Műelemzés

november 14th, 2025 |

0

SZŐNYI ISTVÁN: A BEAVATÁS TELJESSÉGE MINT POÉTIKAI TAPASZTALAT (Babics Imre Szfinx című versének elemzése és értelmezése)*

*Versértelmező pályázat, I. díj

*

HERMENEUTIKAI MEGFONTOLÁSOK

Egy irodalmi alkotás megközelítése mindig választás elé állítja az elemzőt: hol húzza meg a határt a mű kompozíciójának — jelen esetben a Szfinx című versnek mint önálló lírai alkotásnak — komplex elemzése és a mű tágabb kontextusának vizsgálata között. A gyakorlat rendszerint a kompozícióra helyezi a hangsúlyt; a keletkezési körülményekre, a szerző önértelmezésére vagy a mű fogadtatására általában kisebb figyelem esik.

A Cédrus Művészeti Alapítvány pályázati felhívása azonban – rendhagyó módon – nem csupán Babics Imre Szfinx című versének értelmezését jelölte meg feladatként, hanem egyértelműen kiemelte, hogy a költemény a szerző Gnózis című eposzának „kulcsverse”. E „megoldókulcs” jellegű iránymutatás azonban előzetesen behatárolja az értelmezés lehetőségeit és — bár valóban szolgálhat orientációs támpontként, egyidejűleg előfeltevéseket is „programoz” az olvasó elvárásaiba.

Ez a megfejtés irányába mutató megoldás viszont paradox helyzetet teremt: egyszerre irányítja és korlátozza az olvasást. A pályázat — stílusosan szólva — a mitológiai Szfinxhez méltó talány elé állította a pályázókat: azt kérik, értelmezzük a Szfinx című verset, miközben a Gnózis, amelyhez a verset „kulcsként” rendelik, nem áll a rendelkezésünkre. Olyan hermeneutikai csapda ez, amelyből még Oidipusz sem tudta volna egykönnyen kimenteni magát: a vers eposzi funkcióját magából a versből kellene visszafejteni, ám hiányzik az a horizont, amelyhez viszonyíthatnánk.

Ennek a helyzetnek a feloldásához kénytelen voltam a vers immanens kompozícióján túlmutató, külső tájékozódási pontokat keresni. Elsődleges forrásom egy interjú volt, amelyben Babics Imre így vall a Gnózisról:

A Gnózis szakrális mű, s mint ilyen, vertikális. Nem más, mint a Kheopsz piramis leképezése. Nem véletlenül található a könyv elején, egy külön lapon a Szfinx című vers. Ugyanúgy ott van, ahogy az egyiptomi sivatagban a valódi Szfinx.[1]

Kiegészítő forrásként elolvastam Füleki Gábor esszéjét, amely — tudomásom szerint — eddig a legátfogóbb elemzés a Gnózisról. Ebből az írásból emelem ki a következő megállapítást:

A Szfinx a könyv piramisától különválasztott betétlapon versként is jelen van a kötetben, egyfajta ars poeticaként: ’visszhangozzák majd egek, földek, vizek: / én állok melléd a teljes szétesésben.[2]

Mind a szerzői önértelmezés, mind a kritikai olvasat a piramis–Szfinx konstellációjára mutat: a piramis a vertikális, szakrális struktúrát és a beavatás terét jelképezi; a Szfinx pedig a küszöb őrzője, a titok hordozója. Ez az összefüggés világít rá arra, miért kaphatott a vers kitüntetett szerepet az eposz szerkezetében.

Füleki Gábor azonban még ennél is tovább megy: a Szfinxet ugyanis egyenesen „egyfajta ars poeticaként” értelmezi. Hipotézise ugyan izgalmas távlatokat sejtet, ám sajnálatos módon nem fejti ki részletesen, mire alapítja ezt a következtetést; indoklásként mindössze a vers utolsó soraira hivatkozik. Önmagában akár még helytálló is lehet ez az állítás, azonban bizonyítása — megítélésem szerint — csak a vers kompozíciójának alapos, szövegközeli elemzése útján lenne lehetséges.

A továbbiakban – a Szfinx című vers komplex elemzése során – erre teszek majd kísérletet, mielőtt azonban hozzáfognék, szükséges megvilágítanom az értelmező paradox helyzetét.

*

A Szfinx kettős funkciója

A Szfinx szimbolikus alakja a vers címében úgy jelenik meg, mint valóságos kőtestvére, a gízai piramisok előtt őrködő mitikus lény. Ám a címbe emelt Szfinx nemcsak a vershez, hanem a Gnózis című eposzhoz is hozzátartozik, hiszen egy külön betétlapként e nagyobb mű világába is be van kötve.

A Szfinx tehát kettős funkciót tölt be: egyidejűleg összeköti, de el is választja egymástól az eposz és a vers világát. Határhelyzetben áll, két szellemi tér küszöbén. Képletesen: két kapu őre, amelyek közül az egyik a Gnózis monumentális „piramisába”, a másik a Szfinx vers szűkebb, de annál rejtélyesebb lírai terébe vezet.

Ebben a kettős pozícióban a Szfinx „Janus-arcú”: egyik tekintete az eposz felé fordul, másik a vers belső világát őrzi. Amíg a Gnózishoz a vers a maga teljes egészében tekinthető kulcsnak, addig a vers értelmezéséhez – paradox módon – a címbe állított Szfinx szimbolikus alakja önmagában tölti be ezt a kulcsszerepet.

Ez a megkülönböztetés nem pusztán játék a szavakkal. Ugyanis éppen ezzel a funkcionális elhatárolással lehet megőrizni a Szfinx című vers önálló lírai státuszát, és elválasztani az eposz kontextusában betöltött kulcsfontosságú szerepétől.

*

A cím mint kitüntetett hely

A cím minden költeményben kitüntetett pozíció, hiszen előzetesen kijelöli az értelmezés horizontját. Különösen igaz ez, ha a címben egy olyan ősi és titokzatos motívum áll, mint a Szfinx – az emberi kultúra egyik legősibb, máig megfejthetetlen emblémája.

A Szfinx fogalma eleve sűrített szimbolikus energiát hordoz: egyszerre rejtvény, titok és megoldás, kérdés és válasz, kulcs és zár. Mindeközben néma: puszta jelenlétével kényszeríti megállásra és töprengésre az olvasót. A kérdés tehát nem a Szfinx szájából hangzik el, hanem az olvasó tudatában születik meg: miért éppen a Szfinx?

Ezzel a gesztussal a költő metaforikus kérdőjelként állítja az olvasó elé a Szfinxet. A cím tehát maga is rejtvény, amelynek megfejtése nélkül nem lehet továbblépni: a Szfinx rejtélyes alakja így válik a vers első hermeneutikai próbatételévé.

A Szfinx a vers kapujában áll, és némán figyelmeztet: itt határ következik, egy új dimenzió, egy másik létállapot küszöbe. Aki ezen átlép, annak beavatásban lehet része.

Ahogy a hagyomány szerint Thotmesz herceg a homok alól szabadította ki a gízai Szfinx monumentális kőtömbjét, úgy kell az olvasónak is „kiásnia” a jelentést a vers szövegéből. A próba tehát szellemi természetű: a megfejtés a megértésért kifejtett erőfeszítésnek, vagyis a a mentális „beavatódásnak” az eredménye lesz.

Aki megállja ezt a próbát, annak jutalma nem a királylány keze lesz, mint a mesékben, és nem is a halhatatlanság, mint a mítoszokban –, hanem maga a megértés – ami a szellem birodalmában a mindennél nagyobb ajándék.

*

A VERS ELEMZÉSE

[1. strófa]

Az állat, akit magamban felfedeztem,
ő lesz valamikor utolsó keresztem.
Agyara kezemben pokol-küldte kés,
kifog mindenféle idióta teszten,
és le nem gyűri a megmérettetés.

[ELEMZÉS]

Miután a vers fókuszába, mint „kitüntetett” pozícióba helyezett Szfinx első rejtélyét sikerült megfejtenem, végre bejutottam az általa féltve őrzött beavatási zónába: a vers titokzatos spirituális terébe. Bár még csak az első sort olvastam, máris átéltem a beavatás első stációját, mint ahogyan a beavatás során a jelöltet előkészítés nélkül vetik alá a próbának:

Az állat, akit magamban felfedeztem

A lírai én nem készít elő, nem finomkodik: rögtön a lényegre tör: a vers intonációjával már az első két sorban olyan rituálisan nyers, „kegyetlenül direkt” gesztust hajt végre, mint ahogyan a tengerészeket avatáskor húzzák át a hajó alatt: az olvasót – ezzel az önmagát is sokkoló felfedezéssel – azonnal a mélybe veti.

A versindító drámai felismerés nem pusztán önmegfigyelés, hanem egy tudati robbanás: a belső démon felismerése, a tudattalan hirtelen felszínre törése. A felfedezés igéje kettős: a megismerés és a leleplezés gesztusa is, mintha a lírai én épp most bukkant volna rá a saját árnyékára. A „magamban felfedeztem” hangsúlyozza, hogy ez nem külső ellenség, hanem belső lény. A felfedezés pillanata így a kettősség tapasztalata: a lírai én többé nem egységes.

Emberi nyelven, emberekhez szóló emberi üzenetet lehet-e ennél meztelenebbül kezdeni? És ha ez a „felütés” nem lenne elég “állatias”, a lírai én már a második sorban – mintegy az eleve elrendelés bizonyosságával – rezignáltan „prófétálja” sorsának végső stációját is:

ő lesz valamikor utolsó keresztem.

Most, hogy magam is átestem ezen a sokkon, amellyel a lírai én beavatott pszichikumának sötét régiójába, és megismertetett a benső ösztönvilágában felfedezett állati lénnyel, feltűnik, hogy az első két sorba már minden bele van sűrítve: összeér a múlt („felfedeztem”), a jelen (a közlés ideje) és a jövő: „ő lesz valamikor utolsó keresztem.”

Már itt megjelenik a vers rendkívül erős poétizáltságának egyik jellegzetessége: az idő kezelésének kiemelt fontossága, amely az egész kompozíció ritmusát és dramaturgiáját meghatározza. Ezen a ponton tulajdonképpen akár véget is érhetne a vers, hiszen a lírai én úgymond „lelőtte a poént”, már nem csak az tudható, mi lesz a végzete, de az is, ki lesz a „gyilkosa”.

Meglepő módon azonban éppen ez az, ami felcsigázza a beavatásra váró érdeklődését: bár a tragikus végkimenetel meg van írva, ám hogy a lírai én milyen stációkon jut el addig, valójában az lesz a beavatás tényleges tapasztalata. A lírai én tehát nem csak egyszerűen közöl, hanem mintegy „beavatási rítust” szervez: a vég elmondásával teremti meg azt a feszültséget, amivel olvasót is végig kíséri a „beavatódásának” stációin.

Az „agyara kezemben pokol-küldte kés” metafora látomásában egy „kiméraszerű” lény jelenik meg, amelynek agyara késként folytatódik az emberi kézben. Nem két test összeillesztése, hanem egyetlen testrész átcsúszása a másikba – a határok elmosódása az ösztön és tudat között.

Ez a tudatállapot az átalakulás kezdete – a „kiméra” létformájában a lírai én mintegy önmagát tapasztalja meg „átváltozóban”. A „tudatos ember” és a „vad ösztönlény” nem két külön szereplő, hanem egyazon létezés két ellentétes pólusa, melyek most először tudatosulnak egymásban.

Az első strófa önmagában is a teljes poétikai világ miniatűrje: időkezelés, metaforikus sűrítés, és a rímháló szakrális és profán regisztereket egyaránt megnyitó ereje. Az idő bravúros kezelését már említettem, de szólnom kell a meglepő asszociációkat keltő metaforákról („Agyara kezemben pokol-küldte kés”), vagy a rímeknek, mint szemantikai hidaknak a jelentéstágító hatásáról – ahogy a „megmérettetés” felelő rímként visszacsap a rímhívó „pokol-küldte késre”; hasonlóképp: a „felfedeztem – „keresztem” – teszten” fogalmak pusztán a rímhelyzet révén hogyan váltanak oda-vissza a profán és szakrális jelentésmezők között.

