Bertalan Tivadar (1930-2025)

†

FELEDHETETLEN
„Mi lesz veletek nélkülem?”

Elhagyott bennünket Bertalan Tivadar. Októberben töltötte volna be kilencvenötödik életévét.

Nem tudok búcsúzni tőle, bocsánatot kérek. Lüktet minden emlék bennem, elégtelen szavak csikordulnának csupán. Nem sikerül elválnom tőle, bizonyára ezután se megy majd.

Félszeg vallomás: életem egyik gyönyörű tetteseménye a Napút. Hadd ne tűnjék kivagyinak e hat szó. A Napút pedig (szinte) = Bertalan Tivadar. Berci. A feledhetetlen ember, a mennyioldalú művész. 1999 januárjától, az első számtól, ünnepélyes indulásától – 2023-ig, amikor a már leáldozott folyóirat második búcsúestjét szervezte meg nekünk a Magyar Művészeti Akadémia. Őrzöm reszketegen is biztos ölelését ott: elbotozott közénk, jelen akart lenni a kezdetek után a végnél is. Nem sikerülök sorolni, vele – segítségével is – mi a történetünk a negyedszázad során.

Gyakorlatunk – midőn szeretett barátainktól veszünk szerkesztőségi búcsút: alkotói jelenlétüket idézzük meg. Berci esetében most az első Napút-összeállítás két minőségét is: rövid írásait, színes festményeit, ugyanígy – Széles Klára ihletett méltatását.

Tavasszal kétszer is küldött gazdag anyagot portálunkra prózáiból, rajzaiból. Közöltünk közülük. A most közkinccsé tett írás mintha csak… búcsúját is sejttette már akkor.

Elvesztése nem hagy nyugodni. Szavakat lelni.

Nyugodj békében, békédben tovább, Berci!

(Szondi György)

Bertalan Tivadar

Az Ember arca

Egy lámpás imbolygó fényét láttam, pedig világos nappal volt, és a fény mögött egy görnyedt alakot. Mindjárt felismertem: Diogenész volt.

V: Még mindig embert keresel? – kérdeztem.

V: Mi mást tehetnék? – dörmögte, és lépett volna tovább, de útjába álltam.

V: Csak herdálod mécsesed étkét. Mindenhol ember van. Nem látod az Ember arcát? Bármerre nézel, az Ember arca ott van előtted. Ha jobban nézel, magad is láthatod: az Ember arca véset a búza magján, domborzat a gyökér húsán, lábnyom a földön, lebegés az Ég felhőfoltjaiban, fölösleg és hiány a lehulló vakolat helyén, ledobott ruhánkon redőzet, ránc a fa törzsében, s görcs, ahol útját állja a ráncnak, szövedék a lomb és a levél rajzolatában, vonaglás az összegyűrt papír galacsinában, a sarokban heverő rongycsomó bugyraiban, káprázat a Nap arany gömbjében, zene a Hold ezüstlantján, félelem az állatok tekintetében, címer a bogarak hátán, távlat a horizont hegy-völgyein, tánc a tenger hullámtaraján, szélsöprű terelte púp a sivatag homokján, mocsok az olvadó hó foltjában, sziluettje az ürüléknek, szivárványos olajfolt, tükör a vízben, csíborlábak tűnő vonalzata, pókháló tépett maradéka, békanyál, szertedobált szeméthalom, pörgő hordalék, mozdulatlan szikla tömege, raszter a lepattant kő felületén, gyűrődés a kifordított földben. Az Ember arca mindenben benne van. Lehunyt szemmel is láthatod. Minek keresni hát az Embert?!

Diogenész nem felelt. Feljebb emelte lámpását, még egyszer körbefordult, aztán elfújta a lángot.

V: Jó éjszakát – mondta végül, pedig még mindig világos nappal volt, és visszavonult hordójába.

Embermalom
Az őrlés rövid fejlődéstörténete

Kezdetben az Ember nem őrölt a fogaival. Csak nyelvére tette a „mennyei mannát”, és szétáradt benne az íz. Kezdetben az embernek nem volt gondja az őrlésre. A Paradicsomban minden kényszerű tevékenység ismeretlen volt, így az éhség sem lehetett ösztönzője a malom működésének. Az ember csak úgy volt az örökkévalóságnak, teremtője gyönyörűségére. „És látá Isten, hogy jó.”

