november 21st, 2025 |

Radmila Markovic: Hasonló sorsú költők valóra vált víziója

A magyar és a horvát irodalom két kiemelkedő egyénisége, akiknek hasonló tragikus sorsa, a háború borzalmait átélve, megérezték milyen embertelen halál vár rájuk, amit verseikben megörökítettek. Radnóti Miklós és Ivan Goran Kovačić (ejtsd: Kovácsity).

Ivan Goran Kovačić műve a Tömegsír, amit Csuka Zoltán fordított le magyarra. E művel kapcsolatban többek között a következőket írta: „…A magyar olvasó s vele együtt a világ minden olvasója is – hiszen ma már a legnagyobb világnyelvekre átültették a Tömegsírt – a második világháború befejezése után ebből a hatalmas halálpoémából ismerte meg Ivan Goran Kovačić nevét, s biztosan állíthatjuk, hogy a késői korszakok emberei a modern barbarizmus fölöttünk elszáguldott szörnyű korszakát ebből a versből inkább megismerik majd, mint akár a történetírásból. Az is bizonyos, hogy a Tömegsír háromszázkilencvennyolc sora nem csak a modern poklot sűríti magába, hanem minden sötétsége ellenére is a jövőben bizakodó szocialista ember ujjongó kiáltása egy megszülető emberibb korszak elé s nem elhaló halálsikoly…” Csuka Zoltán Petőfi Sándor és Ivan Goran Kovačić sorsa között talál, és jogosan fedez fel közös vonásokat. Mindketten a szabadságharc véres mezején veszítették el életüket. Mindketten megírták hihetetlen előérzettel haláluk bekövetkezését. Hangnemben azonban a két költő nagyon különbözik egymástól. Ha Petőfi Sándortól hangnembeli és időbeli különbség választja el Ivan Goran Kovačićot, a magyar irodalom másik nagy költőjével viszont közös vonásokat találhatunk. Ezek a közös vonások költészetük hangnemén kívül, időbeliségben, életük hasonló módon való elvesztésében nyilvánulnak meg, ez a költő pedig: Radnóti Miklós.

Ivan Goran Kovačić a Gorski Kotar-i Ludovdol faluban született 1913. március 21–én. Atyja Ivan Kovačić korán elhalt, anyja budapesti származású magyar nő, Kiss Rózsa. A Goran nevet a költő fűzte az Ivan mellé, mivel a hegyeket szerette, és magát a hegyek emberének vallotta. Zágrábban tanult a Bölcsészeti Karon, de otthagyta, újságírásnak és az irodalomnak szentelte életét.

A háború zajában világosan látta, mint maga Petőfi is, hol a költő helye, ezért Vladimir Nazorral a partizánokhoz csatlakozik, ahol nehéz napokat él át. Harcok, menetelések, éhezések gyötrik érzékeny lelkét. A harcok tüzében és az ellenség kegyetlenségei közepette született meg hatalmas műve, a Tömegsír.

1943 nyarán, Vrbnica közelében a csetnikek elfogták harcostársával együtt, aki sebesült volt. A költő nem akarta elhagyni sebesült társát, és egy parasztházban bukkantak rájuk a csetnikek. Hogyan vetettek véget életüknek, nem tudjuk pontosan.

Kortársa, Radnóti Miklós a bori lágerban raboskodott, amikor egész Európa felett dühöngött a fasiszták által indított pusztító háború. Éjjelenként, amikor a többi rab már pihenőre tért, ő kezébe vette füzetét, és írta az utókor számára gyönyörű verseit. Radnóti Miklós az Erőltetett menet című versében látomásszerűen megírta elkövetkező keserves napjait, amikor a remény tartja az emberben az erőt a megváltó holnap hitében. Ez a költő utolsó nagy verse. Borban írta 1944. szeptember 15–én. Ez után már tényleg az erőltetett menetelés következik a halál felé, ami Abda határában érte 1944. novemberében. Halálát tarkólövés okozta, és tetemét az abdai tömegsírban lelték meg egy év után. A zsebében talált füzetében ezek a sorok olvashatók.

„Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.”

Pár nappal később beteljesedett a szörnyű vég.

Az idézett vers a költőtől egyben a Razglednicák versfüzér utolsó része. A Razglednicák rövid versek, mondhatnánk epigrammatikus rövidségűek, amelyek egy tragikus kor emberi szenvedéseiről, és kegyetlen mészárlásairól adnak örök elrettentő képet.

