Bagány Péter: PLANK ÚR LÁZAD
*
PLANK középkorú, kissé megnyúlt képű, valamint kissé elálló fülű férfi volt. Valamikor. Derék és csöndes ember, aki soha senkinek sem ártott, sétáltatta a kutyáját, szerette a családját és ha kellett, még a zárat is megjavította a kapuban esőben és szélben. Kilencvenkilenc nappal ezelőtt temették el.
Azóta nem változott és miután feltámadt, szeretett kis városa utcáin sétál, mohón beszívva a földi levegőt, melyet odalent a sírban már kissé elfelejtett. Most is a városka egyik utcáján bóklászik, örömmel a friss levegőben. Nem mintha neki, mint kísértetnek szüksége lenne rá. De jól esik…
Ó! Lélegezni! – szinte már el is felejtette, hogyan is kell ezt csinálni. Ám ne gondoljuk, hogy Plank úr holmi kedvtelésből sétálgat a kora tavaszi sétányon, nem, bizony nem, őt sokkalta komolyabb és sötétebb célok fűtik. Alig győzte kivárni e napot, a halála utáni 2376. órát, hogy visszatérhessen.
Odaát sikerült eltitkolnia valódi szándékát, mely miatt visszatérhetett az életbe. Ez a szándék pedig – kertelés nélkül kimondva – a bosszú. És most. Most elérkezett az idő.
*
1.
Harmadik emeleti lakásig szerencsére nem találkozott ismerősökkel. Így nem kellett rémisztgetnie senkit pusztán azzal, hogy megjelenik vagy otromba kísérteties huhogásokkal. Merthogy – gondolta – kellemetlen lenne, ha ő, mint egy materializálódott lépegető hulla rájuk köszönne… Tán még pánik is keletkezhetnék és ezt végképp nem akarta. Mindenesetre erre szerencsére nem is adódott alkalom.
Plank megállt az ajtó előtt. Egy ideig a névtáblát nézte, meglepő és szép, hogy még az ő nevét viseli. A felesége nem cserélte le. Áldott asszony. Még mindig szereti…
Aztán a szokás rabjaként a lakáskulcsát kereste nem létező zsebében, végül eszébe jutott, hogy bemegy a falon keresztül. Félszegen topogott a küszöbön, végül is rászánta magát. Át a falon. Az első „kísérleti” vagy „kísérteti” manőver sikerrel járt. Bent volt. Otthon. Előtte félszegen topogott, vajon tényleg be merjen-e menni. De végül rászánta magát. Egy könnyed mozdulattal átlibbent a falon és máris bent találta magát. Maga is meglepődött. Nehéz lesz ezt megszokni, de majd belejövünk…
Ahogy körbekémlelt a kis előszobában, mindent a helyén és rendben talált. Kissé nyugtalanító gondolat… A fogas, a kerek tükör a falon, ugyanott, pontosan ugyanott, mint rég. Sőt egykori ruhái is, a kalap, a sapka, a kabát még a papucs is meg az esernyő. Ugyanott. 99 napja.
Óvatosan lépegetett néhányat előre, majd lenyomta a kilincset résnyire nyitván az ajtót és bekukkantott a szobába. Üres volt. A bútorok szép csendben álldogáltak, távolabb a függöny omlott alá, kirekesztve a külvilágot. Melegség és nyugalom honolt a szobában.
Plank belépett, becsukta maga mögött halkan az ajtót – amire szükség nem volt, lévén kísértet a falon jött át – és jó nagyot sóhajtott. Otthon volt. Odabotorkált kedvenc foteljéhez, belesüppedt a kövér párnák közé és elábrándozott. Képzeletét most nem akadályozta semmi, gondolatai zabolátlanul elszabadultak, mint egy rétre zavart ménes, messze, nagyon messze, vagy ide a közelbe és már az sem zavarta, hogy halott. Aludt egy keveset. Szüksége volt erre a feltámadás után. Hiszen nem mindennapos élmény. Vagy az?
Amikor végül magához tért és felébredt, valaki kotorászott kint a zárban. „Ez csak Ő lehet… A drága hitves. A feleségem jön.”
Plank megzavarodott. Nem akarta megijeszteni szerető hitvesét 99 napos kísértetként. Körülugrálta a szobát, próbált elbújni valahol. Ide-oda kapkodott, a szeretett anyóstól nászajándékba kapott másfél méter magas kristályváza kis híján felsikoltott, amikor kis híján fellökte. Ekkor Plank beletranszformálta magát a szoba hatágú csillárjába és ott lógott egy darabig láthatatlanul.
– Drágám! – mondta az asszony, mikor belépett. Drágám! Gyere már…
Plank nem tudta mire vélni az esetet. Látja a felesége fönn a csilláron? Vagy… vagy valami más?
Az asszony könnyed járással beviharzott a szobába ám csakhamar furcsa érzés fogta el. Valami olyasmi, amit eddig sohasem érzett. Gyomra enyhén felkavarodott valami különös szagtól, illattól. Már az előszobában is észrevette, de itt bent valahogy még erősebb… Értetlenül pislogott, majd átfutott a hálóba, mormogott valamit, majd kimasírozott a konyhába. „Drágám! A cipődet vesd le, tudod, ha a férjem még élne, megharagudna… De várj. Olyan fura szag van, szellőztetek egy kicsit.” Visszajött a konyhából. Hiába kereste a fura szag okát, nem akadt rá. Nem tehetett mást, belenyugodott a számára értelmezhetetlenbe, kitárta az ablakokat. Szélesre. Kintről csípős szél suhogott befelé. Fák koronái ringatóztak odalent, a járókelők meg a fejükhöz szorították a kalapjukat.
Eközben Plank elhatározta, hogy materializálódni, vagyis megjelenni fog. Ezt gondolta odafent a csilláron. „Még tízig számolok és megjelenek, még húszig számolok és… még százig számolok…”
Aztán lefújta az egészet. Mégis csak úgy megjelenni, hogy „feltámadtam, kis Mókusom” illetlen lenne. Modortalanság. Megijeszteném. Meg aztán látom ezt a nagydarab szőrös képű fickót, akit eddig sose láttam… Nem tudom ki ez, de nem akarom megrémíteni az én kicsikémet.
