Noth Zsuzsánna: Záróakkord
Menetrendszerűen fél hatkor indul be benne az addig mélyen szunnyadó kapucsínó- kotyvasztó robot.
Javában töpped rajtunk az éj sötétje, felkattintja a nagyvillanyt, kipattintja a mágneses kredencajtót, kirántja a nyeles kisfazekat, vizet csurrant bele, rácsúsztatja a villanyplatnira. Serceg az edény vizes alja, durrogva pukkannak szét az alászorult vízcseppek.
Krákog, köhög, csuklik tátott szájjal. Hukk. Itt vagyok!, kiáltja kihívóan incselkedve, mintha számháborút játszanánk, és valaki lesben várna a ragyogó pillanatra, hogy a számát leolvashassa. Nyöszörög, nyöszörgeti nyersbőr papucsát.
Jajgat. Csorgatja a felforrt vizet a bögréjébe, zörgeti a kapucsínós zacskót. Leereszkedik az ágya szélére, harangozva kavar percekig. Szörcsögve hörpöl, nyögve nyeldekel.
Nem rezzenek. Szemem pilláját se. Kíváncsi vagyok, hova ez a fene nagy igyekvés, mintha kolompszóra kattogva, zakatolva elindult volna a szövőgépe. Mit fog csinálni, ha elkészül? Innentől este kilencig temérdek sok a szabad óra.
Egyelőre úgy tűnik, ennek a csörömpöléssel kísért csuklásnak és jajveszékelésnek sosem lesz vége.
Kibányássza a mélyhűtőből a jégszilánkosra fagyasztott, kéttenyérnyi széles, négyujjnyi vastag, húsos szalonnát. Oldalára állítja és nyögdécselve próbálja szeletekre hasogatni, miközben sziszegve szidja a háztulajdonos körmeit, amiért volt pofája ilyen bot kést tenni a kredencbe. Kitartó küzdelem árán szeletekre hasogatja a csúszkálások közben félig-meddig felengedett zsírtömböt. Belesuttyantva a böhöm nagy serpenyőbe, egyszerre mind a négyet elkezdi sütni.
Émelyítő kan disznószag lengi körbe az ágyamat, ahol (szerinte) én alszom. Loccsant rá egy kis vizet, mondja is hangosan: nehogy odakapjon. Lefödi, úgy abárolja, tudósít minden mozzanatról.
Eszem megáll! Sötét hajnalban, a kapucsínó után közvetlenül négy szelet sültszalonnával kezdi a napot? Kiadós reggeli, de hogy fogja ezt túlélni?
Csuklás, krákogás, szalonnasercegés… Közben kétszer átszámolja az aprópénzét. Végképp nem értem, ez utóbbi miért halaszthatatlan?
Kenyeret szel, katonáz, bekanalazza azt a doboz híg, hártyás tetejű, túrórögökkel dúsított valamit, amit este vajnak hittünk és megvettük. Aztán egy nagy fürt sötétvörös szőlőt hámoz meg szemenként kisbicskával, és egy virágos porcelántányérra sorakoztatja a verejtéket gyöngyöző, pőre szemeket.
Látszatra még mindig nem rezzen szemem pillája se, ami alól kíváncsian lesem.
A szomszédok mentenek ki tetszhalott állapotomból, kiülnek a teraszukra és onnan átkiabálgatva kérdezgetik. Részleges műsorváltás következik. Ki mit szeret főzni, enni. Az egyik fekete hajú asszonysághoz egy vidéki szeretetotthon folyosói tartoznak, a barátnőjéhez az első emeleti szobák rendben tartása, hencegik elégedetten. Elmondásuk szerint megbecsülik őket. Szóban és anyagiakban is. Lám telik erre az utószezoni nyaralásra is. Visszhangzik az egész ház. Minden mondatukat cifra iniciáléként kanyarodó anyja picsája nyitja és apja retkes fasza zárja. Egészen addig, míg a szomszédasszonyok közül az idősebbik a zacskós levestől hasmarsot kap.
Mire összekészülődöm a partra vonuláshoz; darazsas strandszatyor, zsiráfmintás fürdőruhám tetejére halas strandkendő tekerve, addigra a szobatársnőm már a kockalevesét szürcsöli, nyeldekli csámcsogva, majd hosszan csuklik. Jaj, jaj, jaj, de fáj a derekam, nyöszörgi. Eszek, zabálok, egész nap, hogy tudjak szarni, mégse megyek vécére, panaszolja, hogy zeng az egész apartman-ház, miközben el-elrohangál durrogtatni vagy rotyogtatni, fürdőszobaajtót félig-meddig nyitva hagyva.
Ülök az ágyam szélén, bűzlik az egész szoba. Szarás kipipálva.
Újra kimegy a teraszra újdonsült barátnőihez. Tyúkszemek és szemölcsök vannak éppen terítéken. Azt ecsetelgetik, hogy hol sósavat csepegtetnek rá, hol penge hegyével próbálják a tövét kipiszkálni. Szóba kerül még az orbánc és a lábszárfekély, ami természetesen az előbbiekkel ellentétben nekik nincsen, aztán az aranyérből átcsapnak a ki hány száz gramm aranyat halmozott fel és aggatott magára az elmúlt évtizedekben. Pöcögtetik fülbevalójukat, villogtatják a nap sugaraiban gyűrűik ékkövét, rázzák a nyakukba akasztott láncokat. Nekem is volt százötven grammos láncom, henceg az én szobatársnőm. Három szálból sodrott vastag aranylánc, csak egy csibész letépte a piacon a nyakamról. Azóta hordok rezet, aztán egy hirtelen huszárvágással átcsap a szextévében látottakra. Éjjel kettő után, harsogja, van, hogy hárman egyszerre, órák hosszat tosznak. El nem tudja képzelni, hogy hogyan bírják annyi ideig. Sokan leélnek egy hosszú életet, neki is volt az első férje után, már nem is tudja, hogy kettő vagy három férje, még sincs fogalma róla, hogy mi az a gyönyör, amin évtizedek óta csámcsognak az újságokban. Az első egy nagydarab csendőr volt. Addig –addig járt a házunkba ellenőrizni, ólálkodott körülöttünk, míg odaállt az apám elé. Aszongya, megkérem a lánya kezét. Erre apám, hogy azt nem lehet, hiszen még gyerek. Mondta, hozok engedélyt a hatóságtól. Hogy hogyan szerezte meg, nem tudom, de hozta a papírt, hozzá kellett menni. Úgy jöttünk ki a templomból, hogy ő jobbra indult, én pedig iszkoltam balra haza. Egy porcikám se kívánta. De ő addig-addig járt a nyakunkra, míg egyszer bekerített. Tizenöt éves voltam, és már jött is a gyerek, a csendőr pedig, hogy megnézi. Nem engedtem, anyám ugrott közénk, hogy távol tartsa tőlem, erre fölkapott az asztalról egy konyhakést. Én meg anyám elé ugrottam, hogy megvédjem, így engem szúrt mellbe. A szívemet nem találta el – hadarja még így 65 év távlatából is az erős felindultságában durva érces hangon kiabálva – így életben maradtam. Hónapokig feküdtem a kórházban. Anyám gondozta a kislányt. Mire kiengedtek, őt börtönbe csukták. Két évet ült. Mire kiszabadult, én újra férjhez mentem egy jómódú üvegeshez. Nagyon jól éltünk, sokat utaztunk, bálokba jártunk, egészen addig…
Huszonnégy óra leforgása alatt zsírjára fagyasztottam az amúgy sem olvatagnak ígérkező szobatársnői kapcsolatunkat. Nem ütöttem bele az orromat a mit főz, mit eszik, mit tesz, mit vesz dolgaiba. Azzal, hogy előreengedtem ágyat választani, a szekrénybe bepakolni, fürdeni, és a rezsón főzni, élhetett ugyanúgy tovább, mintha el sem utazott volna. Hihette, hogy az alárendeltséget választottam, mégsem engedtem olyan közel magamhoz, hogy elkezdjen utasítgatni.
