Saád Katalin: Káin három ízben

Egy utolsó csavart akart még meghúzni. Már a jó hideg sörére gondolt a férfi, amit nyomban magába dönt, ha kimászott a szerelőárokból. Csak azután viszi ki a gépjárművet a műhelyből. Valamikor kora délután jönnek érte.

A csavar sehogy se engedelmeskedett, végül a szerszám kettétört a kezében. Lehajította az akna aljára a két megsemmisült vasdarabot, s ahogy hozzákezdett fölmászni a mélységből, meghallotta, hogy szinte ordít fönt a tévé. Föltépte a nappaliba vezető tapétaajtót és beüvöltötte a nejének, hogy halkítson már rajta. De az meg se hallhatta, mert zubogott a víz a kádba. Dél felé járt. A nő fürödni készült, és nyilván azért ordíttatta a tévét, hogy majd a kádban is hallhassa. Ráadásul épp reklámot sugárzott, ami mindig hangosabb az átlagosnál. Gyula agya elborult. Gyulának hívták a szerelőt. Újra felkiabált az asszonynak, hogy halkítson a tévén, de világos volt: meg se hallhatja. A széfhez rohant és kirántotta belőle a pisztolyt, amit amúgy a neje hozott a házhoz. Ki volt készítve a dohányzóasztalra. Őellene. „A férje ellen szerezte be – saját maga védelmére.” Ezt mondta. Gyula elkobozta. Azonnal. Meg se nézte, töltve van-e. Bezárta a széfbe.

Dühödten fölrohant a nappaliba vezető néhány lépcsőn, és a nyitva hagyott fürdőszobaajtón át meglátta a mezítelen asszonyt, elnyújtózva a vízben. Testét a fürdőhab sejtelmesen betakarta. „De gyönyörű! Még mindig!” Fájdalmasan összerándult a szíve. Meg a gyomra. A kád mögötti falra hatalmas tükör volt szerelve. Olyan négy négyzetméternyi. A férfi meglátta magát benne. Olajos overáljában, dühtől eltorzult arcával, kinyújtott kezében a pisztollyal. „De csúf vagyok!” Az asszony szerencsére elaludt a vízben. Gyula gyorsan zsebre vágta a gyilkoló eszközt, elcsavarta a vízcsapot, nehogy vízbe fulladjon a felesége, majd megsemmisülten visszakullogott a műhelyébe.

Lerogyott kis íróasztala elé és tenyerébe temette az arcát. Itt szokta a papírmunkákat elvégezni. Hogy szerette Mimit! Szerelem első látásra. Erre mondják. Huszonöt éven át. És most hogy gyűlöli! Ha nem hagyja el őket a lányuk, talán minden másképp alakul. A leérettségizett leányzó nem akart egyetemre menni – kényelmesebb volt elszegődni egy benzinkúthoz. Nem vágyott a ház felső szintjére, holott már a megszületésekor neki szántak. Az újpesti garzonba is csak épp beköltözött néhány percre, amit a szülők felújítottak a számára. Pedig a nagymama igazán jól időzítette a halálát – hipp-hopp hátrahagyott egy megüresedett lakást. A leányka azonban Svájcba vágyott, nem Újpestre. Ugyanis bepasizott egy svájci férfival, aki a benzinkútnál tankolt. Összeházasodtak és Svájcba készültek. Az újdonsült menyecske egy kis hófehér kutyát, egy Westiet nyomott az apja kezébe búcsúzáskor: „legyen kit dédelgetnie”. Gyula elsírta magát. Hogy, hogynem, Miminek is épp ekkor jutott eszébe, hogy változtatni akar az életvitelén: mert „még élni akar!” Miért, eddig nem élt? Vele nem élt? Huszonöt éven át – teszi fel Gyula kétségbeesetten a költői kérdést a két tenyerének.