[ÉRTELMEZÉS]

Az első strófa tehát teljes joggal nevezhető a beavatás első – felfedező, szembenéző stációjának, amelyben a lírai én felismeri önmagában az ösztön-lényt, a szembesül önmaga sötét, állati természetével, s ezzel megnyílik a beavatás útja.

1. Strófa – A belső szörny felismerésének stációja.

A lírai én önmagában felfedezi az ösztönlényt – ez az önismeret első, fájdalmas aktusa, a beavatás kezdőpontja.

[2. strófa]

Nem elég, hogy démonnal kell háborúznom,
s az örök lelkiismeret-furdalás,
mely a múltban önkínzó tudattal ás,
most, mint a hóban tátog egy új hiúznyom
a régiek mellett a szarvasra: Láss!
itt van már érezhetően, hajszol, nyúz, nyom.

[ELEMZÉS]

A második strófa tovább mélyíti az elsőben megismert lelkiállapotot, amelyet az első versszakban elénk tárt, és sajátos (állati – emberi, indulati ösztönös – erkölcsi) kettősségben mutatott fel.

A „démonnal kell háborúznom” metafora állandósult belső küzdelemre utal: a lírai én úgy éli meg, mintha az 1. strófában felfedezett belső, állatként megszemélyesített „énrésze” immár démonként kényszerítené, hogy folyamatosan belső lelki tusát vívjon vele.

A belső lelki tusa másik eleme „az örök lelkiismeret-furdalás”, az állandó bűntudat, „mely a múltban önkínzó tudattal ás” – magyarázatra nem szoruló kép; annál inkább érzem telitalálatnak a két sorból álló mondat rímpárjának egybecsengését: az alany a rímhívó szó, és az állítmány a felelő rím. Egy mondat két sorra bontva és két rímmel egybeforrasztva: így lehet poétikailag jelentéserősítő funkciót adni két rímnek.

A strófa kulcsmozzanata a bűntudat („örök lelkiismeret-furdalás”) és a démonnal folytatott háborúskodás összekapcsolása egy természetből vett metaforával (hiúznyom a hóban).

s az örök lelkiismeret-furdalás,
mely a múltban önkínzó tudattal ás,
most, mint a hóban tátog egy új hiúznyom
a régiek mellett a szarvasra: Láss!
itt van már érezhetően, hajszol, nyúz nyom.

A hiúz által folyamatosan űzött szarvas a lírai én megszemélyesítője. A „hóban tátogó új hiúznyom” a tudattalan felszínre törésének látomásszerű megjelenítése: a szarvas nyomai körül úgy jelennek meg a régi és új hiúz-nyomok, mint a lírai ént vadként űző örök bűntudat és a vele élő lelkiismeret-furdalás.

A második strófa lényege: az űzöttség–bűntudat–önreflexió összefonódása egy üldözést bemutató természeti hasonlatban, amelyből váratlanul szakad ki a „Láss!” felszólítás. A katonai vezényszavakhoz hasonló, egyetlen szóból álló utasítás éppen felszólító volta miatt idegen testként ékelődik be a lírai én lelki állapotát leíró, kijelentő módú mondatok sorába. Az eltérő modalitást a nagy kezdőbetű és a felkiáltójel is nyomatékosítja. A kérdés óhatatlanul felmerül: honnan ered ez a hang, és kihez szól?

Ez bizony egy új szólam, amely határozottan eltér a lírai én szólamától. A felszólítás drámai cezúraként hat – a kettőspont utáni imperatívusz a beavatás parancsa: nézz szembe a benned ragadozóként ugrásra kész ösztönökkel!

Ám érdekes módon a vers ezután nem ennek az üldözési jelenetből kiszakadó „kiáltásnak” a nyomvonalán halad tovább, hanem visszatér a közbevetett „hiúznyom hasonlathoz”, mint kerethez, mintha a versbeszéd is hóval fedné be ezt az önkéntelen kitárulkozást, és így folytatja: „itt van már érezhetően, hajszol, nyúz, nyom”.

Hogy a közbevetett „hiúz-hasonlat” után a lírai én ténylegesen a „nyom” képzethez tér vissza a strófa ötödik sorának végén, azt éppen ennek a többértelmű szónak a rímhelyzetbe állításával teszi verstani értelemben teljessé. A „nyom” szó ebben a mondatban az ’erőt fejt ki rám’ értelmű igealakként kerül felelő rímként a sor végére. Bár a három igéből álló felsorolás már retorikailag is fokozza a belső feszültség érzetét, igazi „nyomatékát” azonban – a halmozás alakzatán túl – a rímhelyzet biztosítja, hiszen a rímhívó szó pozíciójában a ’valaminek a lenyomata’ jelentésű „nyom” főnév található.

[ÉRTELMEZÉS]

Az első strófában megismert belső állat ebben a strófában „démonná” lényegül: az ösztönvilág már nem csak megrázó felismerés, hanem aktív ellenfél. A lírai én küzdelme így belső háborúként jelenik meg, melynek egzisztenciális tétje van. A beavatásnak ez a szintje az önismeret harcává válik – a küzdelem a lírai én saját tudatán belül zajlik. A „hiúznyom” a belső ébredés első lenyomata. A tudattalan felszólító parancsa – „Láss!” –, amely az „önkínzó tudat” mélyéről tör elő.

Vagyis a lírai én mintegy „belső látással” már nemcsak tud a belső ösztönlény létezéséről, hanem a látja is, hogy mivé kezd alakulni a bensőjében lakozó ragadozó.  A második strófa tehát a beavatás látó stációja, hiszen a „Láss!” kategorikus imperatívusz a mindenkori beavatás varázsszava: „lásd másképp önmagad, mint eddig!”

2. Strófa – A bűntudat és a látás stációja.

A lírai én szembesül belső démonával – a tudat megnyílik a tudattalan felé. A múlt árnyainak visszatérése – a bűntudat próbája. A hó, mint a tisztaság jelképe, betemeti, de meg is őrzi a múlt nyomait. A beavatott állandó üldözői a bűntudat és az önvád.

[3. strófa]

Ökölbe harapást gyűjt a holnapokban,
izmait próbálja s szemhéjam remeg,
azt hörgi: – Benned még sok szörnyű dolog van,
s ha majd a legbelső törvény lángra lobban,
bizony, pórrá ég kimunkált jellemed.

[ELEMZÉS]

A strófa indító képében a lírai én már beavatott látóként folytatja az állatként megszemélyesített belső ösztönlény leírását, mintha egymással szemben állva néznének „farkasszemet”:

Ökölbe harapást gyűjt a holnapokban,
izmait próbálja s szemhéjam remeg

A „holnapokban gyűjtött ökölbe harapás” az elfojtott agresszió időbeli kivetítése — a jövőbe tolt, de elkerülhetetlenül bekövetkező kitörés előjele. Az ösztön-állat itt már testet ölt, „izmait próbálja”, tehát a támadás előtti feszültség stádiumában van.

A „szemhéjam remeg” a félelem testi tünete — de egyben a „látás” határhelyzete is: a szemhéj az a küszöb, amelyen át az ember még „látni akar”, de már „nem bírja látni”.

A drámai szembenállás természetesen a lírai én „belső látásának” a projekciója: saját belső ösztönvezérelt indulatát vetíti ki tudatalattijából egy támadásra kész ragadozó alakjában, hogy szemlélni tudja, hogy „szemtől szembe” tudjon vele megküzdeni. A nyílt összecsapással fenyegető feszült helyzet („izmait próbáló” kontra „szemhéjam remeg”) váratlan fordulattal oldódik meg: a ragadozó megszólal.

Ugyan még állatként „hörög” ám emberi nyelven, nyugodt, tárgyilagos hangon, szinte bibliai modalitással avatja be a lírai ént tudatalattijának démoni világába. Igazán autentikus „belsős szakemberként” – enyhe iróniával és nyilván terápiás céllal – szakszerű pszichiátriai „diagnózis” formájában, mondván: „Benned még sok szörnyű dolog van.”

Vagyis a belső hang, amely eddig csak remegésként, testi jelként volt jelen, most artikulálódik. A „hörgi” ige a hangképzés állati, mégis emberi átmenetét érzékelteti a maga hangutánzó voltával. A beszéd tehát a tudattalan szintjén keletkezik, de értelmes nyelven nyilatkozik meg: ez a beavatás újabb döntő pillanata, amikor a „szörny” megszólal.

A „benned még sok szörnyű dolog van” – egyértelmű célzás az emberben az állatvilágból megörökölt állatias ösztönökre: amely a „hüllőagynak” nevezett legősibb agyrészünkben az amigdalában lakozik, és amely egyetlen parancsot ismer: „Harcolj vagy menekülj!”

Mindebben az a paradox, hogy ez – a lírai én belső világáról szóló – „tudósítás” egy igazán „autentikus” megszólaló „hörgő” hangján szólal meg, amelynek hitelességét éppen az adja, hogy ha „valaki”, akkor „ő” – mint a lírai én tudatalattijában létező, „állatként” megszemélyesített „ösztönlény” – érintettként valóban „képben lehet” abban a tekintetben, hogy mi zajlik „odabenn”. Ez a paradox kettősség a strófa lényege: az emberi tudat és az állati ösztön szinte groteszk módon összebeszél.

Ezzel tehát egy új szólam artikulálódik a versben, amelyben eddig a lírai én szólama egyeduralkodó volt, egészen a második versszakig, ahol azért egy felszólás erejéig már hallatott magáról ez a második szólam.

Ráadásul a belső hang nem csak „tudósítást küld” a lírai én tudatalattijából, hanem biblikus hanghordozású fenyegető próféciával is meglepi:

s ha majd a legbelső törvény lángra lobban,
bizony, pórrá ég kimunkált jellemed.

A „bizony” megerősítő, hangsúlyozó értelmű kötőszóba belesugárzik a „bizony mondom néked” biblikus fordulat is.

Ahhoz, hogy e prófécia üzenetét a lírai én szemszögéből kibontsam, kénytelen vagyok kitérni a „pórrá ég” szókép részletesebb elemzésére.

[A „pórrá ég” szókép elemzése]

Bevallom, először azt hittem, hogy a „pórrá ég” kifejezés nyomdahiba miatt van hosszú ó-val írva, de aztán a szövegösszefüggésben ez a jelentés is beugrott. Ugyanaz a szó egyetlen betű eltéréssel, de teljes metafizikai dimenziót nyit. Milyen különös, kétfenekű szójáték egy szóban: így lehet egy szót egészen más asszociációs mezőbe helyezni, és egyúttal eredeti módon új jelentéssel telíteni[3]. A közhelyszerűvé koptatott “porrá ég” (‘elég, elhamvad’ értelmű) állandó szókapcsolat “pórrá ég” alakban írva, a régies ‘paraszt, szegény ember’ (lásd “pór nép”, vagy Petőfinél: “pór menyecske”) jelentéssel megújítva egészen különös asszociációkat sűrít magába. A tudat egy ideig ide-oda ugrik a szókapcsolat egymást kizáró két jelentése között, de aztán megállapodik az új „pórrá ég” (’egy szegény jobbágyéhoz lesz hasonlóvá’) jelentésen, „ha majd a legbelső törvény lángra lobban”, de érdekes módon mintegy „megszüntetve megőrizve” az állandósult szókapcsolat „porrá ég” értelmét is megőrzi. Ezáltal lesz kétszeresen is „tökéletes égésű” a „kimunkált jellem” elhamvadása.

A megszokott „porrá ég” helyett „pórrá ég” — vagyis nemcsak „hamu lesz”, hanem „pórrá”, azaz egyszerű, földhözragadt emberré, a „pórnép” szintjére süllyed. A magas kultúra, az erkölcsi kiműveltség összeomlik az ösztön tüzében, s az ember visszazuhan archaikus, állatias létállapotába.

Ez az eredeti módon megújított állandósult szókapcsolat nagyon szemléletes példa arra, hogy a beavatás folyamatában maga a nyelv is a beavatás eszköze, de egyáltalán nem a fogalmi tudatosítás értelmében. Ellenkezőleg: meglepetésekkel, szokatlan nyelvi fordulatokkal, paradoxonokkal, abszurditásokkal, kétértelműségekkel, grammatikai-retorikai eltérítésekkel és a képzeletet végletekig feszítő, összetett képekkel és látomásokkal a költő folyamatosan szemantikai és szemléleti „botlató köveket” helyez el a vers szövegében, amelyekkel a beavatási nyelv folyamatosan próbára teszi és állandó bizonytalanságban tartja a befogadó tudatát.