Félnaphosszakat kussoltam az ágyamon kuksolva. Cseppet sem esett nehezemre, mert otthon is ilyen visszavonulásokban szoktam a továbbéléshez energiát gyűjteni.
Amíg ő a konyharészben a reggeli, ebéd és vacsora szecskázásával szöszmötölt, olvastam, fejtettem és a dupla ágy üres oldalára terített jegyzetlapjaimon szaporítottam stikában a szót, főleg a tőle és a szomszédos szobák kotkodái által a teraszon elkáráltakat. Szívesen mászkáltam volna egyedül, akár a tengerparton, akár a faluban, de a közös szobakulcs miatt ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak. Egészen addig gunnyasztottam az ágyam szélén, amíg Jutka barátnőm ránk nem nyitotta az ajtót, és nem tett az általa kiötlött közös programokra javaslatot. Ezt követően, nehogy eltévedjünk, elvesszünk, hatan vonultunk mindenhova; boltba, sétálni, fürödni, kirándulni.
Na, hogy érzed magad?, lassított le Jutka barátnőm, hogy mellém keveredjen.
Mintha a belgyógyászaton feküdnék, pöktem felé pimaszul.
Ezt hogy érted?, kerekedtek ki ártatlan-kék szemei, miközben műlovarnőre emlékeztető, feszesen könnyed mozdulataival lépkedett mellettem.
Fehér falak, fehér ágynemű, éjjel-nappal nyöszörgés, krákogás, csuklás és jajgatás, utaltam a szobaleosztásnál hozzám került anyjára. S hogy ezt a kórházhangulatot még hitelesebbé tegyük, délutánonként felbukkansz az anyád fültövére állított gyertyát égetni, mintha már a ravatalon feküdne, aztán az én hasamat reikizni. Már csak a diétás nővért, a gyógytornászt, meg a nagyvizitet várom, mindhiába.
De remélem anyám nem zavar, alaposan ráparancsoltam, hogy hagyjon neked békét. Ne erőszakoskodjon veled semmivel, azzal se, hogy mit egyél és mit csinálj, mert te egy súlyos beteg vagy. Nem tudsz másokhoz igazodni.
Na, ezt jól tetted. Meg se mer szólalni, míg nem jössz át. Egyedül az zavar, amit ezekkel a szomszéd boszorkányokkal trágárkodnak. Zeng az egész ház, de nem szólok bele. Néha beszélek hozzá, akkor meg azt látom, hogy a szeme se rezzen. Nem hall semmit. Ha észreveszi, hogy tátogok, rám dörrent, hogy mi van? Többször el kell ismételnem egymás után a mondandómat, egyre hangosabban. Végül kiderül, hogy hallja, csak nem érti. Üvölteni és magyarázkodni nincs kedvem. Inkább naphosszakat hallgatok. Ölheti is az unalom, mert szerzett magának néhány őskori Blikket és Nők Lapját. Azokat böngészi és ócsárolja a riportalanyokat.
Látod, nincs vele semmi baj. Egy egyszerű ember, de nagyon jól működik a korához képest. Ellátja magát. Vásárol, főz, mos, mindent, és igyekszik nem tolakodni. Mondtam is neki, hogy anyám, már senki sem hajlandó veled egy szobába költözni a mocskos pofád miatt. Eláshatod magad, ha a Zsuzsával se tudsz kijönni. Akkor egyszer s mindenkorra befellegzett a nyaralásodnak.
Ezt nem értem, hogyan képzelték, hogy minden szobához egy kulcsot és egy ajtókitámasztót osztottak. Ha az egyik lakó elmegy, viheti a kulcsot, ha később a másik lép ki a közös odúból, akkor tárja és ékelje ki a bejárati ajtót, ha szándékában áll visszatérni. Egyedül el se lehet menni. Egy darabka kenyérért, egy üveg vízért, mindenért falkában vonuljunk? Mint ahogy amúgy is tesszük. Egyébként ez az összezártság két magvas gondolattal gyarapított. Az már tuti, hogy nem akarok nyolcvan évig élni, és azért is külön hálával tartozom a Teremtőnek, hogy a férjemtől elváltan élek. Így legalább senki fia nem magyarázza meg azokat az eseményeket, amikben évek óta lavírozgatok, amiket a saját bőrömön én is érzek, utalok kissé hímsoviniszta férjére. Anyád viszont tényleg nem zaklat, csak a szomszédos szobák tyúkjaival kárálnak a teraszon. A minap meg azon kaptam rajta, hogy az én példámon okulva elkezdett újságot olvasni. A tyúkfarmnak ezt a kis szegletét, ahol ő kapirgál, akaratlanul olvasóteremmé változtattam a puszta jelenlétemmel. Erre külön büszke vagyok.
Az Égei-tenger sávokban sötétülő kékjei szelik szét a napok csendjét. Az eltorzult testű, felpuffadt öregasszonyok már odáig bátorkodtak, hogy nem csak a parton fekszenek a gyékényükön, a forró homokon, a 30-50 faktoros naptejjel vastagon lemeszelve, tarka strandkendővel fülig lefedve, arcukra vászonkalapot borítva, mint megannyi hajótörött, partra kihúzott, leterített vízi hulla, hanem a bokáig érő vízben tapicskolnak, értékesnek hitt, színes kavicsok után kutakodva.