Nem hanyagolta el az asszonyát, egészen biztos. Amit csak lehetett, együtt csináltak. Együtt vitték vissza a kuncsaftoknak a megjavított autókat, együtt hordták úszni a lányukat. Hogy a lány elment Svájcba, a felesége azt találta ki, hogy kutyapanziót fog üzemeltetni a felső szinten. Vigaszul, elfoglaltságként. Ha már nem kellett a lányuknak a felső szint. Gyula pártolta, segítette benne. Egy napon a nő elesett és eltört a bokája. Gyula igyekezett helyettesíteni. Sétáltatta a kutyákat, nyírta a füvet. Kicsit meglepte, hogy Mimi főleg azon siránkozik: az orvos szerint többé nem viselheti a magas sarkú szandálját. Gyuszi fölnevetett a panaszra, hiszen ő szőröstül-bőröstül imádta a nejét, mindegy volt neki, mit visel a lábán! Csakhogy Miminek nem volt mindegy. Úgy vélekedett: ahhoz, hogy „még éljen egy kicsit” – nélkülözhetetlen a magas- sarkú lábbeli.

Új mániái támadtak: szerzett például egy hófehér szőrös huzatot a kanapéra és hisztériás rohamot kapott, amiért a férje délidőben ugyanúgy végighevert rajta megpihenni kicsit, mint amikor még nem volt rajta ilyen elegáns huzat. Allergiás lett a férje olajos overáljára. Az overál puszta létezésére, amelyben pedig a férje negyed évszázadon át a megélhetésükről gondoskodott. Egy napon kijelentette: válni akar. De ettől még nem mond le a közös bankkártyáról. És persze Gyulának kell innen kiköltöznie. Menjen az újpesti garzonba. A nyomaték kedvéért kitette a pisztolyt az asztalra.

A férfi fölment a házba. A nő éppen készült volna kimászni a kádból. Gyula az egész tárat beleeresztette nejébe. A mezítelen test visszazuhant a vízbe. A fejből, mielőtt a víz alá bukott volna, felspriccelt a vér, azután a mellkasból is. A vérpatakok egymással versengve fröccsentek föl a tükörre, majd szép lassan visszacsorogtak a víz tetején úszó hófehér habrétegre. A hamvas szőkére festett női haj sárgán kivirított a piros léből. Gyula leeresztette a pisztolyt, baljával megtámaszkodott az ajtófélfában. Újból megnézte magát a tükörben. Keze-lába remegett. Lelkét mégse rémület vagy bűntudat árasztotta el, hanem a megszabadulás és a problémamegoldás nyugalma. Kivárta, míg az összes vérpatak kiapad, a megfestett hab szerteoszlik a felszínen, és a holttestet egyenletesen fedi a megfestett víz. Akkor megfordult, komótosan lesétált a műhelyébe. Se el nem dugta, se el nem dobta a pisztolyt; épp ellenkezőleg. Folyamatosan szorította. Körbehordozta a tekintetét. Hosszan álldogált, búcsúzott a műhelyétől. Meg akart jegyezni minden apróságot. „Most hová?” Innen mindenképpen el. Fölkapta baljával a slusszkulcsát, kiment a műhelyből, beült a kocsijába. Sötétkék Volvo. Pedig Peugeot-specialista volt. Furcsa, de épp magának nem akart Peugeot-t. Ahogy bevágódott az ülésre, mégiscsak le kellett tegye a pisztolyt. Az anyósülésre. Hisz el akarta indítani az autót. Odatette hát, ahol a felesége szokott ülni. Sok kilométert tettek meg együtt.

Leautózik a horgásztóhoz. Ahol pecázni szokott. Sajnos egyre ritkábban. Pedig az ottlét mindig megnyugtatta. Most is erre vágyott. Meg kell nyugodnia. Azon kapta magát, hogy a baljával kormányoz, másik kezében újra ott a pisztoly. „Újra lelőné?” Sokáig ült így. Sokáig nézte a vizet. Még jó, hogy a Westiet tegnap megmérgezték. A kiskutyáját. Most már teljesen szabad ember.

A rendőrautó odaparkolt a Volvója mellé. Kivették kezéből a pisztolyt. Kattant csuklóján a bilincs.

A fiú a legkorábbi gyorsra szokott felülni, ha túl magányosnak érezte magát. Ezúttal másként döntött. Úgy számolta ki az időt, hogy a szentmise végére érjen a templomhoz. Szolnokon leszáll a vonatról és átül egy buszra, amelyik beviszi a tiszazugi falu közepébe.