Most már, hogy érthetővé vált ennek a „hapax legomenonná újított” állandósult szókapcsolatnak az új jelentése, föltehető a kérdés: mikor fog ez a „kimunkált jellemű”, magas kultúrájú, erkölcsös szellemi lény a belső lény próféciája szerint „pórrá égni”? Nos, akkor „ha majd a legbelső törvény lángra lobban”, vagyis amikor kitör belőle az állat, az állati ösztönlény. A „legbelső törvény” itt kettős jelentésű: egyrészt utalhat az emberi erkölcs és tudat legmélyebb rétegére, másrészt az ösztönök természeti „törvényére”, amely a túlélés, a harc, az életösztön törvénye.

A strófát záró fenyegető jóslat („bizony, pórrá ég kimunkált jellemed”) tehát a lírai énnek mint morális lénynek az összeomlását profetikus jövő időbe vetíti. A „kimunkált jellem” mint kulturális konstrukció – az „égés” pedig ennek szimbolikus megsemmisülése: a szocializált személyiség „pórrá ég”. Ha ez a „belső törvény” lángra lobban, akkor a tudatos erkölcs, az ésszel „kimunkált jellem” — „porrá ég”. Ez a kép az önazonosság pusztulását jelenti: a kultúrába, morálba nevelt emberi énből csak hamu marad, amikor az ösztön-én tüze feltör.

A versnek ezen a pontján tehát a lírai én mintegy „megérti” a lelkében zajló kettősség valódi természetét, az emberi-állati, tudatos-ösztönös kettős létállapot mibenlétét.

(Csak zárójelben jegyzem meg – mert ennek még később lehet jelentősége –, hogy a lírai én a belső hangot úgy érzékeli, mintha a benne élő állat „hörögné” emberi nyelven, már önmagában is rémálom jelleget ad a „drámai jelenetnek”, mert az állatok tudvalevőleg csak a mítoszok és mesék világában, illetve az álmokban szólalnak meg emberi nyelven).

[ÉRTELMEZÉS]

Az új szólam felbukkanása már annak a jele, hogy a lírai én túljutott „felfedezésének” sokkján, és kezdi tudomásul venni lényének ezt az eredendő kettősségét: a tudatosan mérlegelő és ösztönön vezérelt lény feloldhatatlannak érzett ellentétét. És ami a legfontosabb: már nem csak látja ezt a benne élő ösztönlényt, hanem azt is megérte, hogy ez a belső hang megszólítja.

A „beavatás” sikeres volt, a belső ösztönlény próféciája megtette hatását. A lírai én ugyanis e „helyszíni tudósítás” révén egyrészt képet alkothatott saját tudatalattijáról: tudatára ébredt saját ösztönszférájának mibenlétére, vagyis „beavatódott” a személyiségét belülről szétfeszítéssel fenyegető kettősség természetébe, amelyet eddig a maga számára fenyegető, pokoli származékként, állati ösztönökkel rendelkező vadállatként személyesített meg.

Másrészt – paradox módon – éppen a benne élő ösztönállat fenyegető próféciája révén kellett szembesülnie a saját jövőjére vonatkozó fenyegető kilátásokkal is: megtudta, hogy a beavatásnak még számos stációja vár rá, amelyek újabb próbatételeket jelentenek majd számára.

Ez a beavatás harmadik foka: ebben a stációban a lírai én testi és lelki határainak felbomlását éli meg. Felismeri, hogy „szörnyű dolgok” nem külső kísértések, hanem az emberi létezés legmélyebb rétegéhez, az ösztönökhöz tartoznak, amelyek majd a „legbelső törvény” tüzében lepleződnek le. Erről a belső tudatalatti ösztönvilágról tudósítja a lírai ént a belső ösztönlény artikulálódó szólama, amelyben nem csak megszólítja a lírai ént, hanem kulturális önazonosságának jövőbeli „pórrá égését” is jósolja. A „pórrá égő jellem” a személyiség rituális elégetése: a régi én halála, hogy megszülethessen valami új. Ez a beavatásnak már egy olyan szakasza, ahol a tudat már nem uralja ösztöneit, hanem az átalakulás lángjában kezd önmagává válni.

3. Strófa – A belső ösztönlény megszólalásnak, az éntudat lebontásának a stációja.

A lírai én meghallja és megérti a tudattalan hangját, amely saját „kimunkált jellemét” ígéri elpusztítani. A beavatott saját lemeztelenített pszichéjével találkozik. Ez a személyiség első rituális „halála”: az ösztön és tudat szembesülése, a belső hang beavató próféciája. Ez a pillanat egyszerre rémálom, diagnózis és kinyilatkoztatás. A harmadik strófában tehát a lírai én tudata végérvényesen kettéválik: most már nem csupán „érzi” az ösztönlény jelenlétét, hanem látja és hallja is. Ez az első igazi dialógus a lírai én és a benne lakozó állat között.

Visszatekintve az első három strófára, megállapítható, hogy bennük a lírai én egy pszichikai beavatási folyamat következő stációit járta végig.

Az első stáció a felismerés volt, amelynek során a lírai én állatként tudatosította a benne élő ösztönlényt.

A második stáció a felismert és néven nevezett démonnal folytatott háború volt, mely morális és egzisztenciális bűntudattá mélyült. Egy kiáltás erejéig már a belső szörny is hallata a hangját, és az önmagával való szembenézésre szólította fel a lírai ént.

A harmadik stáció a belső ösztön megszólalása volt, amelyben saját tudatalattijáról tudósította a tudatos ént, és személyiségének elhamvadását jósolta.

Poétikailag mindezt a fokozatos artikuláció jellemezte: a hallgatásból a beszédbe, a képből a kimondásba való átmenet. Ezt a belső indulati mozgás retorikailag felkiáltásban, felszólításban és próféciában és nyilvánult meg: ettől kezdve a nyelv válik a beavatás médiumává.

[4. strófa]

Mind szabadok a DNS-láncra vertek,
lényük mindannyiunkban ugrásra kész,
hogy megtegyék, mit eddig sohasem mertek,
s újból sivataggá züllesszék a Kertet,
melyre annyit áldozott a szív s az ész,
s amelyet soha parlagon nem hevertet.

[ELEMZÉS]

A lírai én már a strófa első mondatában megfogalmazza a tételt: „Mind szabadok a DNS-láncra vertek”. Ebben metaforában „a DNS-láncra vertek” a hasonlított mozzanat, a hasonlító elem pedig átvitt értelemben használt „láncra ver” állandósult kifejezés, az azonosítást jelző tulajdonság – stílusosan: az „összekötő láncszem” – a „láncszerűség”. A metafora jelentésgazdagító poétikai leleménye abban rejlik, hogy a „láncra ver” állandósult szókapcsolatot ebben a metaforában visszafordítja az eredeti fizikai jelentésébe.[4]

Nos, itt is valami hasonló poétikai eszköz működése érhető tetten, mint a „pórrá ég” fordulatban: csak itt a „láncra ver” állandósult szókapcsolat eredeti szó szerinti jelentése kel új életre ebben a metaforában, és teszi látomásszerűen érzékletessé „a DNS-láncra vertek” genetikai determinációját. (Egyébként, ha pszichológiai vagy éppen spirituális szempontból tekintek az emberi szellem és a lélek fogalmára, akkor a fenti metafora természetesen értelmezhető úgy is, hogy a fenti genetikai determinációban valójában a ’a test mint a lélek börtöne’ képzet fogalmazódik meg a genetika nyelvén).

Mind szabadok a DNS-láncra vertek

A fenti tételmondat szerint a lírai alany azt állítja „a DNS-láncra-vertek”, vagyis az emberi társadalom tagjairól, hogy „Mind szabadok”. És miben áll a szabadságuk? Abban, „hogy megtegyék, mit eddig sohasem mertek”.

Helyben vagyunk. Mikor történt az emberiség történetében az első olyan eset, amikor „az ember olyat tett, amit addig sohasem mert”? Az bizony a Paradicsomkertben történt, amikor Ádám és Éva ettek a jó és gonosz tudásának fája gyümölcséből. Ez volt minden bűnök archetípusa, az eredendő bűn. Márpedig tudnivaló, hogy az emberiség történetében – képletesen szólva – a szabad akarat története a bűnbeeséssel vette kezdetét.

Ez a tétel – bizony mondom – valójában nem más, mint a szabad akarat költői megfogalmazása, amelynek problematikájáról magam is értekeztem egy korábbi esszémben[5].

A vers értelmezése szempontjából azonban sokkal fontosabb az a mozgatórugó, amellyel a lírai én megindokolja a „szabad” cselekvéshez szükséges lelki motivációt: „lényük mindannyiunkban ugrásra kész”

Ez is tételmondat ám a javából. Minden szava kulcsfontosságú: a „mindannyiunkban” képes helyhatározó nyilvánvalóan „a DNS-láncra vertek” körére, vagyis az emberiség tagjaira vonatkozik, ahova a lírai én értelemszerűen és – a többes számú személyraggal –grammatikailag magát is besorolja, és akiknek a „lényük (…) ugrásra kész”. Vagyis „mindannyiunkban” bennünk „élő” ösztönállat, amely itt már „lényként” tételeződik, vadállat mivoltára már csak az „ugrásra kész” fordulat emlékeztet.

A vers kontextusában a fenti tételmondatnak éppen ez a mozzanata a legfontosabb, hiszen azt az állítást foglalja magába, hogy mindazt az értéket, amit ezen a Földön az emberi „szív és az ész” (érzelem és értelem) vezérelte áldozatos, építő, értékteremtő munka létrehozott és folyamatos gondozással fenntartott, és aminek archetípusa és egyetemes szimbóluma a „Kert”, vagyis az egykori „Éden”, azt ez „a mindannyiunkban bennünk élő belső szörny”, mint motiváló erő kész elpusztítani és „sivataggá zülleszteni.” Vagyis a „lényük mindannyiunkban ugrásra kész” sor közössé teszi a küzdelmet – a beavatás itt már nem individuális, hanem antropológiai jelentőséget kap. Magyarán: az „ugrásra kész lények” az ős-állati ösztönök kollektív felébredését jelölik.

[ÉRTELMEZÉS]

Mindezek alapján megállapítható, hogy a 4. strófa döntő fordulópontot jelent a vers további menete, illetve a lírai én szempontjából. Innentől kezdve ugyanis már nem pusztán a saját belső lelki tusáját tárja az olvasó elé, hanem kitágítja a horizontot, és perspektívája átfogja az egész emberiséget és az emberi társadalomról mond ítéletet.

A „Kert – sivatag” ellentét az egész vers egyik kulcsképe, az Éden pusztulásának metaforája. A „Kert” metaforája az emberi szellem műveltségének tere, melyet „sivataggá züllesztenek” a felszabaduló ösztönök.

A negyedik strófa a beavatás közösségi dimenzióját tárja fel: a lírai én a kollektív emberi ösztönszféra felé fordul. Az emberben lakozó ösztönlények, „láncra vertek”, most „ugrásra készen” várják, hogy visszafoglalják a tudatot. A „Kert” – az emberi civilizáció, kultúra, rend szimbolikus archetípusa– a pusztulás szélére sodródik.

4. Strófa – A kollektív ösztönfelszabadulás felismerésének stációja.

A lírai én túllép önmagán: felismeri, hogy a benne lakozó „ugrásra kész lény” nem egyéni bűn, hanem az emberiség örök, genetikai öröksége. A beavatás itt már nem az egyéni, hanem az antropológiai tudat tágulása — az Édenből lett sivatag látomása. Ez a stáció a kollektív bűnbeesés stádiuma: az ösztön felszabadulása a civilizációt elpusztítással fenyegeti.

[5. strófa]

Nemcsak rajtunk múlik fel- s letámadásuk,
vélem, egykor tervbe vették mások, másutt,
kik ismerték a világ természetét.
Ha civilizációnk sírját megássuk
magunk, megmarad nekik néhány letét:
kataklizmák, pólusváltás, fagy, sötét.

