szeptember 15th, 2025 |

Suzana Guoth: CONFESSIO (Hitvallás)

Nyolc évtizeddel megterhelt életem
Sóhajai, évszámok, nevek, emlékek,
Régen tanult dalok, versek, történetek,
Egymás hegyén hátán,
Kusza összevisszaságban,
Rendezésre várva,
Különböző nyelveken
Kavarognak az emlékeimben.
Néha egy csendes éjszakán,
Amikor a szememre nem jön álom,
A hold sejtelmes fénye
Szomorú gyöngysorrá rendeződve,
Fagytól dermedt könnyfüzérként
Világítja meg a hajdani boldogságot,
Azt a sok szenvedélyes álmot,
Melyeket most rendezgetni próbálok.
Reszkető kezekkel turkálok
Az üde színekben pompázó,
Soha el nem feledett drága otthonom
Rég megfakult emlékei között,
S a visszafojtott lélegzetű néma csendben
Halkan, fájón felsír most egy dal,
Mely váratlan sötét felhőként
Bekúszik a szerény hajlékomba,
S a könnyekből font pislákoló gyöngyfüzért
Egy csapásra eltakarja.
Ünnep volt az is, ha levél jött hazulról,
Öröm, ha felcsendült az esti harangszó,
És itt a harangkondulásban
A szülőföldem harangját
Keltette életre a lelkemben.
Láttam azt a drága embert,
Mint irodája faragott asztalánál,
Szeretett lapját szerkesztve
A felkelő napot köszöntötte.
Ma nem látom már ezt a drága arcot,
A Jóisten hűséges szolgáját,
Mert elment teljesíteni Isten akaratát.
Nem lelem többé a megszokott helyeken,
Csak néma gyász és fájdalom
Honol hajdani lakhelyemen.
De megmaradt, a hit, a remény és a szeretet,
Életem végéig éltetik fájó szívemet.
Szeretem a tájat, a napot, a tengert,
Mert drága emlékű édesanyám,
Te is része vagy ennek a világnak.
Itt vagy az örökké mozgó világ fölött,
És jelented számomra az örökkévalóságot.
A világ szokatlan jelenségei között,
Érzem, hogy olykor a kezemet megfogod.
Ám a tavasz csillogó arany sugara
A simogató kezedet mégsem pótolja.
Messze, igen messze vagy már tőlem,
A világmindenség végtelen óceánján,
Elrepülök hozzád az emlékek szárnyán.
Istennek köszönetet mondok,
Hogy a hosszú, fájdalmas évek után,
Egy kis időre nekem is lett édesanyám.
Most virág nő a sírodon a szívedből,
S e látvány eltölt nyugtalansággal
E közömbös világban, s fájdalommal.
Sem az idő, sem a végtelen tér,
Tőled már többé el nem választ,
Mert a vadul morajló csend feltámaszt
Az örökkévalóság határtalan tengerén.
A lemenőben lévő napsugár
Szomorúan köszönti az alkonyatot,
Melynek nyomában rövidesen eljő
a hosszú, soha véget nem érő éjszaka,
mely többé nem üdvözli a jövendő virradatot.
Egyedül vagyok,
Rám nehezedik az elmúlás tudata,
Csend van, csak a szomszéd szobában
Tiktakol a régi falióra.
Szeretném látni, késő van-e már,
Vagy van még egy kis időm talán?
Hallgatom az óra egyre halkabb járását,
Majd félni kezdek, hogy egyszer csak megáll.
Ez nem egy aranyláncos svájci óra,
Melyet felhúzunk, amikor lejárt,
Ez az élet órája, melyet nem húz fel más,
Csak az, aki egyszer elindította,
Csak ő dönti el, hogy az óra meddig jár.
Vajon látom-e még a virradatot,
Látom-e mily szépen úsznak el a bárányfelhők
A napfényben szikráző kék égbolton?
Vajon eljutnak-e szeretett hazámba,
Hogy az üdvözletemet átadják?
Hallom-e még, ugyanúgy, mint rég,
az égi madarak örömteli énekét,
Mellyel köszöntik az ébredező nap reggelét?
Az emlékeim a múltba visszaszállnak.
Mögöttem a tegnapi napok
Komor hegyekké formálódnak,
Egyre fogynak előttem a napfényes nappalok,
A Föld és az ég urának mégis hálát adok,
Hogy a teremtésnek e csodájában osztozhatok.