Érdekes, hogy ilyen holtszezonban, de elképzelhető, hogy nyáron se, sehol egy hajó, csónak, bárka, vízi bicikli, de még szörf se. Úgy látszik, ide csak ilyen mezítlábas turisták járnak, mint mi; nyolcvan, zömében rokkant vénasszony, emeletes buszokba tuszkolva. Bajmolódni magukkal, egymással, az őket pimaszul körülvevő (szerintük) kibaszott világgal.
Keszeg-vékony kreol férfi égszínkék műanyag aktatáska behorpasztott oldalára terítve, maga elé tartva cipel valamit a mély vízből kifelé lábalva. Mire kiér a zsiráfmintákat vibráltató sekélyesbe, nyakunkat kíváncsian nyújtogatva megyünk elébe. Kisvájdlingnyi üvegkék medúza fekszik a táskára töttyedve, csalánozó karjai a hasán összekuszáltan szétterülve. Színe katedrális ólomüveg ablakáról letekintő Mária selyem köntöse. Víztömlőszerű hályogtestén átszüremlik a nap fénye. Tengerben lebegve tökéletes álca.
A pacák, mint egy cirkuszi porondmester, körbemutogatja. Már csak az hiányzik, hogy időnként felkiáltson: Produkció! Egy csupa mosoly japán lány jobbját előre nyújtva közelít. Angolul érdeklődik. Kézbe szeretné venni vagy megsimogatni. No-no, szólok rá határozottan. Medúza, mondja jelentőségteljesen a férfi, miközben a bal karjára kiült csaláncsípéseket mutogatja. Csíp! Csíp! Csíp!, rikácsolnak a vénasszonyok, hangerejükkel a törékeny japán teremtést a homokfövenybe szinte beledöngölve. A lányka még egyszer meghajlik felénk, még egy bátortalan kísérletet tesz az állat megérintésére, aztán mivel újabb no-no-val ráripakodok, felhagy vele.
Oroszul, románul, angolul, magyarul karattyolva szakadunk egyszerre több pártra.
A penge-vékony férfi lecsúsztatja a forró homokba. Tehetetlenül elterül, tűri, hogy körbetáncoljuk és megjegyzéseket tegyünk a küllemére. Ki-ki saját meglátása szerint, nagyon szépnek, gusztustalannak, fantasztikusnak, csészealjnak, ufónak, labdának titulálja. Fényképezőgépek kattognak, filmfelvevő zizeg. A férfi tenyerébe veszi, készségesen a fotózók orra alá tartja, majd visszacsapja a homokos partra.
De szép lehet a vízben lebegve, ábrándozom arra célozgatva, hogy nem kéne tovább kínozni.
Mérges, pöki felém mérgesen a férfi. Csíp, mutogatja kivörösödött karját. Az úszómester is kiteszi a homokba, ha megtalálja.
De ott megfullad. Vissza kéne tenni a vízbe, sipogja feldúltan Jutka.
Csíp, mentegetőzik tovább a férfi, és nem mozdul.
Na, most aki csíp, azt mind meg kell ölni?, vetem oda türelmemet vesztve. Én is szoktam csípni, érvelek eléggé gyengén, már csak azért is, mert én sosem csipkedek.
De nem közelít az emberhez támadólag, veszi védelmébe Jutka. Csak lebeg a vízben. Ki is lehet kerülni. Csak védekezik, ha támadást vél észlelni…
Nem is tud úszni, csak sodródni. Vissza kéne vinni a mélybe, ajánlom és megyek a darazsas strandszatyromhoz valami arra alkalmas eszközt keresni, amivel az életmentést végre lehet hajtani. Jobbat nem találva felkapom virágos strandpapucsomat, ezekkel, mint két lapáttal közrefogom, s ha nem csúszik ki…
Jutka botot visz. Kiszúrod vele, szól rá okoskodva a sógornője. Mire visszaérünk, egy hatvan körüli férfi már a sötétkék gumipapucsaira fektetve egyensúlyozgat befelé vele. Utána úszom, láthassam milyen kecsesen lebeg, majd ernyőjének ritmikus összehúzódásaival karjait hol maga alatt, hol maga mögött vibráltatva.
Valahogy több zavart keltő körülmény is adódik aznapra. Egy széles orrú, 15 centiméteres szürke halat a hullám pofával előre csap ki a partra. Ahelyett, hogy visszatornászná magát a vízbe, csúszkorászni kezd előre a hasán a száraz homok felé. Kétszer is elkapom, hogy heccből vacsorára felkínáljam a társaságnak, de kezemből kicsusszanva visszaúszik.
Minden eshetőségre gondolva készültem erre az útra. Hoztam füzetet, egy köteg jegyzetpapírt, kéziratot, szerkeszteni, de a szúnyogok csókoltak homlokon, nem a múzsa. Csipkeveretesre csípték nem csak a homlokomat, a szemöldököm körül, még a szemhéjamat is. Az első éjszakát követően, amint a falitükörbe tekintettem, azt hittem valami ragyaverés tört ki rajtam. Úgy néztem ki, mintha egy piros gyöngyökkel körberagasztott álarcot vettem volna a szememre, maszkabálba menet. Csakhogy az enyém, na meg gondolom, a többieké is veszettül viszketett. Amint nem figyeltem a kezemre, véresre vakartam az arcomat. Hogy ne nézzenek fertőző betegnek, minden egyes gyulladt göböt korrektorceruzával átfestettem rózsaszínre. Nem győzött ámuldozni a szobatársnőm a kitartásom felett. Megmutatta, hogy neki van szúnyogriasztó kréme, de nem használja, mondta és visszacsúsztatta a táskájába.
Az a lényeg, hogy van, dörmögtem a bajuszom alatt, mint ahogy asztmát csitító szpréje is van, meg fájdalomcsillapító kenőcse, ahogy ő mondja, a kitarajosodott visszerére, mintha a hangsúly a tulajdonláson lenne, nem a kellemetlenségek enyhítésén.
Megállapítottuk, hogy nagyon rafináltak ezek a tenger közeli vérszívók. Amíg le nem kapcsoljuk a villanyt, nem látunk egyet se, de a villanyoltást követően előrajzanak a szoba zegzugaiból. Cirregnek, marnak, mint a veszett fene. Hiába csapkodunk, mert aprók és fürgék.
Esténként sokáig olvasok. Néha átsandítok a szemközti ágyra. Hanyatt fekszik, a lepedőt ráhúzta az arcára. Csak az orra emelkedik ki fedett teste síkjából, és két felfelé pipázó lába. Kibuggyan belőlem a nevetés. Mi van?, dörren ki a lepedő alól. Pontosan úgy festesz, mint egy múmia. Önfeledten hahotázunk. Ahogy átfordul a lepedővel együtt a jobb oldalára, tisztára olyan, mintha szellem volna.
