Próza

július 18th, 2026 |

Erdélyi Z. János: A segítő

Máté 27, 32
Márk 16, 21
Lukács 23, 26

Ezt a sebet nézed a vállamon, testvérem? Különös, nem? Én sem láttam soha még hasonlót sem. Olyan, mintha beleégett volna a húsomba. Pedig nem. Egy egyszerű fagerenda nyoma. Az persze igaz, hogy jó nehéz gerendáé, de én akkor még nagyon erős ember voltam, tulajdonképpen semminek nem lenne szabad látszania. Mégis látszik. És ha tudnád, milyen büszke vagyok rá!

Ez egy csodálatos ember keresztjének nyoma, amely egész további életemben elkísér és eltörölhetetlenül velem marad. A kereszt nyoma a testemen, az ember nyoma a lelkemben.

Különös történet ez. Sok éve már, hogy megesett, de minden mozzanatára teljesen tisztán emlékszem. Persze nyilván azért is, mert nincs azóta nap, hogy föl ne idézném magamban, s hogy naponta hálát ne adnék az Úrnak, amiért abban részeltetett, hogy igen szerény képességeim szerint, ha csak rövid ideig is, de társa lehettem a Mesternek.

Sürgetett a munka. Az utóbbi egy-két hónap nagy szárazsága sokat segített abban, hogy a gabona beérjen. No de az nem elég, hogy beérett, be is kellett takarítani. Ezért is mentünk ki a fiaimmal pénteken már kora hajnalban, hogy felmérjük, mennyi lesz a tennivaló, mi minden fog kelleni az aratáshoz.

Alexander és Rufusz, a két fiam nem éppen arról híres, hogy csak úgy megfogják a munka valamelyik végét. Szeretnek elheverészni, ellustálkodni késő délelőttig, ha éppen nem ég a körmünkre valamilyen munka, mert akkor nincs kegyelem! Akkor dolgozni kell, akár tetszik, akár nem. Nagy kamaszok, de még mindig nem értették meg, hogy csak abból tudunk megélni, amit magunknak előteremtünk. Hogy csak saját magunkra számíthatunk, mert a sült galamb csak az álmainkban repül magától a szánkba.

Arra pedig, aki a földdel dolgozik, százszorosan igaz mindez. Szeretnünk kell a földet, mindent meg kell adnunk neki, ha azt akarjuk, hogy ő is megadja nekünk, ami kell. Akárhogy is, mi vagyunk kiszolgáltatva neki, nem fordítva. Elég egy aszályos év, hogy besüljön a termés, ne legyen gabonánk. De elég egy esős nyár is, hogy a kalász vagy ki se fejlődjön, vagy belerohadjon a sárba.

Ezért kellett akkor pénteken is kimennünk a mezőre. Hogy lássuk, mit ígér a föld.

Húsvét előtt voltunk egy nappal, otthon ilyenkor folynak az ünnepi előkészületek. A feleségem süt-főz, amolyan példás háziasszony módjára, hogy mire a férfiak hazatérnek a munkából, készen várja őket minden. Az Írás szerint ezen a napon csak délig szabad dolgozni, ezért volt a nagy sietség. A másnapi szombat sürgetett mindnyájunkat.

A nap jószerivel épp a fejünk fölött járt, amikor beértünk a városba. Szokatlan, mondhatni ijesztő zúgás töltötte be a távolabbi városrészt. Mintha Pilátus palotája felől hömpölygött volna felénk. Bár még messzire volt tőlünk, annyit már lehetett tudni, hogy nagy tömegtől származik. Csodálkozva néztünk össze a fiaimmal. Maga a közelgő ünnep nem indokolta ezt a rémítő, kiáltásokkal, sírással, fegyverzörgéssel vegyes morajt.

Az utca, melynek vége felől ez a hangzavar hallatszott, a városból vezetett fölfele a dombra. Gyakori látvány volt, hogy a Szenvedés Útján elítélteket hajtottak végig a dombtetőre, hogy ott keresztre feszítsék őket. Ez volt a Jeruzsálemben állomásozó római légiók kedvelt időtöltése. Más szórakozási lehetőség nem is volt a városban néhány koszlott kocsmán kívül.

