Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó VI.

Korszellem

Vannak szavaink, fogalmaink, amelyeket használunk, anélkül szinte, hogy megnéznénk, van-e még mögöttük jelentés, vagy már csak egy kiürültnek vélt formát puffogtatunk megszokásból, merthogy műveltek vagyunk, széles látókörűek. Ezek közül egy szép példa a korszellem, amiről – úgy tűnik – minél messzebbre ásunk vissza, annál jobban értéssel telítődik.

A korszellemről a közmegegyezés úgy alakult mára, hogy az valami romantikus találmány, amibe bele lehet söpörni egy csomó hatást, amelyekről nem tudjuk, hogy mi lehet, bizonytalanok vagyunk az eredetükben, a jelentésükben, az erejükben, a továbbélésükben, de mégis, mint egy véletlenül kikeveredett színt, megtartjuk, hiszen lehet, hogy fogunk még olyat festeni, ahonnan majd pont ez fog hiányozni. Holott a korszellem sokkal valóságosabb, mint hihetnénk, csak épp a valósága kényelmetlen, mint megannyi felforgatott fogalmunknak.

Aki az asztrológia tudományába kicsit is beleásta magát, az tudja, hogy a lassú mozgású, oldódást generáló, külső bolygókat, más mellett, generációjelölőnek is szokás hívni, merthogy évtizedben mérhető időtartamokat töltenek egy-egy jelben. Ezek ugye az Uránusz, a maga hamar telő hét évével, a Neptunusz, amely közel tizenöt évet tölt egy jelben, míg a harmadik a Plútó, amely változó, de akár húsz évnél is többet tartózkodik egy jelben. Születési képletekben ezek mutatják, hogy nemzedéki szinten, milyen tekintetben honnan ered az életünk fonatának egy szála, tranzit szinten, pedig azt, hogy milyen esetlegesen hosszabban kitartó témára kell az életben készülni.

Bármely bolygóállás az életben kihozhat belőlünk jót és rosszat is, és valóban csak rajtunk múlik, hogy merre indulunk, vagy jellemzőbb esetben, miben sodródunk. Hogy életünk ne sodródás legyen, az ellen manapság elég sok erő hat, éppenséggel beleértve azok többségét is, amelyek a tudatosságot hangsúlyozzák és annak ezerféle mikéntjét árulják. A korszellem a világszellem egy periódusa, amelyről ez esetben elég annyit tudni, hogy a maga aktuális töltetével általános irányt, tendenciát szab: a szellemi minőségekben való emelkedés vagy süllyedés irányát.

A fizikai érzékeléssel felfogható világszellemet emberi léptékben mérve elég régóta az alászálló minőség jellemzi. A civilizáció kapitalista szemléletű gazdasága, demokrata irányultságú társadalmi mozgásai mind-mind a szellemi leépültség és sivárság irányába tol mindent és mindenkit, ami és aki teljes vagy részleges öntudatlansággal elfogadja vagy épp erősíti a sodrását. Ezt azért lényeges itt megállapítani, hogy megértsük, miért láthatóak jobban, miért felülprezentáltak az egyébként sem nem negatív, sem nem pozitív bolygóhatások negatív vonulatai.

Így amikor a korszellemre gondolunk, akkor rögzítenünk kell, hogy egyrészt a világidőben egy mindent kiüresítő áramlatban vagyunk, másrészt az a generációjelölő bolygók színei szerint festődik, változik fő témájában. Vagyis ami nekünk tranzit és születési képlet, az ebben a tekintetben kvázi szerepet cserél: a korszellemet meghatározó, az azt mintegy szülő bolygóállások viszonylatában a tömegek hozott születési színei az, ami átmenetiként azt árnyalja. Mindent egybevéve, a következő évek alaphangzatát a Bikában mozgó Uránusz, a Halakban mozgó Neptunusz és az épp a Vízöntőbe lépő Plútó hangjai adják meg.

* * *

Az Uránusz az értelem terén születő hirtelen, robbanásszerű változások hozója a Bikában, tehát az egészében vett bőségben munkálkodik, amibe a gazdasági jóllét ugyanúgy beleértendő, mint a szépség megjelenése; nos képzeljük el ennek a negatív forgatókönyveit 2026-ig, amíg ott mozog.

