Szepes Erika: „… aki voltam, arra emlékeznetek legyen kedv és ne kötelesség dolga” (Petri György »Amíg lehet« című verséről)*

*25 éve, ezen a napon halt meg Petri György

Petri György

Amíg lehet

Ahogyan megyünk összebújva az
Iskola utcán fázós-boldogan
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,

de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,

egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan-útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

*
*

Szepes Erika

„… aki voltam, arra emlékeznetek legyen kedv és ne kötelesség dolga”

Petri György Amíg lehet című verséről

Letisztultság, egyszerűség

Már a kétszavas cím is a végső letisztultságot jelzi: egy időhatározó mellett áll egy személytelen alanyú, módosító jelentésű ige – valami történik, valaki csinál, amíg lehet. Hogy az időhatározó tartama meddig terjed, az a verseskötet egészéből éppúgy kiderül, mint a kötetcímmé emelt verscímből: amíg élek. De ez így személyesebb, megfoghatóbb. A lehet egy bármiféle jó szándékú segítő körülmény vagy hatalom működését feltételezi: az élettartamot megszabó, tudatunktól és létünktől független, objektív tényezőt. A vers – és a kötet egésze – arról beszél, mit tesz a költő addig, amíg lehet.

A legegyszerűbb dolgokat, amiket azelőtt nem tett meg, vagy ha megtett is, nem tulajdonított nekik jelentőséget. Ebben a versben például sétál a hideg őszben. És minden milyen egyszerű ebben a sétában: fázósan összebújik sétapartnerével – a továbbiakban kiderül: társával –, és ettől boldog lesz; boldogan hallgatja „kis pimasz fiacskája” szeretetteljes kötekedését is, ez pedig elindítja benne a versvégig vezető gondolatmenetet, ami a maga logikájában, természetességében azzal az egyszerűséggel szólal meg, ami csak a legnagyobbak sajátja, és nekik is általában az életük végén: ősz után tél lesz és nem tavasz, öregek vagyunk, tehát minden utoljára történik.

Eddig a vers első része, amit a szonett (hiszen az egyszerű szerelmes vers természetesen szonettben szólal meg, Petri György mindig is kedvelt versformájában) szabályainak megfelelően alakít a költő: a két négysoros szakaszban (quartinák) megállapít, leír valamit, ábrázol egy helyzetet – a sétát és a közben született gondolatokat –, majd a szonett második felében, a két háromsoros szakaszban (terzinák) ellentétez a költő: a „most már minden utoljára van” tömörségében kegyetlen megállapítással helyezi szembe a még megmaradó lehetőségeket, az „utoljára” előtt még elvégezhető átélhető életdarabkákat. E második fél a cím időhatározójának párjával, az addig-gal kezdődik, és ebben a háromsorosban elő is fordul maga a cím is, így lesz pontosan behatárolva az idő: addig – amíg.

S mi van addig, amíg lehet? „… kocsma és az ágy “, „tivornya, buja vágy” – hetvenkedik a költő szinte gargantuai méretekre nagyított ösztönéletével, aminek hetvenkedő voltát rögtön érezzük a fázós-boldog összebújás öreges kezdőképe után, s azt is érezzük; hogy csupán azért nagyította fel ilyen tombolóvá az érzékiséget, hogy annál nagyobbat zuhanjon a vers (és a tombolás után az élet) a halálba vezető út mélységeibe, ahol már csak a megtartó összekapaszkodás marad, a végső magány előtti utolsó páros létezés céltalan – mert már csak halálváró – toporgása, alig előre mozdulása. A halálra várók szinte öntudatlan, beszédfoszlányokból álló, öreges motyogását is halljuk hóban taposó lábuk apró léptei közben a t-hangok halmozott alliterációjában és szóközi előfordulásában (toporgunk-tipegünk, tébolyult, illetve együtt, együtt, úttalan-útatlan). Az egyszerű sétából így lesz az életút áttekintése és egyben redukciója: a tivornyázó létből összebújó fázás, a buja vágyból (melynek gyümölcse is lett a „kis pimasz fiacskám” személyében, aki éppen az élet eredményeinek számbavétele miatt is került a vershelyzetbe, mint a legpozitívabb dolgok egyike) szexualitás nélküli összekapaszkodás.