Mindjárt eszünkbe jutott, hogy most is valami hasonlóról lehet szó, noha Pilátus eddig legalább annyira tekintettel volt ránk, zsidókra, hogy ünnep előestéjére nem rendelt el kivégzést. Most viszont úgy tűnt a jelekből, hogy ilyesmi van készülőben.

Fiaimmal elindultunk lefelé a város fele, hogy elébe menjünk a tömegnek. Az utcának az a része ekkor még üres volt, a közeledő emberáradatból egyelőre senki nem rohant előre.

Aztán az egyik kanyarban egyszer csak felbukkantak a menet elején haladó katonák. Sisakjuk, mellvértjük szemet kápráztatva fénylett a fentről közvetlenül rájuk zúduló napfényben. Legelöl lassú léptekkel haladt lovon egy centurio, majd az őt két sorban követő katonák között két, keresztet cipelő férfi bukkant elő. A város kíváncsi népe az utca két oldalán, szinte a falhoz szorulva iparkodott a bűnösök nyomában maradni. Egyre közeledtek felénk, de mivel mi nem akartunk velük tartani, behúzódtunk az egyik ház kapumélyedésébe, hogy hagyjuk őket elmenni.

A két szerencsétlen ott vánszorgott el előttünk, vállukra-karjukra kötözve a kereszt rövidebbik gerendája. Az őket követő plebsz fenyegető szavakat üvöltött hangosan feléjük; rablót, gyilkost, latrot, gonosztevőt kiáltoztak, öklüket rázták, egyikük-másikuk még köpködött is a bűnösök felé. Csak a római katonák ottléte gátolta meg őket, hogy tettlegesen bántalmazzák a két halálba menőt.

A különös az volt, hogy bár az elítéltek már eltávolodtak tőlünk, a tömeg nem szűnt meg a város felől özönleni. Sőt, a kiáltozás sem gyengült, inkább erősödött. Kinéztünk fedezékünkből, és akkor láttuk meg, mi ennek az oka. Az utca közepén, a kettős katonai sorfal között magányos emberalak botladozott, ugyancsak a kereszt rákötözött gerendájával.

Fojtott kiáltásra lettem figyelmes magam mellett. Rufusz fiam kiáltott. Ránéztem, s láttam, hogy holtsápadt.

– Neked meg mi bajod? – kérdeztem csodálkozva.

– Ott… Ő… A Mester… – dadogta rémülten. Alexander hasonlóképpen meg volt döbbenve. Száját némán kitátotta, egész testében reszketett.

A véres rongyokkal alig fedett alak imbolyogva közeledett.

Néhány hónappal azelőtt történt, hogy a fiaim kezdtek elmaradozni otthonról. Először csak délutánonként tűntek el, később már este is sokáig kellett rájuk várni, míg előkerültek. Feleségem engem próbált csitítani, amikor emiatt mérgelődtem. Azt mondta, elég nagyok már ahhoz, hogy saját életük legyen. Biztosan találtak magukhoz való kislányt, és együtt töltik a szabadidejüket.

Ebbe még csak bele sem köthettem, hiszen én ugyanezt csináltam hasonló koromban. Igaz, az én apám ugyanígy méltatlankodott el-elmaradozásaim miatt, de ő se szólhatott, mert engem is védelmébe vett az anyám.

Igyekeztem belenyugodni, hogy ezután már csak így lesz; tőlünk egyre inkább eltávolodnak, hogy aztán majd végleg elhagyjanak bennünket és új családot alapítsanak. Bár nem tudom, ehhez minek kell elköltözniük. Kibővíthetjük a házunkat, és ott lakhatnak ők is… No, ezt majd akkor megbeszéljük, ha eljön az ideje. Addig kár okoskodni rajta.

Akárhogy is, míg világ a világ, ez a dolgok rendje, próbáltam magyarázni magamnak az elkerülhetetlent.

No de aztán jött egy újabb fordulat, amikor már dologidőben is egyre gyakrabban tűntek el; előbb csak egy-két órára, később fél napra, aztán már éjszakára se jöttek haza. Akkorra az én türelmem is elfogyott. Egyik este kivártam, míg hazatérnek, s azon nyomban előkaptam őket. Hogy márpedig azonnal árulják el, merre kujtorognak, miért nem végzik rendesen a dolgukat.

