Horváth Anna – Tóth Eszter: Antik dráma kétszeresen új köntösben

♦

Amikor a Radnóti Színház Oidipusz[1] című előadását választottuk elemzésre, még nem sejtettük, hogy mennyi osztályfőnök dönt majd ugyanezen produkció mellett, amely kissé meglepő, tekintve, hogy 2024. március 5 óta képezi az előadás a repertoár részét. Ennek következményeként az előadás a nézőinek jelentős részét középiskolás csoportok tették ki, tanáraik kíséretében, ami már a nézőtér atmoszféráját is meghatározta. Az iskolai kötelezettség és az esti színházlátogatás lazasága egyszerre volt jelen: csipszes zacskók zörgése, folyamatos susmogás kísérte az előadást. Ez a háttérzaj nem pusztán zavaró tényezőként működött, hanem akaratlanul is rávilágított arra, mennyire nehéz ma egy klasszikus tragédia kortárs átiratát egy fiatal, sokszor kényszerből jelenlévő közönséggel valódi párbeszédbe hozni.

Szikszai Rémusz[2] első ógörög drámát feldolgozó rendezése Robert Icke[3] átiratára épül, amely radikálisan helyezi át Szophoklész tragédiáját a jelenbe. Oidipusz ebben az értelmezésben nem király, hanem a választások előtt álló politikus, aki átláthatóságot és tisztaságot ígér. A rendezés egyik legnagyobb erénye, hogy a politikai közeg ellenére nem aktualizál direkt módon: nem keres könnyű áthallásokat, nem mutogat konkrét közéleti szereplőkre, hanem egy általános, kortárs teret hoz létre, amelyben a történet kibontakozhat. Megérezzük, milyen, ha a művészetből perspektiválunk eseményeket!

A klasszikus hármas egység elve megmarad: az események egyetlen este, a választás éjszakáján játszódnak, egy kampányidőszakra bérelt raktárépületből kialakított irodában. A fikciós idő teljes egészében megegyezik a valós idővel, amit egy hátul elhelyezett kijelző folyamatosan jelez, és ehhez kell finom művészi figyelemmel másodpercnyire igazítani a darab végkifejletét! Amikor a számláló eléri a nullát, megérkeznek az eredmények – és ezzel párhuzamosan Oidipusz is eljut saját történetének felismeréséhez. Az igazság feltárulásával a tér fokozatosan kiüresedik: a falakat lebontják, a bútorokat elszállítják, végül csak a csupasz színházi tér marad. Ez a látványos, mégsem öncélú szcenográfiai megoldás erős vizuális metaforája annak, ahogyan a politikai és társadalmi szerepek lehullanak, és a végén két meztelen ember marad egymással szemben, minden védelem és szerep nélkül.

A rendezés középpontjába egyértelműen Oidipusz és Iokaszté kapcsolata kerül. A történet hangsúlya itt kevésbé az elkerülhetetlen sorson, sokkal inkább a feltétel nélküli szereteten van. Kapcsolatuk nem pusztán bűn és végzet kérdése, hanem egy ritka, mindent túlélő érzelmi kötelék, amelyről csak utólag derül ki, milyen áron jöhetett létre. Ez az eltolódás izgalmas, ugyanakkor az átiratból fakadó dramaturgiai problémák is itt válnak leginkább érzékelhetővé.

Robert Icke radikálisan átírja a mitológiai előzményeket, de nem minden következményt gondol végig, ahogy erre Karsai György is felhívja a figyelmet a színházneten 2024 tavaszán publikált kritikájában. Laiosz ebben a változatban harminc éve halott, ami óhatatlanul kérdéseket vet fel: ki irányította addig az országot, milyen politikai berendezkedés működött, és hogyan kerülhetett Oidipusz ilyen közelségbe Iokasztéhoz? A paraszti családban felnővő fiú felemelkedésének története elnagyolt marad, Iszméné teljes kihagyása pedig indokolatlan egyszerűsítésnek hat. Tovább bonyolítja a képet Laiosz pedofil erőszaktevőként való ábrázolása, valamint a Kreón és Antigoné közé sejtetett – később ki nem bontott – szerelmi szál. Ezek az elemek nemcsak dramaturgiailag bizonytalanok, hanem a középiskolás nézők számára is megtévesztőek lehetnek, különösen akkor, ha nem ismerik az eredeti művet.