Egy élet metaforája lehet ez a vers, díszítetlen, köznyelvi (de itt nem a Petritől oly jól ismert, alulstilizált argóban) előadásban, ám a lapidáris fogalmazás egyszerűsége mögött ott sejtet a költő egy „honnan hová jutunk?” gondolatot is (a tivornyázástól a szelíd összefogózásig vezető folyamatot), amely már korántsem olyan egyszerű. A vers nagy trükkje, telitalálata, hogy miközben az első olvasás is teljes esztétikai élményt nyújt, az élete végére érkezett ember letisztult bölcsességének katarzisát (ami nem azonos a Petri egész személyiségét átitató tudással, műveltséggel, filozófiai ismeretekkel), a végső kérdésekig eljutó és azokat megválaszoló revelatív bölcsességet, aközben a Petri-költészet olyan motívumait veszi sorra, amelyek meghatározóak az egész életműre, de egészen más megközelítésben, sokkal összetettebben, mint ahová ez a vers eljutott.

Szexualitás és szerelem

Ez a vers szerelmesvers, azzá teszi a fázós-boldog összebújás és a halálba kézen fogva botorkálás. Szerelmes vers a Burns-féle John Anderson, szívem, John vers értelmében, két ember szexualitáson túli összetartozásának értelmében. Kilátásba helyez ugyan ágyat, buja vágyat, tivornyát – de csak ideiglenesen. El is üt ez a két sor a vers éteriségétől, testtelenségétől, s a következő időhatározó, az „És aztán” már a végső utat választja el a tivornyázó ösztönélettől: a végső út megtételének módját a „szépen” módhatározó adja meg, szépen, szemben a kocsma-felidézte világgal. Szépen, azaz tisztán. Szépen, azaz együtt. Kései szerelmes vers, és e minőségében ritka, mert korábban – néhány Maya-vers kivételével, s azok is rendhagyóak – Petri nemigen írt szerelmes verset.

Testiségről szólót annál többet, és érdekes módon minél előrehaladottabb korba érkezett, minél romlandóbbnak érezte saját testét, s vele együtt az aktusba vitt női testeket, annál gyakrabban ír magáról maró szarkazmussal és a nőkről szánalommal vegyes gúnnyal.

