Nigar Arif versei

A zene vagyok, a szöveg pedig te

Amikor tengerré lettem,
A hullámok sorban álltak.
Alattuk pedig a mélyben
pajkos halak játszadoztak.

Amikor tengerré lettem,
Versem partján megesett.
Mi éles szikla volt, az mind
Meghasadt a Nap tenyerén.

Amikor tengerré lettem,
Aztán mind az égbe szálltak.
Az álmok holmi uszályként
hajóztak el lelkem tengerén.

Amikor tengerré lettem,
Méltóság és tisztelet.
Egy gyengéd csuklón immár
A gyöngyöknek feszülve.

Amikor tengerré lettem,
Hajam, mint a vízi hajtások.
S az idő megpihent ajkamon
hosszú-hosszú időre.

Amikor tengerré lettem,
veled váltam egyneművé!
A dal zenéjeként lüktetek,
míg te a szövegévé váltál…

Mind, amire vágyom

Ha megtarthatok valamit,
amit birtokolni vágyom,
Ha szánok rá némi időt,
és halogathatom a döntést…
Ha csak leülhetnék
ma, itt az utcán.
És kérdésről kérdésre
kérdőre vonhatnám a régi szokásaim…
Ha vidám lehetek kedvemre,
csordultig teli borospohárral.
Gondolkodóba esve,
Ha volna egy kiskutyám,
Aki megugatja azokat,
akiket még elviselek,
Vagy egy vakaródzó macskám,
aki már eljátszotta minden bizalmam…
ha azok a régi évek visszatérnek,
és felébresztik az álmoskás múltam…
Ha újra az enyém vagy,
Ha felrúgom a szerelmi
játszmánk szabályait,
Ha fafejűek is vagyunk,
Ha én tiszta és szűzies vagyok –
amilyennek még te mondtál.
Ha egy kicsit fiatalabb volnék,
És egy kicsit esetlen gyermek is talán…

Nem hiszem, ha…

Soha többé nem jövök erre,
Az emlékek itt hajlamosak az elmélyülésre;
Kiveszik az összes reményem a szememből
És jóllakásig csócsálják a lelkem.

Tüskés bokrok telepedtek meg ezeken az utakon,
De a múltam mindvégre is mezítlábas.
A vágyaim veled szárazon hulló falevelek,
Álmomban, ha jársz, sűrű porba révedek.

Nem hinném, hogy ez a hely még felmelegedhet,
S az sem számít, hogy fű vagy virág borítja.
Mások első találkozásának kedvez itt a tér,
De a mi szerelmünket csak koporsóba zárja.

Nő

Életed, akárha éhes hangyák martaléka volna,
Pedig már egy napod sem maradt.
A világ súlya van rajtad, amely
elefántként telepedett válladra
Igazi megbecsülésben soha nem is volt részed.
Levedletted magadról és megtisztítottad életed,
De csak a vágyakra támaszkodtál, te, nő!
Csak csendben nevettél a bánaton,
S bajba sodort az örömöd, te, nő?!
Minden reményed a mához kötöd,
A kötél végén pedig hazádra lelsz.
Talán nemcsak mi tudjuk, te, nő:
ez a föld élhetetlen, a kő sötét.
Lábon hordod ki a halált,
ahogy megvárakoztatod fogyatkozó léted,
Amely csak vár rád halotti csendben.

Szél

Hé, te ajtóról ajtóra kopogtató szél,
ha ez itt az ajtó, amit keresel,
akkor az elég lesz neked?
Hol vannak most
azok a régi jó nyitott ajtók
a forró, napsütéses nyári napokból?
Hol vannak most mind, akik szerettek téged,
a közös vacsorák és pihenések;
hol vannak, akik egykor még örömmel fogadtak
és vendégül láttak?
Hé, te ajtóról ajtóra kopogtató szél,
hol vannak most a szeretőid?
Télre fordult már az idő,
kihűlt tán az ő szenvedélyük is?
Ne kopogj, kedvesem, ne kopogj,
senki nem nyit neked ajtót,
senki nem keres és nem vár téged
immár.
Ki volna az, kérdem én, aki ebben a megváltozott időben
még vágyakozna érted?
Menj, kedvesem, menj csak.
Járd be a széles, szürke utcákat
és törj száraz ágakat dühödben;
csak várd ki, hogy telünk múltán újfent nyárba forduljon a táj,
kedves szellő, s hogy a nyári napsütéssel ismét nagyra nőhess.

Fordította: Szabó Palócz Attila

Nigar Arif azeri költőnő 1993. január 20-án született, az állami pedagógiai egyetem angol tanszékén szerzett oklevelet, majd elvégezte az Azerbajdzsáni Írószövetség íróiskolai programját. Az emlékek szobája című kötete arabul jelent meg Iránban, Az ember esője pedig azeri nyelven Bakuban. Verseit lefordították angol, török, orosz, perzsa, kínai, portugál, montenegrói, spanyol, arab, indiai és urdu nyelvre. Több nemzetközi irodalmi fesztivál és írótalálkozó résztvevője volt különböző kontinenseken.