Zolika állami gondozott volt. A 19 éves legényke néhány év óta már az önállóságot próbálgatja a fővárosban. Főleg mert önkéntes mentora, Bence atya, föltétlenül ragaszkodik hozzá, hogy szakmát tanuljon és a saját lábára álljon. (Meg hogy elég messzire menjen tőle és a plébánia épületétől, és ne szaladgálhasson állandóan „haza”. Őhozzá.) Próbálkozik Zolika, de sehol sem tud megmaradni. A plébániát érzi az otthonának. Most azt fogja füllenteni a papnak, hogy fölvették egy maszek asztalosműhelybe tanulónak, be is fogják iskolázni és már lakhelye is lett a munkásszálláson. Pedig mind hazugság. Ő egyszerűen Bence atya mellett szeretne maradni. Azok voltak a jó idők, amikor még tanuló volt az általános iskolában, Bence atya maga köré gyűjtötte a fiúkat az intézetből, és megtanította őket ministrálni; voltak vagy nyolcan, kilencen. Bence atya felváltva hurcolta őket mindenfelé, ahol misézett, a kántor is velük tartott, a pap mellé ült be előre a Trabantba. A fiúk közül kettőt mindig kiválasztottak, de igazságosan, mindenki sorra került; ők a hátsó ülésen utaztak s úgy beszélgettek ők négyen, akárha egy család lennének.

Amíg élt Bence atya idős édesanyja, megesett, hogy náluk aludhatott a plébánián. Olyan jó volt hozzá ez az idegen néni, amilyen egy igazi nagymama lehet. Bence atya szigorú, de az édesanyja lágy volt. Amilyen a „foszlós kalács”, amit sütött. Ő nevezte így. Az édesanyja óhajára Bence atya nem mondott nemet. Dohogva, de beengedte éjszakára Zolikát a vendégszobába. Nagy kár, hogy elhunyt az öregasszony. Már csak ezért is. Persze egyébként is. Bence atya teljesen magára maradt. A fiú már rég eltökélte, hogy felkutatja a saját édesanyját. Évek óta vágyik rá, és most, hogy a fővárosba került, esélye is lehet rá. Mert sikerült megtudnia, hogy valahol Pesten él. De a címét, hiába könyörgött érte az intézetben, nem adták meg. Azért egyezett bele, hogy a fővárosban próbáljon megélhetést találni, mert talán könnyebben kinyomozhatja az anyja lakhelyét. És sikerült is.

Bár ne sikerült volna! Akkor még reménykedhetne. Rettenetes volt a találkozásuk. Ott állt az anyja orra előtt és az nem akarta elhinni, hogy Zolika az ő fia. Pedig például a legtöbb állat megismeri a kölykét. Mióta csak él, mióta csak jár az agya, elképzelte az anyját és elképzelte, hogy egyszer majd az anyja megöleli. Hogy átölelik egymást. S tán el se engedik többé soha.

