Rácz Mihály: A botcsinálta zenész énképe

Ritkán, de előkerülnek régi lemezek is. Mármint gyakran.

Nem is tudom, de fájdalmasan hiányzik, ami életem temetőjében pihen, máskor szörnyű teher a múltamhoz kötő összes pillanat. És emlékezni sem akarok. Talán most sem. Később eszembe jut, hogy úgysem látom át, ami belém roskadt, ezért összeszedetten magamra szólok. Persze csak vállvonogatva. És olvasom tovább.

De mit? Életem tervét? Ugyan.

Még ma is intenzíven keresem a zenék közelségét, muzsika szól a fejemben, dallamvázak, ritmustörések, zúgó drone-ok, mellkasomon dobolok jártamban-keltemben. A tenyeremet is használom ehhez a kényes és felettébb élvezetes művelethez, de nem fejezem be soha egyetlen ötletemet sem. Az elején még abbahagytam, amikor a villamoson odanéztek, de ez is elmúlt. Már nem számít, ha bolondnak tűnök, előfordul, hogy visszanézek, no, nem hosszasan, nem akarok megzavarni senkit, csak úgy egyszerűen, flegmán, miközben megy tovább a ritmus.

Ha ülök a metrón, még jobb, akkor a két térdemen ügyködök, néha felmegyek a combomra, vagy inkább a lábszáram külső peremét csapkodom, jó hangot ad. Esetleg a néptánc jó energia levezetés lett volna kölyökként. Szóval vagy a fülhallgatóról szól valami muzsika, vagy nem, mindegy is, mindkét verzió működőképes. Persze, amikor be van dugva, az könnyebb a többieknek, betudják a hangos zene bűvöletének. Amikor azonban segédeszköztelenül klopfolom a ritmust – kitartóan, mintha egyes-egyedül lennék széles-e világon –, akkor az már zavar az erőben. A világ rendje megbomlik, persze csak apró a megfoszlás, kispályás játék. De ne rohanjunk nagyon, nem játszom megúszásra, lássuk, miről van szó, mert az a zene a fülemben nem túl hangos, és elszállva sem vagyok, sem beütve, mindvégig teljes nappali tudatosságú a jelenem a történetben.

Akkor mi végre? Évekkel ezelőtt tisztáztam: nem bírok öregedni. Mit öregedni, korosodni, megereszkedni, térdfájni, kásásodó hangon óbégatni, tükörbe nézni, igen, főleg tükörbe nézni. Az maga a jól megérdemelt sokk. Pár éve rosszabb volt, akkor még az apokalipszis lovasait deliráltam, egyetlen óvatlan pillanat kiütött fél napra, néha másnapig. Azóta félelmeimből néhány eloszlott, vagy csak elkopott valamikor az élük. Állandó cserébe a jelenléte valamiféle tompa, elnyomott ingerültségnek. Vagy nem is elnyomottnak, kibukik az serényen, főleg, amikor érzékeli a benntartási szándékot.

Legrosszabb este, amikor otthon pereg le minden tartásom. A családom ezt – jogosan – szóvá teszi. Nyilván azzal védekezem, valahol nekem is ki kell engednem. Ez azonban szánalmas életvezetési képlet, én magam sem hiszem el. Miért érdemelnének kevesebbet, nem-törődést, alig-kedvességet, türelmetlenséget, bármiből is fanyarabbat. Na jó-jó, ez meg semmi más, mint az önsajnálat egyre kifinomultabb csapdája, az egoizmus egyik főcsapása. Nem csak tudok róla, hogy ez megy folyton, de még lakályos is. Ha időegységnyi kimarad belőle, akkor máris igyekszem magamra rántani ezt az utálatos, jól ismert, kényelmesre hordott lelki zakót.

