Laczkó Mária: We Together
*
„Egész életünkben csapkodunk a szárnyunkkal, de a szél
dönti el, hogy merre megyünk.”
Julian Barnes
*
Ültem abban a félig üres, koszos, lepusztult angyalföldi kégliben.
Kikapcsoltam a TV-t, mert a napfényes Kaliforniában mindenük megvolt az embereknek, amiről én még álmodni sem mertem.
Aztán visszakapcsoltam, és csatornát váltottam. Éppen befejeződött az Elrabolva 2. Liam Neeson egy tengerparti mólóra telepített cukrászdában valami fagyikehely-szerűséget zabált a családjával. Mindnyájuknak fülig ért a szája. Basszák meg. Hirtelen megértettem az arab terroristákat.
El kéne mennem innen, mielőtt megint baj lesz. Dániát például hideg és tiszta országnak képzeltem. Haha.
*
Hét évvel később – Badsted, Dánia
*
Helga
Hajnali négy körül ordítozásra ébredtem. A Szépek üvöltöztek. Így neveztem el a szomszédban lakó fiatal párt, a magas, szoborszerű fekete nőt és szőke, kék szemű férjét. Micsoda előny, ha valaki igazán jó külsővel rendelkezik! Főszerephez jut a filmekben vagy amerikai elnök lesz belőle. Mi többiek pedig maradunk karakterszínészek vagy elnöki tanácsadók, egyszóval másodhegedűsök.
Monát, a szomszéd fiatalasszonyt könnyen el tudtam képzelni filmsztárnak vagy amerikai elnöknek, a férjét már kevésbé.
A kiabálás megdöbbentett. Négy éve laktunk már egymás mellett, csak egy vékony fal választott el tőlük, de soha nem hallatszott át semmi. Sikerült ugyan megint elaludnom, de az éjszaka hátralevő részében összevissza álmodtam mindenfélét.
Másnap éppen reggeliztem a konyhában, amikor láttam, hogy Mona kilép a lakásukból, és siet a főépület felé, az irodájába. Magas, karcsú alakján hátulról meg sem látszott, hogy hét hónapos terhes.
Nem sokkal később mintha férfizokogást hallottam volna a szomszédból.
Jó viszonyt ápoltam a Szépekkel. A fiatalasszony remekül főzött, és gyakran bekopogtatott egy kis kóstolóval. De ennyi még nem nevezhető baráti kapcsolatnak. Ennek ellenére becsöngettem hozzájuk, és Adam, az ifjú férj kisvártatva ajtót is nyitott. A fejét lesunyta, hogy ne lássam az arcán a sírás nyomait.
– Igen? – kérdezte rekedten.
– Jól van?
– Igen, köszönöm. – A háta mögött beláttam a nappaliba. Egy nyitott bőrönd hevert a díványon, mellette összehajtogatott ruhák.
A feleségével álltam közelebbi kapcsolatban. Tulajdonképpen neki köszönhettem, hogy saját otthonom lett a kastély területén. Amikor Mona lett a We Together Alapítvány iskolaigazgatója, elintézte, hogy renoválják a lepusztult kertészházat a parkban. Két kisebb lakást alakítottak ki benne, az egyik az övék lett, a másik pedig az enyém. Addig a siketek kollégiumában laktam.
Adammal sokkal visszafogottabban, távolságtartóbban érintkeztünk, mint a feleségével. Tulajdonképpen ő maga volt visszafogott, vagy inkább talán gátlásos. Nem értettem, miért. Az ilyen jóképű fickók általában ellenállhatatlannak képzelik magukat, és fenn hordják az orrukat, amióta a világ világ.
Megköszöntem a válaszát, és eljöttem. Nem tehettem mást.
De nyugtalanított az éjszakai cirkusz és a nyitott bőrönd. Csak nem költözik el Adam? Cseppet sem tetszett, hogy esetleg szétrobban egy jónak tűnő házasság. Érdekelt, mi történt, és nemcsak puszta kíváncsiságból. Megkedveltem a szomszédokat.