Nehéz volt szóra bírni őket. Először húzódoztak, próbáltak kibújni a válaszadás alól, de én nem hagytam. Elvégre én vagyok a családfenntartó, én vagyok a családfő! Kinek lenne több joga tudni családtagjai dolgairól, ha nem nekem?! Addig-addig, míg végre elmesélték, merre is járnak, ha otthon nincsenek.

Meséltek a Mesterről, a názáretiről, akit Jézusnak hívnak, s aki nemrég tűnt fel Jeruzsálemben, és nagyon rövid idő alatt hatalmas hívősereget gyűjtött maga köré. Aki folyvást a szeretetről beszél, meg az Isten országáról, ami már itt a földön el is jött. Meg hogy az Úr számára minden ember egyformán kedves, és hogy nem az számít, hogy gazdag vagy szegény, előkelő vagy koldus. Meg olyant, hogy az ember értéke a szívében van, nem a pénzes zacskójában. Valahogy így értettem. Nem konyítottam én úgy igazán ezekhez az okos dolgokhoz. A vallásról annyit tudtam, hogy milyen parancsolatokat kell betartani. A törvényt tiszteltem, nem tettem olyant, ami ellenkezik vele.

Annyit kérdeztem a fiaimtól, vajon nem veszélyes-e mindaz, amit ettől a Mestertől tanulnak. Azt felelték, teljesen nyíltan hirdeti a tanait, s eddig még soha senki nem szólt ellenük. Ráadásul az őt hallgató tömegben gyakran jelennek meg nemcsak írástudók, de olykor papok is, akiket szintén érdekel a tanítása. Már az egész tartományt bejárta a legközelebbi tanítványaival együtt, a tizenkettővel, akiket ő apostoloknak nevez, de sehol nem került összetűzésbe a hatalommal. Pedig a rómaiak is éberen figyelnek mindenfelé, azok se hagynák, ha lázító beszédeket hallanának bárhol.

Megnyugtatott, amit a Mesterükről meséltek, nem is foglalkoztam tovább a dologgal. Egészen addig a napig még csak újabb említés sem történt róla. A megelőző két napot otthon töltötték a fiaim, mert mint mondtam, kellett a szorgos kéz az aratás előkészítéséhez. Kora reggel keltünk, mentünk ki a földre, estefelé tértünk haza. Arra sem volt sem időnk, sem kedvünk, hogy a közvetlen szomszéddal szót váltsunk. Így, mint kiderült, ők sem tudtak semmit mesterük elfogásáról, sem a kihallgatásáról, sem pedig a halálra ítéléséről. Akkor, ott látták őt újra, a Golgota felé tántorogva.

Simon vagyok, a cyrénei. Így hív mindenki. Igen, Cyrénéből származom. Ott születtem, a szüleim is ott éltek, ott is haltak meg. Bár a város és környéke régóta görög fennhatóság alatt áll, igen népes, sok-sok ezres zsidó kolónia is él ott. Én úgy tizenöt éve jöttem át és telepedtem le Jeruzsálemben. Azóta nem jártam a szülőföldemen.

Hamarosan megnősültem, született két fiunk. Vettünk földecskét a városon kívül, s azóta azon gazdálkodtunk. Nem nagy parcella, de szűkösen megtermett rajta minden, ami nekünk kellett. Arra gondoltam, majd ha a fiaim is megnősülnek, talán növelhetjük a területet, hogy többünket is eltartson. Már csak ezért is jó lenne, ha együtt laknánk. Könnyebben tudnánk összeszervezni a munkát.

Erős ember vagyok. Mindig mindent magam csináltam. Nekem soha nem segített senki. Igaz, soha nem is kértem senkitől szívességet. Így nem kellett mit megadnom. Magam építettem a házat, amelyikben laktunk. A földemet is magam szántottam. Nem volt lovunk, én álltam bele a hámba, s valamelyik fiam tartotta az ekét. Ehhez pedig erő kellett. No meg étel, hogy ezt bírni lehessen. Hát abban nem is volt hiány, mert a feleségem úgy főzött, hogy a legegyszerűbb étek után is megnyaltuk mindnyájan a tíz ujjunkat. Ízletesen és kiadósan. Gombócból nálunk egy ebédre elfogyott száz darab is. Ha véletlenül mégsem, a feleségem rögtön aggódni kezdett, hogy valamelyikünk beteg.