Az Embermalom első (s ettől kezdve soha le nem álló) őrlése ama tiltott alma húsának csócsálása volt. (És látá Ember, hogy jó. De nem látá, mi jön ezután.) Ezt követte az emberhús és mindenféle hús és a legkülönfélébb növények, gyökerek húsának, levelének, magvának, gyümölcsének csócsálása. Az Ember állkapcsa őrlésre ítéltetett. És az Ember megismerte az éhséget, mert kiűzetett a Paradicsomból. És megismerte a halált. Ha nem őrölhetett, elviselhetetlennek érezte az életet, mert űrt érzett a bendőjében. Ettől kezdve az őrlés kényszere irányította minden cselekedetét. („Orcád veritékével egyed a te kenyeredet…”) Az Ember ölt, hogy őrölhessen, és meghalt, hogy a malom ne álljon le sohasem.

A fejlődés újabb fázisában az Ember már akkor is ölt, ha volt őrölnivalója. Az őrlés és az ölés kettévált, ez is, az is önállósította magát. Az egymást feltételező kölcsönösség megszűnt, csupán a műveletek alanya maradt közös, vagyis a zsákmány. A zsákmány tárgya azonban maga a végtelenség.

Ám a fejlődés itt sem állt meg. Az őrlés művészetté, azaz önmagáért való műveletté vált. Ellentétben a bűnbeesés utáni időkkel, amikor a bendőbeli űr megtöltése volt a cél, a fejlődés legújabbkori szakaszában eme űrt hordozók őrölnek a legkevesebbet. Hanem egyre többet őrölnek mások. (Így a dolgok kiegyenlítődnek.) Sokan tele hassal is őrölnek.

Az Ember kis gumilabdacsokat gyúr, nyomkod, forgat szája üregének egyik szögletéből a másikba. És az állkapcsok őrölnek, görgetik a galacsint, egyre csak őrölnek, a garatok nyelik olajzó nyálukat, pedig az űr nem is a bendőben lakozik.

Kacs

Nem tudom, kinek tűnt fel s ki mondaná meg nekem, miért tekeredik az inda (inda visszafelé: ADNI. – Mit? Rokonszavakat: ölelést?, Ölést?), miért kúszik mindig balról-jobbra-körbe-fölfelé? Mindenféle inda, a futóbabé, a szőlőé, az iszalagé, a mindent megfojtó arankáé, a kivié és még mit tudom én kié, mindenféle kúszó, kapaszkodó növényi kacs ezt teszi.

Ezt magyarázza meg nekem valaki! Miért csak balról-jobbra-fölfelé? Isten ments! Eszembe se jutna holmi politikai háttér-gondolat. Mit tudhat az inda a politikáról? Nagyjából annyit, mint jómagam. Egyszerűen csak önmagáért kérdezem, és egy titoktudó botanikus magyarázatára lennék kíváncsi: miért kúszik, miért tekeredik támasza testén az inda mindig balról-jobbra-fölfelé, és soha másképp? Az inda, ez a görcsösen kapaszkodó, növényi kéz, ez az élő kacskaringó, kecses kacs, (kacs visszafelé: CSAK. – Ez volna a magyarázat?), kacsó, a kacs ó-ja, vagyis az a szoros gyűrű, amivel körbefogja áldozatát; kacska, ha kicsi a képződmény (és kicsinyítő képzője van) és akkor is, ha megsérült, mint például az a kacs, amelyiket kísérletképpen el akartam téríteni irányától, s lefejtvén támasztékáról, jobbról-balra-lefelé tekertem.

Másnap reggel bebizonyosodott: fáradozásom teljesen hiábavaló volt; a kacs egy éjszaka alatt, még így kacskán is, tökéletesen visszaállt eredeti helyzetébe. Be kellett látnom, még ez a megerőszakolt kacskaringó is erősebb nálam, mert én megközelítőleg sem tudtam olyan szépen elrendezni helyzetének fordítottját (piciny kígyótestének minden porcikája szándékom ellen működött), ahogy azt ő csinálta visszaállása éjszakáján is, szép sorban elrendezvén gyűrűit: balról-jobbra-körbe-körbe-fölfelé… Jó, menjen fölfelé, de jobbról-balra! Újból lefejtettem mankójáról, eligazgattam a magam szándéka szerint, s otthagytam igyekezetével ellentétes helyzetében, ahogy egy szatír hagyhatja letepert áldozatát.

Éjjel megint helyre tette magát! Reggel úgy találtam, ahogy beavatkozásom előtt volt: balról-jobbra-fölfelé… Magam elé képzeltem, ahogy érzékeny végződése ellökte magát támasztékától, ahogy kacsázott (kacs-ázott – ázott kacs; esett az éjjel…), míg végre helyére toppant – kattant? –, mint a bilincs, s többé nem lazított, csak kúszott körbe, szorosan.

