Fabulya Andrea: Napfényváros aranymetszésben

Simai Mihály Szeged-versei elé

Idén augusztusban lesz Simai Mihály költő 90 éves. Medgyesegyházán született, ám Szegeden él a mai napig: immáron – a főiskolás éveket is számítva – 67 éve. Régebben gyakran találkozhattunk vele a város kulturális rendezvényein, számos programon beszélgethettünk, sőt örömteli élmény volt integetni neki, amikor Szeged nagy agoráján, a Mars téri piacon gurult át személyétől legendásan elválaszthatatlan kerékpárján. Manapság költők, írók látogatják őt otthonában, hogy beszélgessenek vele irodalomról, filozófiáról, lélekről. A Szegedi Ünnepi Könyvhéten sokan és sokszor elemlegettük a nevét, költészetét, előkerült humora, kifogyhatatlan derűje.

Nemrég látott napvilágot új kötete a Cédrus Alapítvány gondozásában Végtelenkezdet címmel (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2025), amely a tér-idő-gondolat-szellem végtelenjének ihletésében fogant. Különös, szép kontraszt, ugyanakkor tudni, hogy Simai Mihály korábbi és mostani írásaiban is markánsan körvonalazódik életének mindennapi színtere (a véges a végtelenben): Szeged, a szegediség, a város kultúráját meghatározó személyiségek, írók, költők, tanárok, képzőművészek alakjainak megvillantása, bemutatása.

A következő versek változatos műfajukkal, formájukkal mind egy irányt vesznek: Szeged felé. Az olykor himnikus, néhol elégikus vagy akár szatirikus műfajok közt izgalmas rátekinteni a tömör líraiságú, gyémántos „Dedikáció” címre, a Szegedet megszólító, mintegy a „genius loci”-t bemutató epigrammatikus kisversekre, azok sűrített képi világára. Az olvasó számára Simai Szeged-verseinek üzenete túlmutat a helyszín, a városi és természeti környezet, az épületek és tereptárgyak, a nevezetességek és arculatformáló személyiségek felsorolásán, túlmutat a kulturális kód ismeretén, bár önmagában az is érdekes, mit, kit, hogyan említ a vallomásos beszédmód. A versek sajátos, lírai enumerációja magával hozza az otthonosság, a bizalmasság képzetét. (Nyilván felidéződik bennünk – a különbségek még érdekesebbé teszik – Petőfi hazafias tájverseinek vagy Juhász Gyula impresszionista tájkölteményeinek lenyomata, olvasmányaink emléke.) A meditatív nézőpontból szemlélődő versalany tekintete nemcsak a teret, hanem az időt is pásztázza: tornyok, felhők, folyók adnak ívet az emberéletnek. Szeged nemcsak tematikus keretezője, nemcsak helyszíne, hanem térelemeiben, épített és természeti környezetében meditációs eszköztára is a verseknek. (Gondoljunk csak a Tisza, a boszorkánysziget vagy a dóm motivikusan ismétlődő képeire!)

Ez lehet talán Simai Mihály írásainak egyik utánozhatatlan titka: a szépség rejtjeleivel, a bizalmasság és otthonosság meditatív üzeneteivel megvallott idetartozás. Szüntelen faggatása térnek és időnek, a kérdések, amint megválaszolják önmagukat (a múltat vallató Villon módjára a „tavalyi hóról”, vagy akár a prousti „Eltűnt idő nyomában”-t kutató Radnótinál) az emlékállító versekben és a jelen ünneplésében: aranymetszésben testet ölt az emberi életút.

SIMAI MIHÁLY VERSEI

A KÉT-TORNYÚ MEGÉRKEZÉS

A két-tornyú megérkezés Szegedre.
Újra itthon vagyok.
A Tisza zúg s én megkeresem benne
hazatérő folyóként a torkolatot.

Még egy sarok …. virágillat gyertyáit
érzem a szél monoton menetében…
s a csillagok, amelyeket idáig
görgettem, helyre-zökkennek az égen.