Így aztán Plank úr – ahogy egy kísértethez illik – csendben és gyorsan elillant és távozott. Az asszonyka meg végre becsukhatta az ablakokat.
*
2.
Hát. Köszöntünk olvasó! Igen. Hősünk ismét az utakat rója. Sokszínű kavalkád, amely annak idején az idegeire ment, autók szakadatlan tülkölése, farolása, ki-be tolatás, a piacra vagy ami rosszabb, a multi cégek leárazós őrületének reklámozott marketjeihez rohanó emberek megszokott látványa, az együgyű locsogás a mobilon, miközben a folyton „belém-jössz, vazze?!” fenyegetéssel acsarkodó, iskolás gyerekek durva, sértő kiabálásai egymás iránt, a forgó, pergő nagyvárosi élet, ez a bűzös színjáték… Hát igen. De most kivételesen nem viszolygott. Sőt csodálattal töltötte el. Néha megállt egy-egy kirakat előtt és a táblaüvegben a saját ábrázatában gyönyörködött. „Hát lehetséges?”. Unatkozó nyugdíjasok módjára olykor betért egy üzletbe, kosarat ragadott, levett valamit a polcról aztán végigőgyelgett a pultok között – nem mintha bármire szüksége lenne – majd zsebében egy vásárolt cigarettával és egy csokoládéval odább állt.
Az időjárás lehetett volna valamivel kegyesebb is. Egyre hűvösebb lett, takonyszerű permet hullott alá odafentről. De ez nem zavarta. Sőt boldoggá tette, hogy 99 nap túlvilág után a földi valóság gyomraiban járjon. Így, kissé melankolikus és szofisztikus empátiával jól belerúgott valakibe.
– Pardon! Bocsánat. Nem vettem számításba… akarom mondani… észbe.
– Semmi… nem, semmi… – mondta a sértett. Szürkés kabátot viselt, alatta szürke inget és meglepő módon szürke nadrágot. Gallérját kicsit felhajtotta a hideg miatt, feje kopasz és erőteljes, középkorú, magabiztos alak.
– Még egyszer elnézést! – mondta Plank, aki a karambolt okozta, ám ekkor nem várt módon a nagytestű kerek fej elvigyorodott.
– Hej! Nézz már oda! Te vagy az, Plank barátom?!
A szólított kissé összerezzent, de jött a baráti ölelés, kezet rázás meg a fülig vigyor. Ettől ugye, nem lehetett kitérni, még egy kísértetnek sem.
– Hát mi újság? Már vagy egy éve nem láttalak, barátom… Hehehe…
– Igen… valóban…
– Hát hol kószáltál eddig, vén lókötő? … Nyugalom, diszkrét leszek. Érted, ugye? … Hehehe…
– Igen… persze, igen… de az van, az a helyzet, hogy én…
– Jól van, haver! Remélem, azért egyik nap felugrasz hozzánk! Várlak, haver! Hehehe…
– Hogyne… – motyogta Plank, aztán valamiképpen összeszedve magát megpróbált rákanyarodni a lényegre.
– Te… szóval, te nem olvastad?
– Micsodát?
– Hát… az újságot. Kilencvenkilenc nappal ezelőtt én, tudod…
– Mi van, haver?
– Igen, pontosan kilencvenkilenc nappal ezelőtt… szóval, hogy történt velem valami. Nem olvastad a halálhíremet?
– Hogy mit? Ja, de igen, persze… Ott voltam a temetéseden is. Bevallom férfiasan, a koporsód mellett könnyeztem is. De hát ilyen a barátság. Megsiratjuk az eltávozottakat. De figyelj. Igaz, hogy egy kis haláleset miatt már nem jársz be? Felmondtál a cégnél? Ez komoly dolog. A Nagyfőnök nagyon pipa lesz rád.
– Hát nem érted? Meghaltam.
– Persze, hogyne… De azért a hétvégén ugorj be egy kis grillre. Tudod, milyen jól főz az asszony. Meg főleg én. Na csá! És vigyázz magadra!
Plank csak állt egy darabig. Látta, amint termetes barátja eloszlik a járókelők sűrűjében. Állt ott egyedül az emberdzsungelben és nézte, amit már nem láthatott. Aztán lassan ráébredt, minek is jött ide, vissza. A bosszú. Amiért tönkretették, megalázták. Igen, bosszút állni azon a cégen, ami megalázta, bedarálta, fölzabálta, majd kiköpte a mocsokba. Aminek az életét áldozta és ami elvette tőle azt. A CÉG. Előző életét a mindennapiság bélyegezte meg. Semmiben sem különbözött senkitől, semmiben sem emelkedett soha mások fölé. Tulajdonképpen semmi nem is érdekelte, ahogy ő sem érdekelt másokat. Ez volt az ELVÁRÁS. A cégnél, ahol dolgozott, sosem késett el, bár ha megtette volna, nem keltett volna különösebb feltűnést. Most kell ráébrednie, hogy egész életét, de még a saját halálát is elpocsékolta. Értelmetlen volt mindkettő. Ostobán halt meg. Ostoba módon. Az ostobák halálával. Agyoncsapta egy írógép. Szomorú eset…
Céltalanul bolyongott az embertömegben, magára maradva egy közönyös világban. Mint Akhilleusz. Vagy Perszeusz. Vagy Prométheusz. Vagy… na, de hagyjuk ezt… Szóval, egyedül.
Visszatérve az előző kissé giccsesnek sikerült mondathoz, folytassuk onnan:
Céltalanul bolyongott, magára maradva, egy közönyös, hitehagyott világtól. Úgy érezte egy förtelmes nagy, gigantikus és bűzös bélcsatornában ténfereg, keresve a nagy és mindent lepusztító kloákanyílást. Elszontyolodott. Már-már teljesen elcsüggedt, amikor – Deus ex Machina! – meglátta a reklámplakátot. A reklámot.