Jól időzített: már szinte szürkült, amikor a templomhoz ért. Ősz van, rövidülnek a napok. A szentmise végén Bence atya szokásához híven kiment a templom bejárata elé és ott üdvözölte távozó híveit, kézfogással. Mindenkihez volt egy jó szava. Legutoljára egy idegen nővel kezdett diskurálni, akivel aztán meg is indultak, át a plébánia épületéhez. Zolika előjött a búvóhelyéről. Alaposan körülnézett, hogy senki se lássa meg. Senki se ismerje fel. Odaosont az iroda kivilágított ablakához. Az idegen nő egy tízezrest tartott a kezében. Bence atya leült az íróasztala elé és hellyel kínálta a látogatóját is. A pénzt becsúsztatta a fiókba és a bevételt, ahogy szokta, bekörmölte az asztalon fekvő keményfedelű papírtömbbe. Ebbe írta be az egyházi adók bevételét. Elkezdtek diskurálni, a nő meg a pap. Ez már bosszantani kezdte a fiút. A pap levett egy könyvet a mögötte lévő polcról, címlapján az új pápával, akit nemrég választottak meg. Ferenc a neve. „Mikor megy már a fenébe ez a spiné?” – kezdett méregbe jönni. – „Arra jó az egész, hogy keresztbe tegyen neki.” Végre fölálltak mind a ketten, a pap kikísérte a vendégét s még visszament a templomba. Mert nem csukott be semmit. Zolikának gyorsan megint rejtekhelyet kellett találnia. Az ismeretlen nő a kocsijához ment és elhajtott. A fiú halántéka lüktetett. Nem így képzelte el ezt az estét. Igazából azért jött, hogy beszélgessenek, s ha nem jutnak dűlőre, megzsarolja a papot. Valahogy, bárhogy. Hogy szánja meg őt. Hogy engedje magához. Bármit megtenne érte. Mindenben engedelmeskedne. Megtanul főzni, vezeti a háztartását. Takarítja a házát, rendben tartja a kertet. Csak ne kergesse el magától. Hiszen nincsen senkije. Senkije az ég egy adta világon. Rajta kívül. A papon kívül. „De sokára jön vissza az atya! És ha nem jön vissza?” Meregette a szemét. A templomkaput belülről kell becsukni, a sekrestyéből fog kijönni az utcára. Odébb sompolygott. Egyre idegesebb lett. Bámulta az ajtót. Bekopoghatna, de akkor biztos, hogy elküldi Bence atya. Az otthonában, bent a plébánián kell megzsarolnia. Leeresztette a földre a hátizsákját, hogy megtapogathassa a holmit, amit magával hozott. A kötél is benne volt meg a kés is. Visszacsomagolt mindent, s közben nem vette le szemét a sekrestye bejáratáról. Végre kilépett rajta a pap. Fáradtan, öregesen lépkedett. Ő meg a nyomában. Sehol senki az egész téren. Mindenütt világ a templom körül a házak ablakaiban. Csak Zolika agyában lett egyre sötétebb. A pap elért a saját kapujához, kitárta és belépett rajta. De visszacsukni már nem tudta, mert a jókora, erős fiatalember beállt a résbe és ő fordította rá a kulcsot, belülről. Taszigálni kezdte az idős embert a ház felé, be a bejáraton, le a pincelépcsőn. Remegett a keze. Bence atya lerogyott a földre. Fölhúzta maga elé mindkét lábát, körbefogta őket a reverendájával és ráhajtotta a fejét. Mint egy áldozati bárány. Akként hatott. Mintegy fölkínálta a megoldást. A fiú, ahelyett, hogy megpróbálta volna a tárgyalást, elmondta volna, mire vágyik és miért, elővette hátizsákjából a kötelet. Összekötözte az idős papot. Hirtelen mégis megkérdezte, megalhatna-e itt ma éjszaka?

Bence atya hangosan imádkozni kezdett. Pontosan úgy, ahogyan a litániát szokta a templomban előimádkozni. A fiú kérdéseket kezdett föltenni az összekötözött plébánosnak, mindenféle ígéreteket sorolt, de a pap semmiféle választ nem adott, minden erejét arra fordította, minél hangosabban hagyják el ajkait az ima szavai. – Uram Jézus Krisztus … szabadíts meg engem minden vétkemtől és minden bajtól… add, hogy mindig ragaszkodjam törvényeidhez, és soha el ne szakadjam tőled… halálom óráján, amikor szívem remeg a félelemtől, szólíts magadhoz engem…

– Hát szólítson magához, te szerencsétlen vén barom! – a fiú ráugrott lovagló ülésben az összekuporodott öregemberre, előkapta hátizsákjából a kést és megvillantotta a pap arca előtt. – Tehát nem? Ez az utolsó szavad, vagyis nincs is hozzám szavad, te ostoba vén szentfazék? – és belevágta hátába a kést. Miután kihúzta a pengét, elfogta a szenvedély. Egyre nagyobb lendülettel kezdte szurkálni, kaszabolni a tehetetlen testet, ahol csak érte. Amikor fölállt róla, beletörölte a kést a pap reverendájába. Fölment a házba, befüggönyözte az irodaablakot és kihúzta az íróasztal fiókját. Zsebre gyűrte az ismeretlen nő által adott tízezrest, majd átkutatta valamennyi fiókot. Meg az egész házat. Nem talált több pénzt. Egy árva fityinggel se.

