Az érzelmi forradalom előtti – tradícióébresztés nyomán sarjadt – optimizmus mértékadó költeménye: »Ha minden…«

LUKÁCSKIRÁLYI ISTVÁN

– stílusparódia* –

*(Király István elemző stílusáról a paródiát írta: Arany Lajos)

Osztálytársa volt a kamasz Ady Endrének a zilahi főgimnáziumban – 1892 és 1896 között – Boross Lajos. S mint azt a gondos filológiai kutatás kiderítette, ennek a dáridós kedvű cimborának ifjúkori életmenete más pontokon is párhuzamosan futott a költőével. Ő nemkülönben a Szilágyságból jött. S Adyhoz hasonlóan, 1877-ben született. Koczkás Sándor a tőle megszokott körültekintéssel kinyomozta: az iskolai „közéletben” Adyhoz hasonlóan neki is az önképzőkörben jutott jelentős szerep.

Mert a szellemi kiválóság elérésére született ez a szavalni is tudó, jó humorú, kiemelkedő előadói képességű, a folyton kommunikáló emberek életét élő fiú. Már Zilahon, serdülőként bontakozott benne is az intellektuel. Kovalovszky Miklós találó jellemzésével: „a zilahi diákság kedvence” volt. S a baráti kör bohém hajlamú mókamestere. Mindig (tudás-)szomjas, e tekintetben szakasztott – tájnyelvi szóval: cseppentett – Ady. Mint híressé vált társából, belőle is hamar előtűnt nem mindennapi szelleme. Tovább erősíthette öntudatát, hogy nyolcadikban titkára lett az önképzőkörnek. Jókorára nőhetett benne a kamaszokra jellemző önérzet.

A győztes alkat fiaskója

Együtt folytatta a két pajtás a tanulmányait Debrecenben, a jogakadémián, s – Ady egyik újságcikkének minősítésével szólva – Boross az egyik vezető alakjává vált az ottani jogász ifjúságnak. A népszerűség vitte egyre följebb. Olykor magosra a „zsíros álmú” város vigadóinak lépcsőin is. Mert mint poéta barátja, ő is korán cipelni kezdte – a Debreceni Főiskolai Lapok szerkesztőjeként – a zsurnaliszták nehéz terhét. S ezzel mintegy együttjárón, a duhaj „zilahi fiúk” egyikeként, akárcsak Ady, hurcolta olykor saját – néha talán kissé elsúlyosodott – fejét. De ez a „süllyedt fej” korántsem hosszan tartó, visszahúzó állapot volt, ellenkezőleg, a fiatalság hamar regenerálható, sőt fölemelkedésre késztő, pillanatnyi körülménye. A később megénekelt szituáció, a „Boros, nagy dicsőségem / Villámlik, szinte vakít” státusza, melyben borízű derűvel, felhőtlenül, gondtalanul ücsöröghettek a cívisváros hangulatos, vigalmas enteriőrjeiben, a rájuk szakadt szabadság mámorától járatva át újra meg újra égnek lendülő ifjonc lelküket.

Csöppet se véletlen, hogy Boross búnak ereszthette fejét, amikor e felemelő élményeknek mintegy ellenpontjául, 1898 szeptemberében lefelé vitt útja. Mert nem kis csapás érte akkor ezt a mindig győzni hivatott, nyertes habitusú, középpontban létre rendeltetett fiút. Indult tudniillik a felsőbb tanulók olvasóegyletének könyvtárosválasztásán, de vereséget szenvedett. Nem az ő küldetése lett a szép feladatot ellátni. Más lett a kiválasztott e kulcstisztség betöltésére. Más került centrumba. Mintha feledni látszott volna a nemrég még lelkében nyüzsgő belső ékességeket; hirtelen, mintegy lomként ürült ki bensőjéből a korábbi, feldobó élmények sora. Mellőzöttnek érezte magát.