A Razglednicák a háború egy-egy pillanatát örökítik meg. Helyzetképek ezek, amelyek közül az elsőben és az utolsóban maga a költő is jelen van, de milyen óriási eltéréssel. Az első Razglednica utolsó három sorában felvillanó éltető reménysugár a szabadulást táplálja a költőben „a mozgó zűrzavarban” sem adja fel az élni akarást. Az utolsó versrész hátborzongató képet fest a kiszolgáltatott, védtelen rabok meggyilkolásáról. Itt már nincs a reménynek szemernyi szikrája sem. Sajnos halála előtt a kegyetlen valóságra döbbenve a költő még mindig talál magának annyi lelkierőt, hogy a sír széléről pár sorba foglalva igazi nagy költőhöz méltó alkotást hagyjon ránk. Itt a vége mindennek, nincs tovább. Tárgyilagos, zokszó nélküli a hangja, s mégis az égbe kiált: egy rettenetes kor embertelensége ellen szól.

Vegyük sorba a verseket.

A Razglednicák versfüzér első versének első két sora harci zajt tár elénk, tárgyilagosan, majdnem higgadt vérmérséklettel megfogalmazva, ahogyan egy lélekben meggyötört, haláltáborban élő költő szólhat. Valahol a közelben harcok dúlnak, a háborút nem engedi elfeledtetni. A harmadik sorban hirtelen erővel telítődik a kép, és ezt az erőt a „torlódik!” igével fejezi ki a költő, és a rá következő felsorolással fokozza a dinamikát. A negyedik sor megrázó képeivel zárul az első költői kép. Ezt követően személyes érzelmeinek ad hangot, és mire a vers végére ér, hangulatilag teljesen elcsitul a költő lelke. Mesterien lett versbe foglalva a dühöngő háború minden borzalma, ebbe helyezte bele önmaga szorongó érzéseit a mindössze nyolc verssorból álló versbe.

Harminchét nappal később született meg a Razglednicák második része. A versre rányomja bélyegét a háború, de a költő hangja ennek ellenére, bizakodó. Szinte magunk előtt látjuk az égő láthatárt, és a félelem szárnyai vetnek árnyat az egész tájra, amelynek harmóniáját azzal töri meg a költő, hogy idillikus képpel a békés élet egy mozzanatát villantja elénk. A nyugalom, a csend, a tájba beleszőtt pásztorlány a nyájjal, nagy erővel áll ellentétben a valós helyzettel, a barbársággal. A lélekben összetört költő mentségvára ez a kép. A versfüzér második versének utolsó négy sorában érzelmi menedéket lel a költő. Menekülés ez számára, az irgalmatlan fajgyűlölők karmai közül a szabadság felé. A borzalmak közepette is képes meglátni az emberit, a szépet, a nemest.

A harmadik vers négy sora a rettenetes valóság tényeit közli felsorolással, nyers, realista stílusban. Dokumentum ereje van ezeknek a soroknak. Az utókor ebből az örök értékű költői módon a háború hátborzongató valóságát láthatja. A vers hangulatát a „véres nyál”, a „vérest vizelnek”, a „bűzös, vad csomókban”, a „förtelmes halál” adja meg. A pusztulást vetítik elénk ezek a sorok, a pusztulást, amelyben emberi, állati sors között nincs különbség. Ez a kor „bűzös, vad csomókban áll”, illetve olyan, amelyben a „förtelmes halál” uralkodik.

A negyedik versrészben Radnóti ismét önmagáról beszél, saját kivégzését víziója által láttatja velünk. A legrosszabb számbavétele ez. Erre az egyetlen tényre hárul összes figyelme, ezt mondja el a kétszerkettő józanságával. Múlt idő egyes szám első személyével kezdődik a vers; a már tömegsírba hulló testét érzékelteti, amelyben az élet utolsó szikrái megtalálhatók. E tragikus pillanatban, még érzi kivégzett társa megmerevedett holttestét, amely olyan volt, “mint húr, ha pattan”. A vers folyamán a jelen és a múlt idő váltakozik, amíg végül saját magát látja holtan feküdni a költő, miközben „Sárral kevert vér száradt fülemen” írja. A vers mindössze hét sorból áll. Az indításnál kimondja „mellézuhantam”, a mészárlást ő sem kerülheti el. A második sor egyetlen szó: „Tarkólövés”. Elérkezett a biztos, förtelmes halál. Már a fasizmus elhatalmasodásától kezdve kíséri a költőt a halál gondolata, és a Talán című versében merész és tiszta, szép halált kíván magának, ami sajnos nem adatott meg neki. Két alakban húzódik át költészetén a halál. A „förtelmes halál” az egyik halálmód, amely embertelen gyilkolásban nyilvánul meg; a másik a „bölcsebb, szép halál”, amelyet a természet adta életvéget jelentené.