Hirtelen támadt egy ötletem; Sofia. igen, őt kell megkérdeznem.
*
Ádám
Mindig tudtam, hogy nem vagyok teljesen normális; akkor szerettem bele Monába, amikor összecsináltam magam – és nem átvitt értelemben.
Namíbiában voltunk, és előre figyelmeztettek minket, hogy idő kell, amíg megszokjuk az ottani kaját. És tényleg.
Persze Mona már előtte is tetszett. Azóta, amióta először megpillantottam az önkéntesek tanfolyamán. Nemcsak gyönyörű volt, hanem lenyűgözően komoly és elkötelezett. Nemhogy nevetni, de mosolyogni sem láttam őt soha.
És akkor Namíbiában, ahogy ott álltam összeszart gatyában, kacagni kezdett, egyre hangosabban, hétrét görnyedt, potyogtak a könnyei, és végül lerogyott a földre. Most láttam csak, hogy a fogai is gyönyörűek.
Magas arccsontjával festő vásznára kívánkozott. Oldalnézetből egyetlen, hátradőlő síkot alkotott a profilja az állcsúcsától a homloka tetejéig, csak pici orra és csücsöri szája emelkedett elő. Nem volt alacsonyabb, mint én, kicsivel több, mint 180 cm, karcsú, hosszú lábú, kis mellű. Többször is elképzeltem, ahogy fut az olimpián vagy a világbajnokságon, és nyer.
Nem kellett volna kinevetnie. Az ő gyomra sem bírta az afrikai kosztot. Fekete volt ugyan, de elkorcsosult fekete, aki már Londonban született. Semmiben sem különbözött a többi angol lánytól, kivéve a bőrszínét.
*
Helga
Jóvátehetetlenül megvénültem, de ez egyáltalán nem zavart. Most már lehettem akár csúnya is. Boldogult lánykoromban ezt nem engedhettem meg magamnak. Egyébként hivatalosan még mindig lánynak számítottam, mert soha nem mentem férjhez.
Soha nem is akartam. Természetesen ezt senki sem hitte el; jó szöveg, gondolhatták. A szerencsétlen vénlány.
Pedig a szó bibliai értelmében már rég nem voltam lány. Egészen fiatalon veszítettem el a szüzességemet, lényegében tudományos kíváncsiságból. Előzőleg ugyanis sokat törtem a fejem, mire jó a házasság, mi hasznuk van belőle a nőknek.
A szüleim generációjában még a férfi volt az úr a háznál. Ritkán fordult elő, hogy a családot egy kardos menyecske irányítsa. Feltételezésem szerint ők már lánykorukban kiválasztották a rendelkezésre álló anyagból a megfelelő papucsférjnek valót.
Tizenhárom éves koromban kizárólag azért próbáltam ki a szexet, hogy eldöntsem, érdemes-e emiatt férjhez mennem. Meg sem fordult a fejemben, hogy „bűnben” is lehet élni.
Nem került el a szerelem, és szexben sem szenvedtem hiányt. Mára már csak a felháborodott szomorúság maradt; hát nem képtelenség, hogy a fiatal férfiak nagy része, akik valamikor engem öleltek – és ugyanolyan mohón ölelték magukhoz az életet is –, már nincsenek?
Nem vágytam családra, sőt gyerekre sem. Láttam a barátnőimnél, mekkora istencsapása lehet egy saját ivadék; bömbölnek, hisztiznek, és ha el akarják kápráztatni az anyjukat, színes filctollal firkálják össze a falakat. Értelmes beszélgetésre csak akkor képesek, ha már nagyobbak. De nagyobb gyerekként ott voltak nekem a tanítványaim; az 1960-as évek elejétől tanítottam matematikát a badstedi kastélyban, a Siketek és nagyothallók Intézetében.
Az 1990-es évekre sokat fejlődött a genetika, és egyre csökkent azoknak a csecsemőknek a száma, akik örökletes siketséggel születtek. Egy idő után kevesebb diák érkezett hozzánk, és az önkormányzat összeköltöztette az iskolát meg a kollégiumot a kastély egyik szárnyába, hogy a másikat kiadhassa.