Voltak ugyan rémálmai, de, hogy gyilkolni fog – ezt nem jósolták meg az álmok. Előérzete vagy vágya se volt ilyesmire. Mindössze egy szorongás- és félelemmentes életre vágyott. De ki nem? A most 16 éves Jenő 9 éves kora óta van állami gondozásban. Több testvére is volt. Amikor megszülettek az ikertestvérei, kiszállt a gyámhatóság és mindnyájukat elvitték a szüleiktől. Külön a fiúkat, külön a lányokat és külön az újszülött testvéreit. Talán több volt a kaja az intézetben, meg a meleg, de Jenő nagyon hamar megismerte a totális kiszolgáltatottságot. Talán szép fiúcska lehetett, mert mindkét nevelőjének megakadt rajta a szeme; legalábbis rendre szóvá tették, milyen szépen ívelt a szája. Nem mindegy ez egy fiúgyereknél? Mintha bizony kislány lett volna! Telt az idő és a nevelőtanárok kimutatták a foguk fehérjét. Mind a kettő, egymástól teljesen függetlenül. Titkos ajándékocskákkal kezdték szelídítgetni. Csoki, cukor, többletsütemény. És amikor titkon odadugták neki, mindig meg is cirógatták. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem esett jól. Ugyan ki ne szeretné, hogy megsimogatják. És ugyan ki más simogatná? Az anyja meg se látogatta. Az apja se. Az egyik nevelőtanárral egyszer, egészen véletlenül, kettesben maradtak a szobában. Amikor látta, hogy belülről rákulcsolja az ajtót, sejtette, hogy baj készül. Föl akart kiáltani, de a nevelő nyomban megfenyegette: ha csak egy hangot is kiad magából, bánni fogja, amíg csak él. A nevelő a gyerek száját kezdte simogatni, ahol a hangot kiadhatta volna. És azután megtörtént, ami csak megtörténhetett. Sőt, túl azon. Minden, amit soha el se tudott volna képzelni. Vagy félt volna elképzelni. Irtózatosan szégyellte magát. Amiért ilyesmiket lehetett vele művelni. Összetört lélekkel kushadt ki a szobából. És nem mondhatta el senkinek.

Egy idő múlva megismétlődött a történet. A másik nevelővel. Már nem is csodálkozott. Inkább kicsit kíváncsi volt, ugyanúgy lesz-e avagy másként, mint a korábbi esetben. Ez a nevelő is megalázta, de neveltje már igyekezett kevésbé a szívére venni. Bár ő a parancs szerint kussolt – nem mindenki tett így. Kiderült: hárman vannak, három fiú, akiket a két nevelő rendszeresen vegzál. Jóleső érzést keltett, hogy meg tudták egymással beszélni, s hogy ez kizárólag a hármuk titka – legalább ez a szövetség melegséget okozott. Megosztották azt is, amit a tanároktól kaptak. A zsákmányt, hármójuk között.

Teltek az évek, olykor lecserélődött egyik-másik nevelő, a lényeg mit se változott. Most, hogy tizenhat éves lett, kiengedték munkát vállalni. Bejött egy fess vállalkozó, aki segédmunkást keresett egy építkezéshez. A nevelő őt ajánlotta. Jenő aggódott, hogy ugyanaz vár rá, mint a nevelőotthonban, de a vállalkozó semmi egyebet nem akart, mint amiben megállapodtak: hogy kubikoljon. Erős fiú volt, örült, hogy kipróbálhatja magát és kiszabadulhat, önállósulhat. Legalább egy kicsit. Renoválni akartak egy tanyát a település szélén. A férfi megmutatta újkeletű segédmunkásának, mi a terv, mi lesz a feladata. Végigjárták a helyiségeket. Elsőként egy homokos talajú mellékhelyiséget fognak lebetonozni. Jenő alig tudott este elaludni. Izgatott volt. A tanyaépületen járt az agya, ahol dolgozni fognak. Nagyon örült a munkának. Csak két nap múlva kezdtek volna, mert holnap „gyereknap” lesz. A vállalkozó nem akarta tőle elvenni ezt a szabadnapot. A fiút azonban sokkal jobban izgatta első önálló feladata, mint a „szabadnapja”. Kibiciklizett a tanyához, hogy egymagában körülnézhessen. Mintha ő lenne a vállalkozó.