Elpusztíthatom, akár körömmel is lecsippenthetem (kacsolás), de akaratán nem változtathatok. Az inda zsenge kis képződmény, reszkető csáp; zsenge létére örökké erőlködnie kell, az inda karcsú karja (karma?) ingatag, ingó-ringó kacskaringó (kivált ha fúj a szél), hol levegőt, hol testet markoló, nyúlászkodó, kacska-kacs, ám türelmes és addig ringózik, mígnem biztos támasztékot talál, s halálos öleléssel véghezviszi akaratát.

Vigyázat! Lehetséges, hogy az Ember és a Természet küzdelmében a Természet lesz a győztes? (no, persze, az Ember maga is része a Természetnek), s az Ember az, akit a megerőszakolt inda földre húz? Nyugalom! Az ember akkor is része marad a természetnek, sok apró, piciny része.

Tárlat (Bertalan Tivadar műalkotásaiból)

(Ádám ébresztése, Betonbölcsők, Emberfa, A Nap születése, Öregasszony virágoskertje, Mag, Az evező nyoma, Rajzás, A levegő sebei I-IV., Emberfa)

Széles Klára

A sokarcú művész

Bertalan Tivadar képeit nézve, könyveit olvasva az jut eszembe, mennyire nem véletlen, hogy gazdag anyanyelvünkön a „kép”, „képzelet”, „képtelenség”, „képlékenység” – „képesség”… s még sorolhatnám, mind egy tőről fakad. Gyökerében ott a „kép”. Mindnyájan – látunk, s abban az értelemben is, ahogyan a vaknak született ember is „lát”. Látunk, de nem mindenki adottsága az, hogy egyúttal „meg”lásson, „rá”lásson alapvető, létünket meghatározó összefüggésekre. Hogy mindezt egyszemélyes módon tegye, saját utánozhatatlanságát maradandó formába öntve. Még ritkább az, amikor ez az egyszemélyesség, s ez az ismételhetetlenségét megörökítő forma többféle. Festő-rajzoló-e igazából Bertalan Tivadar, avagy inkább különleges szarkazmussal, bölcsességgel, gyermeki merészséggel eszmélkedő, speciális „író”?

Kiállításai, képei, könyvei – sőt könyv-párosai – tanúskodnak arról, hogy tekinthetjük őt mindkettőnek. De talán inkább valamiféle harmadiknak.

Műfaja, műfajai – akár képzőművészeti, akár irodalmi oldalról közelítjük meg – mindig határokon járnak, határokat súrolnak, határokat lépnek át. Azt is hozzátehetnénk: határokat sértenek meg, vagy vesznek semmibe. Például a díszlet, háttéralkotás és önálló világ-teremtés határait is képes egybejátszani. Az eszközként szolgáló, „alkalmazott” megbízást saját önkifejezésének eszközévé hasonítani. Az úgynevezett „valósághűséget” és a képzelettel meghosszabbított, önkényes futurológiának is tekinthető, sci-fire emlékeztető, groteszk környezet- és alak-teremtő rajzot, festményt, különleges harmóniájú színvilágot egyaránt magáénak mondhatja. Körülhatárolható, „figuratív” alkotásai és jelentésekkel telítődő, jelentésektől vibráló absztrakciói oly szemmel látható különbözéseik ellenére képesek lényegében azonos egyszemélyességét sugározni. S hasonlóan jellemezhetjük írásait, amelyeket egyaránt olvashat a kívülálló netalán konzervatív kifejezési formák „modernségre”, „posztmodernségre” fütyülő változatainak, avagy éppen az említettekre ráduplázó műfaj-leleményeknek. Inkább kísérői az írások könyvei illusztrációinak? Megfordítja így a szokott sor-, rang-rendet? Így is szemlélhető. A látványban és olvasmányban kifejeződő világkép – azonos. A kifejezés módja váltakozó, Bertalan Tivadar rendelkezésére álló eszköztárának gazdagságából fakad, ezek könnyedén-kezeléséből.