Legújabb perverzióm, ha észlelem az önsajnálatot visszakúszni, nem engedem rögtön, visszatartom, mintegy eltartom magamtól, pont úgy, mintha egy kabátot lógatnék a grabancánál. De nem is kabát, inkább olyan, mint egy lárva, van egy kis saját létezése, satnya élete. Szóval fogom ezt a ronda, petyhüdt lényt és nem engedem, hogy rám tekeredjen, beburkoljon förtelmes, de elnyugtató lényével, és figyelek. Figyelem mindkettőnket. Elsőre egy pillanatig bírtam csak távol tartani, huszadjára már egy-két percig, sokadjára egyszer addig jutottam, hogy valahol rajtam kívül kimúlt. Vinnyogva, könyörögve, megsemmisülten és szemrehányóan beszél hozzám ez az önsajnálat ruha, de kimúlik, ha elég erős vagyok. Mert nagyon erősnek kell lenni, a létező legerősebbnek, ugyanis csak látszatra elesett és szerencsétlen, éppúgy, mint az összes többi önáltatás. És ez a lény csak egy a bennem tekergő számtalanból. Mivel azonban korai még az a buddhaság, legtöbbjük biztonságban van, nyugodtan élősködhet öregedő és puhány lelkemen.

Szóval nem bírok öregedni. Saját korosztályomra idegenként tekintek. Legtöbbjük ráadásul felnőtt. Olyan felnőtt, amilyen én sosem leszek. Egyrészt, mert nem akarok, másrészt, és ez a valódi ok, az akaratomnál erősebb ok: nem is tudok. Úgy bámulok meg, és csókolomozok le nálamnál évekkel fiatalabbakat, hogy fel sem tűnik. Feleségem meg-megújuló perverziója, hogy a kerületben csatangolva néha rámutat bevásárlószatyrokat cipelő éltes asszonyságokra, majd mosolyogva közli, hogy évfolyamtársa volt a gimiben, vagy éppenséggel alatta járt egy-két évvel.

Ott tartottam, hogy nem bírok öregedni, de most már tényleg utoljára hozom fel. Nem vagyok túlzottan nyalkafajta, mondjuk ki nyugodtan: nincs bennem semmi arisztokrata, korábban fodrászhoz is csak fél-, háromnegyed-, esetleg évente mentem, amikorra már torzonborz lett a pajeszom is, és csináltattam egy belvárosi szalonban valami britpop sérót, majd elégedetten figyeltem magam a tükröződő felületeken, hogy lám, hány évet is fiatalodtam. Kiegyenesedtem, járásomon igazítottam, hasamat behúztam, nyakamat úgy tartottam, hogy a megereszkedés kevésbé legyen szembetűnő. Jól megnéztem a kiscsajokat – rosszul is viseltem, ha nem néztek vissza –, de még inkább meggusztáltam a harmincas-negyveneseket. No, igen, egy belevaló negyvenes, aki jónőségének teljes pompájával és tudatával vonult el az ember mellett, és még belefért egy átható, enyhén lejtett pillantás. És volt még feljebb is: ha netán úgy csillant a szeme! Az ilyen pillanatokat követően olykor eszembe jutott önsorsrontásként, bizony ez sem más, mint egy másik nyomorult ego-ruha, amit jó lenne már úgyszintén lefejteni, megfontolt nyugalommal magamtól eltartani, amíg borzasztó haláltusával, könyörögve, vissza-visszakúszva, egyre zsugorodva ki nem múlik. Ez a kimúlás história elfér egy mondatban, pedig néha évekig eltart. Vagy élethosszig.

Az előbbi múlt idő tán hibának tetszhet, de csak azért nem az, mert a negyvenesek azt csinálnak és úgy manapság, ahogyan jólesik nekik, ami éppen trendi, ami belefér a jelenkor politikai hangvételébe, mivel újabban fodrász barátnőnk házhoz jön. Ilyenkor kávézgatva ráérünk, semmi britpopséró, csak kényelmes és nyárias rövidség évszaktól függetlenül, a tükröződő felületek rég nem fontosak, a nők pedig úgysem vesznek már észre.

