Handó Péter: énbörtön (vers, grafika, multimédia)

1) Közép-európai üvöltés
2) Látva a világ fordulását
3) Énbörtön
4) Összecsúszott lélekrétegek

Közép-európai üvöltés

„Láttam nemzedékem” ünnepelt elméit
– a szofisztikáltan gagyogókat, a ponyvaregény-teoretikusokat,
az elszánt szószékkatonákat, a hivatásos seggtörlőket,
a gombnyomásra nyálfröcsögő vazallusokat,
az elnökelvtársak átszellemült beszédeit írókat,
a kiváló zsandárt alakító ügyeskedőket –
zsenialitásuk ópiumfelhőjében felmagasztosulva,
alomszagot árasztó szavaik skandáló hívek előtt
eszmehányadékukban dagonyázva, kipirultan,
akár a pártkutyák emberiség szeme elé feszített zászlaja,
rendíthetetlenül hívén, hogy még a bélsaruk is
dicsőségükre válik a nagyérdeműek pódiumán,
náluk a materiális megváltás teljes eszköztára,
az ő idejük örökre elhozza a felvirágzás korát,
tudják, a légydöglesztés receptje mit tartalmaz,
hogyan alkalmazhatják a csíziót az előnyös szemfényvesztéshez,
mire buknak a más- és az azonos neműek,
láttam a kiemelt káderek trónra törő taposását,
nyálas és öntelt pöffeszkedését az alárendeltek fölött,
meddig megy el egy parányi hírnév bezsebeléséért
a jó sorral megajándékozott ember,
amitől kijózanítóan öklendezni támadt kedvem,
s hogy vörös szőnyeggel borított emelvényeikre
rá ne okádjak, behúzódtam könyvekkel szigetelt vackomba
vacakolni a senkit sem izgató pőre igazsággal,
amely tagadása ellenére is szúrta a szemük,
és szartam az egész életszínpadot uraló bagázsra,
életet édesítő cukorkáikra, csapatépítő összeröffenéseikre,
mert minden mézcsöpögtetésnek hátat fordítottam,
szemrebbenés nélkül elfogadtam azt, hogy eztán
egyetlen klubban sem játszhatom el a nagyágyút,
az okostojást, a húsvéti nyuszit vagy a mikulást,
nem csaptam palávert azért, ami számukra volt fontos,
így aztán gyorsan belátták, a kirekesztősdit
lehetetlen velem szemben gyakorolni, megengedték, hogy
– az egyébként is nekem rendelt félhomályba húzódottan –
időnként makogjak valami figyelemre érdemtelent,
afféle ártalmatlan bolondként, aki amúgy is
– ellenvetés és szemrebbenés nélkül – elfogadja
az izgága és kiszámíthatatlan egyénnek titulálását,
pedig pontosan látták, nem tettem mást,
mint amit a túlélési ösztönöm diktált:
embrionális-magamba mélyedve kuporogtam
a vastag földdel szigetelt gondolataim halmán,
előnytelennek ítélt mosolyra álló szájjal,
és látta a nemzedékem, hogy én így is
képes vagyok boldog harmóniába szervesülni,
rámdühödötten hiába rugdalják szét a vesém,
lobogtatják a lebicskázott skalpom, vonják meg
– az egyébként is néma – számtól a szólás jogát,
ebben a hullaszagot árasztó betondzsungelben
megmagyarázhatatlan derűm nem múló fénye
– örökkévalóságnak szánt és élesen exponált –
röntgenképet készít a csonttalanságukról,
flexibilis áljellemükről, a valóság
álságos megerőszakolására hivatott hajlamukról,
megfelelési kényszertől felpuhult tekintetükről,
róluk megmásíthatatlan nyomokat ejtek a horizonton,
és látták, semmi rám mért szenvedés
rajtuk ezentúl nem emelhet a ranglétrán, rajtam
takargatni sincs értelme a fölsebzett húst, létezésemmel
visszavonhatatlanul beleégtem a színtelenült retinájukba,
s ettől úgy nyaldossa talpuk az ideológia-dögvész,
mint anyatigris a koszos ivadékát,
és miután kérlelhetetlenül felismerték a mázuk mögöttit,
naphosszat nyüszítettek és vonaglottak a kíntól,
szemlesütve, falhoz lapulva vonultak az utcán
a nagygyűlések rivaldafényének melegét begyűjteni,
hátha mégis többre viszik annál a tékozló fiúnál,