Nekünk egy kis jerke egy étkezésre volt csak elég. Nyárson megsütöttük, feleségem készített mellé valamit – pászkát vagy egyebet –, aztán lássunk neki! Mindegyikünk egy-egy lábánál kezdte, bár a feleségem igencsak madárétkű volt, ő csak csipegetett az asztalnál. Mi bezzeg, férfiak, megadtuk a módját! Bőven meglocsoltuk a bárányt veresborral, hogy jobban csússzon! Nincs is annál pompásabb eledel!

No, szóval mindezt csak azért meséltem, merthogy a mi munkánkhoz kellett az erő. A szántáshoz is, a vetéshez is, az aratáshoz is, a csépléshez is, a zsákoláshoz is. Szerencsére a fiaim hasonlóképpen erősek, mint én. Az én testalkatomat örökölték. Meg az étvágyamat is, ahogy már elmondtam. Amúgy szép arcú gyerekek voltak már akkor is, nem volt hiány lányokban sem. Mindig voltak körülöttük, akik örömmel mentek velük erre-arra. Persze csak a tisztességesével engedtem őket. Arrafelé is voltak természetesen mindenféle kis cafkák, akik pénzért bármire hajlandók, de ezektől óvtam a fiaimat. Kell a szerelem, hogyne kellene, de ahhoz olyan társ is kell, aki megérdemli. A szerelem nemcsak a bódult ölelkezést jelenti. Nem csak azt. Ahhoz szív is kell, nemcsak a test.

Ész is kell persze, meg tudás is kell, de hát azt én nem nagyon tudtam adni nekik. Egyszerű földműves vagyok, engem nem járattak iskolába a szüleim. Nekik se volt miből. Mi sem álltunk úgy, hogy taníttassuk a fiainkat. Az a pár sékel, amit a fölöslegben megmaradó termény eladásából kaptunk, kellett a következő évi vetőmaghoz, palántához, szerszámokhoz. Mert hogyha erős az ember, a szerszám is könnyebben törik a kezében. Én néha még az eke fáját is eltörtem, vagy elhajlítottam a vasát, ha hirtelen nagyot rántottam rajta. Akkor aztán megvolt a baj. Meg a költség. Mert a farészét még csak megcsináltam magam, de a vasat venni kellett, az nem termett meg itthon. Szerencsére tőlünk nem messze lakott a kovács, nála minden ilyesmit meg lehetett kapni.

Egyszerűen éltünk és békésen. Nem voltak haragosaink. A mi környékünkön segíteni volt szokás egymáson, nem civakodni.

A menet második része – középütt a Mesterrel – riasztó lassúsággal közeledett felénk. A sovány, véres öltözetű, elkínzott férfi alig állt a lábán. Mi fentről láttuk őt, így még kisebbnek látszott, mint amilyen valójában volt, noha amúgy sem volt szálfatermetű. A karjaira-vállaira kötözött gerenda ijesztően himbálódzott – úgy tűnt – a levegőben. Minden lépés szemlátomást szörnyen nehezére esett. Nem csoda, hiszen azt a súlyos fát még sík terepen is nehéz cipelni, hát még dombnak fölfele, ormótlan sziklákkal kirakott úton, ahol minden lépésnél megbotlott a lába egy kiálló kőben. Aztán valóban elesett. Arra már nem volt ereje, hogy a súlyos gerendával felálljon. Ketten rángatták két oldalról és állították talpra. Ahogy közelebb értek, az egyik kísérő katona hangosan odaszólt a társának:

– Te, ez itt fog felfordulni! Képtelenség, hogy magától feljusson a dombra. Mi lesz akkor a kivégzéssel? Hogy számolunk el Pilátus helytartónak? Valamit tennünk kell, nehogy meghaljon útközben.

– No majd mindjárt – felelte a másik. Szétnézett maga körül, végigmustrálta a fal két oldalán álló kíváncsiskodókat. Nagyot döbbent a szívem, amikor tekintete rajtam állapodott meg. – Te ott! – intett felém. – Gyere csak ide!

