Keserü Katalin: Kötődtem a rituális megnyilvánulásokhoz (VII/3*)

*Toót-Holló Tamás írása

Előző rész: http://www.naputonline.hu/2025/06/01/lovasz-iren-a-csodaszarvastol-a-hatartalan-urig-vii2/

Idén, 2025-ben ünnepli 50. születésnapját a Vágtázó Halottkémek (VHK), ez a műfajilag besorolhatatlan, a megszokott zeneértelmezéstől gyökeresen eltérő utat járó, és már évtizedek óta kultikus státuszt elérő magyar zenekar. Az évforduló tiszteletére – a VHK frissen megjelent albumának címét alapul véve – április 23-án összművészeti és létfilozófiai konferenciát rendeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amelyen rangos tudósok és művészek előadásaikban, pódiumbeszélgetéseikben igyekeztek utánajárni annak, mi mozgatja ezt a zenekart, minek köszönhető, hogy nemcsak a zenéjével, gondolataival, hanem úgyszólván minden mozgásművészeti, képzőművészeti megnyilvánulásával, ősi szertartásokat idéző üzeneteivel is hatni képes, s ezzel magát a magyar kultúra páratlan jelenségévé avatja.

A konferencia második vezető előadására a szervezők Keserü Katalin Széchényi-díjas művészettörténészt, az MMA rendes tagját kérték fel, aki élete egyik legjelentősebb vállalkozásának – a Budapest Galéria és a Szombathelyi Képtár 1987-es, Mágikus művek című kiállításának – szervezésekor került először közelebbi kapcsolatba a Vágtázó Halottkémek kisugározta mágikus zenei hatásokkal.

A művészettörténész a korabeli kiállítás jelentőségét méltatva külön is kitért arra, hogy a bemutatandó művek között két zenei együttes is részt vett koncertfelvételekkel a kiállításon: a Vágtázó Halottkémek és az Albert Einstein Bizottság – majd a közönségnek a kiállítás korabeli katalógusát is átadta, hogy az kézről kézre járhasson előadása közben. Mint felelevenítette, a kiállításon 86 művész és művészkollektíva mutatkozott be, elsősorban persze képzőművészek, de voltak köztük írók és zeneszerzők is, a két említett alternatív rockzenekar jóvoltából pedig a magyar underground kultúra jelenléte is nagyon markáns tudott lenni a kiállításon.

A kiállítást annyira a rituális és a mágikus karakterjegyek iránti figyelem határozta meg, hogy ennek okán nem is volt lehetőség arra, hogy az anyagot bármiféle egyéb stiláris hasonlóságok alapján csoportosítsák – tekintve, hogy itt egyedül a művek elvarázsolt hangulata, nem pedig bármiféle mesterségbeli ismérv jelenléte jelentette a válogatás legfőbb szempontját – emelte ki. A megnyitó, amelyen Szirtes János Ösvényekszeretlek című performanszát mutatták be az Új Modern Akrobatika közreműködésével, pontosan beleillett az 1987-es esztendő azon művészeti eseményeinek sorába, amelyek a rendszerváltás előtti utolsó évet – Balassa Péter megfogalmazása szerint az „aligha megállítható változások” évét – jellemezték, s amelyben a kultúra forrongóan új kezdeményezései a politikai változások radikális fordulatát előlegezték meg. A Mágikus művek című – a VHK-t mágikus népzenéjét is megjelenítő – kiállítást sem túlzás a rendszerváltó jelentőségű események közé sorolni tehát – ezt egyébiránt az is alátámasztja, hogy ez a június 2-i esemény az Artpool 1987-es művészeti-politikai kronológiájában is kitüntetett helyen szerepel.

Arról az érdeklődéséről szólva, amely ennek a kiállításnak a megrendezéséhez vezette, Keserü Katalin elmondta, hogy nagyon erősen kötődött akkoriban az átlagosnál sokkal rituálisabb művészi megnyilvánulásokhoz, amelyekkel egyébként a nyolcvanas évek eleve tele is volt.

„Keserü Katalin elmondta…” (Fotó: Csíkvári Dóra)

A VHK mágikus alternatív zenéjének műfaji besorolásához vagy besorolhatatlanságához kapcsolódva ennek a vonzalmának a művészetelméleti magyarázatára is kitért, hivatkozva mestere, Németh Lajos művészettörténész egyik olyan tanulmányára, amely a Budapest Galériában megrendezett Mágikus művek című kiállítás rendezőelveit is nagyban inspirálhatta. Németh Lajos ebben a művében – idézte fel Keserü Katalin – abból indult ki, hogy a stílustörténeti kategóriák használata helyett létezhetnek más tipizálási lehetőségek is már a művészettörténészek számára, akik megkísérelhetnék azt is akár, hogy funkcionális műtípusokban gondolkozzanak, azt alapul véve, hogy ezek a történeti műtípusok valójában bármikor, bármilyen stílustörténeti korban is megjelenhetnek, akár egy időben is. Németh Lajos három ilyen funkcionális műtípust mutatott be: az egyik a rituális-mágikus, a másik a szubjektív-romantikus, a harmadik pedig a klasszikus-autonóm műtípus volt – ismertette Keserü Katalin, külön hangsúlyozva azt, hogy a rituális-mágikus műtípust egyrészt a sokáig tévesen primitívnek mondott törzsi kultúrák, másrészt a népművészet és a középkori művészet sajátjának tekintette Németh Lajos.

Ebből következik tehát az, hogy nem lehet véletlen, hogy a VHK-nak megbecsült helye volt már az 1987-es, Mágikus művek című kiállításon is, hiszen a zenekar által akkor is, s most is játszott mágikus népzene legalább olyan szorosan köthető a törzsi kultúrák – a sámánisztikus hittel rendelkező keleti nomád törzsek – teremtette, révülettel teljes formákhoz, mint a népművészet – egészen pontosan a magyar népzene – formáihoz és a magyar ősvalláshoz.

Ezeket a rituális-mágikus ősformákat emlegetve Keserü Katalin Lükő Gábor néprajzkutató munkásságát is szóba hozta, aki A magyar lélek formái című könyvében a magyarság kultúrkincseit áttekintve részletesen kibontva is kapcsolatot teremtett a rituális-mágikus műtípusokat magában hordozó ősi, nomád, törzsi jellegű motívumaink és a magyar népművészet szintén ősi rétegeket tartalmazó motívumai között.

Ahogy ezt – tehetjük hozzá – a Vágtázó Halottkémek és a Vágtázó Csodaszarvas is megteszi a maga még mindig születőben lévő újabb és újabb mágikus műveivel.

Illusztráció: Keserü Katalin a Budapest Galéria és a Szombathelyi Képtár 1987-es, Mágikus művek című kiállításának emlékeit elevenítette fel, amelynek szervezésekor először került közelebbi kapcsolatba a Vágtázó Halottkémek kisugározta mágikus zenei hatásokkal. Az előadás 2025. április 23-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott, a Fellázadt a Semmibe vett Öröklét! címmel megrendezett konferencián hangzott el, amely a Vágtázó Halottkémek zenekar születésének 50. évfordulóját köszöntette. Fotó: Bach Máté