Az öregedés-gondolat nagyon korán bukkan fel Petrinél: már az első kötet első versében (Reggel), amelyet harmincéves kora előtt írt, itt azonban a körülmények okozta szellemi öregség bántja: „Elég az idő, amit öregedtünk / e hümmögések kurta idejében”, s a második kötetben már markánsabban, körülhatároltabban: „Bűneid körülvesznek, / hirtelen öreggé tesznek.” (Mint levetett) Mindkét idézet az ifjúság tisztaságának elvesztésével ránk tört öregségről beszél. A testi leromlás a későbbi kötetben, az Örökhétfőben (1981) mutatkozik először vezérmotívumként és kíséri ezentúl Petri egész költészetét a test romlottsága mellé a biológiai működés megnyilvánulásait és ezek meghibásodásait társítva. „Izzás szagára bódul föl a baromlény. / Tisztálkodik tisztátalan állat. / Pucolja pórusait, / harminchétéves, balkáni módon agyonhasznált testét. / Botorkál a világító porrudak között, / kiokádik a pinceablakon / a sietős–kopogós cipőorrokra.” (Önarckép) És: „Így ragyog be a testi fájdalom / is szerveim gyanútlan álmába. Oly / hirtelen riadnak!” (Félá– – –) A rossz testi adottságok – a büszkén vállalt és hirdetett szelleminek fölébe kerülve – már a korai versekben is meghatározták a költő viszonyát minden testiséghez; a betegség mellé társítja a tárgyiasítatlan, pusztán ösztöneredetű nemi vágyat: „A kamaszkor dorbézolásai rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt / éveim. Paplelkű pszichológusok / megértése nem nyálazhatja be. / A sárgaképű kölyök, tréningfelsőben, / amint deres kökényt reggelizik, / mohón szívja egy szurdok ködszagát, / a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú, / házi töltésű cigarettáit szíva, / a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin / – a nők utáni dühödt kullogás, / őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt, / az éretlen rosszkedv felhőiben.” (Egy fénykép alá) A dorbézolás szó előrevetíti a későbbi tivornyák-at, abba az élményvilágba tartozik, amely Petri életében oly meghatározó volt, hogy még elemzett kései szerelmes versünk is az élet legfőbb tényei – és ideiglenes céljai – közt tartja számon. A betegség – a fenti vers tanúsága szerint – igen korán kapcsolódott a „nők utáni dühödt kullogás”-hoz; a betegség és az ösztönélet egyaránt a Petri által vágyott szellemi létnek ellentétei egyrészt testi meghatározottságukban, másrészt a szabadság korlátozottságának érzésében. Szerelem és szabadság egymást feltételező fogalmak Petri szemléletében, s ahol nincs szabadság, ott nem létezhet a szerelem sem: „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.” (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből); „Érjen véget a szerelem, ha már nem tiszta tett, / áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás… A szerelem nem tűri az alapok bonyolultságát.” (A szerelmi költészet nehézségeiről) S minthogy szabadságát egyre korlátozottabbnak érzi, a szerelem is egyre inkább profanizálódik, megvetendő tárggyá válik a test, a nőé és a férfié (a költőé) egyaránt.

Nem tetszenék Istennek
ki előtt meg kell jelenned
egyszer (mint lehúzott vécé.
zúg majd a Dies irae),
tisztán, mint egy kitörölt segg.
——————(Mint levetett)

Szerelmed megtart, mint a formalin
elvetélt magzatot a tudománynak.
Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek.
Mint egy kurva piactérnyi ölébe:
jelenlétem a világba mered.
———————(Öt szerelmes vers)

Az alantas testiséghez, romlott szexualitáshoz igen hamar társul a halál mint minden romlás betetőzése:

Kettő már halott.
egy – nem, kettő elhagyott,
egyet a játszi sors még meghagyott.
Ha nevetek: előragyog
összezsugorodott, kopár
ínyből, egy szál laza fog.
——————————(Nőkről)

Még a leginkább szeretett társ, az évtizedekig múzsaként megénekelt Maya is torzul az időben: „És, persze, öregedés, / lábán a visszerek, / dagadó bokái.” (Maya) A költő és a nők Villontól ismert haláltáncba kezdenek – együtt a romlásban és az öregségben: „A ronda csönd majd így szakad le rád – – – / nézed az édes, trampli lábakat, / a visszér kékjét lógni kezdő / mellek nyárvégi pillanatát – – – / Milyen öreg vagy. / Nahát, hogy a nők frottírtörülközőkbe bújtatják testüket! / Megkívánsz minden asszonyt, / akin már dolgozik az idő – – – / Ó, nem a szokott formákat kívánod! / Hanem, mondjuk: a talpakat, / e partra vetett, ekcémás / virágállatokat.” (A ronda csönd)

Az alantasban minél mélyebbre merülni – mintha ez volna Petri életcélja, mintha ezáltal akarná siettetni az elpazarolt életét lezáró halált: „Azóta ezt a / lábaközöttiséget kajtatom / (hasas nő, tömérdek térd, parasztanya, rengeteg / mell: végeladása egy búcsúzó testnek.) Még él. Már öregasszony. / Emlékszem a tükörből, / ahogy végigsimítja ölét, / és nevet, nevet.” (Rapszódia) Az élet lealacsonyítása durva obszcenitássá a végsőkig hajtottá válik az utolsó kötet egyik összefoglaló búcsúversében, amelyből csak három lapidáris strófarészletet idézek: „Élni. Félni. Kefélni. Ebből áll / az élet. Ó, jöjj már, édes Halál. / Élek még, de minek, Vagyok. De senkinek. / …A nő kibelez és bekebelez. / Hát mondjátok meg – miért gyönyör ez?” (Rímek)