A Razglednicák negyedik versében már azt mutatja be: tudatosodott benne mi vár rá, és a tarkólövéssel nyomósítja a biztos halált. A harmadik mondatban a keserű rádöbbenés következik. „Így végzed hát te is”, és már nem jajdul föl benne az érzelem, inkább nyugtatja önmagát. A negyedik mondat a harmadiknak nyugodt hangnemben folytatott gondolatmenete, fájdalmasan szép költői kifejezéssel: „Halált virágzik most a türelem”. Az utolsó mondat végső üzenete az utókornak megnevezvén a gyilkoló gépezet tetteseit német szavakat szőve a versbe, amelyek mögött vad hóhérok állnak.

Radnóti az a kiváló költő, aki utolsó lélegzetvételéig alkotott.

Ivan Goran Kovačić Tömegsír című poémájában a vad, féktelen fasiszták hátborzongató emberkínzását és tömegmészárlását tárja elénk. Amíg Radnóti a Razglednicák versfüzérébe foglalta látomásait, és a negyedikben hat mondatba sűrítve írta le a tömegmészárlást, ennek ellentéte Ivan G. K. tíz énekbe foglalt a mondanivalója. Radnóti rab volt, Kovačić harcolt, aki tollal és fegyverrel küzdött a szabadságért. Sajnos, neki sem adatott meg a szebb halál, mint sok harcostársának, de a költő szavait idézem: „Nyugodj meg elvtárs, bosszút álltunk érted.” A Tömegsír borzalmakat tár fel, de a költő hangja a tizedik énekben hitet keltő, hisz a győzelemben, az új, a szebb jövőben, a partizánok által hirdetett életben bízik.

A Tömegsír első éneke a védtelen rabok kínzásának, szemük kivájásának borzalmat keltő képét adja. Azzal, hogy a költő önmagáról ír (egyes szám első személy) fokozódó érzelmi nyomatékot ad a poémának.

A második énekben a kínzás folytatódik, szinte elképesztő, agyat, szívet bénító újabb tett: a rabok fülét átfúrják dróttal, és így fűzik őket borzalmas füzérre.

A harmadik ének képei a megcsonkított, agyongyötört rabok rettenetes fájdalmából kiváltott reagálás érzékeltetése. A fájdalommal fokozódik a gyilkos embertelenség vérengzése is. Itt a harmadik énekben döbben rá a költő, hogy a tömegsír felé terelik őket. Amíg Radnóti a tarkólövéses kivégzésről szól, addig Kovačić a kegyetlen mészárlást írja le, igaz hasonló módon, dokumentumszerűen a harmadik ének hatodik versszakában:

„…s halálra döfötten
Az első test lehull a tömegsírba.
Ütés. Esés. Most élesen figyeltem,
A ténytől nehogy bármi eltereljen…”

Radnóti egy mondatban közli: „Tarkólövés” , ugyanígy Kovačićnál egy szó, egy mondat: „Ütés. Esés.”

A negyedik ének első versszaka hat sorból áll, részletezi a mészárlást. Így ír:

„Mikor az első hörgést hallottam,
Ütés puffant, s akár a húsos zsákok,
A testek dőltek és zuhantak hosszan.
Tudtam: az első szúrás torkot vágott,
A második a bordák közé tört be,
S máris zuhant a test a sírgödörbe.”

Radnótinál rejtve villan fel a remény a Razglednicák versfüzér első két versrészletében, Kovačić pár lépéssel a sírgödör szélétől még mindig reménykedik. Az élni akarás hihetetlen erőt ad neki. Görcsbe rándulva számolja a késszúrásokat, hányan haltak meg, hányan vannak még előtte.