Sajnos nem csak őt sodorta arra a végzet. Egy kilenc éves kisfiút is. T.A.-t. Aki nem volt állami gondozott, épp ellenkezőleg: szerető szülők egyetlen szeme fénye, jól nevelt, szófogadó, ember- és állatszerető gyermek. Édesanyja hajnali ötkor, gyárba indulása előtt elbúcsúzott tőle, s meghagyta, ma is, mint mindig, fogadjon szót apukájának is, amikor délben a Vadaskertbe indulna, s csak akkor menjen el itthonról, ha Apa is jóváhagyja. Gyereknap volt, nem kellett iskolába menni. A kisfiú azzal szerette volna megünnepelni, hogy kibicajozik a Vadaskertbe, ahol mára egy kiscsikó születése volt várható. A gondozók szerint. Föltétlen meg akarta tekinteni a kicsi jószágot. Apa is elengedte, fölpattant a bicajára. Útja a fent említett tanya előtt haladt el. Mivel ott látott álldogálni egy fiatalembert, leszállt a kerékpárjáról és illedelmesen megkérdezte, segíthet-e neki valamiben. Jenő előbb elhárította a gyerek ajánlkozását, azután váratlanul mégis úgy vélekedett, hogy a kisfiú igenis nagy segítségére lehetne. Rátekintve ugyanis, mintha önnön kilenc éves változatát látta volna benne. Szép kisfiú volt és szeme rögtön a gyermek ajkára vágott. Duzzadó, piros, életteli ajkak. Hirtelen váratlan dolog történt vele, és benne. Férfinak érezte magát. Mint oly sok hajnalon már. Hiszen kamasz volt, nagy kamasz. És megkísértette a gondolat. Mert ezúttal a hatalom is az ő oldalán volt. Együtt a férfiasság és a hatalom. Mindketten letámasztották a biciklijüket, és hívta magával a fiúcskát, hátra, a szerszámosba. Az követte hűségesen. Pedig a szülei mindig ígéretét vették, hogy senkivel nem áll szóba útközben és sehová se megy be. Ezúttal is. Mi történhetett vele? Épp az ellenkezőjét cselekszi.

Ahogy beértek a szerszámosba, Jenő már alig bírt magával. Fölkapta a gyereket, magához szorította és rátapasztotta száját az ő szájára. A kisfiú kapálózott, hörgött és sikoltozott, ha épp szabadult a szája. Jenő rettenetesen megijedt. El kell hallgattassa. A rémület és a félelem csak fokozták a vágyát, egy élete, egy halála, övé kell legyen a gyerek. Éppen úgy, amiként neki se volt kiútja. Bosszút akart állni mindenért. A kisfiún, saját magáért. Csakhogy neki nem kellett meghalnia, mint most a kisfiúnak. De hát már nem engedheti szabadon a gyereket. Egyik kezével saját alhasához szorította az orcáját, ordítani akaró száját, hogy ne mukkanhasson, szemével megoldást keresett, egy ácskapocs épp ott volt a másik keze ügyében, a falon, egy szögön. Lerántotta és verni kezdte vele a kisfiú fejét. Furcsa volt. A gyermek előbb elalélt, azután meghalt. Eleresztette a testét, s az elterült a földön. Bár tudta, hogy már hulla, mégsem hagyott alább szörnyű, parázna vágya. Sőt! Letépte róla a gönceit és a magáévá tette. A kis halottat. Megvolt. Megtörtént. Nem érzett semmit. Se boldogságot, se boldogtalanságot. Átfutott az agyán a felismerés: őt bizonyára megrontották. Ám most bosszút állt érte.

Beavatta a két szövetséges barátot. Hármasban tértek vissza. Hoztak egy nejlonzsákot. Az ásók mellett egy talicska is a falnak volt támasztva a szerszámosban. Zsákba húzták a tetemet és annak a helyiségnek a homoktalajába, ahol majd másnap betonozni fog Jenő a vállalkozóval – beleásták a halott gyereket. Béke poraira!