Önirónia, önutálat – halálközelség

A romlandó hús képzete nemcsak a nőkkel való nemi érintkezés kapcsán, hanem önmaga állandó megfigyelése miatt is visszatérő témája Petrinek. A „mephistophelesi gimnazistából” az idők során, „dorbézolások” és „tivornyák” eredményeképpen nagyon beteg ember válik, akiben a múló testi örömök azonnal felidézik az elmúlást (rá kiváltképpen érvényes a – helytelenül Arisztotelészre visszavezetett – „post coitum omne animal triste” hangulatkép). A portré, amit magáról fest, kegyetlenebb minden korábbi, Anakreóntól kiinduló öregember-önarcképnél. De test és lélek – pontosabban – Petrinél: szellem vagy lényeg – megújított dualizmusban különül el egymástól:

Ez a test,
ez a kifizetetlen ikszikszes,

begyújtva vár és alkoholt zabál,
meg sajtot, húst, salátát.
Ez a nap még az enyém
(ha lehet ezt mondani egy napról).

Ami a gödör mélyén füstölög,
az a büdös valami nem én leszek már,
de aki voltam, arra emlékeznetek
legyen kedv, és ne kötelesség dolga…”
————————————–(Test)

Az önirónia önutálatba csap át, mihelyt szembesíti magát ifjúkori énjével, terveivel, elképzeléseivel:

…
Hol vagyok attól az
ifjútól, aki hittem a
világot – kesztyűként kezemre húzni.
Ujjaimat mozgatva könnyedén
érezni: igen, illik, rámszabott.
…
Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt –
mit a remény! – bármi véghezvitel
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok?
…
Az odakinn, ahol már semmi nincs,
az üres hívás elzsibbad fülemben
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor
mennyi időnk lehet, mennyi időnk,
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még,
míg semmivé likacsosít az
önutálat
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?
———————(Metaforák helyzetünkre)

Az utolsó kötet (1999) még egyszer elvégzi ezt az önszembesítést, már a közeli halál tudatában, végleges leszámolással. A kötetkezdő vers iróniája többszörösen összetett: címe – Sláger – önmagában öngúny, hiszen Petri költészetétől mi sem áll távolabb a slágerszerű könnyedségnél, behízelgő hangnál. Érezhette viszont a kötet letisztult egyszerűségét, a versformák dalszerűségét, tisztában lehetett ennek az egyszerűségnek a súlyával, de megfricskázta önmagát a közhelyesítő, alacsonyító minősítéssel. A kezdő sor Madáchra utalása, az életműnek a Madáchéval összemérése (sőt, az Istenével, hiszen az idézett szavakat az Úr mondja) az életút negatív summája: „A nagy mű immár végképp elmarad”, s a frusztráltság okát önmagában keresi és találja meg – önutálatának legfelső fokaként. Ennek az önutálatnak sajátszerű feloldását a közeledő halálban lelheti csak meg:

A nagy mű immár végképp elmarad,
elhasználódtam ennyi év alatt.
Kíméletlenül használtam magam,
és most látom, hogy milyen hasztalan.

Mert hiába a sok energia,
ha alacsony a gép hatásfoka.
És késő van már: ötven év felett
változni, változtatni nem lehet.