„Tudtam, harmincegy áldozat van itt lenn,
Hatvankét szúrás döfött a testekbe,
S reményem ismét lobban éledezve.”

A negyedik ének utolsó versszakában szertefoszlik a remény, s így kiált fel a költő: „A sír szélére értem!”

Az ötödik ének indító sora felkiáltással kezdődik, a megvakított ember világosan „lát” mindent, megrázó képekkel mutatja be a halálba lépők költői képét, akik nyugodtan, sorsukba beletörődve lépkedtek: „egy is meg nem állott”, „Egy se kiáltott, könyörgött, jajgatott”. Emberi méltóságukban megalázva, emberhez méltóan viselték sorsukat a lélekdermesztő helyzetben. Az ötödik énekben a költő ellentétek szembeállításával fokozza érzelmeinek megnyilvánulását, a valóságot. Ebben az énekben azt is feltárja, hogyan reagál a test a késszúrásokra a kiváltott fájdalom miatt. Víziója: „Tudom, előre, hátra tántorodtam”. A versszakot így fejezi be: „Aztán sötét, a mélységbe zuhantam”.

A hatodik ének a tömegsírban fekvők borzalmas képét adja. Részletesen ír a gödörben halott vagy haldoklók látványáról. Itt is utalhatunk a Razglednicák negyedik versrészletére, hiszen Radnóti csak egy mondattal, költői hasonlattal mutat be hasonló helyzetképet. Amíg Radnóti csak utal arra, hogy holtak veszik körül, addig Kovačić megrázó, szívet tépő mészárlás utáni képet nyújt, és „Itt a holtak halmán” életereje erőre kap. Radnótinál nincs tovább, befejeződött minden, Kovačić még hisz az új életben.

A hetedik énekből az élet mécsesének pislogásán keresztül kínjai bontakoznak ki, ami után jönnek a forró rész utáni fájdalmak.

A nyolcadik énekben a latrok egyike lépteivel töri meg a csendet. A másik versszakban megrázó képpel érzékelteti a még mindig életben levők hogyan próbálnak a felszínre törni, és megjelenik a költő lelkiismeret-furdalása, mert él és élni akar.

A kilencedik énekben az ember életösztöne fájdalmasan valós képben mutatkozik meg: „S ha a testvérem, vagy húgom ott lett volna, gázoltam volna őt is letiporva”. Az utolsó versszakban így kiált fel: „Megmenekültem!”, de hiába, hiszen a hóhérok dalát hallja.

A tizedik ének és a Razglednicák versfüzér harmadik versrészlete hangulatában közös vonásokat fedezünk fel. Kovačićnál a távolból a harcok átvonulása utáni égés szaga érződik a levegőben, amely emlékeket kelt életre a békés életből, majd keresi, kutatja „hova tűnt az „édes kenyérillat”, „A házitücskök enyhe muzsikája, „a barmok mélabús kolompja”, és a kérdések özönét zúdítja az olvasóra, így követelve mindazt, ami szép, vagy legalábbis a békés élet velejárója. Ahogyan Radnóti Miklós is a halál árnyékában meglátja a szépet, Kovačić a halál markából ki sem menekülve még mindig keresi a szépet, az életet minden áron.

Ha összevetjük é két költő gondolatmenetét, költészetét akkor látjuk a hasonlóságot. Kovačićnál: „Az erdőn most tompa lövés csattan, A hegy körös körül mind felrikolt, Fia, a golyó, cincog a magasban.”

Radnótinál az első Razglednicák első két sora hasonlóan megszemélyesítve adja a csatazajt. Kovačićnál cincog a golyó, Radnótinál dobban és tétováz az ágyúszó. Itt a kilencedik versszakban Kovačićnál megjelenik a bosszúállás a gyilkosok felett. A tizedik versszakban hisz a jövő zenéjében, a szebb jövőben, mert a „Szabadság dala: bátor, diadalmas, Magas, mint a nap s mint a nép: hatalmas.”

Radnóti már nem hisz semmiben, hiszen a halál vár rá.

A poéma kézzel írva sokszorosított formában körözött a partizánharcok idején.

Az egyik sebesült partizán, amikor felolvasta neki a költő a poémát, ezeket a szavakat mondta: „Most már nyugodtan halok meg”.