VILLANÓ BÁBU!
CSAK MOST! CSAK NÁLUNK! CSAK MERT!
VILLANÓ BÁBU! CSAK MOST CSAK NEKED!
SZINTE AJÁNDÉK A CÉGTŐL!
HA KELL, HA NEM, NE HAGYD KI!
Ahogy megpillantotta, tudta, mit kell tennie. Mi lesz a következő lépés. El is indult. Megszaporázta lépteit. Már nem az agy, nem a szív vezette. Hanem az ösztön. A ragadozók ösztöne. És meg is érkezett egy csupa fém és üveg gigantikus irodaépület bejáratához. Egy modern kori piramishoz vagy inkább Bábel tornyához. De leginkább egykori munkahelyéhez.
*
3.
Felment az utcai lépcsőn, benyitott az automatikusan záródó üvegajtón és a portáshoz fordult, aki aludt, mint rendesen.
– Plank – mondta – Plank, adminisztrációs részleg
– Menjen – horkantotta a porta őre. – De várjon csak… Plank?.. hmm… Maga nemrég halt meg, nemde?
– De igen.
– Akkor jó. Belépő kártyája van?
– Természetesen
– Akkor jó. Mehet.
A portás félálmában bólintott és tovább engedte, de még bemajszolt egy falat húsos szendvicset. Egyenesen a lifthez sietett, beszállt, felrepült a hetedik emeletre. Az ajtó kitárult. Ő kiugrott, a szerkezet meg elsüllyedt lefelé. Plank nekivágott a vége láthatatlan hosszú folyosónak. Két oldalról fehér ajtók sorakoztak, rajtuk fekete számokkal. A 108 feliratú előtt megállt. Udvariasan kopogott, majd lenyomta a kilincset és belépett a terembe. Azonnal rájött, kopognia teljesen felesleges volt. Minden olyan volt, mint annak idején. Zűrzavar, káosz, hangtéboly. A megszokott látvány. Monitorok előtt klaviatúrát verdeső emberek, legörnyedve, üveges szemekkel, ujjaik veszekedett sebességgel verdesnek, a gépezetekből papírlapok tengere omlik alá…. Közben nyugtató hatású gépzene, amitől Plank az első pillanattól kezdve rosszul érezte magát. Megindult az egyik soron, a viaskodó gépek, szerkezetek és emberek mellett. Ügyet sem vetettek rá. A fejeik maguk is monitorrá alakultak. A saját helyét, a saját utolsó gépét kereste. A feketét. Valami fura ösztöntől hajtva, ahogy haladt előre a több száz asztal mellett, valahogy – talán a feketéről – eszébe jutott egy dallam. Ezt kezdte dúdolni belső hallással. „Paint it Black…” Nem is tudta mi ez a szám, de erőt adott neki, hogy tovább menjen. És megtalálja a Fekete Gépet. Ami az övé volt. A Fekete Gép ugyanis a legkiválóbb munkatársaknak jár. Akik egyszer…
Plank végig gyalogolt a hatalmas és zakatoló termen. Észre sem vették. Ő azonban észrevett a terem végén valakit. Egy tébolyodottat. Legalábbis annak tűnt. Szemei már nem láttak, csak a klaviatúrát, fülei már nem hallottak, csak a gépmasinák zaját. „Paint it Black…”
És ahogy elnézte, a szerencsétlen ember széke sem volt kifogástalan. Székének háta gyakran megreccsent, a lábakon meg hosszú törés volt látható. Az egészet csak a Szentlélek tartotta egybe, de ő gépelt tovább…
Plank ahogy nézte, befejezte a dúdolgatást. És valami egészen más, valami régebbi dolog jutott eszébe…
Az egyik gép mögött alig húszon valahány éves fiatal férfi ül. Ő maga. Fürgén kapkodja az ujjait a billentyűzeten, fogynak a leírandó szövegek.
„Ajánljuk Önnek is a Villanó Bábut! Cégünk fantasztikus termékét! Néhány dolog, amit ismerniük kell, ha Villanó Bábut vásárolnak!”
Helyes. Leírtuk. Jönnek a kisbetűk, vibrálnak az ujjak.
„… mert Bábunk csak akkor szolgál örömükre, ha betartják az alább felsorolt…”
Elkapott pillantás a szomszédra.
„Gyorsabb… Gyorsabban ír, hogy a fene…”
„…Ebből pedig kellemetlenségek származhatnak, melyek, mivel a Villanó…”
Fokozni kell a sebességet. Ez most a lényeg. Nem megállni, nem megállni!
„… és ezzel ismertettük a Villanó Bábu megannyi képességét, tudjuk jól, elnyeri tetszésüket Cégünk…”
Újra oldalra kémlelés. Mintha lassulna. Úgy látszik, igen. Most kell elkapni, most kell megölni!
A legépelt ív kirohan a masinából, új kerül a helyébe. Már jöhet is a cím.
„Ajánljuk Önnek is a Villanó Bábut, Cégünk speciálisan az Ön számára készített termékét”.
Újabb pittyegés, újabb klikkelés, újabb zoomolás…
„ Néhány dolog, amit viszont feltétlenül tudnia kell, ha Cégünktől Villanót vásárol…”
Az első sor után a második, majd a negyedik, a hetedik, a tizenegyedik és végül az utolsó. A papír megint kisiklik a hengerek közül, új kerül a helyébe és jöhet is az új cím. A másik fiú elfáradt. Nem bírja. Kérlelő tekinteteket vet rám, de én ettől felvillanyozódom és vigyorogva belevágok az új szövegbe. Hogy megkaphassam, ami nekem jár. A Fekete Gépet. Ekkor a falon megszólal az óra. Három halk, de éles jel. Figyelmeztetés, hogy a Főnök azonnal elindul. Most kezdődik a véghajrá. Aki lemarad, felfalják a többiek, a kollégák. Iszonyatos munkába kezdek. Egy villám energiájával dolgozom. Veríték csöpög az arcomra, de nem adom fel. Izzadok és hányingerem van. Oldalra lesek. A szomszéd bizony lemaradt. Egész teste merő veríték és kétségbe esés. Lemaradt… Győztem!
