Marton Árpád: Bocika

250 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025
ISBN: 978-615-6801-46-3

eredeti ár: 3500 Ft
webshop ár:
2800 Ft + 840 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás

Marton Árpád memoárregénye öt nemzedéken átívelő családregény, társadalomtörténet és korrajz, megrendítő vallomás az anya-gyermek illetve a gyermek-anya kapcsolatról, egyúttal kíméletlenül őszinte szembenézés a létezés és az elmúlás kérdéseivel.

Részletek

Bocika a Korona-uccai ház emeleti kiugrójában áll, amelyet dobogószerű emelvény tesz lakályosabbá. (Egy szinttel följebb, a Müller Miksa műépítész szertelen képzelete által megalkotott homlokzati mellvéd szecessziós bádogdomborításainak tetején szokott Bocika és bátyja, Ferike nyári délutánokon hajmeresztő kirándulásokat tenni – ezeknél csak a cselédlépcső és a hátsó szobaablak között lezajlott, akrobatikus túrák rémisztőbbek…) Bocika tehát a dobogón áll, és karácsonyi verset szaval Apukának. A karácsonyfán megcsillan egy-egy háborús, házi készítésű szaloncukor sztaniolja. Mamama, Papapa és a két Szilber nagynéni, Vilmuska és Juliska titokban elmorzsolnak egy-egy könnycseppet. Bocika nem egészen érti, miért októberben jön a Jézuska. De hisz csupán hétéves!

Apuka pár nappal később ekképpen búcsúzik Lauber Cinitől: „Vigyázz a gyerekekre. Mert engem többé nem láttok.” És Lauber Cini a halálos ágyán majd újból látja a Korona-uccai kiugróból, ahol Bocika a verset mondta pár nappal elébb, Feri nagyapát, amint egy csípős hajnalon tisztiszolgájával belevész a ködbe – mindörökre.

…

Lauber Pepa, alsóvárosi igazgató úr, alias Papapa szenvedélyes műkedvelő fényképész hírében állott. Neki köszönhetőek a Bocika kislánykorát megidéző fölvételek: Bocika a Korona-uccai sziklakert előtt, a Fogadalmi templom díszlépcsőjén, az újszegedi Ligetben. Utóbbi fotográfia keletkezéséből kész családi legenda kerekedett. Papapa ugyanis rendre arról panaszkodott, hogy sajtkukac unokái képtelenek türelmesen nyugton maradni az expozíció idejére, miáltal legtöbb képen bemozdulnak, oda a drága nyersanyag meg a nagy igyekezet. Mígnem egy ízben, beleunván az igazgató úr hosszas komponálásába, a rakoncátlan gyermekek hátterét képező lourdes-i Mária is elmozdult terméskő barlangjának hűvös nyugalmából. Barlangostul. E természetfölötti tényt a képeket előhívó mester nem késlekedett Papapa figyelmébe ajánlani. Igazgató úr többé nem vette elő kedves Kodakját…

…

Apám egy ízben bejelenti, hogy Amerikába akar költözködni. Bocika nem sokat teketóriázik: „Ha akarsz, eredj, de én nem hagyom itt az anyámat.” Maradnak. Van bennük kalandvágy.

Ahogy elnézegetem ezeket a képeket egy derűs gyerekkorból, amely örökre eltűnt és mégis örökre itt maradt, akár valami megválaszolatlan kérdés, örökre sajgó seb, vádló bizonyíték egy senkitől el nem követett vétekért, sorjáznak fejemben a filozofikus gondolatok. Hogy hány ízben hal meg az ember élete során? Minden tűnő pillanat egy-egy halál? Hogy minden egyes ember élete egy-egy kisebb szín Az ember tragédiájából. Reményekkel teli veszi kezdetét, majd jönnek az illúzióvesztések, a végén az elkerülhetetlen megsemmisüléssel. Hogy földi életünk egy rövidre szabott végesség két végtelenség, kevéske meghittség két szörnyű idegenség között…