A másik, amit nem bírok elengedni, az a zene. Sokféle zenék mérték nélküli fogyasztása. Ugyan az ifjú britpop és alter titánok már rég nem izgatnak, és a rocklapokat sem veszem, mégis úgy tűnik, mindenről tudnom kell legalább érintőlegesen, a kortárs elektronikus kísérletektől a minden rendű és rangú dalszerzőkig, a nyugat-afrikai bluestól a skandináv gitáros nyáladzásig. Egyrészt végtelenül és megmásíthatatlanul sznob vagyok. Ami érdekel és elnyeri úri tetszésem, arról azt terjesztem, hogy titkos csoda, a megváltás, a mindent magába foglaló kánaán. Minden mást, sőt minden egyéb véleményt valójában lenézek – még akkor is, ha ezt a lenézést magát egyre jobban utálom. No lám, egy újabb ruha, amit magamtól eltarthatok, amikor eljön az ideje. Néha már leszakítom magamról, kicsit megszemlélem, már ha azt a pár másodperces kínlódást megszemlélésnek nevezhetem.

Ide szintén rakhattam volna múlt időt, mivel ez a kínos, idétlen, mű-arisztokratikus kiválasztottság tudat is múlóban. A nyolcvanas-kilencvenes évek aranykorában a miskolci Ápolók zenekar énekelte meg találóan: „Én már láttam, hála Istennek, hogy ropják az álistenek”.

Persze zenei-kulturális sznobságom végleges kinyírásával létfontosságú szervek is sérülnének. Másrészt a helyzet ennél is rosszabb. Olyan mennyiségben merek a kondérból, ami bruttó pofátlanság, mivel heti százasával úgyis képtelenség lemezeket meghallgatni. Azaz fájlokat. Pedig régi vágásúnak szeretem becézni magam, korábban eredetiben kellett minden: kazettán, bakeliten, CD-n, de az meg ugye nem megy ilyen mértékben, marad tehát a streaming és a letöltés. Az újak mellett főleg a régi kedvencek. Egyre nehezebb lépést tartani.

Vannak szorgalmas fickók, akik összerakják a teljes diszkográfiákat, könnyítésképpen. Nézem minap a Virgin Prunest, régi dark wave kedvencemet egy letöltő oldalon, a sor- és koncert albumokat, az utódzenekar lemezeit, a szólóalbumokat és egyéb nyalánkságokat valaki szépen külön mappákba rendezte, mintha csak magam csináltam volna. Mert így szeretem én is, jól átláthatóan, mindent a helyére pakolva. Amíg egyetlen lemezem volt tőlük – természetesen bakeliten –, addig számtalanszor pörgött, most, hogy leszedtem mindenestül, nem hallgatom.

Réges-rég, amikor reggel kinyitottam a szemem, első dolgom volt zenét bömböltetni. Hair & Skin Trading Companyt reggeliztem, Scratch Acidet, vagy Coilt, esetleg lazításnak Hawkwindot, amiket a többség messze elkerül, vagy legfeljebb este rak be. De én kezdetektől telhetetlen vagyok. Reggeli után esetleg a zenéimről írogattam, vagy jött Hideg Roncs duóm másik fele, Broci, és muzsikáltunk. Hosszú, minimalista zajtengerben úsztunk a nappaliban két basszussal, mert ezt igen jóízű volt csinálni. Működött a kémia, akár húsz percig is építgetett hangorkánjaink ugyanazon pillanatában éreztük a flowt tetőzni. Amikor meg a várost róttam, fülesből harsogott valami kies zajzene. Apró fülkalapácsaim hiába rettegtek, könyörgésük nem hatott meg. Később erről hosszú évekre leszoktam, amint feltűnt, hogy komolyan megviseli az egészségemet. Furán kezdtem járni, meg-meginogva. Pedig akkortájt még szerettem, ha néha elvész a biztos pont, de ezt sokalltam. Aztán került a zsebembe mobil, majd egy másik, és a harmadik már bőséges tárhellyel bírt, így nonstop bömbölt valami. Többségüket manapság nem is bírom meghallgatni. Nemrég például belefutottam az O Yuki Conjugate két utolsó albumába, és bizony túl sötét vizekre eveztem közben, pedig ambient alapvetés és napi táplálék volt valahány éve, főleg az Undercurrents In Dark Water, gyönyörű melankolikus borítója fölött is nagyokat álmodtam. Mielőtt eluntam volna, mint minden egyebet.