[ELEMZÉS]

A „fel-s letámadásuk” egy újabb paradox állítás, amelynek – a lírai én szokása szerint – ezúttal sincs sem alanya, sem tárgya, vagyis nincsenek konkrétan megnevezve, hogy kik azok, akikre, illetve mik azok, amikre vonatkozhat ez a szinte abszurditásig feszített paradoxon. A grammatikai trükk abban rejlik, hogy ez a látszólag „gazdaságos”, mondhatnám „helytakarékos” összevonás éppen a leglényegesebb mozzanatot – a szakrális értelmű feltámadásukat – rejti el a kötőjel fügefalevele mögé, és a nyilvánvalóan profán, sőt közönséges kontextusban használatos „letámadásuk” jelenik meg a maga pőreségében (mint annyiszor a versben: itt is újra konfrontálódik a szakrális és profán regiszter).

Arra már eddig is bőven volt példa, hogy egy strófa első sorai szervesen kapcsolódnak akár grammatikailag, akár tematikusan az előző strófához. Itt is ez a helyzet: a többes szám harmadik személyű utalás az előző strófa világát is tovább viszi: a Kert és sivatag, a teremtő és pusztító erők most már egyetlen, meghatározatlan tárgyiasságba olvadnak össze.

Érdekesebb viszont a mondat állítmánya –„Nemcsak rajtunk múlik,” –, amely kozmikus távlatot nyit: a beavatás immár a világmindenség rendjébe illeszkedik. Vagyis az ember fölött álló magasabb erőkön is múlik a „fel- és letámadás”. Az „egykor tervbe vették mások, másutt” sor „a világ természetét ismerők” – talán rejtett istenek vagy kozmikus erők – magasabb kompetenciájára utal.

Ebben a strófában tehát folytatódik az előző strófa gondolatmenete. Itt is az emberi civilizációt fenyegető veszélyekről van szó: az emberiség közös öröksége van veszélyben. Központi motívum a „civilizációnk sírja” metafora. Az ember általi pusztítás és rombolás itt kiegészül a kozmikus méretű természeti erők kataklizmáival. Az utolsó sor halmozása – „kataklizmák, pólusváltás, fagy, sötét” – a Jelenések könyvét idéző apokaliptikus ritmust teremt: a kozmikus ciklus visszafordíthatatlanságát érzékelteti.

[ÉRTELMEZÉS]

Az 5. strófa a beavatás ötödik stációja: A kozmikus determinizmus felismerése, az emberi történet véges tudata. Ez a stáció a kozmikus felismerés: az ember pusztulása egy nagyobb, elrendelt ciklus része.

5. Strófa – A kozmikus determinizmus felismerésének stációja.

A lírai én ráébred, hogy az emberi történelem is csupán egy nagyobb, kozmikus terv része. A pusztulás már nem morális, hanem természeti törvényszerűség: a civilizáció sírját a világrend ássa meg.

[6. strófa]

Ám fajunk mindenképp megéri a percet
egyszer, mikor ki önnön vadállatát
későn oldja el, mert még emberbarát,
az tábortűz fölött nyársra húzva serceg
tátott száján csodálkozással: Nahát!

[ELEMZÉS]

„Az előző strófa a civilizáció végének kozmikus látomásával zárult. Madách az Eszkimó színben jósolt ilyen reménytelen jövőt. Ehhez a pesszimista látomáshoz kapcsolódik vissza a lírai én a 6. strófa első sorában, mondván: még a távoli jövőben bekövetkező katasztrófa előtt biztosan bekövetkezik az emberiségnek egy sorsdöntő „pillanata”:

Ám fajunk mindenképp megéri a percet”
egyszer, mikor ki önnön vadállatát
későn oldja el, mert még emberbarát,”

„Ám fajunk mindenképp megéri a percet” — utalás az elkerülhetetlen végre, sorsszerűségre: a beavatás visszafordíthatatlanságára. „A „mindenképp megéri a percet” ironikusan visszhangozza a beavatás ígéretét: a megérés itt már nem beteljesedés, hanem végpont, a pusztulás pillanata.

A „ki önnön vadállatát későn oldja el, mert még emberbarát” okhatározó mellékmondat értelmezése: ’emberbaráti okból elodázott szembenézés a belső ösztönállátával’, aminek következménye a belső ösztönállat fel- vagy elszabadulása. Az ember nem ismeri fel idejében saját árnyékát; Jung-i értelemben a persona mögötti ösztönlény szabadul el. A „mert még emberbarát” — tragikomikus paradoxon értelme: a jóindulat sodorja pusztulásba az emberi fajt.

(…) ki önnön vadállatát
későn oldja el, (…)
az tábortűz fölött nyársra húzva serceg
tátott száján csodálkozással: Nahát!

Első olvasásra nem tűnt egyértelműnek, hogy ki kicsoda ebben a bonyolult mondatban: ki az alany, ki a tárgy, pedig nagyon nem mindegy, hogy ki az, aki esetleg az étlapra kerül, és ki az, aki a tűz körül ülve lakmározik majd a nyárson sütött áldozatból.

Olyan érzésem támad, mintha szándékosan lenne grammatikailag ennyire bonyolult a mondat szerkezete (Ez a szándékos bizonytalanságban tartás is a beavatás nyelvének jellemző vonása).

Az alanyi alárendelő mondat jelentése: „ki önnön vadállatát későn oldja el”, az olyan borzalmas véget ér, mint mondjuk egy kannibálokat megtéríteni szándékozó misszionárius, akit a törzs tagjai megölnek, majd nyársra húznak, és nézik, hogy „az [vagyis a misszionárius a] „tábortűz fölött nyársra húzva serceg/tátott száján csodálkozással: Nahát!”

A brutálisan groteszk jelenet poétikai abszurditása az a nyilvánvaló képtelenség, hogy aki éppen a „tábortűz fölött nyársra húzva serceg / tátott száján csodálkozással: Nahát!” – mintha még halálában is kívülről szemlélné magát, és saját sorsának ilyetén alakulását a túlvilágról nézve maradt volna a csodálkozástól tátva a szája, és a túlvilágról még némi nehezteléssel visszaszólna: „Nahát!”. (Mintha csak azt sajnálná, hogy már soha nem tudhatja meg, hányan lájkolták ezt az utolsó „fellépését”).

Akárhogyan is: ez is egy „szólam”, bármilyen képtelenség is maga az abszurd látomás. És hogy még abszurdabb legyen: a „Nahát!” felelő rímként az „emberbarát” rímhívó szóra csap vissza a maga „indulatos” indulatszó mivoltában, mintegy túlvilági reflexióként. Szólam ez is, egy rémálom szürreális képeivel, amelyben az áldozat, ha csak egy gesztus erejéig is, de még „visszaszól” a másvilágról. A „halálos” irónia groteszk megnyilvánulása: a tudat a saját pusztulását is meghökkenve szemléli, mintha kívülről nézné. Ez az abszurd és szürreális burleszk látomás egyébként mindent elmond a lírai énben feszülő indulat mértékéről, irányáról és poétikai formátumáról.

6. Strófa – A civilizált én groteszk önleleplezésének stációja.

A lírai én tehát felismeri, hogy az emberiség a saját ösztönlényétől pusztul el. A „tábortűz fölött nyársra húzva serceg” látomása az emberiség rituális önáldozása: a civilizáció tüzén saját magát sütögeti. A „Nahát!” indulatszóval a tudat saját pusztulására groteszk öniróniával reflektál.

[7. strófa]

Ilyen lennék, ha azt az időt megérem,
s attól tartok, akkor másmilyen leszek:
az istentelenségtől felforr a vérem,
s csak tombolnék, mint a többi megveszett
növelvén a káoszt utcán, parkban, téren,
míg végül egy sunyi orvlövész „leszed”.

[ELEMZÉS]

Ahogy több korábbi esetben is, a lírai én most is visszautal az előző strófára:

Ilyen lennék, ha azt az időt megérem,

Minden valószínűség szerint én is „ilyen lennék” – vagyis „tábortűz fölött nyársra húzva” végezném, „ha azt az időt megérem” – reflektál a lírai én az előző strófa – abszurditásában is groteszk – látomásában felvillantott prófécia végzetszerű fenyegetésére.

Radnóti szavai („Így végzed hát te is”) is eszébe juthatnának: sorsa, ha más formában is, ugyanabba a végzetszerűségbe torkollik, ám a lelke mélyén érzi, hogy a sors és saját természete másfajta véget szán neki: „s attól tartok, akkor másmilyen leszek:”

És mikor lesz a lírai én „másmilyen”? Ismét egy visszautalás: az „akkor” vonatkozó névmás nagyon erős nyomatékkal utal vissza a 6. strófában már „behatárolt” időszakra: amikor elérkezik az emberiségnek egy olyan sorsdöntő „pillanata”, midőn „fajunk mindenképp megéri a percet/egyszer, mikor ki önnön vadállatát/későn oldja el”.

Tehát ekkor lesz a lírai én „másmilyen”. És mi az oka ennek a „másmilyenségnek”?

„az istentelenségtől felforr a vérem,” – nevezi meg a lírai én a metafora tételmondatának okhatározójával indulatának kiváltó okát, ez pedig az „istentelenség”. És mivel e metafora szinte ad absurdum feszíti a lírai én indulatának mértékét, joggal állítható, hogy az „istentelenség” fogalmával írható le mindaz a gonoszság, ami értékrendjének antitézisét jelenti.

Mivel a vers kontextusa alapján nyilvánvaló, hogy a lírai én világképének kulcsfogalmáról van szó, az „istentelenség” jelentéskörének meghatározása elkerülhetetlen. Az „istentelenség” itt nem pusztán hitetlenség, hanem a bűn általi beszennyezettség állapota: az erkölcsi és spirituális rend felbomlása. A szó jelentésköre magába foglalja a versben korábban felbukkanó képeket is – „újból sivataggá züllesszék a Kertet”, vagy „civilizációnk sírját megássuk magunk” – amelyek mind a teremtett rend pusztulásának metaforái.

S ha ideveszem a 9. strófa kulcsmondatait: „E sátániaknak lesz félnivalójuk/ (…) hitványságuk miatt (…) /hablatyolhatnak hiába hazugul/minden bűnösre több százezer bíró jut”, akkor nyeri el igazán versbeli jelentőségét és értelmét – visszamenőleg és előre utalva is – ez „a bűn általi beszennyezettség állapotára” utaló fosztóképzős elvont fogalom.

A metafora egyetlen képbe sűríti a lírai énnek a külső társadalmi körülmények által kiváltott és a belső természete által determinált indulatát. Újabb példa a „látomás és az indulat” poétikai összefüggésére. A lírai énnek a vers képeiben, látomásaiban nyomon követhető „indulatmenete” ebben a strófában éri el csúcspontját:

s csak tombolnék, mint a többi megveszett
növelvén a káoszt utcán, parkban, téren,

És itt nyilvánul meg a lírai én korábbi reflexiójának mélyebb értelme is. Nevezetesen az „Ilyen lennék (…) /s attól tartok, akkor másmilyen leszek:” feltételes, illetve ténylegesen megvalósuló magatartásformáinak szembeállítása. Saját önértelmezése szerint ugyanis eredendő természetének, alkatának az „ilyen lennék” magatartásra visszautaló állapot felelne meg, ha sorsáról maga dönthetne, nem pedig a társadalmi körülmények.

Mivel azonban az „istentelenség” olyan mértékben eluralkodott a társadalomban – úgyszólván – „uralkodó eszmévé” vált, hogy már „felforr tőle a vére”, vagyis olyan mértékű indulatot vált ki belőle, ami arra kényszeríti, hogy „másmilyen legyen”, azaz: „tomboljon, mint a többi megveszett”.

A veszettségre utaló metafora is jellegzetesen az állati képzetkörre utal: a kollektív őrület tombolása valójában a „sarokba szorított vadállat” reakciójához hasonlít. A tehetetlenség frusztrációt szül, a frusztráció regressziót, a regresszió pedig agressziót – így lesz a lázadás a társadalmi elégedetlenségből.

Tehát a korábbi reflexív, önkritikus belátást és beletörődő passzivitást („ilyen lennék”) a társadalomban elhatalmasodott „istentelenség” nyomására – mintegy kényszerből – felváltja a „másmilyen leszek” magatartás, vagyis a lírai én aktív cselekvővé válik: részese lesz az zavargásnak, társadalmi zendülésnek. Vagyis a beavatott felismeri: az átváltozás már nem választás kérdése, hanem elkerülhetetlen következmény.

