Kövér József: A test

•

Nem tudom megfejteni, hiába nézem, az életet látom benne, rajta, tőle, rengeteg változatban, ami az övé, s mivel engedékeny hozzám, megengedi, hogy az enyém is legyen. De hogyan? Minden róla szól, bármerre nézünk, azt mi érdeklődéssel tesszük, mert a gondolkodásunk élő tárgya, és a miénk is. Megszeretjük egymást, akarjuk egymást, még akkor is, ha túllép rajtam, elengedi a kezem, vagy én, egyszer egy szép napon. Ez nem lesz fájdalmas, mert nem csalódtunk egymásban, történt bármi is. Nem bánt meg sohasem, mert tudom, tőle leszek, nem mozdul, vagy abban merevedik meg, ahol nekem fontos. Lehet egy másik szem-kézé lesz egyszer, de viszonyunk szeretettel él majd bennünk, mert tárgy lett, egy megfogható idő esztétikuma, mely a kezdetekkor mint feladat jelenik meg, és görgeti az alkotás fázisait.

A test elindít egy vágyat, ezt követi a szem, ami körbejárja, az egészből, és visszatér hozzá, mert így találja meg a feladatát a kéz. Vajon melyik vágy volt előbb? Az, ami tőle a testből ered, mint esztétikum, vagy belőlünk eredő vágy, aki hozzá nyúl, abban a dimenzióban, ahol látni akarja?

Két test találkozik.

Csendünk azt a nyelvet használja, ami a művészt művésszé teszi, amit megjelenítünk alkotásainkon keresztül, az viszont a művészet nyelve mindenkinek. A test szépsége, a benne lévő érzelmek ereje rabul ejt. Bárhonnan húzzuk meg róla a vonalainkat, ha azt jól tesszük, akkor ott áll majd előttünk. És így lesz ebből a kapcsolatból a művészet, amit, ha akarja mindkét test megmaradnak egymásnak, vagy leválik az agy-kéz, vagy a test felveszi a ruháját, és elsétál, ami nem jelent hűtlenséget, mert ez nem ember és ember között van, ugyanis az esztétikum szerelme nem vész el; egy olyan fogalommá alakul, ami egy megoldandó feladat lesz, újabb és újabb testekkel, hogy így teljesedjen ki a művészet lebegő szerelme.

A művészi lét feladata, megtalálni a vágy legbelső érzelmi, gondolati pillanatát, és annak idejét, mely meghatározhatja azt a világot, amihez kötődünk majd. Ez nem egy atomizált állapot, hanem a művészet nyelvének a testhez irányuló változatossága térben vagy síkban, monokrómként vagy színekben. Egy idő után, a vizualitás teljessége már úgy esik rá a testre, hogy azt vagy feldarabolja, vagy egészben hagyja, és megtalálja testnek aránybeli tartalmát, azt a részét, amivel foglalkozik majd, azzal a formavilággal, amit érzelmeinek saját magára eső hatásának kell tekinteni.

A test, ha szobor lesz, versszerű nyelvével, ha festmény vagy grafika, a próza nyelvével áll előttünk, talán, mert sokszor a nyelv alatta marad a kifejezhetőségnek. A szavak csak keresik a szavakat egymás után, mert késztetést érzünk mondatainkkal a látvány elmondására. Vajon a művész el tudja-e mondani miért csinálja azt, amit csinál, vagy csak az érzései vezetik? Ez teljesen mindegy, mert a munkája beszél helyette. Olyan ez, mint a zene, ahol a hangjegyek lépkednek a fekete vonalakon, mint képek, és halljuk őket. Vajon milyen ez a látványnyelv, amit én hoztam létre? Olyan, mint ő, vagy hozzátettem a saját érzelmi szavaimat is? Vajon csak én látom szépnek? Vajon eléggé kifejező-e az alkotásom, hogy ne lehessen elmenni mellette? Ezek a kétségek ott lesznek mindig, mert a művészetnek ez a tartozéka.

Alkotáskor érzelmeim özöne önt el, szavaim a kezemben keresik a mozdulatot, az érzéseimmel, tudjak beleolvadni, elolvadni tőle, hogy tudjam megalkotni. Ismétlem magamban gondolataimat, aminek soha sincs vége. Olyan ez az állapot, mint egy szőlőfürt, ami sok-sok szőlőszemtől lesz egy egész, és úgy, hogy a szemeknek lehet különbözik az ízük. Nem tudok mást szeretni? Egyáltalán milyen ez a szerelem?

Szeretem ahogyan megcsúszik kezemben az agyag, vagy a véső kopog, elfekszik rajra a szín, szeretem azt a pillanatot, amikor magára hagyom a végén, és kitakarom. Én változni fogok az időben, a testem is, megnyúlik, vagy zsugorodom, de ő mozdulatlanul lesz mindig előttem, azzal a szándékkal, hogy emlékezzem, és ne felejtsem el azokat az éveket, melyeket vele töltöttem. Színesen kifeszítve, vagy körbe járhatóan, időtlenül, tárgynak, művészetnek, elbeszélhető időnek.

A művész belső tudata jelenik meg a művekben, azzal a szemlélettel, amit átél, és így találkoznak a közönség külső tudatával, akik elfogadják azok hatásait, beillesztik saját belső tudatukba.A tárgyaknak nincs életidejük, csak életkoruk, és nem változtatják szavaikat, és mi sem tudjuk azt megtenni, mert az idő változatlanul megmarad bennük. Nekünk azért nehéz, mert mindkettőnk van, és ezzel a tudattal tudunk hozzájuk fordulni, visszaülni az idejükbe, mert mást nem tehetünk, ha újra találkozunk velük. A művészet nevel bennünket, az alkotót arra, hogy ne tagadja meg régi önmagát, mert az is valamikor ő volt, és önmagunk változását tisztelni kell. Ha ezt elmulasztjuk, akkor értékeinkből vesztünk lélek-részeket, ami egyben a halandó testünk.

Alkotásaink nem halandóak, nem szoktak sírni.

Ember és ember között az idő megzavarodik, mert nem a művészet idejét használják, nincs köztük csend, csak az akaratuk küzd egymással, és ebben a zajban nem szabad a művésznek elvesztenie önmagát.

Illusztráció: feldolg. Kövér J.-szoborfotó