Lamentálni vagy dühöngeni kár,
a megvénülés sivataga vár,
ráncosodik a bőr, kihull a fog,
kicsit még élek, aztán meghalok.
—————————–(Sláger)

Még keserűbb az irónia abban a versben, amelynek címe egy lemondó felszólítás csupán – önmagához, tehát az önmegszólító versek típusába tartozik oly sok Petri-verssel együtt –, a szövege viszont, ellentétben a Slágerrel, visszautalás a nyolcvanas évektől töretlen diadalútját futó magyar sláger szövegére, a Hernádi Judit énekelte Sohase mondd-ra. A slágerszöveg közhelyessége éles ellenpontot képez a tragikus végszóval: „Ne mondd, hogy vége. / (Nem tudod, hogy minek, / azt sem, hogy vége van–e.) / Ne mondd, hogy vége, / ne mondjál semmit / – jobb a semmitmondásnál. / Felejtsd el, hogy éltél, / felejtsd el, hogy akartál ezt-azt. / Mindez nem érdekes már. / Szokjál le arról, hogy: vagy. / Hidd el: jobb nem élni.” (Felejtsd el)

Ez a rezignált, lemondó tónus azonban a kötet vége felé kezd elhangolódni: az önutáló, halálba vágyó költő elkezd csodálkozni azon, hogy feltámad benne az élnivágyás: „Ötvenöt évesen / megfáradt, beteg férfi, / szeretnék a gyerek- / koromba visszatérni. / Sohase hittem volna, / szánalmas állapot, / hogy így kapaszkodom, / hogy élni akarok.” (Megjött a tél)

Elhangolódás az érzelmek megvallása, az élniakarás felé

Az egész életet és életművet végigkísérő önirónia és önutálat gyakran kiterjedt a környező világra is: láttuk, szerelmes verse alig született, az érzelmek-érzések azonnal idézőjelbe tétettek, kimondásuk pillanatában megsemmisíttettek. Petri tudatosan idegenített el önmagától, érzelmeitől: „Na, nehogy egy pillanatra / elpilledjünk és kedvesek legyünk! / A tartás egyetlen lehető alakja az embertelenség. / Szelíden, de szívósan / szégyellni a bennünk lapuló jóságot.” (Utóhangok, 1.) Ezért oly mellbevágó az Amíg lehet vers szelídített öngúnya, no nem az önszeretet hangjáig, csupán az önportrét egy gyermek szájába adva, hiszen tőle másként hangzik, kedves kötekedésnek, amit hasonló stílusszinten előlegez meg a költő a gyermeknek, „kis pimasz fiacskám”-ként minősítve őt, amiben szemérmesen rejtett szeretet bujkál. A gyermekszájból szóló kötekedés is a ritka szelíd megnyilvánulások közé tartozik (kevésbé szeretetteljes, de – minthogy idegenek szájába adott – mégis a gúny szelídebb formáihoz tartozik az Amíg lehet párversében is a költőről és szerelméről szóló kettősportré: „Micsoda képtelenségnek tűnhetett / ez a kései, vad fellángolás, / a gebe nő s a szakállas öreg…” (Így kezdődött), hiszen még ebben az utolsó kötetben is, még egy gyermekekről szóló versben is domináns a kakofemizmus, az érzelmek durva szavak mögé rejtése: „Ahogy itt elveszetten bóklászom / az unokapokolban, / elkárhozott nagypapa, én, … / Szörnyű szabályaikkal jönnek az / unokanők, beszorítanak / és azt mondják: / Hopp! Halál reád, Öreg!” És rá az önirónia: „És én? Ja, én / kiszáradok majd, / mint egy denevér.” Az önirónia önsajnálatba fordulása után („Semmi sem emlékeztet majd / arra, hogy voltam”) ismét a gonosz manók képére formázott, beszédjükben is gonosz unokák kakofóniája szól természetesen Petri hangszerelésében: „Mama, letéptük annak a / fura, szakállas bácsinak / a fejét, aki folyton azt / mondta, hogy ő a / Nagypapa. / Nem hittük el. Méghogy egy / ilyen koszlott, szőrös, szürke / szörnyeteg. Csupa koponya / volt. Átlátszott az agya / a bőrén. Féltünk tőle. / Ahogy lüktetett. De már nem fog.” (Paradise Lost)