Ez az időszak nagyjából egybeesett a We Together felemelkedésével. A szervezet eleinte csak néhány hippiből állt, akik járták a világot, és segítettek másoknak. Nem pénzzel, mert az nem volt nekik, hanem munkával. Először Indiában szálltak be egy házépítésbe, később eljutottak Afrikába és Dél-Amerikába is. Közben egyre több tagot számláltak, és a 90-es évekre, mire az AIDS elterjedt a világon, már önkénteseket szerveztek Afrikába, hogy felvilágosítsák az ottaniakat a betegség megelőzéséről. Ekkor már alapítványként működtek, és sok helyről kaptak támogatást.
Így kerültek az afrikai munkára jelentkező fiatalok a kastély másik szárnyába.
Nem sok közöm volt hozzájuk. Csak látásból ismertem őket, mert az épület nyugati részébe, ahol ők laktak és tanultak, többé nem tettem be a lábam. Hat hónap után az önkéntesek elutaztak Afrikába, és csak kevesen tértek vissza, hogy oktassák az újabb és újabb jelentkezőket. A tanáraik és igazgatóik sűrűn cserélődtek, csak Monáék érkezésével lett az Alapítványnak állandó igazgatója. Mi tagadás, a megérkezésük után gyakran rajtafelejtettem a szemem Adamon, dacára annak, hogy közeledtem a matuzsálemi korhoz.
Mona csak fél évvel a krimibe illő közös történetünk után kezdett mesélni az életéről. Amikor először meglátta a fiút…
– Egy Brad Pitt volt, na – mondta –, egy igazi Brad Pitt. Még a gyűrött képe is tetszett. Jól állt neki az a sok szarkaláb, anélkül túlságosan lányos lett volna az arca. – Hirtelen elhallgatott, mintha elszégyellte volna magát, hogy így kitárulkozott, és egy kis szünet után gyorsan másról kezdett beszélni. – Képzeld, azt hiszi rólam, hogy okos vagyok!
– De hiszen okos vagy!
– Ugyan – legyintett. – Csak én tudom, hogy mennyit kellett tanulnom a jó eredményekért.
Általánosban még jól érezte magát, szerették a tanárok és a gyerekek is. A barátnői mind a környékről kerültek ki. Amikor az osztályfőnök előjött a farbával, hogy Monának egy elit gimnáziumban kellene továbbtanulnia, az anyja és az apja először nem is értette, mit akar.
De aztán felfogták, és egyáltalán nem tetszett nekik. Nigériából érkeztek Londonba, ahol a Boko Haram garázdálkodott. Mona csak jóval később jött rá, hogy nemcsak rettegtek a szervezettől, hanem hatott is rájuk az agymosás, hogy a lányok ne tanuljanak, csak menjenek férjhez, stb…
Nem tudni, hogy az angliai tanárok véleménye befolyásolta-e őket, vagy egyszerűen csak szerették a lányukat, de végül minden kedvezően alakult. Mona soha nem árulta el a szüleinek, mit köszönhetett az ellenkezésüknek; azt, hogy nem hagyta abba az elit iskolát, és nem somfordált át a jó öreg helyi gimnáziumba, ahol a barátnői tanultak tovább. Nem akarta azt hallgatni, hogy ők megmondták előre. Így aztán összeszorított foggal kitartott.
– Ha elhatároztam valamit – mondta –, azt mindig véghez vittem. Eleinte szörnyű helynek tartottam azt a sulit; én volt az egyetlen fekete az osztályban, és senki sem állt szóba velem. Átnéztek rajtam, mintha üvegből lennék. Tudtam, hogy bennem sokkal több van, mint amennyit feltételeznek rólam, mondtam is nekik – magamban. Nem hiszem, hogy rasszizmusról volt szó; egyszerűen csak mindenki ugyanabból a két-három iskolából érkezett, és ismerték egymást – engem kivéve.
