május 9th, 2025 |

A fájdalom tanít (Kovács katáng Ferenc beszélgetése Zöldy Pállal)

„Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?” [1]

Zöldy Pál (1954, Debrecen) író, könyvtáros, szociálpedagógus, drámapedagógus. „Éveken át vezette a Duna Televízió Élő Egyház című műsorát. Dolgozott szőlőmunkásként, könyvtárban, öregotthonokban. Megalapította és húsz éven át igazgatta a Férfisátor közösséget, szakmunkás diákoknak oktatott hittant. Sümegen él.”[2]

Kovács katáng Ferenc kérdezte.

I. Nem vagyok itthon a Földön

Kovács katáng Ferenc: „Emlékszem, mikor gyerekkoromban a kerítésnél álltam, és a szomszéd Marika néni riadtan mondta anyámnak, hogy a rádióban hallotta, holnap lesz a világvége. Anyám csodálkozva nézett, és annyit mondott: – Ó, hát akkor én ma nem is mosogatok, mert minek. Ha meg nem lesz, majd holnap boldogan bepótolom. Én pedig megértettem valamit. Bármi bármikor megtörténhet. Valami megoldás mindig van.”[3] Édesapádnak is voltak ilyen bölcsességei?

Ilona húgom, anyám és én

Zöldy Pál: Néhány mondata megmaradt. „Az orvos a munkájával csak egyharmadrészt gyógyít, ennél is fontosabb, hogy fájdalmat csillapít, de a legfontosabb, amit tesz, hogy vigasztal.” Szerették is az emberek, nagyon. Aztán ő mondta azt a meghökkentő mondatot is, hogy „nem lehetek a barátod, fiam, mert az apád vagyok”. Most kezdem érteni, hogy a tiszteletről beszélt, amivel tartozik a fiú.

„Ars longa, vita brevis.” „Medicus curat, natura sanat”. Ilyeneket az orvosi szobájának a falán is olvashattunk. Emlékszem, többször is mondta: „Kétféle ember van, alkotó és rendszerező”. Tudnod kell, kitől mire számíthatsz – mondta, – édesanyátok alkotó, én rendszerező vagyok.

Nem az a fontos, mit tudok fölidézni, hanem, amit átszűrtem és tovább akartam adni a gyerekeimnek. „A hitel egy tányérból eszik veled.” „A fájdalom tanít.” „Nem fogsz mindig nyerni. Kalkulálj a veszteségre is. Ha tudod, hogy az élet veszteséges üzem, te nem leszel vesztes.”

KkF: Milyen volt nagycsaládban élni? Megtaláltad vagy kiharcoltad a helyedet a négy testvéred között?

ZP: Nem is tudom. Természetesen az öt gyerek közt volt legidősebb és legfiatalabb és volt középső a „szendvics” gyerek. Szerintem egyenként is mind azt gondolhattuk, hogy különlegesek vagyunk. Nővérem Mária szépen énekelt, zongorázott, rajzolt, festett. Akárcsak apám. Irigyeltem, hogy olyan sok közös tevékenységük volt. Nagyon szerettem volna én is valami „privát kapcsolatot” kiépíteni apámmal – ezért tanultam meg fuvolázni, ő csellón is játszott. A furulya és a házi zene amúgy természetes tevékenység volt, de többet akartam. Két zseniális öcsém egészen más világot képviselt. Ők műszakiak voltak. Péter az állatokat is nagyon szerette, de kamionsofőr és világutazó lett – szövevényes történetekkel. Fiatalon rally versenyző volt, egy öreg Trabantot varázsolt versenyautóvá. Tavaly állt be végleg az Örök Atya parkolójába. András a fiatalabb öcsém, ezermester. Bármit meg tud oldani, a falazástól a burkoláson keresztül a vízvezeték szerelésig. Az autószerelés alapvető módon érdekelte. Régi Pannónia motorokat rakott össze – virtusból. De a mezőgazdaságban ugyanúgy otthon van. Húgom, Ilona mondhatnám „vajákos ember”. Világjáró fiai mellett nagyon sok elhagyott gyermeknek lett anyjánál is gondosabb anyja. Óriási szíve van és az emberi természet nagy ismerője. A két lány egészségügyi végzettséggel kezdte az életét. A helyemet alapvetően nem a többiekhez képest fogalmaztam meg, mert például egymás iskolai eredményeit nem tudtuk. Melyikünknek mikor, mit és miért engedtek meg a szülők, ezt soha nem magyarázták el. Mindenki közvetlenül a szülőkkel tárgyalta meg a terveit, teljesítményeit, kudarcait.

