁNY: Nagyon fiatal voltam, és nagyon heves. A katonaélet jót tett nekem. Bár indulataim még mindig megpróbálnak eluralkodni rajtam, kordában tartom őket, fegyelmezett maradok. Talán ősi gyökereim táplálják bennem ezeket a viharokat, forrongó vérem, kiapadhatatlan vágyam, egy olyan asszony után, ki úgy tudna szeretni, mint te a Lovagot.

DANICA (kihúzza szíve főlül tulipános keszkenőjét): Szerencsére Zulejka nem tudta tisztára mosni. Egy aprócska folt megmaradt a Lovag véréből. (ajkaihoz emeli a kendőt, és megcsókolja) Emléke oly erősen él bennem, hogy képtelen lennék mást szeretni. Úgy érzem, mindig mellettem van. Sokszor beszélgetek vele, olykor mintha megérintené arcomat. Ne nézz bolondnak! Kérlek!

HUSZÁRKAPITÁNY (finoman átöleli a könnyező Danicát): Dehogy nézlek! (majd miután Danica kibontakozik az ölelésből) Azért nem engedlek el magam mellől. Keresztanyja leszel leendő gyermekeimnek! Az összesnek!

DANICA: Mindnek? Hányan lesznek?

HUSZÁRKAPITÁNY: Hát, jó sokat terveztem, ha az asszony is úgy akarja!

DANICA (elneveti magát): Ó, jaj nekem, el is felejtettem mondani, menyasszonyod családja visszatért Pécsre. Nem kéne értesítened őket?

HUSZÁRKAPITÁNY: Meglesz, meglesz, de előbb sokkal nagyobb problémát kell megoldanunk.

DANICA: Van egy érzésem…

HUSZÁRKAPITÁNY: Danica, ezek látomások még mindig nem hagytak el?

DANICA: Réka szereti Milant.

HUSZÁRKAPITÁNY: Látomások nélkül állíthatom, Milan szereti Rékát.

17.

Réka a kandalló előtt ülve bámulja a tűzlángok táncát. Milan jön, tekintete Rékáéval találkozik.

MILAN: Fázol, úrnő? (leveti kaftánját,és Rékára teríti)

RÉKA: Csak a lelkem fázik Milan Petrovics. Nagyon félek.

MILAN: Ne félj.

RÉKA: Tizenegy éve vagyok Bánóhoz kötve, ismerem elszántságát. Megtalálja a módját, hogy visszaszerezzen, és rajtad bosszút álljon. Bebizonyítja majd a töröknek, hogy kémkedsz utánuk, és akkor nemcsak a vagyonodat, hanem a fejedet is elveszíted. Mások javaiból gyarapodik, rablógyilkos semmi más.

MILAN: Mellettem biztonságban vagy.

RÉKA: Ezt magad sem gondolod komolyan, csupán meg akarsz nyugtatni. Hidd el, tisztában vagyok a helyzetünkkel. Felkészültem mindenre.

MILAN: Az életem árán is megvédelek!

RÉKA: Tudom.

MILAN (zavartan piszkálja meg a lassan parázsló fahasábokat): Ez a ház. Régi emlékeket idéz fel bennem.

RÉKA: Boldogat?

MILAN: Sokminden törtét itt. Öröm és fájdalom egyszerre. Itt találtam családra.

RÉKA: Danica elmesélte, hogy testvérek vagytok.

MILAN: Elmondta? Akkor első látásra megkedvelt, hogy a bizalmába fogadott. Van egy veleszületett képessége, megérzi az emberben a jót, vagy a gonoszt.

RÉKA: Ezek szerint jónak találtattam..Nekem is van bátyám. Fürge.

MILAN: Említetted.

RÉKA: Egy mosolygós, széparcú cselédlány fiaként született. Mindenki tudta, hogy apám véréből származik, de míg én úrihölgyként éltem, ő panasz nélkül egész nap dolgozott. Amikor Bánó megjelent, apám mellém rendelte, hogy vigyázzon rám. Milyen jól tette! Mindig számíthattam rá. Ő a bizalmasom.

MILAN: Bocsásd meg merészségemet, hogy kérdem, Bánó iránt éreztél szerelmet?

RÉKA: Gyűlöletet, megvetést igen. A szerelem elkerült engem Milan Petrovics.

MILAN: És a gyermekáldás.

RÉKA: Milan Petrovics!

MILAN: Igazad van úrnő! Illetlenül viselkedtem. Törékenységedben rejlő keménységed összezavar, legyengít. Magam sem értem, a közeledben, mi történik velem!

RÉKA: Milan (tovább nem tudja mondani, mert Milan hirtelen megcsókolja, majd felugrik, és kirohan).

18.