Ijedten néztem körül, remélve, hogy nem nekem szól a parancs. De hiába reménykedtem. Rám szögezte szúrós szemét, s a nyomaték kedvéért még egyszer intett. – Mire vársz?! Ide azonnal!

Mit tehettem? A szerszámaimat, amelyeket addig a kezemben vittem, gyorsan valamelyik fiamnak adtam át, már magam sem tudom, melyiknek. Lassan elindultam a katona felé. Az odalépett Jézushoz. – Szerencséd van, zsidók királya! Itt van egyik földid, aki segít neked cipelni a fádat.

Hevesen és hangosan, hogy mások is hallják, tiltakozni kezdtem. Magyaráztam a katonáknak, hogy én szabad zsidó polgár vagyok a saját országomban, és hogy ők nem tehetnek ilyet velem. Az visszaüvöltött, hogy ők, mármint a rómaiak, bármit megtehetnek, mert ezen a földön ők az urak. Ez igaz is volt, csak az ember ilyesmit nem vesz tudomásul szívesen.

Szégyelltem magam. Akár a föld alá is elbújtam volna. Azzal, hogy rám tették annak a nyomorultnak a keresztjét, én is bűnössé, elítéltté lettem mások szemében. Akik ott följebb az úton látni fognak minket, azt hiszik majd, én is egy olyan lator vagyok. Akárcsak az a kettő, akiket ott elöl már elhajtottak. Jeruzsálem ugyan nagy, de egy keresztre feszítés elég érdekes ahhoz, hogy vonzza a kíváncsiakat, és ha valamelyik szomszédom vagy ismerősöm meglát ebben a menetben, hamar elterjed környékünkön a híre, hogy a cyrénei Simont vitték a gonosztevők hegyére, és megfeszítették. Aztán győzzem kimagyarázni magamat. Az emberek mindig szívesebben hisznek a szemüknek, mint az értelmüknek.

Tovább ágáltam hát az eljárásuk ellen, mire durván odataszítottak Jézus mellé, ketten megszabadították őt a gerendától, amit aztán az én vállamra raktak. Erős vagyok ugyan, de igencsak ki kellett támasztanom a lábammal, hogy föl ne dőljek azzal a teherrel. Elképzelni sem tudtam, hogyan lehetett annyi erő ebben a kis emberben, hogy idáig el tudta cipelni.

Még mondtam egy darabig a magamét, de egyre kevesebb meggyőződéssel, mert rájöttem, hogy itt nekem úgysem lehet igazam. Ráadásul valami részvétféle kezdett ébredezni bennem ez iránt a nyomorult iránt, akinek a bűne – ha a fiaimnak hinnem lehet – annyi volt csak, hogy a szeretetről prédikált, s valamiféle égi országról, ahol mindenki egyenlő lesz. Ráadásul azt is beláttam hamar, hogy ez a félig agyonvert valaki aligha vétkes abban, ami most velem történik. Inkább szánalmat, együttérzést érdemel.

Ez a szánalom úgy kúszott a szívem felé, mint avar alatt a kígyó.

– Rád kötözzük? – kérdezte harsányan röhögve a katona, és a gerendára mutatott. Csak a fejemmel intettem, hogy nem kell. Egyrészt így is elbírtam, másrészt ha rám kötözik, mindenki azt hihette volna, hogy én vagyok az elítélt, engem visznek megfeszíteni. A társamat figyeltem, Jézust. Egészen közel állt hozzám. Minden verejtékcseppet, minden ráncot, minden sebet, minden vérpatakocskát pontosan láttam az arcán. És láttam a szemét. Először nem tudtam eldönteni, ő vajon lát-e engem, mert a tekintete egészen túlvilági volt, az elviselhetetlen szenvedésnek és mintha valamiféle boldogságnak a keveréke tükröződött volna benne. De aztán észrevettem, hogy engem figyel. A töviskoszorú okozta vérzés egész furcsán sávozta be a homlokát, mintha egy fehér-piros csíkos sapkát húztak volna a fejére. A vér beleragadt hajába és szemöldökébe, a súlyosabb cseppek elérték a szemhéjat, és ott alvadtak meg. Az ütésektől kék-lila foltos arc lárvaszerűen merevnek hatott. Csak a szeme élt, ez az egyre éberebbé váló szempár, és fogva tartotta az én tekintetemet. Nem tudtam levenni róla. Mintha suttogott volna valamit, de nem értettem. Talán annyit akart mondani, hogy köszönöm, vagy valami hasonlót.