A fiatal közönség reakciói pontosan jelezték az előadás töréspontjait. A Szfinx-történet erőltetettnek hatott, Polüneikész coming out-ja susmogást váltott ki, a hosszú felismerési jelenetek alatt pedig a feszültség nyers, elsuttogott kommentekben csapódott le. Ugyanakkor éppen ezek azok a témák, amelyek közelebb állnak a mai fiatalok mindennapjaihoz, valódi kapcsolódási pontot teremthetnek számukra. Egy jó magyartanár építően meg fogja ragadni az alkalmat, hogy óráján ezeket is átbeszélje.

A színészi játék az előadás legerősebb pillére. Pál András[4] Oidipusza ideges, állandó mozgásban lévő figura, Kováts Adél[5] Iokasztéja pedig fokozatosan nyílik meg: pörgései és lassú szétesése mögött mélyen sebzett, mégis szeretetre képes ember rajzolódik ki. Kapcsolatukban a testi érintés legalább olyan hangsúlyos, mint a kimondott szó. A visszatérő zenei motívumok és a hosszú csendek – különösen az igazság felismerésekor – valódi drámai teret hoznak létre.

Az erősen kortárs, de klasszikus prózai előadásokra, lírai estekre, társadalmi-közéleti érzékenységre és színészcentrikus, gondolkodó színházi formanyelvre fókuszáló. Radnóti Színház repertoárjában jól illő Oidipusza nem hibátlan előadás: dramaturgiai kérdései és logikai bukfencei viszont termékenyen vitathatók. Egyben bátor, gondolkodásra késztető kísérlet is arra, hogy Robert Icke egyik legfrissebb átdolgozása nyomán hogyan lehet egy klasszikus tragédiát a jelen nyelvén megszólaltatni (egyben elsőként) Magyarországon. A legfrissebb nemzetközi színházi élet fejleményére is érzékeny rendezésen, színrevitelen túl, különösen fontos, hogy nemcsak diákok számára, hanem mindannyiunknál az élmény ne a tapsnál érjen véget, hanem beszélgetés és feldolgozás kövesse – csak így válhat az előadás valódi párbeszéddé a múlt és a jelen között.

Jegyzetek

[1] Az előadás alkotói és közreműködői: Oidipuszt Pál András, Iokasztét Kováts Adél, Kreónt László Zsolt, Meropét Martin Márta, Korint Schneider Zoltán, Likhászt Berényi Nóra Blanka, Tiréziászt Bálint András, Antigonét Major Irma, Eteoklészt Szirony Kornél e.h., Polüneikészt Major Erik, a sofőrt Gazsó György, a gyereket Szikszai Gáspár és Varga Frigyes alakítja, a költöztetők Balogh András, Németh József és Vágány Attila, a dramaturgok Hárs Anna és Szikszai Rémusz, a díszlettervező Zöldy Z. Gergely, a jelmeztervező Szelei Mónika, a media designért és pártarculatért Varga Vince felel, az ügyelő Kónya József, a súgó Farkas Erzsébet, a rendező munkatársa Ari Zsófi, az előadás rendezője pedig Szikszai Rémusz.

[2] Szikszai Rémusz romániai magyar rendező, színész, dramaturg. 1994-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, színész szakon. Az Oidipuszt 2024-ben rendezte meg a Radnóti színházban.

[3] Robert Icke angol rendező és drámaíró. Több antik görög drámát is feldolgozott, mint például az Oreszteia-t. Az Oidipuszt 2018-ban mutatta be Amszterdamban, majd később újra rendezte többek közt a

Brodwayen (2025) és a West Endben (2024). Rendezési koncepciójáról, életútjáról érdekes interjút olvashatunk a programfüzetben. https://www.westendtheatre.com/255608/inthepress/robert-icke-interview-oedipus-timeout/

[4] Pál András 2006-ban végzett a Kaposvári Egyetem színész szakon (ma MATE kaposvári kampusza). 2013 óta a Radnóti színház társulati tagja. Az Oidipusz szerepében nyújtott teljesítményé ért 2024-ban a Színikritikusok díja- legjobb férfi főszereplő kategóriában kapott díjat.

[5] Kováts Adél 1983-ban végzett a Színház és Filmművészeti Egyetem operett-musical színész szakon. 1993 óta a Radnóti Színház társulatának tagja, 2016 óta az igazgatója is.

Felhasznált források