Még ha az 1898-as nyárvégen jutott is bőven a nap szelídre szűrt ragyogásából a kálvinista Rómának – s a meteorológiahistóriai kutatások minden mást kizáróan meggyőznek az akkori hosszantartó napsütés tényéről –, immár férfiként, jogászjelöltként, bizony nem örvendhetett a bukásnak. Nem oszlatta búját az egész szeptembert végigmosolygó folyamatos jó idő. Nem könnyítette lelkének terhét a lágyan simogató, fürdető napfény. Nem vidította a legszebb emlékek sora. Nem dobta fel kedélyét a humoros versek tolmácsolására való visszarévedés sem. Nem hangolta kedvre e bravúros, közönségnevettető szavalatainak képzeletbeli előjáratása: nem jártak elő bensőjében a humoristaként aratott hajdani zilahi sikerek, nem visszhangzott fülében a publikumból nem is oly rég kiváltott kacagások sora. Nem vont derűt homlokára a még a szilágysági kollégiumban szorgalmas tornászként jutalmul nyert szép emlékkönyv sem.

Ugyancsak feltűnhetett Adynak barátja e nem várt lehangoltsága, mintegy a nótás mámorizálások kontrapunktjaként érzékelhette: semmilyen víg klenódium sem hozta vissza annak komédiázó és kvaterkázó, tivornyázó kedvét. S hogy a borgőztől arcára lehelt pír egyszerre kifehéredett. Mert – s a minden apróságról, minden cseppről számot adni akaró, beható irodalomfilológiai kutatásunk ezt csak megerősíti – Borosstól sem állt csillagmérföldnyi távolságra a századvégi nagy szabadságszenvedélyű ifjúságra jellemző, görbe éjszakás magaviselés, sőt nemegyszer ő kezdeményezte civisvárosi életükben a dorbézolást.

Ha valakire, Borossra mindenképp igaz volt Juvenalis római költő híres gondolata, a leggyakrabban „ép testben ép lélek”-ként idézett szállóige: Orandum est ut sit mens sana in corpore sano! (Szó szerint: ’Imádkozzunk azért, hogy ép lélek legyen ép testben.’) Adott volt a fiatalemberben ez a kettősség. De most ez sem hatott. A fiaskó megbillentette balanszírozottságát. Megteremtődött kedvetlenségének alapja mintegy. Elrosszkedvűsödött. Óriási empátiával írja a kritikai kiadás: „A kudarc érthetően lehangolhatta, mert a könyvtárosi állás jelentősebb anyagi dotációval is járt.”

Ír a fájó csalódásra

S mint az alapos körültekintéssel végbement kutatás hírt hozott róla: a fiú említett becses emlékkönyvébe Ady összesen négy bejegyzést rótt. A fentebb citált prózain kívül hármat verses formában. De két lírai futam alatt nem tüntetődött fel dátum. Hipotetikus így a Lajoshoz című és a Ha minden… kezdetű verses bejegyzés keletkezésének pontos ideje. A kritikai kiadás szerint Boross említett – debreceni – fájó csalódása idején költhette ezeket könyvbe Ady. Csillapítani akarta velük földije bánatát. Az utóbbi költeményben a legősibb szokások egyikének megidézésével akart bút űzni. E hagyomány felelevenítésére hívott fel az emlékkönyv 22. oldalára jegyzett két sorral. Így szerette volna hallgatótársát élénkíteni, így szándékozott beléje lelket önteni.

Növelhette Ady együttérzését, sürgethette a vers megírását egy – később előkerült, a „Felsőbb Tanulók Olvasó Egylete Fenntartó Bizottságának” címzett – levele, melyben sérelmezi, hogy „minden ok nélkül” kihagyták a könyvtárnokválasztásra előkészített névjegyzékből. Magában hordozva a nyakas kálvinista ősök dacát, egyszersmind mindig oltalmazó hivatását, gyámolítani akaró derűlátását, Kovalovszky szavával „tréfás vigasztalást” kívánt nyújtani a csalódottnak: segíteni akart. Megszületett hát Debrecenben, 1898 szeptemberének végén vagy októberének elején, az érzelmi forradalom előtti – tradícióébresztés nyomán sarjadt – optimizmus (tréfás megjelöléssel: cognac-optimizmus) jellegzetes, mértékadó költeménye, a Ha minden… kezdetű buzdító vers.

Ha minden, minden elhagyott,
Igyál egy kis cognacot.

Adieu Bandi

Az emlékkönyv-bejegyzés műneme – a költemény aláírása hírt hozott erről – rigmus formájú játékos szuggeráló volt.