A lázadás vége viszont nem lehet más, mint az, hogy a hatalom bástyáit védő karhatalom egyik erre szakosodott tagja, a terrorelhárító brigád mesterlövésze végez vele. Ahogy a lírai én ironikus önreflexióval, már-már önbeteljesítő jóslatként fogalmaz: „míg végül egy sunyi orvlövész leszed.”

Az „istentelenség korában” minden lázadás bukásra van ítélve, mert e kor legfőbb törvénye, vagyis az „istentelenség” szükségképpen embertelenségbe torkollik. A magukat felsőbbrendűnek képzelő emberek így sodorják közösségeiket zsarnokságba, nihilizmusba és vérontásba.

[ÉRTELMEZÉS]

Ebben a strófában a lírai én személyes belátása, önkritikus „ilyen lennék” passzív, szemlélődő magatartása az „istentelenség” zsarnoki uralmának és társadalmi méretű abúzusának nyomására aktív cselekvésbe megy át, és részese lesz az eleve bukásra ítélt lázadásnak, a tomboló kollektív őrületnek, ami össztársadalmi káoszba torkollik, és a társadalmi összeomlás rémével fenyeget.

A belső szörny feloldása tehát immár nem pusztán egyéni kérdés, mint eddig, hanem kivetül a kollektív térbe: így válik a belső pszichikai folyamat kollektív katasztrófává.

7. Strófa – A kollektív erőszak stációja. A személyiség megsemmisülése a káoszban.

A belső szörny kiszabadul – s a civilizáció saját ösztönlénye által emészti el önmagát. A lírai én felismeri, hogy az „istentelenség” korában az egyéni erkölcsi belátás is összeomlik. A passzív szemlélőből („ilyen lennék”) a társadalmi őrület sodrában dühödt résztvevővé („másmilyen leszek”) válik A belső indulat kollektív tombolássá nő: a beavatott megtapasztalja, hogy az emberiség végzete immár a saját történelmi terében teljesedik be. 

[8. strófa]

Nem értették meg még a földhözragadtak,
mire képes a költői képzelet,
melyet a szellemiségből kitagadtak.
Iszonyához ők maguk adnak jelet,
aztán ámulnak, hogy nem ellenfelek.

A nyolcadik strófa visszatér a költői önreflexióhoz: a 7. versszak társadalmi káoszát most a lírai én szellemi síkon értelmezi tovább. Íme, a strófa programszerű tételmondata: „Nem értették meg még a földhözragadtak, mire képes a költői képzelet”. A mondat szerkezete (tagadó állítás + függő kérdő szerkezet) retorikailag feszültséget teremt: a lírai én nem kijelent, hanem számonkér. Ez a vers egyik legdirektebben megfogalmazott szakasza: a lírai én lemond a beavató homályról, és közvetlen állításokkal él. Poétikailag itt a vers a didaktikus prófétai beszéd felé hajlik, erre utal a szintaktikai egyszerűség: öt egymásra felelő mondat.

Az egyik oldalon a szellem erejénél fogva „beavatottak”, a kreatív alkotók, mindenekelőtt a költők, és velük szemben a szellem világába még be nem avatottak, a mindenkori társadalmi többséget jelentő „földhözragadtak”. Nem véletlen a lekicsinylő, pejoratív metafora: az anyaghoz kötött, szellemtelen tömeg mindig ellenséges minden magasabb rendű értékkel szemben. A „földhözragadtak” metafora jelenti azokat, akik képtelenek elrugaszkodni a hitetlen racionalitásból.

A második sor a „költői képzelet” hatalmát emeli ki — ez az a pont, ahol a vers önmagát is tematizálja. Ez a strófa egyfajta ars poetica, amely a költészetre mint a beavatás médiumára reflektál: „mire képes a költői képzelet”.

Ebben a kitagadottságban a lírai én számára egyetlen menedék marad: a költészet, mint a beavatás médiuma. Ez az egyetlen, ami segíthetne, de éppen ez az, amit a „földhözragadtak kitagadtak”.

A következő sor: „melyet a szellemiségből kitagadtak” jelentése a lírai én nem pusztán mellőzött, hanem szakrális értelemben száműzött. A „szellemiségből” való kirekesztés a modernitás diagnózisa: a világ elvágta magát a teremtő erőtől, a szellem elveszítette közvetítő szerepét a valóság és transzcendencia között.

Ebben a stációban a beavatás célja a szellemi hatalom visszaszerzése: a szó mágikus ereje révén a lírai én az emberiség fölé emelkedik, mint tanú. A „költői képzelet” itt már ítélő hatalom, mégpedig a maga „költői túlzásaival” együtt. A szellemi ember kirekesztettsége ugyanis tehetetlenséget szül, s ez óhatatlanul indulattá, majd szellemi agresszióvá alakul: a szó fegyverévé. Ebből fakad a „pennám hegyére tüzöm őket” típusú reakció – mint az önáltatás gesztusa, mert a „földhözragadtak” még soha nem látták be, hogy „földhözragadtak”, és azon meg pláne nem „ámulnak, hogy nem ellenfelek”. Mert éppen az a képességük hiányzik, amivel ezt beláthatnák.

Egyébként ez az „ámulnak” fordulat inkább olyan jellegű költői túlzás, amely analógiai alapon vissza utal a 6. versszakban a „tábortűz fölött nyársra húzott” és saját helyzetére „tátott száján csodálkozással: Nahát!” -tal reflektáló áldozat reakciójára, csak ott még talált, abszurditásában is helyén való volt az öngúnyos poén, a túlvilági reflexió képzeletbeli megszólaltatása.

8. Strófa – A kitagadott költői képzelet prófétai magányának stációja.

Ez a stáció a szellemi száműzetés látomása: a lírai én, miután megjárta a pusztulás vízióját, felismeri, hogy a katasztrófa nem külső, hanem a képzelet megtagadásából ered. A „költői képzelet” itt már nem esztétikai, hanem kozmikus princípium — a teremtő szellem maradéka az anyagba süllyedt világban. A „földhözragadtak” nem értik, hogy a képzelet nem menekülés, hanem a beavatás másik útja: az egyetlen híd, amelyen át az emberi tudat kapcsolatban maradhat a szellemi renddel. A beavatott felismeri, hogy a világ sorsa a képzelet állapotától függ.

[9. strófa]

E sátániaknak lesz félnivalójuk,
ha a Kozmosz, a végzetszavas súgólyuk
hitványságuk miatt végképp eldugul.
Hablatyolhatnak hiába hazugul,
minden bűnösre több százezer bíró jut,
mert már nem a belső hadiösvényt rójuk.

[ELEMZÉS]

A 9. strófát a lírai én félreérthetetlen fenyegetéssel intonálja: „E sátániaknak lesz félnivalójuk”. A vers itt éles hangváltással kezd: a jövő idejű állítás profetikus kijelentés: az „e” mutató névmás a közvetlen jelenből mutat át a transzcendensbe: a lírai én ítéletet hirdető prófétaként szólal meg.

Mint a vers számos pontján megfigyelhető, hogy milyen poétikai varázserővel rendelkezhetnek egyszerű kötőszavak és egyéb utalószavak: is csodát művel egyetlen apró mutató névmás, hiszen egyrészt grammatikailag megteremti a kapcsolatot az előző strófával, másrészt egyetlen „pokolian jól célzott” metaforával a „sátániak” címszó alá sorolja be az előző strófák negatív szereplőit a „a Kertet sivataggá züllesztőktől” kezdve „a civilizáció sírásóin” át az „istentelenség” oltárán tudatosan és napi szinten „áldozó” bűnösökig, ideértve a „földhözragadtak” hatalmas táborát is. Hogy aztán ebben a strófában mondja ki rájuk a morális ítélet végzetszerű próféciáját:

ha a Kozmosz, a végzetszavas súgólyuk
hitványságuk miatt végképp eldugul,

Vagyis, ha a Kozmosz ’nem súg többé’, mint a színészeknek a színpadi súgó, sőt utoljára a végszó súgása helyett már kozmikus méretű, „végzetszavas súgólyukként” veszi át a színpadi súgó szerepét. Utolsó „végzetszava” pedig már abban az értelemben lesz végszó, hogy a „sátániak” végzetét súgja majd. A „végzetszavas súgólyuk” zseniális hapax legomenon; a hasonlító és a hasonlított között ide-oda oszcilláló metafora.

Ám ez a „sátániakat” megfenyegető, kozmoszba vetített végítéletszerű prófécia is erős költői túlzásnak tűnik. Meglehet, hogy az univerzum, a transzcendencia úgymond „leveszi róluk a kezét”, hiszen ez a prófécia valójában nem ígér ennél többet. A kozmikus transzcendens némaság még távolról sem jelenti azt, hogy a „sátániak” valamiféle kozmikus vagy transzcendens ítélőszék előtt nyernék el jól megérdemelt büntetésüket. Ennek a kozmikus némaságnak a kontextusában válik igazán kétértelművé a 7. strófa „istentelenség” fogalma, amely ott még a világot eluraló globális ’gonoszság’ értelmében hozta indulatba a lírai ént, mondván: ettől „felforr a vérem”, itt viszont az a világ ’istentől való elhagyottságának’ állapotára utal, hiszen a „végzetszavas súgólyuk” végleges „eldugulása” a transzcendencia hallgatását, a Kozmosz kísérteties némaságát szimbolizálja ezzel a „teátrális” komplex metaforával. A „végzetszavas súgólyuk” eldugulása a kommunikáció kozmikus léptékű megszűnését jelzi. (Egyébként ez a kozmikus elnémulás teljesen analóg a 11. strófa mitikus képével, amelyben „nem száll alá a mennyből köpés sem”. Érzésem szerint olyasmire utalnak, mint Pilinszky János az Apokrif című versének első sorában: „mert elhagyatnak akkor mindenek.”)

A következő sorok („Hablatyolhatnak hiába hazugul, / minden bűnösre több százezer bíró jut”) a prófétai megszólalás végső, retorikai csúcspontját jelentik. A hármas alliteráció nem puszta retorikai alakzat, hanem valódi jelentésbővítő, „hangutánzó” funkcióval bír: a halmozott „h” hangok („hablatyolhatnak hiába hazugul”) hangfestően idézik a dadogó, értelmetlen beszédet: a hamis emberi szó önmaga torzképévé válik. Az „ítélet” így a beszédben teljesedik be: a szó maga válik bűnjellé.

E kozmikus elnémulás és közöny kontextusában tehát e „sátániaknak” nem a túlvilági utolsó ítélettől „lesz félnivalójuk”, hanem a földi igazságszolgáltatásról, amire a strófa utolsó két sora utal: „minden bűnösre több százezer bíró jut, / mert már nem a belső hadiösvényt rójuk.”

Vagyis a „sátániakkal” a harcot, a végső összecsapást itt a földön kell megvívni. És ebben a küzdelemben „rójuk” igealak többes szám első személye a lírai én és „az ő kis ragadozójának” együttesére vonatkozik, ahogy ez a mondat egybeolvasandó a következő strófa első mondatával: „mert már nem a belső hadiösvényt rójuk. /Én és a kis ragadozóm.”

[Mikroelemzés a „hadiösvényt rójuk” kifejezés kapcsán]

Hadiösvény esetében a sokkal gyakoribb és semleges jelentéstartalmú, köznyelvi „járjuk” lett volna a kézenfekvő – stílusosan szólva – „lábon fekvő” kifejezés; még az igealak utolsó szótagja a rímhívó „súgólyuk” fogalomra is elfogadható felelő rím lehetett volna, de a ’járni’ jelentésben a köznyelvből már – néhány állandósult szókapcsolatot kivéve – teljesen kikopott „rójuk” ige versbe emelése kétszeresen is szerencsés választásnak bizonyult.

Egyrészt hangrendileg is tökéletesebb felelő rím, másrészt – és ez még inkább bizonyítja a nyelvi tudatosságot – a ritkasága miatt jobbára már csak az irodalmi nyelvben használatos „rójuk” igealaknak sajátos többletjelentése is van, amit minden ép nyelvérzékkel rendelkező olvasónak éreznie kell.