– Gyerünk! – adta ki a parancsot a katona. Már mozdultam, hogy induljak fölfelé, de ekkor különös dolog történt. Jézus egy ösztönös mozdulattal felnyúlt a karomhoz és belekapaszkodott. Éreztem az összeroskadni készülő test súlyát.

– Fogj erősen! – súgtam oda neki. – Téged is meg bírlak tartani.

Elindultunk. Kínos lassúsággal tettük meg egyik lépést a másik után. Éreztem az ütemesen hozzám ütődő test kipárolgását. Izzadság és vér szaga keveredett össze, s a félelemnek az a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető szaga-bűze, amit a kutyák is messziről megéreznek, s ami arra készteti őket, hogy megtámadják a rettegő embert. Máskor minden bizonnyal irtóztam, undorodtam volna ettől a bűz-egyvelegtől, de most valahogy eszembe sem jutott. A feltámadt szánalom annyira erősen nyomott el minden egyéb érzést, hogy másnak nem maradt helye a lelkemben.

Próbáltam úgy haladni, hogy közben meg ne lökjem őt, mert látszott rajta, hogy minden érintés pokoli szenvedéssel jár számára. Ronggyá szakadt köntösén keresztül épp elég látszott ki a hátából, hogy elképzeljem, mit kellett kiállnia, mielőtt utolsó útjára indították.

Úgy kapaszkodott a karomba, mint fuldokló egy úszó fadarabba. Csodálkoztam, hogy a katonák hagyják ezt, és nem taszítják durván arrébb. Nyilván azért tették, mert így volt remény, hogy élve eléri a Golgotát, ahol a parancsnak megfelelően megfeszíthetik, s akkor nem vonják a fejükre Pilátus haragját. Arról már nem is beszélve, hogy ennyi kis engedmény a várható „látványosságért” igazán nem volt túl nagy ár.

Hallottam a hörgését, ahogy kiszáradt torokkal, sípoló tüdővel szedte a levegőt. A mellkasa is fájhatott a korbácsütések és egyéb ütlegek nyomán. Nagyra tátott szájjal lihegett, miközben száradt nyál habja tapadt rövid szakállába.

Örökkévalóságnak tűnt, míg néhány háznyit előrejutottunk. Aztán éreztem, hogy görcsösen kapaszkodó keze lassan megnyílik. Lecsúszott a karomról, és a Mester a földre omlott. – Állj fel! Állj fel, ha nem akarod, hogy tovább korbácsoljanak! – súgtam oda neki, de nem volt benne annyi erő, hogy magától föltápászkodjon. Jobb kezemmel tartottam vállamon a gerendát, ballal lenyúltam érte, hogy megfoghassa. Nagy nehezen sikerült őt talpra segítenem. Ismét a karomba kapaszkodott, úgy folytattuk keserves utunkat. Érdekes, ahogy haladtunk fölfelé, egyre kevésbé érdekelt, meglát-e valaki ennek a szerencsétlen embernek a keresztjével, vagy sem. Csak az volt bennem, hogy megpróbáljam utolsó útját minél inkább megkönnyíteni. Ezt pedig csak úgy tehettem, hogy vonszoltam őt is magammal, a keresztjével együtt. És szinte már-már hálás voltam annak a katonának, hogy engem választott ki az utcán ácsorgók közül.

A dombtető előtt még egyszer összeroskadt, de onnan már a katonák hajtották tovább addig a helyig, ahol előre kiásott gödör várta a kereszt függőleges gerendájának beállítását. Amikor Jézus mellé értem, és a földre dobhattam végre a súlyos fát, ő még egyszer rám nézett. Talán a hála, a köszönet szikrája volt, ami még fellobbant a tekintetében. Aztán behunyta a szemét, mint aki végképp kimerült.

