Oláh András: várótermeink, utolsó tanú, [nincs kibúvó] (versek)
*
várótermeink
„a vonat minden állomáson és megállóhelyen
megáll” recsegte a megafon
– úgy hisszük mindig van megérkezés
s hogy az utazás átmossa a múltat
kitisztítja a sebeket fertőtleníti az emlékeket
de sohasem tudsz betelni az érkezés örömével
ha csak egy életed van
mert felszállni annyi mint választani
s a hűtlenség ott kezdődik amikor a vonatkerék
a síneken zakatolni kezd
*
utolsó tanú
utolsó tanúd voltam
aki a szomorú kocsmák
mélyéről még kirángattalak
hogy elvezesselek
indiánszigetünkre
ahol már csak foghegyről
köszön vissza
a szomjas emlékezet
te azonban a járdaszegélyen
imbolygó érzéketlen
esték oltalmára
bíztad a törékeny múltat
hogy szaporán leléphess
szó nélkül… végleg…
*
[nincs kibúvó]
nincs kibúvó sem gyöngeség
többé nem tartozol senkinek
féltékeny hiányvilágban élsz
benned rekedtem mégis
de mi lesz
ha egyszer tényleg elmegyek
*
*
Illusztráció: Raoul Dufy-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Csontos Márta: A szorongás keringője (versek) →
Tornai Xénia: Fény-narancs, Leltár, Drága fiam! (versek) →
Hegedűs Gyöngyi: szimulált derengés →