A Neptunusz, a szellem mélyrétegeihez való kötődést adó bolygó a Halakban otthon van, tehát stabilitást ad hozzá: 2011 és 26 között egyfajta megvilágosodás a meghatározó, aminek az alászálló tendenciája éppenséggel a diabolikus hatások érvényesülését mutatja, de hozzáadott tudatossággal ez igazán felemelő erőként működik. 2026 mozgalmas, akár sorsfordítónak mondható évnek ígérkezik, ahogy jelet vált az Uránusz és a Neptunusz, mindenesetre a futó korszellem változni fog.

A Plútó az alvilágot jeleníti meg, ami természetesen nem a poklot jelenti, hanem mindazt, ami a felszín alatt megy végbe és onnan jön a napfényre: minden irányú vágyak, titkok felszínre törésének meghatározója, halál és újjászületés adója. A Vízöntőben, ahova épp megérkezett, ez társadalmi szintű átalakulásokat indít be, de megint hozzátéve, az általános irányultság elviheti az egészet egy valóban pokoli irányba. Ebből a szempontból tehát megint elmondható, hogy mozgalmas idők tanúi és formálói lehetünk, ahol 2025 talán az utolsó „békeév”…

Féligazságok

Mondják, halljuk: részigazság, féligazság… Beszélgetések során e szavakban szükségszerűen mindig ott van a leereszkedést, ami gyakran valahogy így el is hangzik aztán, hogy na, jó, igaz, amit mondasz, amit gondolsz, nagyjából, részben, feléből-harmadából, szóval azt hozzá kell tenni, vagy azzal ki kell egészíteni, esetleg árnyalni. És ha szerencsénk van, és jó emberrel beszélgetünk, akkor érdemes odafigyelni a kiegészítésekre, megjegyezve, kimondva-kimondatlanul, hogy a részigazunk, féligazságunk attól még nem lesz egész. Ugyanúgy rész szerinti marad, csak kicsit tovább bonyolítva, rosszabb esetben pedig az egész még kevesebb lesz, mint féligazság.

Ugyanis egész embervoltunk, a maga természetességében féligazságokon épül, tenyészik, alakul. A Bibliában ez ekképp került megfogalmazásra a Szeretet Himnuszában: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.” (1 Kor 13:12) De persze mondhatjuk ezt másképp is, prózaian, a Tao Te King kezdő gondolatával: „Az út (tao), amelyet szavakkal ki lehet fejezni, nem az örök út, a név (ming), amelyet meg lehet nevezni, nem az örök név.

Ezek után adódik a kérdés: nem valóságosabb és tisztább élet-e az eleve féligazságokra berendezett élet? Természetesen nem, de mivel az igazság jéghegy természetű, azzal a kikötéssel, hogy nagyobb része nem pusztán víz alatt, hanem az intellektus-spiritus emberszemmel megfigyelhetetlen mélyében áll, a ki nem mondható, meg nem látható részét magunkban kell meglelnünk. Életünket igazságra kell alapozni, annak minden mozzanatát az igazságnak kell áthatni, hogy egyszersmind valóságos is legyen, és ehhez tudomásul kell vennünk, hogy minden, amit megállapítunk, kimondunk, mértékként beállítunk csak féligazság.

Az igazság, amely a szellem takarásában alapul meg, hogy megtartó erősségünk legyen az életben, az erények sorába tartozik; az egymásba átjátszó erényekről viszont épp ez a legtöbb, amit tudhatunk: nem a puszta fizikai, pláne racionális élet sajátjai, de a jól élt életben jelen vannak. Az igazság támasz, erősség, vezető fény, csakúgy, mint a szeretet, a jóság, a szépség, a tisztaság és a nemesség. Ezzel szemben a világ, amelyet az ember az alapjaitól régóta igyekszik leválasztani, igazsága másként marad meg féligazságnak. Az az igazság, amit a racionalitás, az érzékelhető dolgok racionalizált rendje kíván meg magának gyökerei nélkül mindig mindenben csak az igazság elkorcsosult visszfénye lehet.