*
Ádám
A tanfolyamon még túl fegyelmezettnek, merevnek és fantáziátlannak találtam Monát, olyasvalakinek, akitől távol áll a vidámság. Miután igazán megismertem, észrevettem, hogy két arca van – ez nem azt jelenti, hogy megjátssza magát, képtelen is lenne rá -, de másképp viselkedik otthon, és másképp, amikor kilép a lakásból. Nevetni csak otthon láttam, holott van humora, ha nem is szelíd, elnéző, inkább feszes, mint egy felajzott íj, amelyből kilőheti szellemességének nyilait.
Amikor Namíbiában úgy hahotázott, hogy seggre esett, rájöttem, hogy teljesen félreismertem, és az volt az a pillanat, amikor menthetetlenül beleszerettem. Nyilvánvaló, hogy valami fordítva van bekötve az agyamban.
És ahogy mondani szokás, a nevetés ragadós. Ahogy néztem a földön ülő Monát, aki még mindig rázkódott és potyogtak a könnyei, éreztem, hogy mosolyra húzódik a szám, aztán én is röhögni kezdtem. Nem számít, gondoltam. Sokkal rosszabb is történt már velem, nem is egyszer. Mégis itt vagyok.
*
Helga
Már jócskán elmúltam hatvan, amikor különös élményben volt részem. Meglátogattam egy régi barátnőmet, aki az unokájára vigyázott. Amikor megérkeztem, a gyerek éppen felháborodva bömbölt, de aztán észrevett engem, és elhallgatott. Kisvártatva teljesen megnyugodott, és belemászott az ölembe.
Hirtelen, mintha lecsapott volna egy villám, megbomlott a tér-idő kontinuum, és Koppenhágában találtam magam, ahol az ifjúságomat töltöttem. Fiatalasszony voltam, és a saját gyerekem ült az ölemben. Fogtam kicsi testét, hallgattam a szuszogását, puha haja csiklandozta az arcomat. És arra vágytam, hogy maradjunk így örökre.
Aztán megszólalt a barátnőm, és a varázslat szertefoszlott. Ismét ott ültem a Badstedben, gyermektelen vén szatyor. Nem értettem, mi ütött belém, vagy inkább nem akartam érteni. De aznap, elalvás előtt, félálomban már tudtam, hogy unokára vágyom, és bármit megadnék érte. Csakhogy ez a vonat már elment. Attól kezdve,
ha kicsi gyereket láttam, úgy elszorult a mellkasom, hogy alig kaptam levegőt.
*
Ádám
A túléléshez szükségem volt valamire, ami életben tartott. Nem is tudom, minek nevezzem. Hiúságnak? Büszkeségnek? Amikor a legszarabbul voltam, arra gondoltam, hogy én mindig mindenkinek kellek, férfinak, nőnek, fiatalnak, öregnek – az egész világnak. Ezt a fajta önbizalmat vesztettem el, amikor visszaestem. És valószínűleg ezért történt, hogy nem is kellettem már mindenkinek.
*
Helga
Tulajdonképpen jól éreztem magam akkor is, amikor még a kollégiumban laktam. Igaz, csak egy kis szobával rendelkeztem, de a gyerekek be-bekopogtak hozzám, annak ellenére, hogy nem is tartoztam a hivatalos nevelőtanárok közé; ketten is laktak az épületben, akiknek ez volt a feladatuk. Szerencsére a tanítványaim többsége azután is meglátogatott, hogy a kertészházba költöztem. Mindig örültem nekik, különösen azt követően, hogy ráébredtem, unokára vágyom. A diákok betöltötték a bennem támadt űrt. De nem eléggé. Nem eléggé.
*
Ádám
Dániában és később Afrikában múlt el lassan-lassan a haragom. Mire újra visszakerültem Badstedbe, mint tanár, Monával már egymáséi lettünk, és boldog voltam, olyan boldog, mint soha azelőtt. A világ fekete-fehérből ismét színessé változott, ahogy a gyerekkori emlékeimben élt.