Az önmaga iránti gúny és undor feloldásával párhuzamosan enyhül a szíve – pontosabban a tolla, mert érzelmei mindig efelé vitték – a világ felé is: a legszebb vallomások egyike a világ apró jelenségeiben való gyönyörködésről szóló Mosoly, amelyben ezek a gyönyörködtető dolgok nem a pillangó, a virágok, a kék égbolt a nappal, vagy az éjszakai boltozat a csillagokkal és a holddal, hanem egy városi, sőt egyértelműen munkás környezet, annak jellemző tárgyaival, mások által jelentéktelennek látott emberekkel: „Meg fogok halni. Nem is oly sokára. / … Hovatovább csak egy maradt nekem, / de az igen, Istennek hála érte! / a szem mohó, éhes kíváncsisága, / a nézés gyönyöre, hogy minden látvány / a maga más–más módján színöröm: / egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, / és egy kazánház tekergő csövei / burkolva üveggyapottal. / … A mosoly / egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán, / a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny, / valamint a feszes húsú ifjú leány / csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje, / miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat, / ám ez nem baj: a szépség / fűszere és forrása – a hiba. / De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, / és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól iszamós, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – / Mert az angyal a részletekben lakik.”

Az élet apró jelenségeiben való gyönyörködéssel párhuzamosan egyre nő benne az életvágy. Kapaszkodnék már a szerelembe: „Lehetne szép. Lehetne véled. / Lehetne szép. Lehetne élet. / Persze van is: élet és véled (vagyis, amit én annak vélek.)” (Lehetne szép. Lehetne véled.)

Az élnivágyással együtt pedig feltámad a halálfélelem: „Tudom, mindez hamarost / tőlem elvétetik, / de most, de most / még az enyém. Meddig? Hónapokig? / Sőt, ki tudja, talán / (és számít az, hogy megszámlált?) / évekig, évekig!” (Best before End)

Petri mindig vonzódott a romantikához, költészetben (fordított is – főként német – romantikusokat), zenében egyaránt. Kötetzáró versének – élete utolsó versének tehát – egy Schubert-dal szövegrészlete a mottója (Már reggel van). Nem meglepő hát, hogy az életszeretet legforróbb megvallására s a lelkes felkiáltásra egy romantikus muzsikus ihlette: „Minden olyan könnyű! / Minden olyan illatos, mint a méz! / Csak a tüdőm rohad szét, / csak a szívem oly nehéz. / De jó lett volna élni… szomorú valcer és elegáns menüett… / sajnálom, hívnak már. / Mennem kell. / Nem lehet. Sietek.” (Chopinről)

A sláger-közhely (megint beleütközünk a sláger-problémába!): „csak a szívem oly nehéz” mennyire megráz, felkavar egy olyan szövegkörnyezetben, amelyben megelőzi egy jellegzetesen Petris kakofemizmus, túlzott alulstilizáltság, az önmagára vonatkozott durva argó: „Csak a tüdőm rohad szét.”

A már fiatalkorában halálvágytól eltelt Petri (bár pontosan tudta, hogy az attitűd mennyire póz, mennyire az általa imádott romantika halálkultuszának rokona: „Öregségtől / így csak ifjak borzonganak, / este, mikor a szél / fázékony lényükhöz hidegedik” (Strófák ***–hoz) közvetlenül a halál előtt érzi meg, mit veszít el.