Mindvégig érvényesült benne a játékosság. Ez lett mintegy központi motívuma. Az ugratásra, tréfálkozásra hajlamos Ady nyelvi fantáziáját a vidításra szoruló pajtásnak mindenekelőtt már a családneve megmozgathatta: szinte kínálta az a jobb kedvre derítés lehetőségét. Előjárhatott benne, amit még Zilahon írt a kedves barátnak: „Jó és rossz kedvedet híven oszd meg – a borral. Hisz a sors is arra szemelt ki, mert »akár iszol, akár nem«, csak »Boros« a neved” (Lajoshoz – Prózában; 1896). Vidámítandó az iskolatársat, már a versszövegen inneni alapszituáció is szójátékra hegyeződhetett ki tehát: Boross barátjának borús hangulatát ezúttal konyakkal dobná fel a beszélő…

Adott volt itt – a játékosság kompozíciós elvének megfelelően – egy azonnal szembeötlő kettősség: az ismétlődés (minden, minden) és a miniatürizálás (kis). Csöppet se véletlen, hogy – a kettősségeknek az egész verset uraló jellegzetességét mintegy visszatükrözőn – az ismétlődés az egyik, a miniatürizálás a másik sorba esett. S az egész költeményen végigvonult egy újabb – ezúttal grammatikai-retorikai – duplikátum: az én és a te. A nyelvi megformálás is tanúskodott erről. Látszólag ugyanis csupán a második személy szólítódott itt meg. A költemény nyelvi meghatározója lett az. De ott húzódott a vers hangulati terében az első személy. A vigaszt nyújtó. S egyúttal önmegszólítás is szerepeltetve lett itt. Így – aláhúzva mintegy a sors- és bajtársiasságot, a számba vett életpárhuzamok egész sorát – a te és az én egyaránt központi hősévé nőtt a költeménynek. Megszületett Ady legkorábbi korszakának kéthősű verse.

A szövegvégre öntött lényeg

E lelki balzsamkölteményt – Németh G. Béla irodalomtörténész híres kifejezésével – az önmegszólító verstípus egyik kiváló darabjaként is számon tartja az irodalomtudomány. A bajtársa és saját lelkére egyaránt gondoló, mert cimboráját s magát is derűlátásra biztató optimista ember lett hát itt az egyik központi figura. A nem csüggedő fiatalság. Csöppet sem véletlen, hogy Lukács György Új magyar líra című híres tanulmányában Ady „a fiatalok legfiatalabbika”. Munkált hát itt az életerő. Az Atlasz-engeriájú, (bika)erős ifjúság. Az.

Így hát szokatlan módon, figyelemfelhívón, a vers részévé nőttette magát a szerző. Igaz, eljátékosítottan, elszójátékosítva, Adieu-ként szerepeltetve, de mintegy beleszólt a költő, az empirikus én a beszélő, a lírai én szavába. Csöppet se véletlen az sem, hogy az első sor még homályban hagyta a tárgyat. A strófa – s egyben a költemény – első fele még nem árulta el: e mondatrész szerepét az odaképzelendő engem avagy a téged tölti-e be.

De a nyitánybeli talányosság mellett nyíltan is megjelenítődött az én. Nem névmásként. Tulajdonnévként. A névaláírás egyértelműen jelezte ottlétét. S az ő közvetítésével félreérthetetlenül benne élt a verstérben egyfelől a te, másfelől a cognac. Az előbbi szintén nem névmásként lépett a költeménybe. A megjelenítésére leginkább alkalmas nyelvi forma, az egyes szám második személyű cselekvő ige emelte homloktérbe. S egyúttal a verbalizálás felé billentette el az a rigmust. Az ige tartalmában ott hatott az egyik legősibb, archetipikus emberi cselekvés, az ivás motívuma. Ez lett – felszólító módba téve (igyál), felhívó kommunikációs funkciót kölcsönözve mintegy a verbumnak – a szöveg egyik kulcsmotívuma.

Az igével összekapcsoltan a cognac, ez a nominalizálás felé húzó köznév lett a költemény másik fő eleme. Újabb kulcskomponense. Szándékolt volt, hogy a játékos szuggeráló utolsó szavaként lett az szerepeltetve. A szöveg legvégére öntődött mintegy. A végső szóvá nőtt. A műbefogadó szempontjából a legkevésbé feledhető versi elemként létezett az. Szinte csatát nyert hát a nominalizálás. Az empirikus én üzenete nem vétődött szem elől: a beszélő tudatos szerkesztési eljárásaként a lényeg dobódott a szövegvégre. Kiemelődött így mintegy a konyak.