Ha ugyanis valaki ezt mondja: „rójuk az utcákat”, akkor ebben a kifejezésben a „ró” igének az eredeti ’rovás’ értelmében vett ’vésést, bevésést’ jelentő alapjelentése is belesugárzik, amit a mai nyelvhasználó még leginkább a „köröket ró” kifejezés „monotonitást” sugalló többletjelentésben érzékelhet, amely abból fakad, ahogyan egy sportoló az edzésen minden megtett kör után „felrója” valahova, hogy hányadik kört teljesítette. Nos, pontosan ez az egy szóba sűrített többletjelentés teszi még gazdaságosabbá a nyelvi kifejezést, hiszen így ez a sor: „mert már nem a belső hadiösvényt rójuk”, éppen ennek a felelő rím pozíciójában lévő „rójuk” igealaknak köszönhetően a „nem belső”, vagyis ’külsővé lett’ hadiösvényen járásnak egyfajta monotonitását, talán ’soha véget nem érő kilátástalanságát’ is érzékeltetni képes.

„A „rímhelyzetek” és a „rójuk” szó jelentése egyaránt a belső harc kifelé tágulását jelzik: a forma itt már a beavatás tágabb, erkölcsi dimenzióját szolgálja.”

[ÉRTELMEZÉS]

A 9. strófa a lírai én és a „földhözragadtak” szellemi szembeállásának a 8. strófában exponált személyes „iszonyatát” emeli általános síkra: a korábbi strófák legkülönbözőbb bűnöseit az „istentelenség” vétsége miatt – mintegy az erkölcsi taxonómia alapján – „sátániaknak” minősítve kozmikus léptékű próféciával fenyegeti meg. A lírai én itt még nem végleges ítéletet mond, hanem a külső harc szükségességét felismerő, de még indulatból beszélő prófétaként szól.

A „súgólyuk” nemcsak a transzcendencia „hangját” jelképezi, hanem a költői inspiráció forrását is. Ha tehát „eldugul”, az nemcsak a kozmosz hallgatása, hanem a költői szó erejének ideiglenes elgyengülése is egyben. Hiszen, ha megszűnik a transzcendens vonatkozási pont, „a múzsák is elhallgatnak”.

E fenyegető prófécia lényege, hogy „hitványságuk” miatt a Kozmosz a lírai én szemében hallgatásba burkolózik, mintha a teremtés is elfordítaná arcát az embertől, amikor eljön a földi igazságszolgáltatás ideje és „minden bűnösre több százezer bíró jut” – Apokaliptikus kép: a kollektív ítélet víziója.

A strófa záró – és egyben a következő strófába átvezető – sora („mert már nem a belső hadiösvényt rójuk”) a beavatás kulcsmondata. A „belső hadiösvény” a korábbi stációk (az 1–3. strófák) metaforikus tere volt: az ember önnön démonja ellen vívott belső harc lelki ösvénye. Itt azonban a lírai én bejelenti: a továbbiakban már nem ezen belső ösvényen haladunk tovább, mert „kiástuk a csatabárdot”, ugyanis a „sátániakkal” szemben a belső beavatás útja már kevés – velük a külvilágban kell megküzdeni.

A beavatás itt abban áll, hogy a lírai én elfogadja, hogy a külső és a belső, az emberi és az isteni, a szó és a tett közötti határ megszűnt. A „több százezer bíró” a morális tudat megsokszorozódása: a „belső hadiösvény” (a személyes önvizsgálat) már társadalmi ítéletté tágul. Ez a morális értelemben vett megsokszorozódás a kollektív tudat ébredését is jelzi. A beavatás kollektív szintre tágulása itt válik láthatóvá: nem egyetlen beavatott ítél, hanem maga az emberiség kezdi el felismerni bűneit.

9. Strófa – A kozmikus némaság és a prófétai harc megindulásának stációja.

Ez a szakasz az önmagával megküzdő emberből a világgal szembenéző beavatott állapotába való átmenet. A lírai én immár a kollektív felelősség terébe lép, ahol a szó és a tett egyesül, és az ítélet már nem belül zajlik, hanem a valóságra vetül. A „súgólyuk” elnémulása a prófétává válás pillanata: a beavatott költőnek már nem súgnak, mert ő maga vált a szó médiumává. A transzcendens némasága az emberi igazság megszületését hívja elő.

A „sátániak” és a „kozmosz” motívuma a végső ítélet allegóriájába torkollik. A „végzetszavas súgólyuk” eldugulása a kommunikáció kozmikus megszűnését jelzi.

[10. strófa]

Én és a kis ragadozóm. Visszavarr ma
még minket a fénykúp-palástra a karma
rossz gombként nap mint nap, bár lehullanánk,
s emberalattiba gurulván, tanyánk
ott vernénk fel. Bármi jön, s a sárba ránt,
ezzel a metajogot testálja ránk,
s nem nevünk többé, hogy: a Jóisten barma.

[ELEMZÉS]

Én és a kis ragadozóm.

A korábbi „állat” megnevezéshez képest ez a mondat már egy bensőséges, szinte társasági bemutatás gesztusát hordozza: a lírai én immár nem fél, hanem vállalja kettős létét. Mintha nem is ugyanarról a lényről beszélne, akit a vers elején felfedezett magában, és akit olyan félelmetes belső démonként jellemzett.

Igaz, a 3. strófában már – igaz, még hörögve – ám mégis egészen emberhez szóló próféciával lepte meg a lírai ént és az olvasót. Öt strófán át hallgatott, mintha visszahúzódott volna eredeti szálláshelyére, a lírai én belső világába – most azonban váratlanul újra felbukkan. És ami igazán meglepő: már nem abban a vadállatiasan fenyegető alakban, mint különösen az első ás második strófában. Itt ugyanis a lírai én már egészen barátságos, már-már becéző módban jellemzi kettejük kapcsolatát.

A beavatás folyamata szempontjából a kulcsfontosságú az a lélektani metamorfózis, amin a lírai én láthatóan átment azóta, hogy már nem egymással, és nem a tudatalattijában viaskodnak azzal „az állattal, akit magában felfedezett”.

A lírai én beavatása tudatalattijának „sok szörnyű dolgába” lényegében egy mély belső terápiával ért fel, hiszen a belső démonnal folytatott „háborúzást” sikerült a külvilágba projektálni.

A lírai én tehát már nem harcol önmaga ellen, mint a korábbi stációkban („démonnal kell háborúznom”), hanem társul vele. Ez az önazonosítás tehát már nem a megosztott tudaté, hanem azé, aki képes egyesíteni az ösztönt és a szellemet.

Ahogy erről maga a lírai én is beszámol az előző, 9. strófának az utolsó sorában, amelynek ugyan pont van a végén, de valójában két logikusan összetartozó állítástól van szó: „mert már nem a belső hadiösvényt rójuk. /Én és a kis ragadozóm”

Mint már korábban is, ezúttal is a poétikai ökonómia működése érhető tetten abban, hogy az „Én és a kis ragadozóm” mondat Janus-arcú grammatikai szerkezetként viselkedik. Egyrészt kiegészíti a 9. strófa utolsó mondatát azzal, hogy kikre is vonatkozik az az állítás, mely szerint „mert már nem a belső hadiösvényt rójuk”, másrészt elindítja a 10. strófa varázslatos, képzeletet megmozgató komplex képét:

Én és a kis ragadozóm. Visszavarr ma
még minket a fénykúp-palástra a karma
rossz gombként nap mint nap, bár lehullanánk,
s emberalattiba gurulván, tanyánk
ott vernénk fel. (…)

A képzeletet szinte kozmikus léptékben kitágító komplex kép több szerkezeti egységből áll. A „fénykúp-palást” szakrális metaforája egy kozmikus reflektor képzetét kelti: a transzcendens fény tölcsérébe visszahúzott ember képe ez, mely kúp alakú fénycsóvát vetít a földre, és amelynek fénysugarakból „szőtt” palástjára – a sorszerűség kényszerét megszemélyesítő Karma – mint gigantikus „sors-szabó”, újra és újra igyekszik visszavarrni – mint a rossz gombot – a lírai ént és az ő kis ragadozóját, akik a sorsuk elől inkább a számukra otthonosabb „emberalatti” létbe hullanának vissza. Az „emberalatti” ebben a kontextusban olyasmit jelenthet: ’mindattól megfosztva, ami az embert emberré teszi’.

A „fénykúp-palást” metafora, amely a beavatás záró aktusát jelöli: az ember visszakerül a teremtett rend fénytölcsérébe. A „Karma” szó itt kettős értelmű: egyszerre jelenti a sors törvényét és az erkölcsi következmény szellemi szövetét. A visszavarrás tehát helyreállítás – de nem feloldozás. A lírai én mintegy kényszerűen, a Karma által csatlakozik vissza az egyetemes törvényszerűséghez. A „rossz gombként” hasonlat ironikusan relativizálja ezt a spirituális mozzanatot: az ember itt nem Isten műveletének koronája, hanem véletlen öltés egy hatalmas kozmikus ruhán.

A spiritualizált kozmikus képzetek és a köznyelvi fogalmak kontrasztja teszi még feszítettebbé az asszociációs ívet. AAABB rímképletű rímhívó szavak és a felelő rímek ezúttal is szigorú formai abroncsba fogják a komplex kép két-két ellentétes irányba – az égi magasság, illetve az „emberalatti” mélység felé – mutató tagmondatát: „Visszavarr ma/a karma”, illetve „bár lehullanánk/tanyánk”. És a folytatás:

(…) Bármi jön, s a sárba ránt,
ezzel a metajogot testálja ránk,
s nem nevünk többé, hogy a Jóisten barma.

A „metajog” nem egyéni szóalkotás, hanem a jogtudományban használatos szakkifejezés. Jelentése valahogy úgy írható körül, hogy a domináns pozitív joggal szemben, inkább a természetjogra hajazó jogelvet és gyakorlatot képviseli. Amíg a tételes pozitív jog mereven „jogot szolgáltat”, addig a metajog – az ember igazságérzetére és erkölcsi érzékére is tekintettel van, ezért nem csak jogot, hanem igazságot is szolgáltat.

Így válik világossá a két mondat logikai tengelye is, amit a „sárba ránt” – „testálja ránk” rímkapcsolat poétikailag is megerősít.

Hiszen aki bárki mást ’megszégyenít, gyaláz, bemocskol, lealacsonyít, megrágalmaz, befeketít, az éppen ezzel az ártó szándékú cselekményével „testálja”, azaz: mintegy kötelező érvénnyel hagyja örökül a „metajogot”, vagyis a természetjog alapján álló jogos igazságszolgáltatást a sértettre, aki így elégtételt vehet.

A poétikai szempontból az imént részletesen elemzett látomást motiváló belső lelki „indulatmenet” a következőképpen rekonstruálható: bár ösztönös késztetéseik miatt inkább visszahullanának ez „emberalattiba”, de a Karma kényszere és a metajog elve kényszerűen felfelé emeli őket, és e kettős nyomás alatt olyan metamorfózison mennek át, melynek eredményeképpen többé már nem „Isten barmai”, hanem képesek magukért kiállni. Ez a záró sor a vers egyik legerősebb retorikai fordulata. A nominális mondat szerkezete („nem nevünk többé”) egy név–azonosság megszűnését jelöli, vagyis ontológiai átváltozást. (A bibliai konnotációjú „Isten barmai” metafora mai köznyelvi megfelelője „balek” vagy „lúzer”; választékosabb kifejezéssel: „örök vesztes”).

A fenti gondolatmenet csak látszólag „jogászkodás”; valójában enélkül egyrészt nem lett volna világos, hogy miképp kell érteni a vers kontextusában a „metajog” szóképet. Másrészt csak e fogalmi tisztázás után lehet igazán értékelni ennek a strófának a poétikai bravúrját.

Az utolsó mondat szokatlan szórendje ugyanis egyszerre három legyet üt egy csapásra. Egyrészt a lírai én a „metajog” érvényesítése előtti időszakra vonatkozóan, ha tagadó formában is, de jogosnak ismeri el önmagukra nézve a „Jóisten barma” minősítést. Másrészt éppen e tagadó szerkezettel lehetett igazán nyomatékosítani, hogy „s már nem nevünk többé, hogy: a Jóisten barma”. Harmadrészt: a szokatlan szórend egyfelől késlelteti a mondatvégi lealacsonyító „csattanót”, hogy aztán annál nagyobbat „csattanjon”, másfelől „a Jóisten barma” így kerülhet felelő rím pozícióba az első két sor rímeivel: „Visszavarr ma – a karma – a Jóisten barma”.