De lehet, hogy rosszul lett? A széke összetört, ő a padlón és mozdulatlan…
És újra szólt az óra. Feltárult a középső ajtó és megjelent benne maga a Főnök. Mellette két segéd állt, nyilván ugrásra készen. A Főnök int, beszedik a papírokat, számlálják és válogatják őket, majd a rangsorolás következik. Akinek a munkáját többre értékelik, mint a szomszédjáét, az helyet cserél vele. Így megy ez, balról jobbra. Szék a székért. Pontszámozás a pontokért. Ha valaki egy sor jobbjára kerül, előrébb ugorhat egy sorral. Szék a székért, pontszámok a pontszámért. Demokrácia. A helycserék lassan meg is kezdődnek. Mindenki beleül új székébe, van, aki örül ennek, de többen nem. Ilyen az élet.
Plank is helyet változtatott, egy székkel feljebb mehetett. Feljebb a létrán. Hogy a létra hova vezet, persze senki sem tudta, de feljebb… Most valamennyien kirakják új helyükre a névtábláikat. Hát ezzel a napi ideglelés átmenetileg véget ért. Az emberek megindulnak a liftkamrák irányába, hogy másnap újra kezdjék. Igen… aki több évtizeden át szorgalmasan munkálkodik, megkaphatja a Fekete Gépet, majd bejuthat az Első Székbe. Ez már a Főnök irodájába nyíló helyiség előtti szoba, ahonnét bekerülhetsz a Titkárhoz is. Onnét pedig… Legalább is, azt hitték.
Plank ekkorra már lefogyott, kissé megőszült, de nem adta fel. Bekerülni az Első Székbe! És a Fekete Gép….
És így is lett. Megkapta. Megkapta a csodásan éjfekete szerkezetet, ami most már csak az övé. Egy gépcsoda, ami mindent tud, amire csak szüksége lehet, ezzel legyőzhet bárkit, a többieket és végre megnyílhat előtte a hőn áhított szoba ajtaja. Plank valóban észvesztő iramban szárnyalt, megelőzve a többieket, messze-messze az élen, még szívverése is igazodott a munkához.
„Ajánljuk Önnek a Villanó Bábut, célunk fantasztikus termékét…”
Nehezen lehetett volna kideríteni, melyikük az élőlény. Aki gépel, vagy amire gépelnek. Test és lélek eggyé váltak. Igen Plank hasonult, eggyé vált a géppel. A szerkezet legalább kerepelt, mintha beszélni akarna, de az őt kezelő nem adott hangot. Még akkor sem, amikor ebbe belehalt.
Már egy hete feltűnt neki székének baljós állapota. DE NEM TÖRŐDÖTT VELE. Ideje sem volt rá. Viszont, amikor a napi verseny elkezdődött és mindenki beviharzott a csarnokba, helyet foglaltak, jelzett az óra a munka kezdetéhez, mint egy startpisztoly… hát akkor megtörtént.
Látta, hogy ki kellene cserélnie a székét, de ezt az ötletet gyorsan elvetette, hiszen időhátrányba kerülne. Inkább leült és belekezdett. Gyorsan és céltudatosan. Versengve a többi barommal. Mindez az utolsó hónap utolsó hetében történt. Az év végi Nagy Kiértékelés előtt. A végső cél már csak egy karnyújtásnyira volt előtte, izzadó homloka alatt guvadt szemekkel püfölte a billentyűket, tudta, most már biztosan tudta, hogy nyer, hogy végre nyerni fog. Ajka széléről kibuggyant a nyál, csorgott kicsit lefelé, de nem érdekelte, szája széle önhitt mosolyfélébe rándult, mert tudta, végre tudta, hogy győzött.
Ekkor viszont széke összetört, Plank hanyatt esett, magára rántva termetes fekete gépét. Így halt meg. A szék összerogyott, Plank elvágódott, magára rántva a szerkezetet. A súlyos fém rögtön összeroncsolta a koponyáját. Három órán át feküdt eszméletlenül, piros vérben és a kékesen szürke agyvelőben, mire rátaláltak. Megjelent két Segéd, előbb összeszedték az íveket, papírokat, majd a tetemet karjánál fogva kihúzták. Kihúzták egy kis csapóajtón, a vérnyomokat és agyvelő maradékokat eltávolították, új széket hoztak, melyen bár volt, de kisebb a repedés… Plank székébe más valaki került, íróasztalán a névtáblát is kicserélték.
Ennyit az emlékekről. Plank magához tért álmaiból és újra a valóságban leledzett. Sokáig nézte a gépelőt. Keze olyan gyorsan verdesett, mint az övé egykor. Szinte követni sem lehet. De a szék – nézte Plank – a szék. Repedt az alja. Hibás. Hosszú, vékony nyílás, bármikor széttörhetne. Látta, ahogy a fiatal férfi ügyet sem vet rá. Olyan, mint ő volt, még életében.
Plank ment tovább. Egyenesen az Ajtóig. Senki nem figyelt rá. Az Ajtóig ugyanis szinte lehetetlen volt eljutni. De ha már kísértetek vagyunk? Miért ne…
Plank az Ajtóhoz lépett. Kopogtatott rajta, de mivel visszajelzés nem érkezett, bement. A falon át is surranhatott volna, de ő kitárta és becsukta az ajtót. Egy világot zárt maga mögé.
– A Főnökhöz mennék. Bent van?
A Titkárnő szóra sem méltatta, nem érdekelte, lila lábkörmeinek kifestése annál inkább.
