Próza

június 27th, 2025 |

Hegedűs Imre János: ROZI, A JÁCINT

Konfirmáltunk. Bifláztuk szorgalmasan a Heidelbergi kátét, de csak egyik szemünkkel néztük a betűket, a másik szemünkkel a leánykák arcát lestük. Szerelmesek voltunk, mint a vadgalambok. Legalábbis én az voltam. Még álmomban is Farkas Rozit láttam. Csak tizenhat éves korában tud az ember igazán, önfeledten, önzetlenül szerelmes lenni.

Már a káté első tételén fennakadtam. Az állt ott, hogy nem vagy önmagadé, hanem testestől, lelkestől a Megváltó Jézus Krisztus tulajdona vagy.

Rendben van, ezt én aláírom, nem vitatom. De akkor kié Rozi? Ő is az Úr Jézus Krisztusé?

Azt már nem! Szó sem lehet róla! Rozi az enyém! Láthatatlan kötelékek kötnek össze minket, azokat senki nem tépheti szét.

De vajon nem követem el a legnagyobb bűnt, ha elorozom Rozit az Úrtól? Mit kezdene ő vele? Távol van, messze, fenn a csillagos égben. Mi viszont itt vagyunk, mármint én és Rozi, a kedves, kicsi falunkban. Két árva lélek. Illetve csak én vagyok árva lélek, mert Rozi még nem mondott igent. Tánc közben vallottam neki szerelmet, igaz, úgy izgultam, majd megvesztem, a hangom bizonyára elment eprészni, mert Rozi egy szót sem szólt. Valószínű, nem hallotta. Vagy talán mégis? Nem könnyű eligazodni a lányokon. Valami történt, valamit hallhatott, mert lazult egy kicsit a merev tartása, megengedte, hogy magamhoz szorítsam. A nagy tömegben azt amúgy sem veszi észre senki. Mikor bimbózó testének két gyöngyház mellét megéreztem a mellkasomon, izzó katlan lett az egész testem. El is vétettem a tánclépést, ő igazított helyre, és fölnevetett. Nem csúfondáros nevetés volt az, hanem a források bugyborékoló gyöngypatakja.

Olyan volt Rozi, mint egy szál jácint. De talán az is volt. Nem tudom, hogy csinálta, de illatos volt. Kicsi falunk virág-ország volt, hatalmas orgona- és jázminbokrok ágaskodtak a kerítések mögött, a házak előtti virágos kertekben jácint, nárcisz és viola nyílott, ha tavaszi szél indult, hátára kapta ezt a virágillat-özönt, s az egyik falu végétől a másik falu végéig vitte, még a határba is jutott belőle. Ha Rozi közelébe férkőzhettem, úgy, hogy ne vegye észre, nagyokat szippantottam. Esküszöm, együtt éreztem a jázmin, a jácint, a nárcisz, a viola illatát. De leginkább a jácintét. Közel voltam az ájuláshoz.

Nem tudom, hogy csinálta, mert ő is dolgozott a mezőn a két bátyjával és a húgával, haton voltak testvérek, de este tetőtől talpig megmosakodott, megfésülködött, friss hálóinget vett magára, s úgy feküdt le. Mindezt nekem Sanyi mesélte, a Rozi öccse. Neki ajándékoztam a bugylibicskámat, csak éppen meséljen nekem Roziról. A világ legszebb meséivel fölértek Sanyi történetei.

A hétvégek kárpótoltak mindenért. Szombaton és vasárnap jártunk kátéra. Hát ezen a kerek világon senki úgy nem szerette a Heidelbergi kátét, mint én. Nem tudtam, talán még ma sem tudom, hol van az a Heidelberg, de áldottam az Urat, hogy megteremtette. Ha az nincs, mármint a káté, nem láthattam volna minden héten kétszer Rozit. Mert ők az alszegben laktak, mi a falu közepében. Néha az alszegi határban dolgozunk, s olyankor megesett, hogy ők is kijöttek egy közeli parcellára. Emlékszem, egyik ősszel az édesapja sarjút kaszált, Rozi gereblyézett. Ringó hajladozását nem lehet elfelejteni! Szökőkutak vízsugarát utánozta. A két karja lengedezett, mint a madár két szárnya, dereka hajlott, akár langyos szélben a nád, fejét a gereblye mozgásához igazította, s úgy lépegetett, ahogy a gerlemadarak lépegetnek. Féltékeny lettem a kaszálójukra! A dűlőre! A gereblye nyelére! Esett ki a két szemem, néztem, néztem, fájt belé a szemem, persze, a munkát nem lehetett abbahagyni, estig, szürkületig dolgoztunk.

Nem mentem jutalom nélkül haza. Rozi, miközben a boglyát taposta, villanó mosollyal ajándékozott meg.