Évszázadokkal ezelőtt való születésekor megvolt nyugaton a naiv, pozitivista hit, hogy szükséges az igazság ilyeténképpen való értelmezése, izolálása és felmutatása, amire egy születő civilizációt lehet alapozni. Szükségtelen mondani, hogy minden igazsága részigazság maradt, legnagyobb igazságai pedig nem mások, mint egyfajta közmegegyezés eredményei. Bár még a pozitivista szél hajt minden hajót, de a hajósok eljutottak odáig, hogy a dolgokat, beleértve az igazságot is, viszonylagosnak mondják, tehát vagy eredeti értelmükhöz viszonyítva, vagy az egykor létezett, már-már mitikusnak tekinthető közmegegyezéshez mérve relatívak.

Érdekes kérdés maradt, hogy ennek tükrében miféle fél- vagy részigazságra lehet egyáltalán azt mondani, hogy ezt vagy azt hozzávéve az igazsággá egészíthető ki? Ez a korszellem igazsága, amely bár még uralkodó, de napjai leáldozóban vannak a haladás letéteményeseiként ismert, az igazságot önjelölten zsűriző ügynökök napjaival egyetemben. A korszellem relatív igazsága mára már elvesztette minden élő kapcsolatát az élet eredendő igazságával.

A beavathatatlan ember

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere. Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: „Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hacsak nincs vele az Isten.”

Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.”

Nikodémus ezt kérdezte tőle: „Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?”

Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.”

Eltekintve mindattól, ami a történelem során és a jelenben a katolikus kereszténység tanított és tanít, és még inkább eltekintve mindattól, amit a keresztény szekták mindazokon a tanításokon még csavartak… Jézus életútjának fentebbi beszélgetése, magyarázata és végső soron tanítása egy a központi, nagy jelentőségű tanítások közül. De voltaképp mi minden üzenet van ebben a tanításban? A számtalan szálból ezúttal a beavatás kapcsán vesszük elő azt, amelyiken keresztül a modern ember mibenlétéről adhatunk közre néhány gondolatot.

Jézus már 2000 éve az utolsó időket élő földre jött. A ma uralkodó nyugati modernitás tendenciáiban akkoriban összességében már mutatkozóban, a városi létben pedig kifejezetten hétköznapi volt. Aki nyitott szemmel járt és tiszta, fénylő értelemmel bírt, az látta, hogy elkezdődött valaminek, az akkori világnak a vége. Ha az emberi lélek alá volna vethető az evolúció néven ismert jelenségnek, akkor fogalmazhatnánk úgy, hogy az ember egy új fajjá kezdett formálódni, amely folyamat az elmúlt évszázadok során, de napjainkra egészen biztosan befejeződött – már amennyiben a változások folytonos folyamatában lehet mondani, hogy valami befejeződött. Tehát mindez csak annyiban ért a végéhez, hogy kristálytisztán körbeírható a modern ember.

Modern ember az, aki lénye egészét tekintve a természet egészétől elkülönülten, attól független létezőként értelmezi, tételezi és látja magát. Felvethető a kérdés, hogy egy lelkületi-szellemi, tehát látás- és értelmezésmódbeli és az ember alapvető viszonyulásait megszabó változás megszilárdulása miképp vehető számításba fajmeghatározó bélyegként? Itt a hangsúly a megszilárduláson van. Ez a bélyeg olyan módon megszilárdult az eltelt generációk során, hogy kevés ehhez hasonlóan megkérdőjelezhetetlen emberi tulajdonság található, ha egyáltalán található. Ha gyerekeket azzal a meggyőződésükkel hagynánk felnőni, hogy ők nem különálló lények fáktól, füvektől, állatoktól, földtől és széltől, akkor társadalmunk teljes egyetértésben mondaná őket ekképp felnőve látva primitíveknek, vadembereknek, azon túl, hogy őrülteknek és bolondoknak. Biológiájuk szerint egy fajhoz tartoznának velünk, de szellemük minősége szerint nem. És ami külön ráerősítene erre a gondolatra, az az volna, ha azt látnánk, hogy ez a feltételezésünk nem igazolódik be, vagyis önértelmezésük minden ráhagyással együtt is a modern irányba változna.