*
Helga
Sofiával együtt dolgoztunk a Siketek és nagyothallók Intézetében. Kifejezetten kedveltük egymást. Ő volt az egyetlen a kollégáim közül, aki kapcsolatban állt a We Together Alapítvánnyal; Afrika földrajzát és történelmét tanította az önkénteseknek. Közben Monával is összebarátkozott.
Aznap csak 11-től voltak óráim. Felhívtam Sofiát, és rövid idő múlva már mindent értettem.
Adam egész egyszerűen drogos volt. De már évek óta nem élt a szerrel. Tegnap éjszaka viszont visszaesett. Barátnőm szerint Monát az bosszantotta a legjobban, hogy a férje makacsul tagadott.
Előző este Adam diszkóba ment, egyedül, mert a felesége nem szerette az ilyesfajta szórakozást.
Amikor hazaért, egyértelműen drog hatása alatt állt. Mona azonnal felismerte a tüneteket, eleget látott már ilyet Londonban, ahol felnőtt.
Elgondolkodtam. Nekem is volt némi tapasztalatom a kábítószerrel. Istenem, azok a megboldogult hatvanas évek…
Csak ültem a konyhaablakban és töprengtem. Nagyon megkedveltem a Szépeket. Elvarázsolt, ahogy egymásra néztek. Szerelmük csendes volt, nem kavart vihart, csak langyos szellőt. Felmelegedtem tőle. Olyannyira, hogy megpróbáltam ismét átélni a szerelem érzését. Nem sikerült. Emlékeztem rá, de átélni már nem tudtam. Igaz, néha, a legváratlanabb pillanatokban belém villant egy-egy becéző szó, és megjelent maga a férfi is, aki elsuttogta. De ilyenkor sem szerelmet éreztem. Az elmúlást sirattam.
A szomszédból már nem hallatszott át a zokogás, de tudtam, hogy Adam még otthon van, mert láttam volna, ha elmegy.
*
Ádám
Megint csengettek. Megint Helga. Sohasem volt vele semmi bajom, de ami sok az sok. Mi ütött belé? És éppen ma…
*
Helga
Arra a kérdésre, hogy miért lett függő, Adam mindig csak annyit mondott a feleségének, hogy nem tudja.
Amikor megismertem a családját – mesélte Mona –, rögtön láttam, hogy a szülei se nem lumpenek, se nem alkoholisták, és azt is kizártnak tartottam, hogy bántalmazták a gyerekeiket. Az is kiderült, hogy a testvérei közül csak Adam kapott rá a drogra; a családja szerint egyszerűen csak rossz társaságba keveredett. Be kellett érnem ennyivel.
*
Ádám
Nem akarok elmenni innen, nem akarok. Még a szomszéd öreglányt, valamilyen Helgát is bírom. Állandóan diákok kopogtatnak be hozzá, és utána nagy röhögéseket hallok. Mit tudnak ennyit röhögni?
Egyszer zuhogó esőben szaladtunk át a kastélyból a kertészházba Helgával, és úgy lehagyott, mint a huzat. Nyilván nem volt soha láncdohányos, aki már egy kis futástól is köhög és fuldoklik.
Nem ezzel kellene foglalkoznom, hanem a csomagolással. De nem tudok. Egyre csak az anyag jár az eszemben. Otthon ezerszer gyorsabban tüntette el a depressziómat, mint a gyógyszerek.
Amióta eljöttem Pestről, nem jártam pszichiáternél. Nem volt rá szükség. Dániában és később Afrikában felcsillant a normális élet lehetősége. Haha.
A pszichiáterről nem tudott a családom, és ez volt az egyetlen dolog az életemben, amiről nem beszéltem Monának sem. És most már nem is fogok.
*
Helga
Mona a szülei afrikai éttermében nőtt fel, London déli részén, Croydonban.