– Bent van a Főnök? – kérdezte ismét Plank. A titkárnő unottan felnézett lila lábkörmei mögül. Tökéletes volt. Tökéletes test agy nélkül, lélegzetelállítóan rövid szoknyában, kellő lenézéssel és ridegséggel. Felül viszont zárt, magas nyakú pulóvert viselt, rajta a CÉG emblémájával. „Ez egy szexgép” – gondolta Plank, de a nő nekitámadt.
– Hogy merészel ide hívatlanul bejönni?! Egyáltalán ki maga?
– Kegyed az első, aki ezt megkérdezi. Ez jól esik. Egyébként Plank. Plank vagyok.
– Plank? Sosem hallottam. De kit érdekel. Ide csak igen befolyásos személyek jöhetnek be. Azok is csak meghívóval. Mit képzel! Mi maga, egy kísértet, hogy így ki és bejárkál a Hivatalban?!
– Erről van szó, Hölgyem. – mosolyodott el Plank és átlibbent a falon, egyenesen a szentek szentélyébe, magához az orákulumhoz. A Főnökhöz. Aki megölte.
A Főnök az irodájában ült, párnázott forgófotelében, szivarozva és gin tonikot szürcsölgetve.
– Maga az? Már vártam – mondta.
– Igazán? Plank vagyok.
– Üljön le. Kér valamit?
A nyugodt, hűvös hang hirtelen megzavarta. Másra számított. Eleinte nem is talált szavakat, beletelt egy időbe, míg bátorságot gyűjtött.
– Én… szóval én magának dolgoztam egykor.
– Igazán? Ennek örülök. – mosolygott a főnök és ezüst cigaretta tárcáját nyújtotta. – Kér? Nem? Ha nem, hát nem… Mondja, mit akar, barátom. Ha már eljutott idáig. Mit szeretne? VAGY ÚGY ÉRZI , ÖSSZEROPPAN ÉS NEM BÍRJA TOVÁBB? Feladná a harcot? Nem, de bár? Fizikailag is kicsit megtörtnek látszik…
– Nem uram. Nekem már nincs fizikai állapotom. Fizikailag többé nem fáradhatok el.
– Csakugyan? Ilyen egészséges a szervezete?
– Nekem uram, nincs szervezetem.
– Igen… tudom… Ön egy kísértet. Mikor is hunyt el? Lássuk csak… igen 99 napja. Na és? Mit akar?
– Bosszút állni.
– Hohó!! Óó! Jaj! Kedves barátom… Bosszút… Kinek, minek, miért? Nagyon jól tudom, ki maga. És igazat is adok. Harcra fel! Csak tudja, az, hogy maga már nem létezik, engem egyáltalán nem zavar. Az se, hogy meghalt, meg az se, hogy most éppen itt van. Tényleg nem kér?
– Ki maga?
– Nos kedves barátom, az emberek úgy hiszik, léteznek. Tegyék. Én már egyszer meghaltam ezelőtt 320, azelőtt 520, azelőtt 1220 és azelőtt… hát nem is tudom, olyan tizenkétezer éve. És most idejön a maga kis 99 napjával? Szánalmas.
– Miért? Kicsoda maga?
– Ugyan… Kedves barátom. Kedves Plankom… Hát éppen ön ne tudná? De hagyjuk ezt. Inkább figyeljen. Bekapcsolom a radart és figyeljen. Ez nem maga, ez egy másik Plank.
– Nézze a képernyőt. Hát nem fantasztikus, ahogy ezek az emberek serénykednek? Mint a rovarok, ugye? Vagy inkább, mint speciális célgépek. Ne legyen naiv. Ezek célgépek. Szánalomra méltó humanoidok. Volt persze előttük jövő, amikor még majmokként zabálták a banánt. De nézze, mivé lettek. És nem! Nem én, nem mi tettük őket ezekké… Ők akarták így. Szabadság, egyenlőség! Megkaptátok. Ne érezzen részvétet felettük. Figyelje csak az a kis emberkét. Ott a sarokban. Látja? Látja, hogy hirtelen megáll. A kezei megbénulnak a levegőben. Mozdulatlanul ül. A szája kitátva, a kezei görcsben. Meggémberedtek. A szeme kifordul. Látja? Kifordul. Most kidugja a nyelvét, az orrát felhúzza… Nézze csak! Kifordítja a tenyerét, a száját meg szinte szakadásig kitátja… Tudja, mit csinál? Üvölt. Üvölt, de senki sem hallja… Most jön a legjobb. Ez a kedvencem. Nézze! Látja, felugrik. Felugrik és ámokfutásba kezd. Zúz és szaggat mindent maga körül. A keze, az ujjai remegnek. Tör és zúz mindent. Figyeljen! Már ott is vannak az őrök. Elkapták. Még viaskodik, rúg-kapál, de hiába. Pompás látvány, nemde… Még egy perc és kitört volna. De megragadják és kicibálják. Hát ennyi…
– És mi lesz vele?
– Ugyan, szentimentális barátom, mit érdekli az magát?
– Megölik?
– Miért? Vagy… miért ne? Magát talán mi öltük meg? Tudja mit… Igyon inkább… Nézze barátom, Darwinról hallott ugye? Mindig az életképesebb egyed marad fönn. Ő marad életben. Így van ez az egysejtűektől a rákokon át a csimpánzokig. És az emberekig.
– Hagyjuk ezt. Ez gyilkosság.
– Gyilkosság? Nagy Sándor hadjáratai mik voltak? Óóóó… persze a Nagy Hadvezér… neki mindent szabad… Napóleon mit csinált? Óóóóó… neki mindent szabad… és a Manhattan terv az atombombával? Óóóó. Nekik… Barátom. Ezt a hullát kilökték, de már a helyére is ült a másik. Mert nekik is „mindent szabad”. Legalábbis azt hiszik. Hát ez a ragadozók evolúciója. És mi mindannyian azok vagyunk. De…. ha jól megfigyeli…, az új fickó új székének lábain is van némi repedés… Nos barátom. Mindezek után mi lesz azzal a „bosszúval”.