Valamiért szerencsés vagyok, rendre olyan muzsikustársakat találok, akik eltűrik, hogy nem konyítok a zenéléshez. Van ebben valami lenyűgöző, régebben szégyelltem kicsit, de inkább hagytam kiszáradni a szégyent, mintsem tanuljak, mégis folyamatosan gyártom a nagylemeznyi adagokat. Némi velem született tehetséggel és pár évtizednyi rutinnal gyakorlatilag igen sok minden megoldható. A Hideg Ronccsal, ami húsz év után lett újra aktuális, több kazettánk megjelent szerte a művelt világban, meg egy kislemez a Drone nevű ambient lemezkiadónál. Kevesen tudják, és nyilván keveseket is izgat fel, hogy a kultikus animáció sorozataival (például a Simpson családdal és a Fecsegő tipegőkkel) befutott Csupó Gábor működtetett anno egy független lemezkiadót is kísérletezőbb zenékre specializálódva. Adott ki például lemezt a legendás Controlled Bleeding nevű ipari bandától, meg Holger Czukaytól a Canből, a német kraut-rock egyik legendájától, valamint, hogy illusztris körbe sorolódjunk: a mi Hyro fedőnevű CD-nket, ami az enigmatikus Sizen Sineido címet kapta. Azóta is azzal heccelem a jónépet: Hollywoodban jelent meg lemezünk. Ezzel az albummal mondjuk nem volt sok pluszdolgunk, Gayan Uttejak néven muzsikáló zenészbarátunk szőtte bele zajongásainkat saját, jól kiérlelt muzsikájába. Bónuszként rákerült egy eredeti Hideg Roncs felvétel is, a Ghanim, ami az Ezeregyéjszaka meséi közül a hason címűre íródott, és tizennyolc percen át boldogítja a pszichedelikus zajzenék szerelmeseit. Reményeink szerint a nagyszámok törvénye alapján lakják széles e világot efféle ízlésű polgárok is. Ritmusalapként egy indiai tánclemezről mintáztunk be hozzá dobszekvenciát. Rajtunk kívül Wahorn András, a Bp Service, Hortobágyi, és az Anima Sound System bír hollywoodi megjelenéssel, bár annyira átalakultak azóta a zenefogyasztási trendek, hogy manapság vélhetően nevetséges ilyesmivel dicsekedni. Már a Hideg Roncs és a Hyro is ott virít a zenemegosztókon, persze a kattintásokat látva ez a nagyszerű lehetőség nem túl sokakat érdekel.

Valójában producer szerettem volna lenni, kérve vagy kéretlenül megmondani a bandáknak, hogy mitől lesz jó a lemezük. E híján be kellett érnem azzal, hogy amelyik Fonós kiadású lemezeken dolgoztam, ráírattam a grafikussal a borítók hátoldalára a technikai adatok közé: kiadvány menedzser Rácz Mihály. Azzal indokoltam, hogy ez az én ajánlólevelem a jövőbe.

Üzenet a jövőbe. Hát igen, ez a valódi időutazás. És a producerkedés mellett filmes sem lettem, pedig próbálkoztam. Egyszer a Balázs Béla Stúdióba jelentkeztem szervezői munkára, valamint kísérleti filmötleteket írtam. Kiadtam egy Új kutya című füzetben a legjobbnak gondolt verseim és novelláim társaságában. Nagy része olvashatatlan, borítsa elhallgatás és homály.