S hogy milyen arcról villant az a mosoly? Azt nehéz elmondani.

Ismertük gyümölcsös, virágos falucskánkban a hamvas szót. Hogyne ismertük volna! Hamvas volt a barack, a szilva, a meggy, a szőlő, a liliom, a bazsarózsa. Finom párából keletkezik, az rakódik le, ha este megszűnik a meleg.

Rozi arca hamvas volt. Ez a hamvasság enyhe lila rózsaszínűre festette az arcát, a homlokát s az aprócska füleit. Nem volt pisze orrú, szép ívű, közepes orra volt, s ajkai vékonyak. Igen, keskenyek voltak az ajkai, de soha nem feszültek szigorra vagy komorságra, ellenkezőleg állandó mosoly vibrált, remegett azokon, s gyakran csendült fel gyöngyös kacagása.

Olvasmányaimból ismertem a tengerszem szót. Ennél szebbet nem találhattam volna ki. Rozi arca ovális tengerszem volt, hegykatlanokban, kialudt kráterekben lakozó kristálytiszta víz, ami elnyeli, majd visszatükrözi a partok fenyőfáinak a képét.

Fény, tisztaság, béke lakozott Rozi arányos testének minden porcikájában, s ez látszott, ez kiütközött léptei ringásában, karjai lengésében, keze minden mozdulatában.

Őriztem a lelkemben azokat a kis himnuszokat, amelyeket Roziról költöttem, nem mondtam el senkinek, az én életemnek titkai nem tartoztak másra. Sajnos, félszegségem miatt Rozinak sem mondtam el, magamba zártam, s őrzöm most is, mint nemesfémeket a föld gyomra.

S az még a tiszteletes úrnak is meglepetés volt, hogy Rozi egy hónap leforgása alatt tudta kívülről az egész Heidelbergi kátét. Úgy válaszolt minden kérdésre, hogy azt a pacsirtamadarak is megirigyelhették volna tőle. Mert mit csinál a pacsirta egész nap? Fölrepül a magasságos égbe, s csicsereg, dicséri az Urat. Ezt tette Rozi is. Finom átéléssel, pompás hanghordozással mondta el azt, amit tudós doktorok, a teológiai professzorai kigondoltak, megszerkesztettek.

Alig fértem a bőrömben, olyan büszke voltam Rozira!

Akkori életünk csúcsa a konfirmálás ünnepi szertartása volt. Harangoztak, szívdobogva mentünk a templomba, jött az egész falu, s mi, tizenhat évesek körbeálltuk az úrasztalát.

A tiszteletes úr kérdezett, s mi válaszoltunk. Rozinak osztotta ki a legnehezebb kérdéseket, amelyekre hosszú választ kellett adni.

Csengő hangja betöltötte a teret, elbűvölten néztem hófehér, csipkés köntösbe öltöztetett alakját, ami hirtelen átlátszóvá vált, és világítani kezdett. Természetesen látomásom volt, pillanatig, ha tartott, de nekem az a pillanat ma is maga az örökkévalóság.

A templomi vizsga után úrvacsorát vettünk, életünkben először, és az istentisztelet végén hazamentünk.

Gyermekként léptünk be az Isten házába, s felnőttként hagytuk el azt.

S ha már nagyok lettünk, a világi színpad deszkáira is rátehettük a lábunkat. A tiszteletes után a hózentrágert és kockás inget viselő tanító vett kezelésbe minket. Honnan s honnan nem, de megszerezte a János vitéz színdarab változatát, mégpedig azt, amelyik egyszerű volt, gyermekek is előadhatták.

Persze, Rozi volt a francia király lánya, s emiatt ki kellett bontani a haját, talán hullámokat is varázsolt abba az anyja. Elég az hozzá, hogy én majdnem megbolondultam, amikor színpadra lépett.

Olyan szép volt, amilyenről csak a mesékben lehet hallani. Nekem is volt szerepem, szerencsére nem sok szöveggel, mert belesültem volna.

De mégiscsak a játékok maradtak meg örökre az emlékezet szarkofágjában. Külön játszottak a fiúk, és külön a lányok. De volt egy csodálatos, közös játékunk, amelyet bizonyára az arkangyalok találtak ki, és ez a “Hátulsó pár előre fuss!”.

Kettesével álltunk fel a réten vagy valamelyik gazda kaszálóján, egy fiú, egy lány, szépen, párosan, valaki közülünk kiállt elénk, s jó hangosan elkiáltotta:

– Hátulsó pár előre fuss!

Egyik oldalon a lány, másik oldalon a fiú rohant inaszakadtában, s a kikiáltó utána. Ha elkapta, álltak be legelöl a párok elé. S kinn, a pár nélkül maradt lett a kikiáltó.