Az ivás temporális kritériuma

Az én – te – cognac motívum-triumvirátust azonban mintegy feltételként szabta a beszélő. Nem volt az mindenkor érvényes hármasság. A csak bizonyos időben létezésről hozott hírt a költemény első szavában kiemelten, mintegy élre ugratva, a ha – feltételes sajátos jelentésárnyalatú alárendelő tagmondatokat kapcsoló – kötőszó. Az lett a szuggeráló cognacjához fordulásának időbeli meghatározója. Az ivás cselekvésének temporális kritériuma mintegy. A döntő szó. Igazolta az, hogy nem mindig fordult a versi hős a tárgyraggal is kiemelt italhoz. Nem mindenkor volt annak arra szüksége. Nem szüntelen kérte a gondfeledtető eszközt. A magyar Pimodánba való – egy-egy pillanatra történő – befordulást. Bekukkantást mintegy. Mert – mint a miniatürizáló, elparányító, szinte mintegy elillantó elem tanúskodik róla – csupán egy kis cognacról volt itt szó. Az ünnepi lét felé – felfelé, a magasba – húzó érzést elősegítendő mintegy. Minden kétséget kizárón hoz hírt erről a játékos, elevatív, lélekemelő ritmikusság. A dallamosság. A megzenésíthetőség.

Mert nem a lefelé, a mélybe ugrásra szolgáló italmennyiség ez. Még semmiképp sem Az ős Kaján asztal alatt elnyúló versi hőséhez hasonlóként mutatkozott a játékos szuggerálóé. Innen volt az minden katzenjammer-szituáción, az „Uram, én többet nem iszom”-féle fogadkozáson, a „Van csömöröm, nagy irtózásom”-jellegű meghendikeppeltségen, visszarántó állapoton. Messze volt még a Budapesti Naplóban 1905 szeptemberében írott, sokat idézett, híres állapotjelzés: „Bizony sokat iszunk.” De akkor is őrzött valamit a Ha minden… idejének optimizmusából. Mert ekképp folytatta Az alkohol című, imént idézett írását: „Bizony jó volna, ha meg tudnánk térni mind, kik az alkohol pogányságában leledzünk.”

A költemény kettősségeit mintegy ellenpontozva, igen távol volt hát még az italozás okozta kettős látás. Itt csak egyet látott az én. Pusztán egyre koncentrált. Csupáncsak egyet helyezett előtérbe. Egyetlenegyre fókuszált figyelme. Egy kis cognacra.

Mert a versi hős alkoholhoz nyúlásának ritkább előfordulásáról hozott hírt az ismétlésként szerepeltetett általános névmás. A minden. Ezt kiegészítőn pedig – szintén a csökkentett sűrűségre utaltan – az elhagyott múlt idejű ige lett itt a másik meghatározó verbalizáló elem. Igazolni látszott rajta át a költemény a cognac csupán alkalmi életpótlékként való megjelenését. Csak akkor fordult ugyanis a versi hős a pótcselekvéssel azonos cognachoz, ha minden, minden elhagyta. S az italféleség mennyiségjelzője tanúsította mintegy azt, hogy nem károsította valaha nagymértékben az alkohol az empirikus ént. Nem pusztította sok agysejtjét az. Mert kezdetben beérte a csekély mennyiséggel. Nem vétődött szem elől az igazi forradalmiság Lenintől megfogalmazott, jellemző ismérve: „Hogy nagy dolgot érjünk el, a kicsivel kell kezdenünk.” Domináns lett így – a nagyságnak mintegy feltételeként – a kicsiség.

A konyak sajátos kettőssége

S a cognac – közvetlenül a költő játékosan formált neve elé illesztve – maga is sajátos kettősségről hozott hírt. A cognac és a finomkodó búcsúzó köszöntés (írva: adieu, ejtve: agyő), az Isten vele(d)! kimondása eleve jelezte: nem összeillő fogalom az ital és az adott személy. Mintegy agyőt intett az empirikus és poétai én, a szerző és a beszélő is az italnak. A megszokottól a leírásmódban is bekövetkezett távolítás (konyak helyett cognac) a lírai éntől – s hozzá hasonlón nyilván a köznapi éntől – való ekkori idegenségéről tanúskodott mintegy. Sőt, az eredeti kéziratban az ital nevét – bizonnyal elírva, de mintegy a távolítás szükségét tudat alatt megérezve – congacként vetette papírra. Ezzel is mintegy distancírozódott az egyéntől. Hangsúlyozódott a ritkaság. Végbement a jelentéktelenítés.