[ÉRTELMEZÉS]

A 10. strófa a lírai én „beavatódási” folyamatának újabb fontos stációja. Ez a strófa már hangsúlyosan kettejükről szól. A lírai én és az ő „kis ragadozója” (belső alteregója) – miután az előző versszakban már a „minden bűnösre jutó több százezer bíróval” úgymond „kiásták a csatabárdot”, és a „sátániak” ellen „már nem a belső hadiösvényt róják”, ennek a versszaknak a színpadán is együtt jelennek meg.

A tizedik strófa megkísérli az egység visszaállítását: „Én és a kis ragadozóm” – az eddigi kettősség immár kimondott szövetségként tételeződik. A „fénykúp-palást” és a „Karma” képei egyaránt utalnak a transzcendens rend helyreállítására. A „rossz gombként” való „visszavarrás” azonban nem végleges harmóniát, hanem törékeny ideiglenességet jelez: a beavatás utáni élet sem mentes a töréstől. A „metajog” szóösszetétel újra a vers reflexív természetét mutatja: az ember az isteni jog helyett immár metafizikai felelősséget hordoz. A „nem nevünk többé, hogy: a Jóisten barma” kijelentése a teremtés láncolatából való felnövést, az autonóm szellem megszületését jelzi.

A 10. strófa tehát a beavatás folyamatának a tudatos integráció és felelősség stációja. Ez a beavatás csúcspontja, ahol a lírai én az ösztönnel való szövetségben tér vissza a kozmikus rendbe, de már nem alávetettként („Isten barma”), hanem tudatos társteremtőként. A „Karma” itt nem büntető, hanem varró erő: a sors és a szabadság közötti kapcsolat helyreáll.

A „metajog” a belső igazság törvénye, amely a transzcendens jog („isteni rend”) helyére lép — a beavatott mostantól önmaga bírája és megváltója is. Ez a versszak tehát a szellemi autonómia kinyilatkoztatása. A beavatás itt teljesedik ki — és ez a szakasz a vers erkölcsi csúcspontja.

10. Strófa – A tudatos integráció stációja.

A lírai én és ösztön-énje szövetségre lép; a Karma kényszere és a „metajog” törvénye révén az ember visszakerül a szellemi rendbe, de immár önálló lényként – nem „Isten barma”, hanem társteremtő. A „végzetszavas súgólyuk” eldugulása a kommunikáció kozmikus megszűnését jelzi.

[11. strófa]

De ha nem száll alá a mennyből köpés sem,
s könnyben nőtt nádas sóhajoktól zizeg,
mert agyvelőt jelent kilenced, tized,
múltunkért szörnyem oltalommal fizet:
– Nem tudod még, s már régen szívedbe véstem,
visszhangozzák majd egek, földek, vizek:
én állok melléd a teljes szétesésben.

[ELEMZÉS]

„Bár grammatikailag és szemantikailag szervesen összetartoznak, poétikailag annyira különböző rétegekben szólalnak meg, hogy mindkét sor önálló elemzést kíván.

Amikor egy mondat így indul: „De ha nem száll alá a mennyből…”, akkor – e szinte állandósult frazeológiai egységet olvasva – még az átlagos olvasó is szinte önkéntelenül olyan abszolút pozitív, magasztos, szakrális jellegű folytatásra számít, mint a manna, áldás, angyal, Szentlélek, isteni szózat, kegyelem stb. Ezt a konvencionális várakozást téríti el a „köpés sem” fordulat a maga brutálisan blaszfémikus kontrasztjával, ráadásul mondatvégi csattanóként.

A mondat grammatikai felépítése azonban még ezt a transzcendens megvetést megtestesítő „mennyei” gesztust is a végletekig feszíti azáltal, hogy még ezt is megtagadja. Ha az áldás, a kegyelem hiányában legalább köpés szállna alá – az még valamilyen reakció lenne. De ha már ez sincs, akkor tényleg mindennek vége.”

s könnyben nőtt nádas sóhajoktól zizeg

Amíg az első sor az égi szféra brutálisan blaszfémikus megjelenítése volt a „a menyből köpés sem” paradox gesztusával, akkor ennek a második sornak kettős metaforából álló komplex képe a földi régió mérhetetlen fájdalmának és bánatának természeti jelenségekbe vetítése. Az olvasónak önkéntelenül is Petőfi Sándor A bánat? egy nagy oceán című versét idézi fel, csak itt a földi világot ellepő óceán emberi könnyekből keletkezett; az óceánnyi „könnyben nőtt nádas” pedig nem a széltől, hanem az emberi szenvedést kísérő „sóhajoktól zizeg”.

Az első két sor együttesen teremti meg – az égi és a földi világot átfogó – kozmikus méretű, egyetemes pusztulás apokaliptikus látomását, amely valójában egy inverz „teremtés” groteszk víziója, hiszen a Genezis könyvében a „Legyen!” volt az Ige, az égi szózat, itt pedig már „nem száll alá a mennyből köpés sem”. Ott a világ Isten általi teremtéséről szólt az írás, ebben a versben viszont a lírai én a világ ember általi elpusztítását vizionálja, hiszen természeti metaforái – a „sóhajoktól zizegő”, „könnyben nőtt nádas” – már egy ember utáni világot mutatnak be. A kettős metafora az örök jelenbe kimerevített vízió, ahol már nem, hogy égi szózat, de még köpés sincs; és ebben a szinte metafizikai csöndben egyes egyedül „a könnyben nőtt nádas sóhajoktól zizeg.”

És most következzék az a sor, a vers értelmezése szempontjából talán a legizgalmasabbnak ígérkezik: „múltunkért szörnyem oltalommal fizet:”

Amikor a lírai én azt írja, hogy „múltunkért”, akkor ezt a szót ’múltbeli bűneikért’ jelentésben használja, a többes szám pedig a „szörnyével” közös „múltukra” utal, amiért „szörnye” – különös módon – „oltalommal fizet:” Ami mindenképpen paradox állítás: akkor is, ha csak a ’közös múltuk’, vagyis: csak az ismeretségük az oltalom indoka, és akkor is, ha ’közös bűneik’, azaz: a bűnrészességük az oltalom indoka. Miért paradox? Mert éppen a „szörnye” az, aki „oltalommal fizet”, vagyis az, aki valójában benne, a lírai én tudatalattijában él, és akivel már – az eddigi beavatási stációkat a vers terében végig járva – egészen „összenőttek”.

És hogy ez a paradox „oltalom” miben nyilvánul meg, arra a vers zárlata adja meg a választ:

– Nem tudod még, s már régen szívedbe véstem,
visszhangozzák majd egek, földek, vizek:
én állok melléd a teljes szétesésben.

Ez ismét a belső ösztön szólama, amely azúttal is, mint a harmadik strófában, a bibliai stílust imitálja, de a prófécia immár az emberi és az ösztönlény végső azonosulását hirdeti ki.

A „Nem tudod még, s már régen szívedbe véstem” állítás jelentése: ’anélkül, hogy észrevetted, felfogtad volna, már régen beavattalak a titokba’, ráadásul ’nem az értelmedhez szóltam, hanem a lelkedhez’, vagyis lelki beavatásban részesítettelek’. Hogy ez a lelki értelemben vett beavatás tényleg bekövetkezett, arra meggyőző bizonyíték a lírai én reflexiója, amely a benne élő ösztönlény prófétáló szólamát bevezeti: „múltunkért szörnyem oltalommal fizet:”.

Ez a mondat az egész vers egyik legfontosabb fordulata. Ez a reflexió ugyanis már kétséget kizáróan a lírai én belső paradoxonának feloldásáról tanúskodik, hiszen a „szörnyem” – a korábbi „kis ragadozóm” metamorfózisa – most már nem ellenség, hanem oltalom. Grammatikailag a birtokos szerkezet („szörnyem oltalommal”) az ellentétek békéjét fejezi ki: a démon, akitől korábban félni kellett, immár védelmező erő. A beavatás ezzel befejeződik: a lírai én eljutott a „szörny” elfogadásáig.

Még egy mozzanat maradt homályban: hogyan kell értenünk a lírai én „szörnyének” prófétáló szólamában az alábbi sort: „visszhangozzák majd egek, földek, vizek:”?

Valahogy úgy, hogy a beavatás hangja immár nem az „éné”, hanem a másiké, a „szörnyé”. Ez a váltás az egész vers végső retorikai megoldása: a beszélő és a hallgató, az ember és az isteni, az „én” és az „állat” hangja összeolvad. A „visszhangozzák majd egek, földek, vizek” hármas felsorolása az őselemekre utal: a beavatás immár kozmikus méretű. Retorikailag ez a szakasz teljes záródást hoz: a többes szám („egek, földek, vizek”) a világ teljességét jelzi, a jövő idejű igealak („visszhangozzák majd”) pedig a folyamat örökkévalóságát.

Vagyis – a többi próféta pusztába kiáltott szavaival szemben – a lírai én szörny-prófétájának ígérete ugyan nem marad visszhang nélkül, ám a teljes szétesés kozmikus terében már csak az „egek, földek, vizek” visszhangozzák. Mintha a metafizikus festők ember nélküli vásznait látnám viszont: a kozmikus ürességben már csak ketten maradtak létezők: a lírai én és az ő „szörnye.”

[ÉRTELMEZÉS]

A beavatás utolsó stációjában a lírai én szubjektumát újjáépíti, de már nem az eredeti formájában: a „régit” mintegy „megszüntetve megőrizve” egy magasabb tudati szinten egyesíti az újban, amelyben integrálja a tudatos én és a tudatalattiban tovább élő ösztön-én kettősségét.

Az „én és a kis ragadozóm” kettőssége azt fejezi ki, hogy a lírai én a beavatás során elfogadta és beolvasztotta saját árnyékát. Míg a tizedik strófában az integráció megtörtént, a tizenegyedikben az egység tudatosul: a beavatott már nem fél a „szörnyétől”, hanem a „szörny” szól általa.

11. Stáció – A beavatás beteljesülése. A tudatos és az ösztön-én integrációjának stációja.

A lírai én elfogadja és integrálja saját „szörnyét”. Az ösztönlényből oltalmazó erő lesz, az emberi és az isteni, a tudatos és a tudattalan végleg egyesül. A „teljes szétesésben” megőrzött szövetség a beavatás lezárt, kozmikus stádiuma.

A 11. strófa tehát a szintézis stációja, ahol a lírai én végérvényesen integrálja a kettősséget: az égi és a földi világ inverz tükörként jelenik meg, a démonikus „szörny” az oltalmazó erővé válik, a szólamok összeolvadása pedig megteremti a kozmikus én állapotát.

A beavatás így zárul: a teljes szétesésben való együttállás — paradox módon — a legmagasabb egység kifejezése. Ez a zárás egyszerre apokaliptikus és kegyelmi: a pusztulásban megszülető megváltás képe.

*

A BEAVATÁSI DRAMATURGIA ÖSSZEGZÉSE

Már a vers címe is beavató szimbólum: a Szfinx mint mitológiai lény az őrző és a kérdező, aki csak a megfejtés árán enged át. A cím tehát előre kijelöli a vers olvasási módját: a vers maga is rejtvényként, szimbolikus kihívásként működik. A cím így rituális helyzetet hoz létre: az olvasó a szfinx elé lép, a szöveg kérdésére feleletet kell adnia— és ezzel maga is beavatódik.

A Szfinx című vers beavatási ciklusa tizenegy stáción vezeti végig a lírai ént – és az olvasót – az önismeret, a szembesülés, a lebontás és az újraépülés útján. E stációk a felismerés fokozatait követik: a vers minden strófája egy-egy stáció, ahol a nyelvi képek, a retorikai szerkezet és a ritmus nem illusztrálják, hanem végrehajtják a belső folyamatot.

Ebben a kontextusban tehát a vers maga is beavatási rítus: a felismeréstől a megvilágosodásig vezető út tizenegy látomásban, a lélek fokozatos lehántódásaként bomlik ki.

A vers első három strófája az önismeret és a szembesülés szertartása. A lírai én nem pusztán elmondja az önfeltárást, hanem átéli: ezáltal válik vers a látomásszerűen megformált beavatás médiumává.

A lírai én a beavatás stációit a mítoszok és mesék hőseinek módjára járja végig, ám ez az út nem külső, hanem belső: nem a hétfejű sárkánnyal vagy mitikus szörnyekkel kell megküzdenie, hanem saját tudatának démonjaival.