– Én már nem tudom… Nem is tudom… Azt se tudom már, hogy ki vagy mi vagyok…, vagy voltam.
– Na látja. Erről van szó. Nem tudjuk, hogy kik és mik vagyunk… Örültem a szerencsének!
És akkor Plank kisétált a zárt ablakon. Már azt sem tudta hol van, kicsoda és micsoda. Átmehetett volna a falon vagy az ajtón a lilakörműhöz, de eszébe se jutott. Leszegett fejjel csak ment előre, mintha a Teremtést Ő maga hozta volna létre és rájönne, hogy elcseszte… Átment a tripla ólomüveg-ablakon, ki a szabadba a nagyváros fölé hét emelettel. Nem szólt senkihez. Hét emelet magasságában ez eléggé ostoba ötlet lett volna, hacsak a környékbeli vadgalambok nem érdeklődnek. Ment, ment el a háztól, el a felhőkarcolótól, nem tudta, hová. Nem nézett le, mert gyerekkorától kezdve tériszonya volt, most meg ott lépked a levegőben hét emelet magasságában. A magányban.
*
4.
Végtelen szomorúság lett úrrá rajta. Eltemetkezett emlékeiben és zavaros gondolataiban. Észre sem vette, hogy hol jár éppen. Pedig érdemes vagy érdekes lett volna, hiszen az ember nem mindig sétálgat ilyenkor, ilyen magasban. A várost felettébb érdekesnek találta volna, a sugárutak kígyózó szövetét, a forgalmat, az ember-hangyák áradatát odalent. Plank, a szellem csüggedt magányban lépegetett odafent a felhők magasságában. Életében is érzékeny, mondhatni, gyenge idegzetű ember volt és most, hogy feltámadt, csak romlott ez a rossz szokása. Megtörte találkozni régi munkahelyével, saját magával. Nem volt már hozzá ereje. Fejveszettségében az irodából az ablakon át távozott. Szégyen…
Odalent az utcán kisebb csoport gyülekezett. Felfelé mutogattak, hitetlenkedve. Főleg a fiatalok kísérték élénk érdeklődéssel a légtornász Plankot, drukkolva neki. A tapasztaltabbak viszont nem nézték jó szemmel, hogy valaki fölfelé kilóg a városképből.
– Minek gyalogol az a fickó odafent az égen? – vetette fel a nem kis probléma jelentőségét egy idős hölgy. A kérdés elhangzása után több tucat szempár is távcsőként meredt fölfelé, ahol csakugyan felfedezni véltek némi szokatlan rendellenességet.
– Ez a levegőben jár! – Mondták alant és gyorsan terjedt a hír. Nem rémhír, de hír…. Az is valami. Akadtak persze, mint mindig, szkeptikusok is.
– Ugyan… Nézze! Érzéki csalódás. Érzéki csalódás az egész. Egy ócska trükk.
– Biztosan valami huligán! Dolgozni nem akar, csak ott masírozik a felhők között… Hová lesz a világ?
– Nem… nem… kérem szépen… ez valami egészen más. Talán egy új játék. Egy reklámfogás…
Így aztán a népség egyre nagyobb méreteket öltött és bizony meglehetősen becsmérlő szavakkal illették a felhőjáró Plankot, aki mindenből – szerencsére – semmit se hallott. Úgyhogy úgy döntött, tovább megy. Fent az égen. A keleti városrésztől elindult a nyugatiig, be a pályaudvar felett, a Szent Kristóf templom tornyát elhagyva a szupermarket fölött a Kék harang utcáig. Itt már kicsit elfáradt és leült egy lámpavasra. Megpihent egy kicsit. A rá és köréje telepedő galambokat elhessegette, nem mintha nem szerette volna őket, csak zavarta a hangos turbékolásuk. Így üldögélt hősünk egy kis ideig, egy lámpaoszlopon, szemben a valósággal. Amikor is megjelent a valóság. Szirénázva és élénk kék és piros lámpafényeket kilövellve. Előkerült a mentőautó, a rendfenntartás és a tűzoltóság. Kék, fehér, piros overallba öltözött emberek szaladtak ki a térre.
– Mi történik itt?
– Nézze, ha van szeme! – kiabált egy idős hölgy és felfelé, az égre mutatott.
– Hogy ment oda föl?
– Asszonyom, legyen nyugodt, megoldjuk a problémát. De mégis, hogy mászhatott oda?
– Mit tudom én… talán fogott magának néhány lódarazsat…
– Hogy mit?
„Letéptem ezt a hangaszálat / Már tudhatod, az ősz halott / E földön többé sose látlak Ó…”
Plank itt félbehagyta kedvenc versének dúdolgatását, mert alátekintve elámult, hogy mi készül alatta. Így felegyenesedett teljes szellemi és kísérteti valóságában és lekiáltott a gyülekezetnek.
– Segíthetek?
Ezt hallván a mentősök és tűzoltók kissé megrökönyödve az ajánlattól, visszavonultak tanácskozni. Majd visszatérve, ellent mondást nem tűrő barátságos hangon kiabáltak fölfelé.
– Hé, maga! Másszon le, de gyorsan, vagy mi megyünk fel!
– Minek?
– Hát… hát, hogy lehozzuk onnan.
– Hova?
– Ööööö…. hát ide le.
– De miért?
– Háááát… hogy biztonságban legyen.
– Most is ott vagyok. Nagyobban, mint maguk.
– De hát… elszakadhat a kötél.
– Miféle kötél?
– Hát ugye, amihez rögzítette magát… Ami tartja… Érti, nem?
– Nem.
– Nézze! Maga egy jó embernek látszik, innen lentről legalábbis. Miért kockáztatja az életét?
– A mimet?
– Az életét… Magát szerető család várja otthon, feleség, gyerekek, Ugye? Az öngyilkosság nem old meg semmit. Érti? Kérem jöjjön le, mielőtt leesik. Akár bele is halhat.