Ránéztem a római katonákra, attól félve, hogy ha csak úgy megpróbálok eloldalogni, netán újabb büntetést találnak ki számomra. Azok azonban már nem is törődtek velem. Elvégeztem a nehéz, megalázó munkát, tovább nem volt rám szükségük. Az elítélt rendben fölért kivégzése helyére, semmi akadálya nem volt tehát, hogy megfeszítsék. Mindjárt körül is vették Jézust, megfogták kezét, lábát, és ráfektették az immár egybeillesztett keresztre.

Amilyen gyorsan bírtam, elrohantam onnan, ne kelljen hallanom a kalapálás zaját és a fájdalom kiáltásait-sikolyait. Először el akartam menekülni a dombról, ettől az egész véres, csúfságos szörnyűségtől, de valami megállásra kényszerített. Nem tagadom, kíváncsi is voltam, mi történik vele, de meg azt éreztem, nem hagyhatom ott csak úgy hóhéraira ezt a szánni való néptanítót vagy prófétát, vagy nem is tudtam, minek nevezzem, noha ténylegesen többet már nem segíthettem rajta. Óvatosan visszalopództam. Vigyáztam persze, nehogy egyenesen a katonák szeme elé kerüljek. Meglapultam a tömegben, de mivel magas vagyok, elláthattam a többiek feje fölött.

Ekkor állították be a gödörbe Jézus keresztjét. A másik kettőé már ott meredt tőle jobbról-balról.

Nem vagyok keményszívű ember, mélységesen megviselt, ahogy végignéztem a haldoklását és a halálát. Sok ilyet láttunk már, s tudtuk, hogy az ilyen keresztre feszítéskor sokszor hosszú órákig, olykor fél napig is eltart, míg a szerencsétlen kimúlik. Attól függ, milyen erős a teste. A Mesternek szerencséje volt, hamar kiszenvedett. Ott álltunk a fiaimmal és néztük.

Délutánra járt már az idő. A sok egymást követő esemény miatt nem is tűnt fel, hogyan megy egyik óra a másik után. Eszembe jutott, hogy a feleségem biztosan aggódik már, amiért még nem vagyunk otthon.

A tömeg oszladozott a kereszt körül. Csak néhányan maradtak ott, a többi indult lefelé a dombról. Odaszóltam a fiaimnak, igyekezzenek haza, nyugtassák meg anyjukat, én is megyek hamarosan.

Nem tudtam volna még hazamenni. Először is innom kellett valamit, mert a szájam, a torkom olyan száraz volt, hogy nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Mivel már jó néhány ilyen eseményen jártam itt, tudtam, hogy van a közelben egy kis kocsma, ahol ilyenkor mindig bőven mérik a bort. Elindultam arrafelé.

„A Golgotához” nevű kocsmában mozdulni is alig lehetett, olyan sokan szorultak be ide a kivégzés után. Izzadságtól, áporodott testek kigőzölgésétől, borgőztől volt fojtó a levegő. Szétnéztem a homályban. Nem találtam ismerőst. Ennek egyrészt örültem, mert akkor nem is láthatott meg senki olyan, akinek eljárhatna a szája, másrészt viszont egyedül nem szeretek inni. A kocsmavendégek természetesen a keresztre feszítésről társalogtak. Hogy ki volt az áldozat, kik voltak a társai, miért együtt feszítették meg őket. Aztán Jézussal kezdtek foglalkozni. Lekicsinylő kijelentéseket tettek a külsejére. Szidták hazug, gyáva viselkedése miatt. Ebbe már nekem is bele kellett szólnom. Megkérdeztem, miért viselkedett gyáván. Azt mondták, azért, mert korábban azt mondta, ő az Isten fia, de sem a társait, se saját magát nem tudta megszabadítani a keresztről. Úgy is halt meg, mint idáig minden gonosztevő.

– Nem volt bűnös! – szóltam közbe. Néhányan csodálkozva fordultak felém.

– Te meg honnan tudod ezt? – kérdezték kíváncsian. – Talán bíró vagy, aki jobban ismeri a törvényt, mint Pilátus?

– Nem vagyok bíró – mondtam –, de nagyon közelről ismerem Jézust. Én segítettem vinni a keresztjét.