kinek volt pofája – a testvérei elől –
bezsebelni a családi örökséget,
mikor aztán elfogyott az útravaló hát(vagy far)szél
biztosította nagyszerű- és különlegességük,
a hónaljszagukban nevelkedő újkrisztusok pedig
fölébük kerekedtek, beléjük tapostak,
végképp megrendült – és vállalhatatlanná vált –
a külvilág felé közvetítetthez kidolgozott pózuk,
végleg ottmaradtak ürességük szembesítő tükre előtt,
azzal a megmásíthatatlan tudattal,
hogy ha felmagasztaltan se lehettek szentek,
akkor felmagasztalatlanul már örökre lemondhatnak róla,
a déli harangszó továbbra is más dicsőségét hirdetni hivatott,
egy mérhetetlenül beteg világ eldobható alkatrészei csupán,
hiába ígértek gyönyörből végtelenül többet az elődök,
mielőtt a helyükre furakodtak alattomban,
átverés volt a rengeteg flitter meg a pezsgődurrogtatás,
az eszmepirulákat nyakra-főre fölösleges immáron tovább falniuk,
egyetlen frenetikus ünneplés sem jelent semmit pár nap elteltével,
az az illúzió, amely legalizálni hivatott mindent,
létezésükre se szolgáltat a továbbiakban bizonyítékot,
ezért álvalóságokat stimuláló alkoholhoz vagy droghoz
– mint gyógyulásuk zálogához – folyamodtak,
többé már nem hittek, nem hihettek a megváltáshoz
kórusban kántált vaskos szólamokban,
az utolsó ájulásuk előtti pillanatban
csupaszra vetkőztek a megkísértett Úr színe előtt,
bőrük pihéi felajzva rezegtek, mint a kolibriszárnyak,
s úgy vélték, ha mámoros hangulatú társaságban
verik a blattot, kocsmamélyre merülve virrasztanak,
angyalok közé lövik át maguk
valamennyi eljövendő siralmas éjszakán,
a megsejtett igazságot pedig becsomagolják sztaniolpapírba,
hogy a burka felragyogjon olykor-olykor
a vallatólámpa fényében, amit
saját maguknak eszkábáltak össze,
előbb-utóbb elérkezik a megboldogított valóság ideje,
beteljesülhet még az is, amiért születtek,
ismét ott állhatnak a megtévedt hívek előtt,
a miattuk összesereglett rajongók körében támadt
perverz ünnepi hangulattól ejakulálva
visszanyerhetik saját nagyszerűségük tudatát,
és ki is nyilváníthatják ezt fennen, hogy
másokban is ott loboghasson a bizonyosság tüze,
mert ki lehetne jobb szellemi bírájuk ezen a planétán,
ahol a nagykutya baszási kényszerpályán juthat el
a mócsingokkal telepakolt tálig, így bizonyítva
megkérdőjelezhetetlen rátermettségét és lekenyerezhetőségét,
miképpen saját maguk létjogosultságát is egyben,
hogy halványlila fingjuk van erről az egész
malaszttal teljes hatalomkatedrálisról,
de ez az áhítozott idő nem köszönhetett be,
így hát lefeküdtek eszmélkedéseikkel a legfőbb térre,
hová önbálványoztatásra jártak egykor,
fejük után nehezedő végtagjaik kiterítve
az arra kószáló eleven kísértetek elé,
begyógyszerezve, fölvágott erekkel várva
a legutolsó lélek-erekcióra, bár ennek ellenére még
nem tudhattak semmit a Mindenhatóról,
számukra miféle túlvilág lehetséges
– hiszen a lehetőségek száma mindig csak egy,
a többi között a hátramaradók turkálhatnak,
míg az a személyükre szabott egy
őket is kétségbeesésükben meg nem találja –,
vagy hová kerülnek meghasonultságukban,
ha önmagukat is túl tudják élni
– kozmikus viharok közepette –
ünneplésvesztetten is…

Bukásukkor én előmerészkedhettem a napfényre
önfeledten hunyorogni, és boldogan pislogni
a kertemben beérett gyümölcsök látványától,
zamatuk ízlelve mosolyogni azon a csodán,
hogy megmaradhattam ennyi éven át
a hatalom emésztőrendszerén kívül,
az eszmék kardéle nem szabdalt szét,
de megerősített erre a világra
– nem pénzzel és vagyonnal –
hittel és tartással,
magányomban is…