A megfordult világkép motívumai

Petri első köteteiben olyan világban élt, amelyben pozitív érzetei mindig a hideghez, a sötétséghez, az éjszakához, a télhez kötődtek: „Az éjből hátra / van még vagy negyedényi – / nyújtózom hát, s a / másik oldalamra fordulok: / még lehet kicsit élni.” (Félá – – –) „A semleges szomorúság / …vonszolja magát / fenyegető világosság felé” (Reggel); „Beszivárgott / fenyegetően emelkedett a fény” (A vékony lányok) – ez csupán néhány példa a fény fenyegető természetéről. Ugyanígy ellensége kezdetben a Nap és a meleg: „Pattogzik szörnyű magányunk, / mint a napon a rozsdás sínek.” (Ismeretlen kelet–európai költő verse 1955-ből); „Egy villamosperon bűzében, / nyárdélutáni nap száraz hevében / …ítélet nélkül internálva állok.” (E tér…) S a legkomplexebben riasztó Nap-képzet, mert egyaránt roncsolja az embert és környezetét: „nap röntgenezi a platánok / leveleit fokozatosan elrákosodnak / zöld üveglegyezőik / a fénybe ártott / gyanútlan kezecskék / mészhéj ingben / karsztosodom a fehér / déli napon…” (A napon) E korszakában a nappal, a meleggel és a fénnyel szembeállított pozitívumok a hideg, a sötét és a tél.

Ez a világkép fokozatosan megfordul, a hideg és a nedvesség kezd egyre bántóbb, idegenebb lenni, mígnem az utolsó kötetben várva várt lesz a reggel, s a reggeli fény adja a reményt hozó melegséget is: „ajándék minden reggel, délelőtt, / kiélvezem a maradék időt…” (Búcsúzás), és a kötet záródarabja, az életmű utolsó verse is ezt a címet viseli: Már reggel van. A hideg és a tél pedig már egyértelműen ellenségek, a halál küldöttei: „No tessék, megjött / a tél, / szállong az undorító / halálfehér.” (Megjött a tél) Az önmagáról a többi emberre irányuló figyelme is arra inti, hogy saját hideg-kedvelésével leszámoljon, azt élje át, miként léteznek sokan a fagyos évszakban: „Talán jő majd egy jobb kor, / amely nem ismeri, a fagyott sebeket, / a szederjes, lila ajkakat, kezeket. / Amelyben az esett / embereket az isten hidege nem veszi meg. / Talán. Talán nem…” élete utolsó kötetét záró versében ekképpen búcsúzik az élettől nem saját halálát várva, hanem egy jobb kort – akár a Szózat-ot író Vörösmarty, akinek versét idézi – az emberiség számára.

A belső szemléletmód által átértékelt külvilág jelenik meg az Amíg lehet című versben is: az „őszi szerelem” természetesen kettős jelentésű, utal egyrészt az évszakra, másrészt az életkorra, s az őszben megtett összebújós-fázós-boldog séta egyértelműen a télbe, a halálba vezet.

Az Amíg lehet egyedülálló remekmű Petri költészetében. Egyedülállóvá teszi a hangnem egyszerűsége, letisztultsága, az érzelmek kimondásának leplezetlensége, idézőjel-nélkülisége – e jellemzői a verset önmagában olvasva is katartikussá, megrendítővé teszik. De egyedülálló ez a vers abban is, hogy az életmű majdnem minden motívumát, ismétlődő témáját (szerelem, szabadság, gyermekekhez való viszony, az életmód a tivornyákban, buja vágyakban, és mindez az évszakokba beleágyazva, általuk megvilágítva és hangulatilag aláfestve) visszaemeli, és az életút megtételének tapasztalataitól megváltoztatott előjellel átértékeli. E versben – mutatis mutandis – ott rejtőzik Petri egész költészete, úgy mutatja fel annak minden vonását, teljességét, amiként a hologram szeletkéje adja vissza, építi fel a teljes képet. Ám a hologram fizikai jelenség, felépíti ugyan a részletből az egészet, de variálni, átértékelni nem tudja. A költészet élő anyag, képes a mutációra, ha a továbblépést, az öröklétet a mutáció biztosítja. Petri mindenképpen helyet kap a Parnasszuson, de kései költészetével és annak remekével, az Amíg lehet-tel a legemelkedettebb csúcsokra pályázhat.

Rá emlékeznünk kedv és nem kötelesség dolga.

Illusztráció: fh. Forgách A.-grafika