– Az meglepne.
– Maga okos embernek tűnik. Miért kockáztatja az életét? Maga férfi! Ne adja fel. Inkább nézzen szembe a problémáival. És jöjjön le, a szentségit!
– Tudja mit? Jöjjön maga föl. Ez meg a maga „problémája”…
– Már hogy én?
– Hát persze… Maga is férfi, nem?
A szócsatának végül a második tűzoltó autó vetett véget. A mentősök tanácstalanul összenéztek, Plank nézőserege viszont alaposan megszaporodott. Viszont megjött a felmentő sereg. Batár nagy autó vágott a tömeg közé, harsogó szirénával és villogó lámpásokkal. A páncélsisakos szakemberek azon nyomban kipenderültek a járműből, hogy ellássák a feladatot. Rögvest karcsú, hosszú létra emelkedett az égnek, közeledve a rendbontó felé. Hiába. Ahogy feljebb ment, Plank is néhány felhővel odébb állt. A tűzoltó parancsnok a kopasz fejének hiányzó hajszálait tépte. Mivel már esteledett, reflektorokat hoztak, hogy megvilágítsák az égben ülő csalót. A helyzet kezdett eldurvulni. Voltak, akik már azt kiabálták: gyújtsák föl! Egy máglyát neki!
Az új csapat egy része szintén felmászott a létrán, de semmire sem jutottak. A létra magasodott, növekedett és kínkeservesen felért az égig,de nem érte el Plankot, aki mindig egy méterrel mosolyogva ült felettük, keresztbe tett lábakkal. Avagy törökülésben, valamely szanaszara-githa eljárás szerint, Buddhaként. A tűzoltó parancsnok elkékült, szegény. A mentősök rohambrigádot szerveztek, csak azt nem tudták, miért. Ez már maga az őrület… Végül – ahogy lenni szokott – a nép gyermeke oldotta meg a problémát. Nem törődve korifeusokkal, szakértőkkel, szakbarbárokkal, egy ifjú, olyan huszonéves előszaladt. Fel a létrán, egyenesen Plank lábaihoz.
– Uram – mondta a fiatal ember. – Legyen szíve. Jöjjön le.
– Minek? – mondta pökhendien Plank
– A kedvemért.
És kinyújtotta jobb kezét Plank irányába. Plank el akarta hessegetni, ám ekkor belenézett a fiú szemébe. Őszinte, baráti szemek. Mintha saját magát látta volna abban az arcban úgy húsz éve. És elgondolkodott. Kicsit talán szégyellte is magát… „Hát ilyen is van?” – gondolta.
És a tömeg, a közönség legnagyobb megdöbbenésére önként levonult a létrán.
Azonnal bilincsbe verték.
*
5.
Plank egy robusztus fehér kőházban nyert elhelyezést. Az épületet park vette körül, fákkal – melyeket egy méterig alulról valami oknál fogva szintén fehérre meszeltek – sétányok kavarogtak benne, derékmagasságú élő sövény futott az utcácskák mindkét oldalán és több helyütt kerti padok szolgáltatták a kényelmet a pihenni vágyó betegek számára.
Ha az idő melegre fordult, Plank gyakran sétált idelent a szabadban. Bár sosem egyedül, néhány ápoló mindig követte. Csak az esték jelentettek némi veszedelmet. Abban a szobában, amelyikben lakott, volt még néhány furán mókás fickó. Például a Lompos Fülű Gideon, aki mielőtt megette volna szeretett hitvesét, mesét mondott neki. Plank nem igazán kedvelte. Főleg a tréfáit nem. Egyszer például a Lomposfülű kiosont az ügyeletes ápolóhoz, elvette annak tartalék ruháját, bekente kutyakakával, a dolgot Plank párnája alá rejtette. Hát nem volt jó vicc.
Röviddel ezek után hősünket átszállították a zárt osztályra.
Az sem lehetetlen, hogy ott kissé tényleg megzavarodott, hála a Lomposfülűnek. Amikor a professzor végül kihallgatta, Plank mindent bevetett, hogy bizonyítsa, tényleg nem őrült. Hanem halott. Hanem kísértet. Egy szellem. Ez tetszett a profnak és már jegyzetelt is. Plank demonstrációként ki és bejárt a falon, eltűnt, majd megjelent, köddé vált majd manifesztálódott, sőt, megsokszorozta önmagát. Mindez a doktor nagy örömére szolgált, bővíthette vele nagydoktori disszertációját. A címe: „A jövő betegsége. Mind para-lények vagyunk? Írta: …”
Összesen négy hónapot töltött az elmegyógyintézetben. Úgy látszik, időközben kigyógyították és elengedték. Vagy csak ő távozott nyugodt szívvel? Mindenesetre az öreg portás, Plank újsütetű jó barátja e szavakkal búcsúzott:
– Végre egy derék ember, aki visszanyerte az eszét. És most már biztos, nem fog ártani senkinek!”
Plank elhatározta, hogy lelövi a miniszterelnököt.
*
Az ünnepélyes, állami fogadtatás délelőtt tíz óra körül történt. Pontosan 9 óra 57 perc 17 másodperckor az égbolton megjelent egy kicsi, fénylő, ezüstös pont, a baráti ország küldöttségének repülőgépe. A díszőrség felsorakozva várt, a zenészek már hangolták instrumentumaikat, amidőn a szép, áramvonalas gép landolt a kifutó pályán. Jókora közönség gyűlt egybe, sokan a ceremónia kedvéért, vagy kivezényelt díszőrség és notabilitások.
A fémkolosszus földet ért, kerekein rohant még egy darabig, majd rákanyarodott a lehajtósávra és megállt. Ekkor a kissé tömzsi, de lelkes karmester beintett és máris felcsendült a protokollnak megfelelő induló.