Nikodémus és a farizeusok modern emberek voltak. Ha ma születnének, minden gond nélkül nőnének fel és lennének a társadalmunk velünk egyenértékű tagjai. Ez feltételezhetően igaz az akkori népek zömének írástudó rétegére. A premodern ember hiába volt még esetleg többségben is a társadalmakban, a bölcsesség igazodási pontjaként való kizárólagos elismertségük már akkoriban megingott, amit lassanként el is vesztettek, és a középkor végére már jobbára csak szórványosan éltek, legalábbis a korábbi, a világ egészét meghatározó voltukhoz viszonyítva mindenképp. Egészen biztosan állítható, hogy Jézus, bárkiként is tekintsünk rá, mindennek tudatában volt, amit nyilván átadott belső tanításaiban követőinek, így a megszülető keresztény egyház az első modern alapítású intézmény lett, a gyülekezetre alapozott szervezet, maga a modernitás első számú műve – mind időben, mind fontosságban, de csak azért, hogy a premodern elképzelések bár torzultan és részlegesen, de átmenthető gondolatiságát konzerválja a végidőkre.

A modern emberről az élet viszonylatában a legfontosabb, ami elmondható, hogy beavathatatlan. (Már pusztán technikai értelemben is, mert napjainkra rég letűntek a valóságos beavatási szervezetek, de az egy másik történet…) Jézus ezzel tökéletesen tisztában volt, ezt ebben a párbeszédben, de egyéb helyeken is érthetően elmondja, bár jobbára azzal az analogikus-szimbolikus nyelvezettel, ami a későbbi katolikus egyház nyelvezetévé vált, habár metafizikai eredetétől végérvényesen elszakadt. Az olvasónak lehet egyéb helyekről fogalma, hogy mit érthetünk általában beavathatatlanság, vagyis az újjászületésre való képtelenség alatt, amit most a modern-premodern törésvonal mentén mozogva összegzünk.

Ha a modern ember az, aki úgy tudja magáról, hogy ő a környező világtól különállóként, mindentől elkülönültségben élve, az élőhelyétől függetlenítve való létező, akinek ráadásul valami titokzatos felhatalmazása van a minden dolgok felett való uralkodásra és bíráskodásra, ott van – illetve ott kellene legyen – vele ellentétben a premodern ember, aki számára ez egy értelmezhetetlen, fantazmagórikus elképzelés. A premodern ember a teremtett világban gyökerezik és attól nem különbözteti el magát, még akkor sem, ha szokásaiban, életmódjában látszólag maradéktalanul átveszi a modernitás abszurditását.

Az iniciáció alapfeltétele – hivatkozzunk a második születésünkre bárhogy – nem más, mint egy beavatási szervezet tanításain, útmutatásain keresztül elérni a mindennapi életben, megélésünkben és megértésünkben azt az állapotot, hogy bennünk a premodern ember, katolikus szóhasználattal Jézus, megszülessen. Erről Nikodémusnak kellett volna legyen tudomása. A modern ember sajátos hozzáállása szerint csak a test testtől való születéséről tud, csak a test életét ismeri el, és még ha beszél is lélekről, ha vizsgál is valamit, amit lélekként, szellemként tételez, azt – még ha csak áttételesen is, de – lépten-nyomon és minden vonatkozásában tagadja, megtagadja. Jézus tanítása, ha megfelelő odafordulással figyeljük, elvezet minket addig a pontig, ahol ez a fordulat megtörténik, és ott aztán a bennünk való születésével vár ránk.

A megfelelő odafordulás az az igyekezet, amellyel félretesszük modern, individualizált és kollektivizált valónkat. Elmélyülünk a tanítások példáiban a saját életünkbe hozva azokat; amikor az elmélyülés segítségével megértünk egy-egy dolgot egy érvényes tanításból, ott mindig párhuzamosan történik meg két megértés: megértjük a tanítás lényegét és életünk történésének lényegét. „Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.” A kettő együtt egy felvillanást hoz létre, amely hirtelen bevilágít egy kis teret a modernitás körülöttünk terülő végtelen sötétségében: egyedül ez a megértés az, ami megváltoztat minket. Akik ezt nem értik meg Jézustól, nem fogják megérteni Buddhától és másoktól sem. Itt, a külső sötétben, csupa olyan lelki tulajdonságokra kell ráerősítenünk, ami bolondság, botrány a világ szemében, és ezért el is vetjük mindezt, pedig a másodjára való születésünk csak ezeken a ráhagyatkozásokon keresztül érkezik el.

Az előző részt ld.: http://www.naputonline.hu/2024/12/15/nagyatadi-horvath-tamas-a-vasarnapi-gondolkodo-v/