Az udvaron Huszárkapitány, és Danica hallgatózik az éjszakában.. Túl mély a csend.

Milan jön feldúltan, Danica jobb mutatóujja felemelésével jelzi, hogy maradjon szótlan.

Feszült figyelem, az őrzők is védekezésre készen tartják fegyvereiket, amikor egy bagolyhuhogást követően martalócok támadják meg az udvarházat. A kaput betörik, és hamarosan az udvaron kelnek birokra a jobbágy legényekkel. Már éppen eldőlne a csatározás sorsa a zsoldosok javára, amikor azok hirtelen elengedik a legyőzötteket, hátat fordítanak, és elrohannak.

EGY HANG: Vissza! Vissza!

A martalócok után nem marad más, csak por, és füst. Megkövülten állnak a talpon maradtak. A kapuban, a füstgomolyag közül előlép egy alacsony alak, és flintájával Milanra céloz. Mielőtt meghúzná a ravaszt valaki rálő. Milan megfordul, Réka áll mögötte fegyverrel a kezében.

BÁNÓ: Szégyen. (összeesik)

Réka közelebb lép hozzá, és újra céloz.

RÉKA: Az ördögnek több élete van.

BÁNÓ (vihog): Asszonyom kezétől ér el a halál!

RÉKA: Elrendeltetett. (lő, Bánó meghal)

19.

Másnap. Milan útra készen.

MILAN: Hajóval utazom, nem tudom, mikor érek vissza.

MARKO: Apám, miért nem mehetek veled?

MILAN: Áru nélkül gyorsabban megfordulok. Nincs szükségem segítségre. Itt azonban fiam, ki tudja, mi történik a távollétem alatt. (Huszárkapitánynak) Van elképzelésem, miért maradtunk életben, de ezen most nem morfondírozom. Inkább továbbítom az üzenetet, így is elég sokat késtem vele. Vigyázz a többiekre!

HUSZÁRKAPITÁNY: Bízhatsz bennem, barátom.

DANICA: Hát ismét nagy utat teszel meg Isten áldásával!

MILAN: Sietek vissza, amint lehet. (összeölelkeznek)

Danica a többiekkel bemegy a házba, Milan, és Réka magukra maradnak.

RÉKA: Alig ismertelek meg, teljesen felforgattad az életemet, és máris tovább mész.

MILAN: A tegnap történtek óta, nem féltelek téged. Hol tanultál meg lőni?

RÉKA: Fürge készített fel a Budai Várnegyedben, amikor Bánó úton volt.

MILAN: Hát, most már szabad vagy úrnő, azt tehetsz, amit csak akarsz. Senki sem fog visszatartani, ha úgy döntesz, magad mögött hagyod a múltat, és visszatérsz a családodhoz.

RÉKA: Itt várok rád, ha megengeded.

MILAN: Veszélyes utat teszek meg, nem ígérhetem biztosra, hogy visszatérek.

RÉKA: Milan Petrovics.

MILAN: Igen?

RÉKA: Éjjel fátylamon keresztül csókoltál, de ha most felfedem arcomat, lehet, többé rám sem nézel.

MILAN: Ismerem titkodat. Zúzódásaid számomra láthatatlanok. Kár ekkora fájdalmat magadba zárnod.

RÉKA: Akkor fogadd tőlem a búcsúcsókot. (magához húzza Milan fejét, és fedetlen arccal megcsókolja a férfit)

20.

1560 májusa

Nagy a sürgés-forgás az udvarházban. Huszárkapitány menyegzőjére készülnek. Jókedv, gyönyörű muzsika. Danica jön kaláccsal a kezében, amikor megzörgetik a kaput. A násznép helyett Milan jön fáradtan. Marko, Fürge eléje sietnek, és elkapják mielőtt még összeesne. A hálóba támogatják, és lefektetik az ágyra. Mély álmából Réka ápoló keze ébreszti.

RÉKA: Jó, hogy viszont látlak Milan Petrovics.

MILAN: Hát nem mentél el.

RÉKA: Arra gondoltam, ha már nem rémültél meg arcom látványától, maradok.

MILAN: Elhagytad fátylad. Milyen szép vagy.

RÉKA: Danica gyógykenőcseitől elhalványultak a forradások. Bőven volt időnk a gyógyuláshoz. Sokáig elvoltál, Milan Petrovics.

MILAN: Kérlek, szólj fiamnak, muszáj fürdenem.

RÉKA: Pihenned kellene.

MILAN: Erről a menyegzőről nem maradhatok el!

Réka elsiet, szolgák dézsát hoznak, forró vízzel töltik, Marko segít apjának a tisztálkodásban, hogy mire megérkezik a násznép, Milan tisztán, friss ruhában várhassa őket. Hosszú idő telik el, mire Huszárkapitány jön leszegett fejjel. Senki más, csak ő.