Mondhatnám, hogy túl voltunk hordva, mint a Fehérlófia. Mindenki önálló „entitás”, tényező volt. Külön mércével mértek bennünket. Mert a szüleink nem voltak „szabvány” szülők. Nekik kialakult életük volt és tudomásul vették, hogy mi ide születtünk nekik és szerettek, gondoztak, terelgettek bennünket. Nem verték ki belőlünk a végzettséget. Természetesnek éltük meg, hogy ilyen a világ. Anyánk tanárnő volt, de ideológiailag megbízhatatlan – ezért iskolában nem taníthatott. Minket viszont német, magyar nyelv, történelem és néprajz vonalon mindenféle tudnivalókba beavatott. Jöttek hozzánk Sümegre a régi tanárai, igen remek emberek, Sándor István irodalomtörténész, Radó Polikárp bencés teológus, Bálint Sándor néprajzkutató, és a régészek egész hada, akik akkor a sümegi várat kutatták. Apám nagyon szerette a Maulbertsch freskókat elemezni. Vitt bennünket Mogyorós dombra „kecskekörmöt” gyűjteni eső után, mert akkor túrta ki a konda a sárból. Meg néztük az ősember kovakő bányáját, amit akkor tártak fel. Szóval belenőttünk az izgalmas és változatos világba. És elfoglaltuk az önálló helyünket. Persze, fontos volt a testvérek, gyerekek mikrotársadalma, de nem meghatározó. Amúgy két testvérünk kicsi korában meghalt, eltemettük és láttuk azt is, hogy a szüleink hogyan értelmezik a halált, a halálon túli dimenziókat.

Szüleimmel, testvéreimmel Sümegen

KkF: Hol jártál általános iskolába? Hogy teltek ott a hétköznapok, mik voltak a kedvenc tantárgyaid, foglalatosságaid? Milyen tanuló voltál?

ZP: Az általános iskolát Sümegen végeztem. A család volt a fontos hely, az iskola, a templom csak járulékos helyszínek voltak. Jó tanuló voltam, az első közepes osztályzatot valahol a felső tagozatban kaptam fizikából. Nagyon megszégyenültem és csak annyiban zavart, hogy mit fognak szólni a szüleim. Csalódást okozok nekik. Én voltam hanyag, mert hát nem tanultam.

KkF: Te választottad vagy a család irányított felekezeti középiskolába?

ZP: Egyértelműen a család, ez nem volt kérdés. Anyám boldog lett volna, ha pap lesz belőlem. Pannonhalma nagy, keserű talány volt számomra. Száműzetés a családból. Beavató évek, beavató közegben. Javamra vált. Sok mindent azért tudtam megoldani, elviselni későbbi életemben, mert négy évig ott edzettek. Amikor elolvastam az Imola címmel írt történetemet, tehát a végén, mondom, az olvasás végén, akkor értettem meg, mit jelentett nekem Pannonhalma. A száműzetésem történetét írtam meg önfeledten és önkéntelenül.

KkF: Az érettségi után belekóstoltál a munkáséletbe. Egy év kemény földművelő munka után bekerültél a teológiára, s ha jól tudom, éjszaka dolgoztál, hogy biztosítsd a megélhetésedet.

„Két küzdelmes, csodálatos év. De a teológia idegen volt nekem. Két év után az egyik idős professzor megkérdezte a vizsgán, hogyan érzem magam. Olyan idős, tiszteletre méltó pap volt, hogy egészen őszintén tudtam válaszolni. – Attól tartok – mondtam –, hogy én itt elvesztem a hitemet. Nekem Isten fontos, de a Biblia keletkezéstörténete nem. Az anyámat meg tudom ölelni, a családtörténetet nem. Mire a professzor azt felelte: – Akkor hagyja abba, mert a hite fontosabb, mint a teológia.” [3, 65.o.]

Ezek után mit kezdtél magaddal, ha jól számolom, 21 évesen?

ZP: Mikor Pestre költöztem, eléggé leromlott az egészségem, fűtetlen albérlet, (víkendházban húztam meg magam a Hármashatár-hegyen) és hasonló vad és félvad megoldások nyomán. Szegedre jártam hétvégenként autóstoppal, mert ott nagyon jó zenész barátaimmal alkottunk.