A poétikai beavatás tétje tehát nem kevesebb, mint az, hogy a lírai én miként tudja megérteni és integrálni saját „kis ragadozóját” – az ösztönlényt, amely nem puszta ellenség, hanem a megváltás feltétele is. A beavatódás nem abban teljesedik ki, hogy a lírai én legyőzi démonait, hanem abban, hogy megtanul velük együtt élni – felismeri, hogy a szörny, a démon, a ragadozó mind ő maga. A Szfinx nem kívül áll előtte, hanem benne ébred: a beavatás végén már nem a Szfinx kérdez – hanem az ember önmagától.

A beavatás nemcsak témája, hanem szervező elve is a versnek. Ebben a dramaturgiában a költő mint Nagymester celebrálja a beavatás szertartását; a lírai én – mint jelölt – látomásokban tudósít a végig járt stációk tapasztalatairól, az olvasó pedig – mint másodjelölt – saját befogadásában ismétli meg e rituális utat.  A vers olvasása tehát maga is egyfajta beavatási út: az olvasó, miközben a képek és a retorikai mozgások sűrűjében tájékozódik, ugyanabba a mélységbe ereszkedik, ahonnan a vers szól. A beavatás vége az olvasó számára sem megoldás, hanem megvilágosodás: a vers szavaiból, képeiből és kompozíciójából fakadó, szavakkal már nem közvetíthető tudás formájában.

Ennek biztosítéka a beavató nyelv, amely maga is rítus: a logika helyét asszociációk, paradoxonok, grammatikai „botlató kövek” és képi ugrások veszik át. Ezt csak fokozza a vers nyelvének szimbolikus, rétegzett, szándékosan rejtélyes jellege, amely csupán a beavatott számára válik végül érthetővé.

*

A BEAVATÁS LÁTOMÁSAI

3. A belső állat felfedezése (1–3. strófa)

Az ösztön és a tudat határának első felismerése, a bennünk élő állati ösztön és a tudat közötti párbeszéd kezdete.

5. A kollektív ösztön ébredése (4–5. strófa)

A személyes tudat áttűnése a közös emberi archetípusokba – állati ösztön ösztönt  és lény, mint az emberiség árnyéka.

III. A tett és a pusztulás látomása (6–7. strófa)

A beavatás krízisfázisa, ahol az önismeret önpusztítással fenyeget.

9. A szellem száműzetése, a képzelet próféciája (8–9. strófa)

A költői tudat ébredése: a látomás önreflexív szintje, ahol a teremtő képzelet veszi át a valóság helyét.

11. Az integráció és a kozmikus szövetség (10–11. strófa)

Az ellentétek egybeolvadása, az én és a démon egysége. a beavatás kiteljesedése a „fénykúp-palást” transzcendens terében.

Mivel a vers beavató jellegű poétikai nyelvezete már a versindító képtől kezdve az álmokra jellemző sajátosságokat is mutat, ezért szinte önként merül fel a lehetőség, hogy a Szfinx című verset álomként – pontosabban: beavató rémálomként – is olvassuk és értelmezzük.

*

A SZFINX MINT BEAVATÓ RÉMÁLOM – AZ ÁLOMDRAMATURGIA POÉTIKÁJA

Egy lehetséges értelmezési hipotézis

Ha a Szfinx című verset a beavatás folyamataként olvastuk eddig, az újabb felismerés az, hogy ez a beavatás álomszerű térben zajlik. A lírai én alászállása, az ösztönnel és a szörnyével való szembesülése ugyanazokat a logikai mintákat követi, mint az álom – pontosabban: a rémálom – belső dramaturgiája. Az álom itt beavatási médium: a tudat átmeneti feloldásának és újrarendeződésének színtere. A vers poétikája az álmokra jellemző sajátos „logika” szerint szerveződik.

A versindító képben („Az állat, akit magamban felfedeztem”) – a felfedezés aktusa már az álomba lépés első pillanata. Az álomban az „állat” nem külső lény, hanem a tudattalan megszemélyesítése, Jung-i archetípus „árnyékfigurája”. A „felfedezés” tehát nem tapasztalati, hanem álomlogikai esemény: a lírai én önmaga mélyrétegeit pillantja meg egy képben, amelyet a tudat ébren nem bírna el.

A vers időkezelése álomszerűen ingatag. A jövő („ő lesz”), a jelen („itt van már érezhetően”) és a múlt („a régiek mellett”) egymásba csúszik. Az időérzékelésnek ez az instabilitása az álom tapasztalatának poétikai megfelelője: „Nem elég, hogy démonnal kell háborúznom…” A „nem elég” formula az álom ismétlő, fokozó szerkezetét idézi, amelyben minden helyzet mindig „még tovább” fokozódik, soha nem oldódik meg. Az álomidő tehát örök jelen, egy intenzív, lineáris logikán túli idő, amelyben a szembesülés rítusa örökké ismétlődik.

A 2–3. strófában megjelenő „démon”, „hiúznyom”, „szarvasra: Láss!”, „hajszol, nyúz, nyom” képei klasszikus álomtoposzok – az üldözés, az átváltozás és a vadászat motívumai. A lírai én itt az álom üldözöttjévé válik, de a képek nyelvi sűrűsége miatt már nem lehet megkülönböztetni a vadászt és az áldozatot.

„Ökölbe harapást gyűjt a holnapokban” – A paradox kép logikai lehetetlensége az álom logikájában nem, hogy nem zavaró tényező, éppen ellenkezőleg: az álomban bármi elképzelhető. A „holnapokban” gyűjtött ökölbe harapás időben is abszurd: az álom a jövőt, a vágyat, a szorongást sűríti egyetlen tapasztalattá.

A 4–5. strófák a személyes álomból kollektív álomba váltanak. „Mind szabadok a DNS-láncra vertek…” Ez a sor az álom metamorfózisát mutatja: a lírai én most már nem csak önmagáról álmodik, hanem az emberiség közös álmát álmodja. A DNS-motívum a genetikai kódon keresztül a közös emberi tudattalan metaforájává válik – mindenki „ugrásra kész” az ösztönök sötét újraéledésére. Ez a szakasz álomdramaturgiailag a „mélypont”: a kollektív tudattalan legsötétebb rétege, ahol a személyiség már nem különül el. Innen csak egy újfajta ébredés vezethet tovább.

A 6–7. strófában a rémálom vizuális tobzódássá válik: „tábortűz fölött nyársra húzva serceg / tátott száján csodálkozással: Nahát!” Ez a groteszk álomkép a beavatás paradoxonát hordozza: az álomban az áldozat önmagát látja elpusztulni.

A 8–9. strófákban az álom szintet vált: a rémálomból kozmikus álommá tágul. „Nem értették meg még a földhözragadtak, / mire képes a költői képzelet…” A költői képzelet maga lesz az álomteremtő erő: a vers „indulatmenete” a továbbiakban hangsúlyosan önreflektív jelleget ölt.

A „Kozmosz, a végzetszavas súgólyuk” álomszimbólumként a tudattalan kozmikus tágulásának képe – az álmodó most már az univerzum hangját hallja álmának mélyéről. Az álom így a beavatás második szintjévé válik: az ébrenlét és álom, valóság és vízió végképp összeolvad.

A záró szakaszokban (10-11. strófa) az álom dramaturgiája eléri a felismerés fázisát, de nem hagyja el a transzállapotot: „Én és a kis ragadozóm. Visszavarr ma / még minket a fénykúp-palástra a karma…” Az álmodó és az álomalak („kis ragadozóm”) most már együtt mozognak, mintha az álom és az álmodó a Karma által „visszavarródna” egymásba. A „fénykúp-palást” álomszimbólum: a megvilágosodást sugalló kép, amely egyszerre felemel és elnyel.

Az álom végül a 11. strófában transzendens szózattal zárul, ám ez az is az álom belső hangja:

„– Nem tudod még, s már régen szívedbe véstem…” Ez a mondat az álomban elhangzó kinyilatkoztatás, az álom végső üzenete: a felismerés, hogy a beavatás maga az álom – és a vers, amely álomként működik, az olvasóval is ugyanazt teszi, amit az álom az álmodóval: felébreszti a tudatát önnön mélyéből.

Ahogy Thotmesz királyfi elaludt a gízai nagy piramist őrző Szfinx árnyékában és beavató jellegű álmot látott, úgy képzelem el ezt a verset, mint a lírai én beavató rémálmát, amely a tudatalattijában zajló belső konfliktust vetíti ki szimbolikus álomképek formájában.

Az álomlogika szürreális dramaturgiájával egybefűzött jelenetek és szimbolikus képek „történetét” a lírai én személye köti össze. Ő a főszereplő, általában az ő szemével látunk, az ő narrációs szólamát halljuk, de időnként megszólal egy másik szólam is, mintha önmagával folytatna párbeszédet. Egy-egy strófában az is előfordul, hogy a lírai ént is kívülről látjuk, de paradox módon az ő szemével: mint aki egyszerre szereplője és nézője is ugyanannak a jelenetnek. Mindezt a lírai én álommunkája „komponálja” strófákra tagolt rémálomszerű történetté, amelyben a szimbólum és a vízió szinte azonosul.

*

Epilógus

A beavatás folyamata a 11. strófában zárul le. A lírai én immár nem küzd a benne élő démonnal: eggyé vált vele. A kettős személyiség integritása helyreállt – de nem a démon legyőzése, hanem paradox módon az ő oltalma által. Ezért mondható, hogy a teljes szétesésben már nincs más társ, csak önmaga: a szörny és az én, immár elválaszthatatlanul.

És mégis beszélhetünk „győzelemről”: mert megszületett a vers. Ez a költői aktus az, amely a beavatás személyes élményét átélhetővé, közölhetővé, sőt, mások számára is beavatássá teszi. A lírai én heroikus pesszimizmusa így lényegül át költői „mégissé” – ha a világ elpusztul is, a szó, a vers, a tanúságtétel fennmarad. A költészet valóban felülemelkedhet a pusztuláson – legalábbis abban az értelemben, hogy az olvasó a vers végére maga is beavatottá válik.

Ezért érzem azt, hogy a pusztulás apokaliptikus képei ellenére mégsem teljes reménytelenséggel ér véget a vers, hanem egyfajta paradox diadallal – mintha a lírai én szavaiban is ott visszhangzana:

„ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.”

Ilyen virág ez a vers is.

*

[1] Csokonai Attila – Az ember angyali rébusz – Beszélgetés Babics Imrével In: Könyvhét folyóirat, 2013.08.06. https://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/az-ember-angyali-rebusz–beszelgetes-babics-imrevel (Letöltés: 2025.09.21.)

[2] Füleki Gábor: Piramiskönyv – Esszé Babics Imre Gnózisáról In: Irodalmi jelen, 2016. április. 20. – 10:00 https://www.irodalmijelen.hu/2016-apr-20-0800/piramiskonyv-essze-babics-imre-gnozisarol (Letöltés: 2025.09.21.)

[3] hapax legomenon

[4] Hiszen nem a manapság szokásos átvitt ’bebörtönöz, leültet, lecsuk ’megbilincsel’ jelentésben veszi a hasonlítás alapjául, hanem az eredeti jelentésében, ami szó szerint azt a folyamatot jelenti, amikor valakit „láncra vernek”, vagyis egy arra alkalmas – kalapácsként használható – eszközzel, a szó szoros értelmében a rab kezén vagy lábán lévő bilincset egy lánc segítségével a falhoz vagy valamilyen vasrúdhoz rögzítik.

[5] A jó és gonosz tudásának képessége azt jelképezi, hogy az állatvilágból kiemelkedett embert már nem kizárólag az ösztönei vezérlik, mint az állatokat, hanem tudattal és öntudattal bírván, immár arra is képes, hogy válasszon jó és rossz között, vagyis az állatok feltétlen ösztönkésztetéseihez képest szabad akarattal rendelkezik. (A szeretet mint az emberi lét alapvető princípiuma – Napútonline)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Halmai Tamás: Aggállyal gondozott szavak →

Fodor Miklós: Miképpen van/lehet – és mi által létesített? – kapcsolat a töredezett-szakadozott emberi tartalmak között? →

Szepes Erika: József Attiláról – egy sajátos vizsgálati mód alapján →

H. Végh Katalin: Istent makacsul megtalálni →