Az idegenvezető nő intelme ellenére, dacból befizet az athéni útra. Mit neki 400 km. buszozás után a hatórás talpalás, lépcsőkön föl-le. Ha a hetvenéves veje a metszett tüdejével kibírja, akkor miért pont ő ne vállalkozna, pufogja.
Családunk egyetlen férfitagja, aki mint említettem, mindent jobban tud mindenkinél, a legváratlanabb eseményekre vekkert is hozott. Ennél frappánsabb ötlet nem merülhetett volna föl benne, erre viszont csak most derült fény, mivel a busz az Evitours utazási iroda elől éjjel egy óra tíz perckor indul.
A biztonság kedvéért először beállította a csörgőt kilencre, gondolva, akkor kiderül, hogy működik-e. Ha kilenckor nem csörömpöl, senki nem alhat el éjfélig, ha nem akarjuk lekésni a találkozót. Én, akit szintén eléggé óvatos duhaj természettel áldott meg az isten átsettenkedtem hozzájuk kilenc után, halkan bekopogni, megérdeklődni, hogy ugyan csörgött-e az a híres nevezetes.
Csörgött, tehát éjfélkor is fog, nyugodtan alhatunk. A szobatársam háromnegyed tízkor az ágyában, pizsamában már akkorákat ásított, hogy egy társzekér játszi könnyedséggel lecsúszhatott volna a torkán. Az lenne az igazán emlékezetes showműsor, ha azért a zsák pénzért, amit befizettünk, átaludnánk a szálláson az éjszakát, cikázott át rajtam a pesszimista gondolat, és onnantól kezdve nem bírtam elaludni.
A buszra semmi panasz, szinte zajtalanul siklik jó minőségű utakon, mint vízben az angolna. Légkondi, filmvetítés, görög népzene, minden, amit csak akarsz. Egyedül a mögöttem ülő, náthás medveházaspárral gyűlik meg a bajom. Olyan mocsárgázkitörés bűzöket krákognak hol jobbról, hol balról a nyakamba, mintha elevenen rothadásnak indultak volna. Nem győzöm a fejemet kapkodni. De mit segítene rajtam, ha szóvá tenném? Talán mégis, esetleg zsebkendőt tarthatnának a szájuk elé, de aztán valahogy mégis kibírom.
Amikor a zergeléptű idegenvezető hölgy a szöcske-zöld, hímzett selyemnapernyőjével megindul az Akropolisz lábától a síkosra koptatott fehér márványlépcsőkön, a szobatárs nénim ellentmondást nem tűrően bejelenti, hogy ő inkább visszamegy a buszhoz, ott megvárja a falkát, mintha nem napok óta azt regélnénk, hogy a busz csak hat óra múlva vesz fel minket a Parlament előtt. Hiába, mit neki Akropolisz, mese nincs, fel kell hágnia a tetejére, süvítő szélben, perzselő napsütésben, lóhalálában. Meg kell néznie a monumentális, dór oszlopsoros Panthenont, a Propileiát, a jón oszlopos Erechtheiont, Niké templomát, Hérodes Atticus templomát, Philippapus síremlékét (igaz ez utóbbit csak madártávlatból), Dionüszosz színházát, a római Agorát, a Panatinaji stadiont és a Zeusz szentély helyét. S csak ezek után ereszkedhetünk le a Parlament előtti síkvidékre a parádés őrségváltási rituálé megtekintésére. A fehér rakott szoknyás, fekete bojtos, vörös sapkás, szintén vörös, fekete pomponos mamuszos gárdisták talpcsattogására.
Tehát a mi nyolcvan éves, félig süket nénikénket mindezekhez föl- és lehúzgálják, nógatják, szidalmazzák. Igyekszem tőlük olyan messzire kerülni, amennyire csak lehet. Bőven elég nekem a többi 16 nap 24 órájában való vele összezártság, amikor még körülbelül sem érti, hogy miről van szó, mi a lényeg.
Az athéni túra végén elég pokróc hangtónusban bejelenti, sajnálja, hogy befizette Skiathosra a hajókirándulást. Értetlenkedünk, hogy egy kis tengeren ringatózás miért lenne terhére. Azért, mert még egy napot elveszít vele, utal az athéni útra. Alig győzöm véka alá rejteni az ámuldozásomat, hogy ugyan miből veszteget el a két úttal két napot, ha még csak nem is fürdik a tengerben?
Ezek szerint neki Athén láthatása felkerült a veszteséglistájára. Ez a páratlan, méregzöld lombokban kiboltosodó, fehér márványkő kockákból szép sorjában kirakott, tenger és hegyek felé elterpeszkedett, az Akropoliszról nézve játék építőkocka város.
Mit neki nagy Mitropolisz templom, Hadriánusz könyvtára…
Mind fika.
A hazafelé vezető úton érződik igazán, hogy az elmúlt másfél nap alatt az egész busznyi társaság nagyjából megrohadt. Poshadt bűzbombák bugyborognak minden irányból. Gondolom, én sem vagyok sterilebb a többinél, mégsem tudom elviselni őket. Nincs más hátra, mint feltépni egy hygi tasakot, a citrus illatú kendőt az orromra borítani, az egész hatórás úton a tenyerem fedezékében ott tartani. Mindenre van megoldás.
Egyedül arra nincs, hogy a másik szobában honos Irén fél napokra eltorlaszolja az egylapos rezsót. Egyik nap lencsefőzeléket főz kolbásszal, egy másikon bikiniben, hajcsavarokkal a fején gyúr és főz szilvalekváros gombócot, mialatt a lakótársa csak szagolni tud, a tűzhelyhez nem fér hozzá. A harmadik napon összekapnak valamin, de az sosem derül ki, hogy min, mert nagyjából mindketten süketek. Valamit félrehallhatott az egyikük, azóta felváltva tartózkodnak a lakosztályukban és a parton. A közös kulcsot beadják a szomszédba. Ezzel az egész emelet falkában szupermarketekbe járását erősen megkurtítják. Pedig az ám a buli a javából, butikok turkáló-ládájából egymás kezéből rángatni ki tiritarka rongyokat. Izgatottan kurjongatni a bolt teljes hosszán át egymásnak, mint a tébolyultak, hogy az mi? Kinek veszed? Nem jó rá. Nem fogja hordani, satöbbi. Fittyet hányni rá, hogy már mindenki minket bámul.