Filmes pályafutásom hozadékaként egyszer forgattam Super 8-ra, három perc az egész, pont egy tekercsnyi. Ennyi nyersanyagom volt mindössze, ezért belső vágást alkalmaztam. Egyszerű és működőképes eljárás, mondjuk az is szükséges hozzá, hogy ne legyen tétje, és nem árt némi ritmusérzék sem. A rövidfilm jól sikerült, bár csak egyszer láttam: elkészülte után tíz perccel, addig tartott a vetítőt beüzemelni. Odaadtam Bihari Balázsnak, pár évente javíthatatlanul megújulásra kész zenészbarátomnak, aki a NeoDADEaSt nevű dadaista kísérleti popzenekara egyik klipjéhez, a Pepsi érzéshez használt fel belőle pár részletet, aztán vagy elhagyta a tekercset, vagy nem. Pedig megnézném, bár lehet, hogy unnám fél perc után. De nem baj, elraknám további húsz évre, hátha addigra a könnyes nosztalgia felhúzza a minőségét. Újabb üzenet lenne a jövőbe.

Erről jut eszembe: mi van, ha a jövő már megtörtént? Ha tényleg az van, hogy Istennek az egész egyben megvan. Ha a teremtés pillanatában már a vége is megvolt, azaz megvolt az egész egyben. A bölcsek azt mondják, Istennél nincs idő, az egész teremtés elejétől a végéig kevesebb számára, mint egy pillanat.

Nézzük csak: Isten mindenben és mindenkiben benne van – ugyebár ezt is mondják a bölcsek –, akkor egészen pontosan tudnia kell, milyen volt végigcsinálni ezt az emberi léptékkel temérdek évet, tehát tényleg nem számít, hogy mi van az idővel. Ugyanis, ha Isten végigéli velem együtt az életemet, akkor nincs múlt, nincs jövő, csakis a végtelen jelen. Az tehát a kérdés, mit kell tennem, hogy én is pont ugyanúgy ezt a mámorító, végtelen jelent éljem át, mint a velem együtt bennem lakozó isteni. Mi van akkor, ha a kérdéseimre már válaszolt? Ha nem is sejtem, hogy folyton válaszol? Eleve: a folyamatos jelenben én sem a múltban kerestem és kérdezgettem, az csak valami időjátékos visszhang. Ha valódi a faggatózás és a kutakodás, akkor az a múlhatatlan jelen része, és így nyilván a nyüzsgésemre adott válasz is. Ezért a kérdés is inkább ez: hogyan lehet észlelni egy soha nem múló választ?

De várjunk csak, mivel sosem apad ki bennem a nyughatatlanság forrása: mi van, ha Isten játékos kedve is az örök jelenben zeng, és én csak azt a részét tapasztalom majd meg, amit sikerül kicsit közelebbről szemlélnem? És ha mondjuk egy ponton azt találta ki, hogy elfeledkezik magáról egy kicsit? Azt játssza, hogy elfeledkezik magáról, mint Istenről, és ő most valami más, mondjuk ember. Isten embernek álmodja magát játszásiból. De csak egy pillanatig. Ám egy pillanat, mint láttuk, Istennél tovább tarthat, mint az egész teremtés. Lehetséges-e ebben az esetben, hogy az ember ráébredjen arra, hogy valójában az ember Isten maga, aki emberest játszik? Felébredhető állapot ez? Mindkét válasz lehetséges, mert Isten, ha nem a felébredést akarja játék közben, akkor az nem is történhet meg. Mivel azonban Isten akarata teljes, számára bármi lehetséges, ezért a felébredés is.

Azt hiszem azonban, a válasz nem egy egyszerű igen/nem ebben a roppant fontos kérdésben, hanem az, hogy Isten legfontosabb tulajdonsága nem az akarata, hanem a szabadság végtelen szeretete. Tehát bármikor felébredhet játék közben.

Persze már rég nem a belőlem kisajtolható tapasztalásban utazunk, annak a mennyisége, minősége és fontossága valószínűsíthetően igen csekély lehet isteni mértékkel, bármennyire meghatározó is számomra. Ha pedig mégis számít, az a boldogító bónusz.