Gondolat- és baráti kör Szegeden

Apám nagyon komolyan vette és gyógykezelt! Három hónap ágynyugalom, egy nyáron át, majd szanatórium. De aztán mehettem megint élni. Boldog voltam és csak egy kép jut eszembe. A Mester utcában állok és számolom tenyeremben a pénzt. Fél kiló kenyér, egy kicsi üveg citromlé meg egy doboz tőkehal-májkonzerv és öt nap múlva fizetik az éjszakai műszakot a konzervgyárban. És ott állok a délutáni napfényben a járdán és észreveszem, hogy milyen sárgák a levelek, meleg van, és hogy élek és élni jó. Ekkor már teológiai tanulmányok napközben, este a könyvtárosképző, amit Sándor István professzor ajánlott, hogy jó, jó, szép dolog ez a teológia, filozófia, költészet, de azért meg is kell élni majd valamiből. Ugyan nem voltam könyvtáros, bár ez azoknak szerveződött – viszont könyv (és ez volt a kulcsszó) ügynök az igen, csak azzal nem tudtam pénzt keresni, ezért kellett a konzervgyár éjszakai műszak – és hetente fizettek! Ezután vitt be Sáfrány Györgyi néni Arany János kutató az akadémiai könyvtárba, ahol éppen duplumpéldány kiajánlót kerestek. Tanulmányaimból szerencsére tudtam valamit a könyvtári munkafolyamatokról, nem volt bonyolult munka. És áldottam a Teremtőt, hogy fűtött irodában, illatozó hölgyek között, okos és bölcs férfiak (Kenéz Ernő és Vekerdy László is az osztályon dolgozott és elismerően bólintott, hallván, hogy a bencéseknél érettségiztem) társaságában könyvek adatait céduláztam és rendszereztem. Ülve. Egy íróasztalnál. És fizettek. Persze, hogy könyvtáros maradtam. Ráadásul, hogy itt minőségi emberekkel találkoztam a kortársaim közül is. Isztray Botondnak nagyon sokat köszönhetek, mert ő adta a kezembe többek között T. S. Eliot verseit vagy Tábor Béla könyvét, ez volt A zsidóság két útja. Tábor Ádám, az ő fia, költő volt és értékelt engem költőként. És értékelt Surányi Laci is, aki amúgy matematikus volt és gondolkodó, de boldogan gyakoroltuk vele a H-moll szonátát – a magunk örömére. És voltak többen ebben a körben a „keddi foci” alkalmával összejövő emberek. Nem akarok mindenkit ide citálni, de én itt hallottam először Szabó Lajos matematikusról, akinek a töredékeit volt alkalmam olvasni, a kalligráfiáit pedig láthattam. Mind nagyon szerették Hamvas Béla írásait, kéziratban olvashattam én is. De ők nem vaksi rajongók voltak, hanem tovább tudták fejtegetni Hamvas gondolatait. Dúl Anti maga is ismerte a mestert. Ő állított nekem először horoszkópot és elemeztük. Platón, Plótinosz, Hermész Triszmegisztosz az én számomra addig csak tananyag volt – ők pedig értették ezeket. Itt kezdett kinyílni a szemem. És nem minden versemet értékelték, kritikusak is voltak, szelíden, de érthetően. „Te könnyen fogalmazol, mondta egyikük, így megvan a veszélye annak, hogy esztétikai szintre viszed az egzisztenciális kérdéseket.” Nagy biztonságot jelentett az ő megbecsülésük. Ha egy versemre azt mondták: „sláger”, az nem esett jól, de tudtam, hogy igaz. Fantasztikus társaság volt, de nem is szabadidős program. Botond akkor tanult meg németül, mert Jacob Böhmét akarta olvasni. Itt, bennük ébredezett a Beszélő folyóirat, a „Lélegzet” gondolata. Ezekben az években jártam Pilinszky Jánosnál, és ők értették ennek a jelentőségét.

És én lassan kikoptam innen, ahogyan megházasodtam és családom lett. Próbáltam volna mind a két területet megtartani, de nem ment. Kiesett a kezemből a toll, a hangszer. Nem voltam akkora kaliber… Mondom, nem szabadidős program volt, nagyon-nagyon sokat köszönhetek nekik. Ezekben az években sokat erősödtem.

KkF: Szüleid, testvéreid, ismerőseid hogy fogadták, hogy a megszokottól eltérő új utakat keresel? „Ettől a naptól, mint rangidős, én vettem át a kapitány posztját. […]És ekkor valóban föltámadt a szél.” [4] Emlékszel? Mikor vetted át életedben először – úgy Istenigazából – a kapitány posztját? Hátszéllel, vagy viharral?