Egyébként le a kalappal a 64-80 éves korig terjedő családi- és baráti csapatunk előtt, mert amolyan ki, ha én nem alapon állják ők a sarat, bevállalnak naphosszakat tartó butikolástól kezdve tűző napon, délidőben várfalra felkapaszkodásig mindent. Zihálva, pihegve, gyöngyözve talpalnak zokszó nélkül, egyedül a vén kappanunk (mármint barátnőm férje) köt bele fűbe, fába, bokorba. Neki aztán tényleg nem jó semmi se, s ezt abban nyilvánítja ki, hogy intőn fölemeli és ránk szegezi a mutatóujját, minden mondókáját azzal kezdve: Majd én megmondom neked, hogy miért, vagy hogyan…Ezekre az okoskodásokra viszont néhány nap lepergése után nem kíváncsi senki, főleg azért, mert a hanghordozásából kiütközik, hogy szimpla kötözködés az egész.
Különösen magamra vagyok büszke, mint ahogy általában mindenki, annak ellenére, hogy én csak készülőben vagyok a hatvan betöltésére, hogy erőnek erejével kényszerülök fékezni a lépteimet a platamonasi várba kaptatva, csapatunk érdekében, pedig nekem adta írásban a kezembe néhány napja a főorvos úr a halálos ítéletemet. A néhány hátralévő évemre utaló vizsgálati eredményt. Egyedül ennek ismeretét tudom felhozni epekeserű szkepticizmusom védelmére. Mert azt bizton állítom életkorunkra való tekintettel, mindannyian halálra vagyunk ítélve, csak akadnak köztünk olyanok, akik még nem vizsgáltatták ki magukat. Bár tüneteikből okulva ők is sejthetik, hogy nem lesznek örökéletűek. Hogy mire áhítozik az ember, jelen esetben én, az más lapra tartozik.
Hukk, csuklik ezen a hajnalon is szobatársnőm vékony fejhangon, aztán ingerülten, kútmélyből felmordul. Na! Hukk. Na, hukk. Menj a francba!, ordít rá feltehetően egy szúnyogra.
Rám nem dörrenthet, mert én még alszom (vagyis úgy teszek a reggelizési ceremóniáit követően is), más személy pedig nincs jelen, maradnak a fránya szúnyogok.
Szlopál, csuklik, nya, nyögdös kitartóan. Aztán felbőszülten ágyaz. Nem tehet róla, ilyen a temperamentuma, mindent ezzel a fenekedett dérrel-dúrral végez. Megragadja a faágyat, kirántja a fal mellől, megcsikordulnak a fehér márványkövezeten a lábai, húzkodja, csapkodja a pokrócot. Baszd meg!, kiált rá dühödten, mert sehogy sem akar az ő akaratának szimmetrikusan vízszintesbe rendeződni. Végül ugyanakkora hangerővel visszacsiszorgatja a fal mellé.
Még mindig nincs nyolc óra, és ő már unalmában visszadől a bevetett ágyára. Felkapja telt mellei közül a bizsuláncon függő, kőbetétes böhöm medálját, azt csörgeti. (Egyértelmű pótcselekvés.) Nyöszörögve feltápászkodik, kinyöszörgeti bőrpapucsait a teraszra, remélve, hogy valamelyik apartman-szomszédasszonya talpon van. Neki mindegy, melyik, akár a hazai szeretetotthon földszinti folyosójának tisztaságáért felelőse, akár az emeleti szobák rendben tartója, aki fiatalabb a barátnőjénél, ezért sózták rá a nehezebb munkát, és akkor jól elbeszélgethet egyikőjükkel. De ha ló nincs, az is megteszi, ha a baloldali apartman bérlője, Erzsike elegyedik a távolság leküzdése végett ordítozva szóba vele, aki otthon egy üzem férfi öltözőjét és fürdőjét, meg a folyosókat takarítja. Panaszra semmi oka (érthetetlen, hogy miért csak a takarítónők elégedettek a munkahelyükkel), egy teljes fizetést kap feketén, a nyugdíja mellé, minden levonás nélkül. Annak ellenére, hogy kettőre végez az összessel, nem mehet haza, inkább átengedték neki a női öltözőt bentlakásra, még íróasztalt is tettek oda be neki támlás naptárral, ott kell tartózkodnia műszakzárásig készenlétben, hátha szükség lesz rá valahol. (Gondolom, kiborítanak a munkások valamit, esetleg hánynak.)
Ötödik barátnőjük, a 74 éves Irén évtizedek óta nyugdíjas, nem henceg a munkájával, csak a török, ruszki és ausztráliai útjairól regél, vagy inkább hebegve hadar. Egyébként ő is fáradhatatlan. Lila mintás fekete bikiniben strabancol naphosszakat a tengerparton, új barátnők után kajtatva, akik még nem hallgatták végig a repertoárját. Ez élteti, meg a főzés, az eszem-iszom. Ő gyúrta a lekváros gombócot a minap. Nagyon rendszerető, tiszta asszony, minden alkalommal elmosogat és föltakarít maga után, aztán végigszámlálja a villákat, kanalakat, de még a tányérokat és bögréket is, és kellemes szoprán hangján, jó hangosan világgá kürtöli, hogy hiányzik egy villa meg egy pohár. Ettől kap aztán gutaütést a szobatársa, mert mit képzel róla, ő nem lop, csak használja ezeket az edényeket. Persze honnan tudhatná, hogy egy valahai gondnokkal és leltárfelelőssel lett összezárva, ha erről senki sem tájékoztatja.
Mindenkinek megvan a maga bogara. Nekem például az, hogy alvást, rejtvényfejtést színlelve sutyiban jegyzetelek egy esetleges novella, jobb esetben regény megírásához mindenféle fura emberi megnyilvánulást és kinyilatkoztatást, amilyenek, ha száz évig élnék is, sosem ötlenének fel bennem. Ezekből építkezem a későbbiekben. Főtt kaja, rend és tisztaság, magazinokból táplálkozó pletykálkodás egyáltalán nem dob fel. Sokszor azt sem tudom, hogy kit vettek a szájukra, akinek a szennyesét élvezettel teregetik. Nem vagyunk egyformák. Senki sem lehet pont olyan, mint egy társa. Arra sem találok magyarázatot, hogy miért hagyja résnyire nyitva ez a vén csoroszlya a fürdőajtót, amikor nyögve, ásítozva rotyogtat, és miért tárja ki még jobban dolga végeztével? Tán a konyha irányába szellőztet, ami egy légtérben van a szobával? Ha nyolcvan évig élek, se fogom megérteni. Persze, mert nem vagyok hajlandó kérdezni. Nem cseppentek olajat a tűzre, mert tizenhét napig kell testközelben, s ha egy mód van rá, békében élnünk. Inkább behúzom a dezodoromat a pokrócom alá és besprickolok a hónaljamba, azt szagolgatom reggel nyolcig, míg fel nem kelek, és akkor becsukhatom észrevétlenül és vita nélkül a fürdőszoba ajtaját.