Ezt nem lehetett megunni! Ez a gyorsaság, az ügyesség játéka volt, és a szerelemé. Mindenki azon iparkodott, hogy kerüljön össze a párjával, mert mindenkinek volt szeretője, de néha el lehetett szakadni attól. Emiatt rohant úgy mindenki, hogy kerüljön össze a kiválasztott lánnyal, legénnyel, illetve pont fordítva, tempózott, tette magát, hogy fut, lelassult, ha éppen a neki való személy kergette. Engedte magát megfogni.

Természetesen Rozival álltam fel az elején, de néha elszakadtam tőle, más fiú lett a társa. Ilyenkor úgy égett a lelkem, mintha a pokol ördögei szurkot főztek volna benne.

Órák hosszat ment ez a játék, nem untuk meg, sokszor ránk sötétedett, és a sötétben egy-egy csók is elcsattant.

Estem kétségbe, szidtam magam, mint a bokrot, miért vagyok én ilyen gyáva, miért nem teszem azt, amit a többiek.

Mindig hazakísértem Rozit, szépen elköszöntem tőle, s nem is gondoltam arra, hogy ő többet várna tőlem.

Éppen a bizonytalanságom, a gyávaságom sodort bele a bajba.

– Mutasd meg, hogy mégiscsak bátor vagy – mormogtam magamban.

És megmutattam. Sajnos, megmutattam. Hallatlan dologra vetemedtem.

Telkünkön csak kis parcellácska jutott az anyám virágainak, kellett a föld a zöldségnek, de azon a kicsi ágyáson édesanyám olyan szép jácintokat nevelt, gyönyörűség volt azokat nézni. Fehér, kék, lila, piros. S illatuk bódítóbb a kölnivíznél.

Egyik este kiléptem a házból, megszokott dolog volt az. Ezért, azért kiléptünk a lámpa fényköréből, s bele a sötétségbe. Annyira ismertem a házunk, az udvarunk, a kertünk minden porcikáját, egyből ráakadtam édesanyám virágaira.

Összeszedtem minden bátorságomat, és tőből letéptem édesanyám öt szál jácintját.

Meg sem álltam az alszegig. Koppantottam a Rozi ablakán, s ő kijött.

– Nézd, mit hoztam neked! – mondtam reszkető hangon.

– Honnan hoztad?

– Az édesanyám kertjéből.

– Biztos, hogy nem loptad?

– Biztos.

S akkor az egyszer megcsókolt. Az arcomat csókolta meg, ennél többre nem merészkedtünk.

Másnap reggel még az ágyban voltam, amikor apám úgy rontott be a házba, mint a tüzespenető.

– Ki mocskolta meg a virágoskertet? Ki tépte le a jácintokat?

Édesanyám rebbent, mint kismadár, s mondta a legszebb hazugságot:

– Én voltam, én vágtam le a metszőollóval. Rozinak küldtem születésnapjára a fiamtól.

Mit gondolt apám, nem tudom. Mormogott valamit a bajusza alatt, s kiment, megfejni a Gyöngyöst.

Áldom anyám emlékét ezért a szép hazugságért.

***

APPENDIX

Függelék, utószó, utóhang kívánkozik ehhez az egyszerű történethez.

Elzúgtak felettünk az évtizedek. Először városi internátusba kerültem, azután egyetemi otthonba, végül az emigráció országútjára.

Teljesen reménytelen és hihetetlen volt, hogy én még valaha találkozom Rozival, akinek a kedvéért meggyilkoltam édesanyám virágoskertjét.

S mégis találkoztunk.

városban ügyeskedtem a Collegium Hungaricum kultúrműsorai körül, s oda meghívtuk Erdélyből a Vadrózsa Együttest.

Rozi először páros táncot járt a férjével, azután ő egyedül szólót.

Észveszejtő volt!

A banketten sorra hangzottak el a pohárköszöntők, Rozi, az aranylélek, az okos, az elmés Rozi sem akart lemaradni.

Szépen megköszönte a vendéglátást, dicsérte az ételeket, az italokat, aztán az igazgatóhoz fordult:

– Tisztelt Igazgató Úr – mondta. – Figyelmeztetem önt és az egész vezetőséget, hogy veszedelmes ellenséget melengetnek a kebelükben. Itt, ez az úr – és rám mutatott –, egy olyan gyáva, tedd ide, tedd oda, tutyi-mutyi anyámasszony katonája, hogy egyetlen egyszer sem csókolt meg engem, pedig százszor, ezerszer kísért haza házunk kapujáig.

Magasra ível Rozi gyöngyöző nevetése, visszhangzott a díszterem.

A robbanó kacagás, a taps elterelte rólam a figyelmet. Nem vették észre, hogy kifutott arcomból a vér.

Illusztráció: Th. Robinson