AZ ŐSI PART

Enyém ez a pillanat
————————–élem
mint hegyek emelkedését
erdők növését remények fénytörését

rakom egymásra a pillanatokat
és máris kész a tízemeletes Tisza
bástyáin kihajolva néz
a föllármázott Szegedre

ömlik a víz csak sejteni benne a Fehér-
Körös vízüvegdarabjait s a Maros
haza-vágyását maga-siratását

hány jel hány szó hány mozdulat
sorsolta ki a sorsomat
s állított ide az ősi part
konok kövére engemet

mint egy sirály fölszáll a napban
történelmem a képzelet

élek – és ez az áradás
se nyúlgátakkal se fólia-
rekesztékekkel se homokzsák-
hegyekkel el nem zárható

ostromol egy
csaknem szilárd
félelmetes és szép folyó

mígnem magába issza sejtjeim

/ részlet a Találkozások című hazaversből /

ASZTRÁL-TANSZÉKEN FÉNY-POÉZIST

Hol van hát az a táltos évfolyam?
hej főiskolás társak hajdani
hol-volt-hol-nem-volt versek mecénásai!
hol van a hegedűd Farkas Laci?
hol vagytok Molnár Pista viccei?
hol vagytok kalapkúrám szponzorai?!
viháncos széplelkű magyarszakosok
bohócok vagányok nagyokosok
hol vagytok évfolyamnyi táltosok?!
már én is hol vagyok hol nem vagyok

a 116-osra leszállt a homály
az Ifjúság Dómjában az az álom
többé nem orgonál

– törvénytelen katedra nő az égig
a költészet-varázst ott fönn tanítja már
VAJTAI ISTVÁN – ősz haja fehérlik
sugározza felénk a Fény Poézist
Adyt mantráz Vörösmartyt citál
a régi táltos évfolyamra vár

DÚDOLÓ

…vár még egy Szűcs Árpád-csónak
a Boszorkányszigetnél
benne hét évadot
a Tiszán átlebegnél
s nem hallanák csak a sirályok és halak
amit az ég alatt
szavak nélkül dalolnál

– Milyen szép volt neked
milyen jó volt neked
ifjan a vén Szeged!
s milyen kár hogy ma már
akárha itt se volnál

/ részlet a Szeged mínusz Szeged című poémából /

TISZAVIRÁGZÁS

KI átkozta meg velem a folyót,
hogy szédülésig nézzem:
kél a habokból Aphrodité,
forog virágzó meggyfa az örvényben?

Ki verte meg átokkal a Tiszát,
hogy beleszeressen e szárnyas múlandóságba?
Ezer és ezer év fölött ki áldotta meg?
Ki kérte menyasszonytáncra?

Mintha suhogna fönn az ifjúság.
Úsznak a légben örök lányok… Őrzik
az elsők arcát. A mélyben tizen-
nyolc-éves arcom.
———————–Nézzük a Tiszát.
Nézzük, ahogy a szerelem vetkőzik.

DEDIKÁCIÓK
——–SZEGEDNEK

ifjúságom fővárosának
két part között a hídnak
ikertornyok körül
a madárfelhőnek

——–SZEGEDNEK
a zöld-szárnyú városcsillagnak
férfikorom
viharzó városának
emelkedőben

——–SZEGEDNEK
a kő-akkordoknak lángos mezőknek
lépcső-reménynek szökőkútnak
a DÓM imádság-ihletének

——–SZEGEDNEK
a házakká varázsolt napsugárnak
Füvészkert fészekmelegének
Boszorkánysziget zöld tüzének

——–SZEGEDNEK
a nyárfahéj-tollú sziromtollú
ősmadár-pikkelyes tiszai szélnek

——–SZEGEDNEK
a szellem-herkulesek
láthatatlan oszlopsorának
az Aud.Max.-ban a Dugonics-téren

——–SZEGEDNEK
ezen a parázs fövenyen
e költők romjaival megszentelt parton állva

Ó virág-örvényes folyóm!
Ó örökéletű kérészeim!

Illusztráció: Szőke Győző (Szeged, 1899 – 1974, Szeged)