Mi a fasz ez itt?, kiáltja megrökönyödve, mintha tényleg arra bukkant volna a hűtőben a félhomályban zörömbölve kotorászva. Kihúz valamit, amit nem bír elvágni. Behoz a teraszról egy tenyérnyi kavicsot, azon élesítgeti a sokat szidott kést, trágárkodik még egy strófát, csörömpöl, nyögve hörpöl. El sem tudom képzelni, mit. Tán a tegnapról megmaradt, behályogosodott teáját, vagy főzött egy újat. Mindegy. Nálánál izgalmasabb felfedeznivalók végett jöttem.
Évtizedek óta várt rám Athén. Mennyivel behízelgőbben hangzik így, mintha azt mondanám, hogy évtizedekig vágytam, hogy kijussak Athénba.
Az Akropoliszt megmászva, annak tetején körbesétálva lenézhessek a monumentális városra, ami úgy fest, mintha egy fehér kőbánya különböző méretűre metszett márványtömbjeit rakták volna szépen sorba, közelre a nagyokat, távolodva az egyre apróbbakat. A cédrusokon és ciprusokon túli látóhatár peremére a játék építőkocka méretűeket, balra egészen az Égei-tengerig, körös-körül pedig a kopár vagy méregzöld hegyekig. Ez a varázsvilág csábított Aquincum romjai mellől, hogy láthassam Herodes Atticus színháza maradványainak félkörívben végződő ablaknyílásain áttekintve. Párizsban éreztem hasonló megrendültséget a Montmartre-ról a tökéletes szabályossággal felsorakoztatott sugárutakra letekintve. Na, ez az, amiért érdemes ezer kilométereket utazni. Athén testközelségének zsongító hatása képeslapon, filmen nem hozható be. Magyarázni is teljesen fölösleges, hogy milyen az Agora kapumaradványának égbenyúló, kecses dór oszlopai közt belépni, elsétálni több ezer éves falromjai mentén a kertjében terpeszkedő pálmaóriásig… A Szelek tornyának csúcsán libbenő, szélfúvó figurákat megcsodálni… Nem ezeket a forró homokba kiterített, tetőtől-talpig letakart, hajótörött áldozatokat naphosszakat bámulni, akik annak dacára, hogy a tengeri élőlényektől, a mély víztől és a nap hevétől irdatlanul rettegnek, a tenger mellé jöttek pihenni. Kerül, amibe kerül, lesz, ami lesz. S még azon se rendülnek meg, hogy az út szélén bábozó keszekusza fenyőknek fülük, farkuk, kezük, lábuk nőtt, gesztikulálnak, rúgkapálnak az ágaikat marcangoló szélben, miközben fátyolfelhő opálosítja a felkelő napot. Egyedül azt észrevételezik, ha valamelyikük a társaságról, ha csak percekre is, de leszakad. Hát ez meg hova lett?, hallom a hátam megett. Bement a boltba sört venni. Állunk, míg kijön Irén üres kézzel. Miért nem mondtad, hogy sört keresel?, vonja felelősségre hetvenéves öccse. Kérdeztem a pénztárostól, Bier? Intett, hogy nincs, és ez már nem tudom, hanyadik ilyen bolt. Ja, ha csak ezt az egy fajtát ismeri, legyint lekicsinylően az öccse, mert otthon is mindig ezt szokta inni. Bólogatnak, miközben senki sem eszmél, hogy a Bier, az nem sörfajta, hanem a sör szó németül, mert csak én kuncogok a bajuszom alatt. Szívesen elmagyaráznám, de bármelyikükhöz fordulok számmal szavakat formázva, egyik sem hallja, az ordibáláshoz meg valahogy sosem fűlik a fogam. Csak nagyon feldühödött állapotban szoktam, amivel egy időben ütök és vágok is.
Ezt az esetet követően és az örökös butikjárások során annak az elégedettségnek a lágy bölcsőjében ringatózom egész kint létem alatt, hogy az én hét nyelven hét szót tudó, botcsinálta nyelvtudásommal már szinte a tolmácsukká avanzsálódtam. Már hogyne. Hiszen én tolmácsolom a kívül hordható, zsebes férfiinget kajtató Jutkának, hogy mann vagy Herren, a kis vonaton az anyjának, hogy one(?) ticketet kérjen, vagy ha ez nem megy, mutassa fel egy ujját, amikor átnyújtja a tíz eurósát, hogy a kalauz visszaadjon neki. Ráadásnak megpróbálok elhumorizálgatni azzal, hogy itt mindenki csak azt mondja, hogy van (one?), de arra egyikük sem tér ki, hogy mi van. El sem mosolyintják magukat. De mit vártam el tőlük, hogy ezen az olcsó kis poénomon hahotázzanak, amikor azt sem tudják, hogy a magyar van szó angolul kiejtve egyet jelent.
Minek erőltetem, ha csikorog? A Skiathosba vezető hajóúton elsütöm még azt az élcet, hogy én bírok menetiránynak háttal utazni, csak szóljanak, ha alagút jön, mert ha hirtelen sötétbe érünk, megijedek. Erre Erzsike kezd el véresem komoly magyarázgatásba. Nem, nincs ezen az úton alagút (mintha mi sem lenne természetesebb, mint a nyílt tengerekbe való alagútépítés), ő már csak tudja, mert tavaly is befizetett ugyanerre az útra, emlékszik rá, egy alagút sem volt. Idén pedig azért jön, mert most elhatározta, hogy Skiathos szigetén nem csak a kikötőt nézi meg, hanem felmászik a templomhoz, mert tavaly oda az öreg (mármint a férje, aki százhúsz kiló) a szíve miatt nem volt hajlandó vele fölmenni. Megérkezvén kiderül, hogy a meredek sikátoron át a Szent Miklós kápolnába vágyódik kerek egy éve.
Ezek szerint nincs más hátra, mint beletörődni, hogy az ember a sírgödre felé araszolgatva, ha apránként is, de elhullajtja a haját, fogait és az agysejtjeit is. Teljesen leszokik a gondolkodásról, csak néhány agyonkoptatott szlogent csikorgat a protkója közt, mint most itt egy ismeretlen vénasszony az Apollon hajón a hátam mögött: Na, most húzza föl. Barátnője csodálkozva rákérdez: Kit? Mintha Görögországban mindennapos eseményszámba menne, hogy a kapitány furtonfurt felköttet valakit az árbóc rúdjára.