ZP: A környezetem elfogadta, pontosabban azok maradtak a környezetemben, akik el tudták fogadni, hogy néha nem érthető, amit döntök. Így voltam a családalapítással is, elfogadták, a család, a barátok. Vagy nem véleményezték, vagy én hagytam figyelmen kívül az értetlen kérdéseket. Az életem irányítását akkor akartam átvenni, mikor 40 évesen a Tisza-tóra meghívtam a barátaimat. Csütörtök estétől vasárnap délig. Mert rájöttem, hogy elment mellettem az idő és családom, három gyermekem van, de fogalmam sincsen arról, hogy mi is az élet, amit élek. Amikor kiderült második este, hogy mindenki tanácstalan és odahaza, a világban mindenki hazudik, vetít és füllent. És vasárnap délben megkönnyebbülve, könnyek között búcsúzunk egymástól. És megegyezünk, mikor találkozunk legközelebb, mert levegőt vennünk mégiscsak kell! És ez a hétvége az őszinteség oxigénje volt. Itt született a Férfisátor, csak még nem tudtuk, hogy ez az.

Férfisátor, kiengesztelődés-tréning

A másik élményem Róma. Szinte ugyanekkor. Mikor teljesen egyedül részt vettem Bob White jezsuita professzor interdiszciplináris kurzusán a Gregoriana Egyetemen. Ekkor váltam önállóvá, addig csak sodródtam. Táplálkoztam, tényleg, mint a Fehérlófia.

És! Bár azt kérdezed, mikor volt először, hogy kézbe vettem a kormányt – hát megmondom, ötven éves koromban, mikor elmentem szociális területre dolgozni és az utolsó tizenöt évet az öregek, betegek, elesettek között töltöttem. És nem azért, mert jó ember vagyok! Nem! Egyrészt nem is vagyok az, másrészt pedig azért mentem oda, mert féltem. A haláltól, a betegségtől, az emberekből kilógó csövektől, a rossz szagoktól és egyáltalán. Borzongtam, ha be kellett mennem a kórházba meglátogatnom valaki ismerőst. És rájöttem, hogy hiába menekülök, ez engem utol fog érni. És nincs más esélyem, mint szembe menni a borzalommal. És akkor kiléptem a biztonságos csónakból és a vízre léptem. És életem legjobb döntése volt közelebb menni a halálhoz, a betegséghez.

50 éves lettem

KkF: „A házasság szent dolog, de megtapasztaltam, hogy nagy ára van.” [3. 55. o.] Akkoriban nem ment ritkaságszámba a korai családalapítás. Hol és mikor találkoztál a jövendőbeliddel? A sajtóból nem sokat tudhatunk meg sok-sok évig tartó kapcsolatotokról. Nem szívesen beszélsz róla?

ZP: Amikor elhatároztam, hogy családot alapítok, éretlen voltam rá. Kudarckerülés vezetett. Jövendőbelimmel egy nagy társaságban találkoztam. Nagyon okos, tisztességes, helyes nő volt, sok közös érdeklődési területet találtunk. Negyven éves koromig nem tudtam felnőni hozzá, végig küzdöttem. Ő érett nő volt már, és mikor megkértem, hogy legyen a feleségem, három napos gondolkodási időt kért. Összeházasodtunk – beleegyezett. Neki is nehéz lehetett velem élni ennyi időn keresztül. Mert hogy nem tudtam megfogalmazni, hogy mit akarok az életben. A férfi életében két fontos kérdés van. Az első, hogy hová tartok. A második, hogy ki tart velem. És nem szabad felcserélni a két kérdést! Mert bedarálódsz. És én elkövettem a hibát, felcseréltem a kérdéseket. Mert még gyerek voltam és nem felnőtt. Ahogy említettem, 40 évesen voltam képes feltenni az első kérdést: Hová tartok? Annyit tudtam, hogy a házasság a minimális program az ember életében, amit a szüleim is teljesítettek. A Teremtő megáldotta a kapcsolatunkat három nagyszerű gyermekkel.

Gyermekeink: Viola, Máté, Zsazsa

Felneveltük őket, elsősorban az édesanyjuknak köszönhetnek sokat. Mert ezt jól ítéltem meg az elején, ő egy nyertes típus. Nyilván van, amit meg tőlem örököltek. Negyvenöt év után nekem meg kellett végre fogalmaznom magamat, a világot. Különváltunk. Fölszabadultam. Mára én új kapcsolatot találtam. Boldog vagyok, hogy döntöttem és vállaltam a súlyát.