A repülőgép ajtaja feltárult, két csinos légikisasszony jelent meg benne, a kezükben lévő vörös szőnyeget gyorsan lependerítették a lépcsőn. Amidőn ezt megtették, mosolyogva félreálltak és átadták magukat a kacsintgató fényképező gépek lencséinek. Közben véget ért a nóta, de máris kezdődött egy másik.
Végre megjelent az érkező delegáció vezetője. Az ajtóból teátrálisan integetett, mellé vonult szendén mosolyogva a hitvese is. Most ketten integettek. A fotósok abba is hagyták a légi kísérő hölgyek fotózását, helyettük immár a politikusok voltak az objektívban. Ez ugyan jóval szürkébb és unalmasabb volt, mint a lányok, de végül is ezért jöttek ide.
A két miniszter végül is egymáshoz repült, kézfogás, ölelés, baráti csókok. A hangulat és az időjárás remek volt, néhány ugrató, humoros megjegyzés is elhangzott, majd megindultak a feszesen strázsáló díszőrség előtt. A miniszterek és mindenki más vigyázz állásban meghallgatták saját és a másik ország himnuszát, majd betetőzésként rövid rögtönzött beszédet tartottak a rövid és rögtönzött emelvényen. Szó volt a gyümölcsöző kapcsolatokról, tudományos és energetika, valamint egészségügyi beruházásokról és persze az oldhatatlan törekvésekről, amik a világ békéjét hivatottak előmozdítani.
„Remek célpont” – vigyorgott kéjesen Plank. „Kiváló célpont…” – dünnyögte egyre eszelősebb tekintettel és ijesztő vigyorral a szája szélén. Ekkor a hátáról leakasztotta a csomagot. Ez a saját szeretett, bár kávéfoltos gyapjú háziköntöse volt kék fehér csíkokkal, amit még az első fejezetben lopott magához. Kitekerte a ruhaneműt és elővette fegyverét. Egy Merkel M 211. jelzésű kétcsöves vadászfegyvert távcsővel.
Egy probléma azért volt. Ő állt a leghátrább a közönség mögött. Elindult hát előre.
– Elnézést… Bocsánat uram…De előre engedne… Arrébb mehetnék egy csöppet?
– Minek?
– Onnét jobban lehet célozni.
– Nekem mindegy… Menjen.
– Elnézést, asszonyom, nem cserélnénk helyet? Tudja a puska… meg minden.
– Menjen, ha már annyira akar…
– Köszönöm. Végre elérte az ideális pontot.
– Bocsásson meg uram, de nem húzná le egy kicsit a fejét, amíg célzok? Meg a závárzat, ugye… Köszönöm… Csak ne mozogjanak be. Na… Most!
A fülsiketítő durranás kissé meglepett mindenkit. Különösen az Elnököt, aki belehalt. Holtan rogyott össze. Kitört a pánik.
Plankot azonnal bilincsbe verték és elszállították. Másodszor, mióta meghalt. Érdekes, hogy életében sosem.
*
6.
A 2073-as rab sosem jelentett problémát, sosem ellenkezett. Ami furcsa, hogy szinte boldog volt, hogy rab lehet, hogy most igazán igazságosan alázzák meg. Ami még elképesztőbb, azon meg egyenesen nevetett, hogy fel fogják akasztani. Nem ördögi mosoly volt ez, inkább valami furcsa felsőbbrendű szánalom. És bánat. És együttérzés.
Igen, Plank végre elégedett lehetett magával. Bosszút állt, kisszerű, meggyötört életéért. Persze, sajnálta, amit tett, de legalább megtette…
Mint halálraítélt furcsa módon jó kedvvel súrolta a börtön folyosójának padlóját és takarította a latrinát. Mintha egy másik világban élne…
De boldogsága nem tartott soká. Az ítélet végrehajtása előtt közölték vele, hogy ártatlan és szabadon távozhat. Nem ő volt a merénylő. Az igazit elkapták, sőt beismerő vallomást tett.
Így aztán a 2073-as rabot kiengedték. Mehetett szabadon. Ahova csak akar. De hova?…
Legszívesebben csak úgy leütött volna egy járókelőt ebben a hideg őszi jeges esőben, csak azért, hogy visszakerülhessen. Hogy végre bűnhődhessen… Persze, nem tette meg.
És aztán eltűnt. Örökre.
*
(Ha keresnéd, menj a macskaköves utcákon a sikátorokon át, valamelyik ócska kis söntésbe. Talán ott ül egy sérült lábú kocsmai fa széken, kabátja vizes, kalapja nedves. Kezében talán az utolsó fél decije, amit csak néz meredten. Nem biztos, hogy ő az, de nézz a szemébe. A tekintete előbb higanyos, üveges. Aztán kezd érdeklődést mutatni. És ha a kormos, cigarettafüstös kocsmaasztal fölött meglátsz egy kis őszinte mosolyt, akkor megtaláltad. Ő az.)
*
PLANK
EPILÓGUS
A tenger felől eső közeledett. Rövidesen elmossa a sikátorok aljáról a szikkadt sarat és mocskot.
– Bolond dolgot álmodtam. – mondta Plank feleségéhez fordulva az ágyban. Bolond dolgokat… Ne is kérdezd…
Felkelt, felöltözött, búcsúcsókot adott hitvese homlokára.
– Este jövök…
És rohant le a lépcsőn, a villamoshoz. Irány a CÉG.
A tenger haragos fekete hullámait felkapta a szél. Jótékonyan és szelíden vitte a város fölé. Esni kezdett. A teherautó, ami bekanyarodott jócskán felverte a sarat. Kezdődött a nap. Hajnal volt. Az emberek, mint mindig, apró, kaotikus, mégis rendezett rovarokként szaladgáltak. Metró, autóbusz, villamos. Ki-ki a maga rendje szerint. Nem nehéz itt eltűnni…
Csak a fiatal szerelmesek aludtak még egy kicsit egymás karjában. A meleg takaró alatt.
Megérdemlik a nyugalmat.
*
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Bátrak hídja →
Ványai Fehér József: Így maradtok →
Pálfi Ágnes: Megyek haza* →