Athén, hajókirándulás Skiathos szigetre kipipálva, pár napot nyaralunk és döcöghetünk a busszal haza.
Az én 80 éves szobatársnőm ekkorra kezd felengedni. Elirigyelte egy útitársnőjétől, hogy úszógumival ringatózik a vízen, vesz egy rózsaszín gyerekövet, amibe aztán természetesen nem fér bele. Mégis megfeledkezik a vízbefúlás mumusáról a másik víziszonyos barátnőjével egyetemben, amikor leviszem a partra a Rab szigetről származó öklömnyi, fagyitartónak készült műanyag labdácskát, és bedobom melléjük a vízbe. Labdázzanak, ha nem fér rájuk az úszógumi. Mindegy mit, csak kezdjenek már magukkal valamit. És ők mintha ötven-hatvan évet fiatalodtak volna, sikoltozva, testsúlyfölöslegüket feledve, ugrándozva dobálóznak. Tudomást se vesznek arról, hogy szemükbe, orrukba, fülükbe felcsapnak a sós vízsugarak. Kacarászva számolják, hogy kinek hányszor sikerült elkapni. Észre sem veszik, hogy a nyakig érő vízben pipiskednek. Nyugodtan úszhatom bevált szokásom szerint a tengerbe nyílegyenesen be, aztán ugyanazon a nyomvonalon vissza a partra. Nem óbégatnak aggódva utánam. Felfedezhetek úsztomban kifelé egy kötéllel ellátott betontuskót. Ahogy leállok mellé és jobban szemügyre veszem, meglátok az oldalán két boltíves kapuszerű nyílást, az egyiket vaskos, tajték-fehér kagylók torlaszolják el félig-meddig. Odanyúlok a nagylábujjammal kipöckölni egyet, akkor valami vákuumszerű megszívja egy kicsit az ujjamat. Nem gondoltam volna eleddig, hogy egy ilyen kicsi nyílás vákuumot képez a víz alatt. Vagy valami állat lakik a lyukban, eleségnek nézi a lábujjamat, és be akarja szívni. Túl élénk a fantáziám, hessentem el magamtól ezt a gondolatot és kibökdösöm az egyik kagylót a lyuk elé kábé fél méterre. Akkor nyílegyenesen kiront a rejtekéből egy hosszúkás hal, megkapja a nagyujjamat, hogy elijessze, majd visszarohan. Ez aztán a harcias fenevad, gondolom. Van mersze megtámadni egy óriást az odúja védelme érdekében. De ha már kipiszkáltam onnan a kagylót, én sem hátrálok meg, két lábujjam közé szorítva, hátammal a víz tetejére billenve kiemelem. Hát ez valami eszméletlenül gyönyörű és tökéletes. Hat centi hosszú, opálos fehér a belseje, a szélén körbe sötét bordó peremű, fehér fogazattal. A külseje mohos, azaz barnás algás, egyébként sima. Annyira felbuzdulok a látványától, hogy még egyet elrablok attól a szerencsétlen haltól, a kapuja maradékát meghagyom, teljesen védtelenül, fedezék nélkül nem akarom hagyni. A kagylókat becsúsztatom az úszódresszem mellrészébe.
Annyira hatalmába kerít a henceghetnék, hogy a vízből kilábalva elmesélem az egész rémtörténetet.
Megpróbálom rászedni Jutka barátnőmet, hogy visszatérjen velem egy bot segítségével a haltól kagylót rabolni, de nem sikerül neki leküzdeni a tenger alján lapuló élőlényektől való iszonyát. Sebaj, visszaúszom magam, és egyetlen mozdulattal kipiszkálok neki két, párnak összeilleszthető kagylót. Összeborítva, oldalt fordítva szívformát ölt, ebből megállapítom, hogy szívkagylót gyűjtöttem. Mese nincs, ahogy én mondom, az úgy van.
A hal akkor már nem pattan elő betonfészkéből, fél a bottól, vagy elment az ajtaja kipótlásához kagylót szedni, de még az is elképzelhető, hogy annyira veszélyesnek találta az odúját, hogy elköltözött.
Másnap aztán két pacák kivontatta a kötelénél fogva a betonkockát a partra. Jelen pillanatban a strandolók körbeállják, és az egyik férfi egy betonvas bottal kipiszkál belőle valamit. Mi is odatalpalunk megnézni. Lapít a szürke puhatestű a forró homokban. Nem csoda, hisz önszántából sosem feküdt volna ki oda. A rücskös vasrúddal piszkálódó idegenes kiejtéssel kijelenti, hogy medúza.
Nem, méregetem a pórul járt állatot, ennek feje van és szemei, s mintha pislogna is.
Tenyerükkel vizet fröcskölnek a hátára, attól kissé megrándul, megemelkedik, majd újra visszatöpped. Púp formálódik az egyik végére, na, ezt néztem én az előbb fejnek, csak most nem látom a szemeket. Lehunyta vagy magába visszafordította. Leírva bután hangzik, de valahogy így lehet, most viszont a dudor oldalán, ahogy a hal tátog, vagy a kopoltyúját emelgeti, nyílás tárul föl. Az ipse beledöfi a vasrudat, hogy annál fogva megfordítsa. Felszisszenünk, feljajdulunk, a néma állat helyett tiltakozva. De ő azért is felfordítja. Szemünk elé tárulkoznak tapadókorong-veretes karnyúlványai. Nyelvük hangzata és kinézetük alapján ez a felfedező kis csapat román. Alacsonyak, kurta lábúak és kreolbőrűek. Nem mondtam, hogy nálam értéktelenebbek. Nagyjából én is ilyen vagyok.
Szinte egyszerre mondjuk többen: polip. Erre visszafordítja a vaspálcával a hasára, mire újra lelappad. A pacák továbbra is ragaszkodik ahhoz a megállapításához, hogy medúza. Mivel többen is fotózzák és filmezik, időnként vizet löttyint rá, hogy feléledjen, aztán a rúddal a parton még kijjebb lökdösi.
Medúza, jelenti ki újra.
Polip, dörrentek rá, és kézzel-lábbal mutogatva kérdezem: Megeszi?, csammogom közvetlenül az arcába, mert azt gyanítom, hogy esetleg helyi görög és vacsorára fogta.
Int, hogy nem.
Akkor vissza kell vinni, nyilatkoztatom ki a döntésemet, miközben elmutogatom a folyamatot, és indulok a napozótörölközőmhöz a gumipapucsomért, amibe belekanalazgatva visszacipelhetem a vízbe. Erre a pacák mond valamit a saját nyelvén, és sunyin vigyorogva imitálja az állat megevését. Jutkáék visszavonulnak. Ha kihalászta és megeszi, akkor nekik itt már nincs mit tenni.