Szerette a vendéglőt, szerette, hogy ott lehet. Mindenféle náció járt hozzájuk, feketék, fehérek, sárgák, és a kislányban egy idő után csillapíthatatlan vágy támadt, hogy jobban megismerje őket. Világot akart látni, a saját hazájukban akart találkozni ezekkel az emberekkel. Nemcsak bizonyítási vágyból járt az elit gimnáziumba. Be akart kerülni egy jó egyetemre, és aztán egy olyan állásba, amely lehetővé teszi, hogy utazhasson.
– Tudtam, hogy sikerülni fog – jelentette ki Mona -, mert elhatároztam.
Az egyetemen halasztott egy évet, hogy a We Together önkénteseként segíthessen az afrikaiaknak, és ez feladat annyira beszippantotta, hogy folytatni akarta, egy életen át.
Biztos volt benne, hogy tökéletesen uralja a sorsát egészen a haláláig, és ebben senki sem gátolhatja meg. Úgy haladt előre az életben, mint egy tank, nem nézett se jobbra, se balra, és csak akkor ébredt rá, hogy sorsunkat mások is befolyásolhatják, amikor azon a bizonyos estén egy drogos Adam tért haza.
*
Ádám
A második alkalommal Helga úgy állt az ajtóban felemelt mutatóujjal, mint egy nadrágos, pici, ősz hajú Miss Marple, gyapjúsálak és pamutgombolyagok nélkül. Arról faggatózott, hogy mi volt a diszkóban előző este. Annyira meglepődtem, hogy tiltakozás helyett engedelmesen válaszoltam: semmi különös, táncoltam valakivel, aztán beszélgettünk a bárpultnál, és később csatlakozott hozzánk a lány pasija is. Emiatt aggódtam kissé, de a srác barátságosan viselkedett, és békésen iszogattunk hármasban.
Helga töprengett egy darabig, aztán kijelentette: több évtizedes pedagógusi tapasztalatai alapján biztos benne, hogy nem hazudok, és valóban nem szedtem be semmit.
– Köszönöm – feleltem, és meghajoltam.
Miss Marple ismét felemelte a mutatóujját:
– Csak ne gúnyolódjon, fiatalember! Itt most a házasságáról van szó. Nézze, ha semmire sem emlékszik abból, ami a közös italozás után történt, sőt még azt sem tudja, hogy jutott haza, akkor egész egyszerűen diszkódrogot tettek az italába. Nyilván az újdonsült ismerősei.
Egy regényben ilyenkor a főszereplő elkapja a tetteseket. Mi csak a rendőrségen tettünk feljelentést. Azóta is várjuk, hogy igazságot szolgáltassanak.
*
Helga
Azok után, ami történt, Adammel is közelebb kerültünk egymáshoz. Hozzám kopogott be azon az éjszakán, amikor a feleségének elfolyt a magzatvize, és én hívtam ki a mentőket.
Reggelre megszületett a kisbaba, másfél hónappal korábban. Adam kivett két hét szabadságot, de tovább nem maradhatott otthon, mert az Alapítványnál kevés volt a tanár.
Igen rövid megfontolás után úgy döntöttem, hogy nyolcvannégy évesen már nem kell feltétlenül dolgoznom.
Szerencsére azonnal találtak valakit a helyemre. És abban a kiváltságban részesültem, hogy a siketnéma oktatásban eltöltött több évtizedes munkám jutalmául megtarthattam a lakásomat. Őszintén szólva számítottam is valami ilyesmire.
Ezután minden nap órákat töltöttem a szomszédban; felvettem a babát, ringattam, hintáztattam, puszilgattam, sétáltattam, énekeltem neki, csiklandoztam és nevettünk, szétköpködtük az ennivalót, és értelmetlen szótagokat gagyogtunk egymásnak ordítva.
Hát így lett nekem végül mégis unokám. És még család is járt mellé.
We Together.
*
Laczkó Mária a 2025-ös Cédrus-pályázat nívódíjas szerzője
*
Ezek is érdekelhetik!
Rácz Mihály: A tékozló fiú →
Szappanos Gábor: Útikönyvecske az élet útvesztőjébe (Füves könyv, részletek*) →
Rév Tamás: Sistereg, párolog →