Erre még többen felfigyeltek. Egyből körbevettek. Valaki bort rendelt, kezembe nyomta a poharat. Mind jobban sürgettek, hogy meséljem el, hogyan történt. Én pedig elmondtam, hogy én vagyok a cyrénei Simon, hogy földműves vagyok, és hogy a mezőről hazafelé tartva találkoztam össze a menettel. Elmeséltem azt is, hogyan kényszerítettek a római katonák, hogy vigyem az elítélt keresztjét, mivel annak már jártányi ereje nem volt.

– No és mennyit kaptál érte? Mennyiért vállaltad a fuvart, he? – kérdezte harsány kakaskodással az egyik vendég.

Forrni kezdett bennem a harag. Túlságosan közeli volt még a szörnyű élmény ahhoz, hogy idétlen tréfálkozásokat hallgassak róla. Ittam egy nagy kortyot, hátha attól múlik a dühöm.

– Nem pénzért csináltam – közöltem velük csöndesen, de a szilaj jókedvüket ez csak még szította.

– Na ja! Hát persze! Hogy is gondolhattam rólad, hogy ilyesmiért pénzt fogadsz el? – kiabálta az előbbi fickó. – Akkor biztosan az üdvösségedért tetted! Hej, te cyrénei Simon, még egy ilyen megfeszítés, és te is megtérsz!

Röhögésre tátott szájában megfeketült odvas fogcsonkok meredeztek. Alattomos pillantása mélyén részeg fény csillant. Tudtam, hogy kötekedik, hogy az ital beszél belőle, de nem voltam képes tovább uralkodni magamon. Őszintén szólva nem is akartam.

Feltápászkodott az asztaltól, mintegy nyomatékképpen. Dübörgő hahota kísérte a szavait. Én viszont csak arra emlékszem, hogy az indulattól hihetetlen erőt éreztem magamban hirtelen. Megragadtam őt az inge nyakánál és a nadrágja ülepénél fogva, fölemeltem a fejem fölé, aztán elhajítottam. A többiek közé esett. Azt már nem vártam meg, hogy azok fölszedjék a földről. Kilöktem az ajtót és otthagytam őket.

Késő alkonyatban háborgó lélekkel indultam hazafelé.

Nagyon sokáig kísértett ennek a délutánnak a szörnyűsége, ami idővel előbb elviselhető, aztán egyre meghittebb emlékké szelídült. Ám a lelkemben őrzött emlékeken kívül van más is, ami nem hagyja felejteni azt a napot. A seb a vállamon. Jézus keresztjének nyoma, amely egész további életemben elkísér és eltörölhetetlenül velem marad. A kereszt nyoma a testemen, az ember nyoma a lelkemben.

Csak később, már miután családommal együtt elhagytam Jeruzsálemet és ide, Antiochiába költöztünk, az itteni keresztény gyülekezetben ismertem meg annak a Jézusnak a tanításait. Fiaim a gyülekezet ismert vezetői lettek. Engem is hívtak, de semmiféle tisztséget nem akartam vállalni. Egyszerű prédikátor lettem. Soha nem tudtam elképzelni azelőtt, hogy egy földműves akarja tanítani a nála okosabbakat, de a fiaim mindig magukkal vittek az összejövetelekre, ahol jobbára Jézus tetteiről, tanításairól, halála utáni megítéléséről és hatásáról volt szó. Azáltal pedig, hogy én vihettem a keresztjét, olyan „méltóságra” tettem szert, ami szinte kötelezett, hogy rész vállaljak a gyülekezet vallási életében.

Először csak arról a délutánról beszéltem nekik, de aztán kezdtem kedvet érezni ahhoz is, hogy a másoktól hallott dolgokat meséljem tovább. Magam is meglepődtem, amikor észrevettem, hogy egyre többen és többen jönnek el, ha én beszélek. Végül is igaza lett annak a kocsmabeli fickónak: megtértem. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem hosszas lelki rákészülés után. Ma büszkén vallom magam Jézus követőjének.

Mióta kezd erőt venni rajtam az öregség, egyre kevesebbet járok el a gyülekezetbe is. Belefáradtam az életbe. Feleségem nemrég hagyott magamra. Előrement, hogy mindkettőnknek helyet készítsen az Atya jobbján, ahogy Jézus jövendölte. Én már csak arra vágyom, hogy utolsó éveimet – ha még adatnak – békében és háborítatlanul élhessem le emlékeim között.

Illusztráció: J. B. Yeats