Vajon lesz, lehet-e követője, létezhetnek-e netalán többen is, akik nyomába lépnek? Nehéz elképzelni. A szokott értelemben aligha. Mégis – úgy vélem – felszabadító hatása mindenképpen létezik, s könnyen lehet, hogy távlatilag még erősebben kibontakozhat. Hiszen arra ad merész példát, hogy a mindig is kialakuló, uralkodónak bizonyuló áramlatok között és azok ellenére felvegye, önmagához hasonítsa azt – de csupán azt –, ami önnön képességeit táplálja, kibontakozásukat elősegíti. Hogy ne akarjon megfelelni semmiféle divatnak (avagy öntudatlanul jelenlévő fő-iránynak), hanem alázattal befelé figyelve azt próbálja minden erejével felszínre hozni, ami szigorúan csak saját magában rejlő indíttatás; annak adjon alakot, amelyet önmagában hordoz – alaktalanul. S ehhez a törekvéshez az, hogy kép vagy írás, ősi vagy újonnan teremtett műfaj lesz-e az eszköz, talán önmaga számára is meglepetés. Olvasói, nézői számára mindenképpen az. Egyben ellentmondásokkal telített, gépiességre hajló virágunknak egy nagyon személyes, bátor látlelete.

Bertalan Tivadar

„Himalája”

Még egyszer bepillantok hozzájuk (meg amíg tudok) megmászom a Himaláját, azt a húsz lépcsőfokot, amelyek hozzájuk vezetnek. Felérve, tekintetemmel végigsirrentem elárvult műtermemet, a polcokon, asztalon, a sarkokban, minden ficakban sorakozó szerszámaimon. Mintha várnának, úgy vélem, megmozdulnak (vagy a szemem ugrál). A köcsögből kimeredő ecseteimre, melynek csokrából kiágaskodik néhány kedvenc. Sarkuk lekopva, festésre idomítva. Ezek szinte maguktól kentek, csak a nyakukat kellett fogni. Mellette még hasonló, kisebb csokor meg egy kaspó a spakliknak. Magyarul nevezem őket, de máig nem tudom, mi a magyar nevük. Az ám! A paletta, amelyen számtalan kép emléke látszik és ő maga is egy alkotás. Aztán a többi: szivacsok, törlőrongyok, odébb csipeszek, tollak, rajzszerszámok és egyéb segítők tömege, fogók, kalapács, csavarhúzó, kis satu, pontozó, snitzer (már megint egy idegen magyar név), fűrész, gérvágó (hogy nevezzem másképp?) No meg a rengeteg doboz, fiók-aprólékokkal, csavarok, képkarikák, felsorolhatatlanok. A meggyötört festéktubusok látványa a paletta szélén erősen meggyötört (majdnem azt mondtam: sarkán… a palettának nincs sarka, csak gyönyörű, lágy ívei vannak és egy lyuk a hüvelykujjnak), eszembe juttatta az idő múlását. Atyavilág! A sok évtizedes, megnyomorított tubusokból, amelyeket egy grófi kastély romjai között találtam, még a második világháború utolsó évében, még mindig ki tudtam nyomkodni lelkük maradékát. A mostani tubusok gyorsan beszáradnak, mielőtt elfogynának.

Na, igen, a képek, amelyek a falak és a sarkok minden centiméterét uralják (Úristen! meg a rengeteg mappa, dosszié, ezeket mind én formáztam?) Mi lesz veletek nélkülem? (Ebek harmincadja?) Szétszóródtok. Lesz, aki összesöpör? Némán fogadnak, választ nem kapok tőlük. Meg kellett kapaszkodnom, mivé teszi az idő az alkotót: alkotóból altató lesz, íróból síró. Hülyéskedésem nem sokat segített…

A festőállvány üres vászonpajzsával, mint egy szobaparancsnok a műterem közepén magasodik, felemelt homloka szinte a plafont éri. Úgy tűnik, türelmesen vár, de mi van a többi, várakozó sokasággal?

A hatalmas ablakokon ömlik a fény és én hunyorgok, mire megint megmozdul a kellék- és szerszámsereg, még a fiókok is mintha szájtátanának, ahogy a fények oldalvást pásztáznak rajtuk. A fények vándorlása a képeket is megváltoztatja. Adhattam volna nekik akár más címeket is, de lassan visszaáll a rend. Finom hangokat is hallani, halk reccsenést: mintha az egymásnak támasztott képek serege felől érkeznének, s mintha nyögés és szemrehányás volna, egymáshoz való szorultságuk miatt. Azt is nehezményezhetik, hogy ők nem láthatók, pedig méltóak lennének erre, éppúgy, mint a falakon lógók… (Lám, még itt is vannak kiváltságosak, úgynevezett egyenlőbbek. Titokban mintha védekeznének: ők is szerepeltek már kiállításokon, dicséreteket is kaptak, ha nem is mindegyik, de hát ez lehetetlen, ehhez mindig kevés a fal. Nyugtatom őket, vagy magamat: tudom, hogy dolgom volna még…

Félfordulattal intek, majd fordulok egészen, hogy lebucskázzak Himalájámról.