Kisvártatva a férfi újra aláfeszít a vasbottal, mire nekem felfordul a gyomrom, megemeli és beletottyantja a betonkocka egyik szögletes lyukába, esetlenül kilógó karjait mellégyömöszöli, kiveszi a kezemből a zacskót, hogy vizet hozzon rá. Erre én hirtelen támadt ötlettől vezérelve megragadom a betonidomra csomózott kötelet, és öles léptekkel, két kézzel húzom befelé a tengerbe. Ez már állatkínzás, amit művel, mondom hangosan magamnak, mert rajtam kívül senki sem érti. Szabadon kell engedni. A pacák utánam lábal, kezében a vasrúddal és a nejlonzacskóval. Nem érdekel, hogy mire készül. Ő meg az én akaratomról nem vesz tudomást. A vaspálcával átpiszkálja a nejlonzacskóba, ahová én utána lökdösöm kilógó karjait, néhány lépést tesz befelé, a zsákmányát előre kitartva, aztán beborítja a fél lábszárig érő vízbe. A megzavarodott állat behúzza maga alá a karjait, majd kissé széttárva kilökve tovább úszik, közben kékesfekete tintát lövell maga mögé, és elkezd kifelé úszni. Akkor Jutka férjével ketten mögé lépünk és tenyerünkkel lapátolva felé a vizet, betereljük a mélybe, miközben a tintahal bennünk továbbra is ellenséget látva kiüríti maga köré a festéktasakját. Aztán még sokáig áradozunk, hogy milyen szépen sorjáznak a karjain a tapadókorongjai…
Most aztán törhetem a fejemet, hogy az általam kizargatott hal helyére költözött-e be, vagy a másik lyukban húzódott meg társbérlőként, esetleg ő szippantotta be és ijesztette el a lábujjamat az egyik kinyújtott karjával. Ha ő tette, szerencse, hogy nem pattant ki az odújából és ugrott rá a lábamra. Bár ezt nemigen tudom róla elképzelni, ha ránézek ostoba krumpliorrú vízfejére. De még az is előfordulhat, hogy annak ellenére, hogy nem harcos, rendkívül okos állat. Hideg fővel, feltételezhetően a polip befalta a kagylókat, a szomszédos hal pedig építkezett az üres héjakból. Agyalhatok kedvemre, amíg a világ világ, mármint, amíg nekem végleg beborul. Ez a kafa ebben az írósdi játszmában.
Lejárt a szomszédos szoba lakóinak az egyhetes turnusa, nagylelkűen ráörökítettek az öregasszonyra olyan vicik-vacakokat, amit nem érdemes hazavinni. Kapott Jutka két guriga vécépapírt, egy főtt tojást és egy nagy kunkori sötétbarna szalonnabőrt és néhány csipet lisztet. Semmi se menjen veszendőbe, minden apróságot meg kell becsülni.
Az a mienk, amit megeszünk, nyilatkozza ki Erzsike, miközben úgy tömi a fejébe a hájas tésztába burkolt virslit a reggelit követően, az utcán a pékségből hazafelé mentében, mintha ezer éve nem jutott volna egy falathoz se. Na, igen, nyugtázom, a miénk, ideig-óráig, aztán a ránk maradt káros következmények is; túlsúly, cukorbaj, szívbaj… Az is a miénk.
Tényleg, mintha egy bel-osztályra költöztem volna be, asztal híján az ágyam szélén ülve eszem. Szobatársnőm elvonul nyöszörögve rotyogtatni, vagy one zsinór közli, hogy kimosom a fogam, miközben a szájüregében kotor már kifelé mentében. Nem állíthatnám, hogy szándékosan kelt bennem undort, látszik egykedvű arcán, hogy tudomása sincs róla. A legnagyobb természetességgel működteti teste különböző nyílásait, tárt ajtó megett. Leteszem a kajámat az ágyra, és kiállok az erkélyre levegőzni.
Egyértelműen utószezon. A selyemakác berozsdult terméseit cinkék, zöldikék kattogtatva fejtegetik. Míg bennük gyönyörködöm, igyekszem megfeledkezni arról, hogy időnként elfelejti lehúzni a vécét, csak lefedi, de az még cifrább, amikor lehúzni és lefedni is elfelejti, de még az ajtót se csukja rá.
Eldöntjük, hogy az utolsó esténken nem megyünk görög estre, mert hosszan belenyúlik az éjszakába, másnap reggel pedig megkezdődik a hazafelé döngetés, inkább beülünk egy étterembe, rendezünk magunknak egy búcsúvacsorát. Imre, a mi egy szem bús szemű lovagunk birkát enne, én halra fenem napok óta a fogamat, a többiek még nem döntöttek. Előre kinéztem egy plakáton, hogy az egész tányért átérő, rostonsült halak Lavraki és Dorado névre hallgatnak.
Útban az étterem felé Erzsike hosszan, aprólékosan és tudálékosan magyarázza nekem, egy echte műszaki analfabétának, hogy az ő mobilja upici. Így mondja, ahogy leírtam az UPC-t. Vagyis a jupiszit. Én pedig a nevetésemet visszafojtva aházgatok mindazokra a funkciókra, amikre az a kis készülék a beléültetett upicitől képes.
Amint leereszkedünk a borostyánnal befuttatott lugasban a székünkre, a járdán egy fekete-fehérfoltos macska kezd észbontó miákolásba.
Várjál te haszontalan, még nem kaptunk semmit, pirít rá Jutka barátnőm.
Van Lavraki. Hurrá! Birkából csak oldalas van, de azt nem szereti Imre, ezért kínjában ő is halat rendel, Jutkának minden jó, tehát ő is Lavrakit kér, Erzsike, meg az öreg nyanya olyan tanácstalanul lapozgat a magyarnyelvű étlapban, mintha sosem ültek volna étteremben. Végül az egyszerűség kedvéért ők is Lavrakit kérnek, aztán hazáig ócsárolják ízetlenségét.
A macska szünet nélkül miákol, már a befuttatott kerítés betonaljzatán le s föl galoppozva, néha az asztalunk felé nyújtózkodva. Várhatóan a következő lépésben felugrik a tetejére.
Ne tessék neki dobálózni!, kérlel minket a romániai székelyhonból áttelepült görög pincérsrác magyarul, a járdáról a mocskot nekem kell feltakarítani.
*
*
Illusztráció: Martin Parr
Ezek is érdekelhetik!
Karsai János: MÍTOSZOK FÖLDJÉN (Göröghon) →
SÉNYI FANNI: ANNA ÉS A FARKAS →
Elter-Kopiás Gabriella: Fogadóóra →