Ott húzódott végül a szövegben az ital optimizmusra okot adó jellegzetessége is: kedvre derített az. Sőt: kedvre hívott. Örömmegélésre szólított. A játékos szuggeráló ekképp lírai maximaként is szolgált. Akként is teljeset nyújtott. S az említett dátumelhagyás sem lehetett véletlen. Örökérvényűsítette mintegy a gesztus erejét. Időtlenné tágította a felhívás igazságát.

S a kis mennyiség a szürke köznapok feledését segítette. Könnyű mámort hozott. Melegített odabenn a kora őszi napfény. S forrósított a kis tüzes golyóként a bensőn végigszáguldó borpárlat vágya-gondolata. Kisarjadt a cognac-optimizmus. Ébredt a dac az ólmos szürkeséggel feleselve. A fáradt mindegylegyintés ellenében. Jólesett mindkét hősnek a búfeledtető nedű. Jótékony hatást gyakorolt annak már a fantáziás felvillanása is: a belvilágban muzsikát zengető kívánalom. Miképp „egy kis konyak”, vérré vált ott benn a mégis nyakassága. Mindent legyűrt az.

A messze űzött pesszimizmus

A kurucos-szabadságharcos hagyománynak nem a sírva vigadó, nem a búsmagyarkodó, ellenkezőleg, az előrevivő, a felemelő, a lélek visszarántó erőin győzedelmeskedni tudó érzéskomponense lett úrrá a poétai énen. Csatát nyert a magyar mégis. Az lett a belső vezérlésű életek legerősebb szívhangja. Az diadalmaskodott. Felért a Csúcsra a kiegyenesedett lélek bizakodása. Kitörölhetetlenül becsöppent immár a bensőbe a csakugyan, a valóban, a dehogynem. A szívós ühüm. Messze űződött a pesszimizmus.

Ezzel – az ital után – agyőt mondott és mondatott a beszélő a mindegynek is. A színház híres szimbólumának, a síró és nevető (síró-nevető) arcnak véglegesen a víg változatára bólintott rá. Visszavonhatatlanul annak mosolygó formája kerekedett felül a versszubjektumban. Végképp nem a tragikum felé vitt tehát a végkifejlet, de a lélek vígjátéki happy endje jutott érvényre mintegy. Az ellentétek titkát jól ismerőkhöz méltón egy kis szíverősítő nagyra nőttette a reményt a versi hősben. Az uralkodott itt el minden érzékszerven. Megerősödött a szív. Trónra ülhetett a derűlátás. Az életigenlés. Megnyílt az út az ünnepi lé(t)** felé.

** A műbefogadói aktivitás jegyében az olvasó szabadon dönthet, megtartja vagy elhagyja a megjelölt szó t betűjét.

Király István (1921–1989) irodalomtörténész, egyetemi tanár Ragályon született. A marxista irodalomtörténet-írás jelentős alakja volt. Az általa képviselt ideológia szellemében fogant művei ma természetesen kritikával olvasandók, ám Ady-monográfiáinak (Ady Endre I–II., 1970; Intés az őrzőkhöz I–II., 1982) vagy Kosztolányi-könyvének (Vita és vallomás, 1986) komplex versértelmezései, érzékeny megfigyelései, a tudományos és a szépirodalmi nyelvet ötvöző esszéstílusa, nemritkán az értékes szépirodalom beszédmódjával vetekedő írói teljesítménye, a versek mély szeretetéről tanúskodó fejtegetései okán máig megérdemlik a figyelmet a könyvei. Ennek tanúbizonysága, hogy egynémely megállapítása helyet kapott a legmodernebb szemléletű tankönyvekben is. Petőfitől Tandoriig című, válogatott esszétanulmányait tartalmazó kötet születése centenáriumára, 2021-ben jelent meg, Agárdi Péter és Soltész Márton szerkesztésében. Ugyanabban az évben látott napvilágot a Király István öröksége – Írások tőle és róla c. könyv, melyet Bolvári-Takács Gábor szerkesztett.