DANICA: Hol vannak a többiek?

HUSZÁRKAPITÁNY: Nincsenek többiek! Nem lesznek többiek!

DANICA: Mi történt?

HUSZÁRKAPITÁNY: Meggondolta magát a menyasszony. Huszártornák győztese, már alig tudja emelni karját, oda a dicsőség, oda a csillogás, a pompa. Nem marad más, mint egy öregedő földesúr Mohács és Pécs között. (Milanra néz) Csak most veszlek észre, barátom! Végre hazaértél! Ha már mást nem, akkor ezt ünnepeljük meg! (cselédeknek) Szóljatok jobbágyaimnak, aki tud, az jöjjön, étel, ital nem marad parlagon!

DANICA: Kapitány! Kérlek, ne tedd ezt magaddal! (cselédeknek) Hordjátok szét az ételt a jobbágyoknak, ma itt nem lesz semmiféle mulatozás! (zenészeknek is int, hogy menjenek)

HUSZÁRKAPITÁNY: Mondd, de igaz szívedre Csillag, ennyire eldobni való ember lennék? Nem tud szeretni senki sem?

DANICA: Bizonyítottad, hogy más a sorsod, huszárkapitány, huszártornák győztese. A legnagyobb harcosok mindig magányosak, ezt te is tudod, hiszen tapasztaltad hosszú éveken át. Szeretni? Én a múltba merengek, de te, bátor katona, nézz előre, találsz célt magadnak bőven, amiért élni érdemes!

MILAN: Barátom, hidd el, szükség van rád. Napjaink tele küzdelemmel…

RÉKA: …és reménnyel.

HUSZÁRKAPITÁNY: Azt mondjátok? Legyen. Csak ma adok utat a lelki szenvedésnek.

(Danicának) Hát, ennyit a keresztanyaságról!( feláll, kezében egy korsó borral elmegy)

MILAN: Hagyjátok most egy darabig, jól leissza magát, dühöng, aztán majd lenyugszik.

DANICA: Sajnálom, hogy így alakult. Nagyon akart egy családot.

MILAN: Vannak, akiknek ez nem adatik meg. Igaz Csillag?

Danica sírva bújik Milan karjai közé, majd Marko is átkarolja őket. Így állnak ők hárman összeölelkezve. Réka némán figyeli a jelenetet, aztán lassan sarkon fordul és a szobájába megy.

Réka fekvéshez készülődik, amikor lassan nyílik az ajtó, és Milan lép be. Réka a férfi felé fordul. Másnapra kinyílnak a bazsarózsák a kertben.

21.

1561 májusa

Pécs, a mohács- pécsi bég rezidenciája

Bég az asztalnál egy halom irat fölött vizsgálódik. Kopognak, majd egy hivatalnok siet be, Béghez hajol, és halkan beszélni kezd.

BÉG: Engedd be!

A hivatalnok kihátrál, majd ismét nyílik az ajtószárny, és Milan lép be. Bég fel sem néz, tovább írogat.

BÉG: Minek jöttél?

MILAN: Köszönetet mondani.

Bég leteszi a tollat, és Milanra néz.

MILAN: Több alkalommal megmentetted az életem.

Bég feláll, és Milan elé lép. Szembenéznek egymással.

MILAN: Most már tudom, milyen érzés apának lenni. Két fiam született. Ikrek.

Rövid, mély csend.

BÉG: Hogy hívják őket?

MILAN: Imre, és János.

BÉG: Most hogyan tovább?

MILÁN: Kivásároltam szüleim régi tanyáját. Letelepszünk. Új életet kezdünk.

BÉG: Mohácsnál?

MILAN: Ott.

Bég elfordul, és egy szekrényhez lép.

BÉG: Évekkel korábban, egy ajándékot küldtél nekem. (kivesz egy ládikát, és Milannak nyújtja) Itt az ideje, hogy visszaadjam. (Milan felnyitja a ládika tetejét, és a két tőrre pillant)

MILAN: Sohasem felejtem el, hogy felneveltél.

Milan mélyen meghajol Bég előtt, majd sarkon fordul, és távozik. Bég a teraszra lép, közel a korláthoz, és onnan nézi, ahogy Milan kilépve az épületből Rékához siet, átveszi az egyik gyermeket, majd átvágnak a téren, és belevesznek a messzeségbe.

VÉGE

2025. január 21. Mohács-Augsburg

A trilógia befejező részét Szarka Tamás Bazsarózsa muzsikája ihlette.

Nemes Klára a 2025-ös Cédrus-pályázat közlésre választott szerzője