KkF: „Mit tud a vár a békéről? / Mit tud a kemence a kenyérről? / És mi mindenről nem tudok én”[5] A kilencvenes években volt a műholdas televíziózás gyermekkora Magyarországon. 1992 karácsonyán indult a hazánkban, sőt, a határainkon túl is hamar nézetté és népszerűvé vált Duna Televízió. Emlékezetes, szívet dobogtató esemény volt a 24-i éjféli misén II. János Pál pápa magyar megszólalása, melyben áldását adta a világ magyarságát szolgáló televízióra. Téged milyen út vezetett a Duna TV-be? Mesélj a programodról s az előkészületek alatt szerzett tapasztalataidról!

ZP: Ezekben az években irodalmi segédmunkákat végeztem. Ez gyakorlatilag szakmai cikkek a grafika területéről, bevezetők, jelenetek, párbeszédek vagy éppen ismertetők írásából állt. Így a Duna Televízióban is voltak kisegítő munkáim. A vallási szerkesztőségben egy új műsorról töprengtek és én beszóltam, hogy dögunalom, senki nem fogja nézni. Mire megkérdeztek, van-e jobb ötletem. Elmondtam, és fél év múlva már vezettem az első műsort, mondván, hogy csak azt az egyet, mert én ilyen képmutató, hivatalból jóember nem leszek. De aztán maradhatott a bajuszom, a kalapom, nem kellett vallásosan köszöntenem a nézőket, hanem megszületett a „preevangelizálás” műsora. Egy miniportré, egy Árpád-kori templom, és egy szociális tevékenység bemutatása – mindez persze vallási alapon – és lezáró jegyzet. Öt évig tartott a műsor. Meg is fogamaztam, most már velem is csinálhatna valaki egy riportot, mert én már annyit gyötörtem az alanyokat. Ez alatt az idő alatt voltam ösztöndíjas Rómában – erről már fentebb írtam.

Élő Egyház c. műsoraim korszaka a Duna TV-ben

II. Ha nehéz az életed, ne cipelj feleslegeset!

KkF: „A Férfisátrat 1998-ban hoztuk létre. A társaság szellemi atyja Zöldy Pál, aki életének egy pontján hirtelen úgy érezte, nem tud mit átadni a fiának, aki akkor lett 18 éves. Nincs apai, férfiúi »trónja«. Az alapító tagok azokból a barátaiból váltak, akik akkoriban elvonultak vele, először »disputákra«, hogy megvitassák ezt a helyzetet.”[6]

Hű, hogy rohan az idő. Meglepődve olvasom, hogy bizonyos formában itt-ott az egész országban (talán a határokon túl is?) még most, 2025 tavaszán létezik a Férfisátor. Ekkora nagy a feladat? A fiatal apák újabb s újabb nemzedéke is hasonló cipőben jár, mint Ti az ezredfordulón?

ZP: Igen. Én már elengedem őket, a társakat, csoportokat. Ha adódik valami feladat és tudok segíteni, akkor teszem. Vannak, akik egyesületet alapítottak és a Sátrak kohézióját erősítik, toborzó alkalmakat szerveznek. Vannak, akik a fiúneveléssel foglalkoznak – velük sok közös programunk van. Nekem ez mindig szívügyem volt, kiindulva abból, hogy jó lett volna a mi generációnknak is serdülőként megtudni, a szent Titkokat, miszerint „az élet nehéz, ne akard könnyűvé tenni, hanem vedd fel”, „meg fogsz halni”, „nem rólad szól a világ”, „vigyázz, mit teszel, mert nincs a kezedben kontroll” és a többi. Van, aki a veszteségfeldolgozásban nyújt segítséget a férfiaknak. És vannak az öreg „bivalyok”, az Asztaltársaság, akik összejárunk – most egy főzés közbeni beszélgetés a terv, videó formában közre adva majd. És persze a fiatalok, ha „bivalyförtést” szerveznek, oda is kellenek a bivalyok. Van zarándoklat évente egyszer, egy népi archaikus formában eltöltött hétvége, amikor gyalogos zarándoklat hozza össze a férfiakat és imádkozzuk a „férfiolvasót”, a víz, a veríték és a vér körein át Jézus útját követve. Évente egyszer nagyon fontos tudnunk azt, hogy milyen kultúrában élünk. Mert nem a kultúrkereszténység ápolása a cél, az csak elveheti az erőnket, hanem az átgondolt, megszentelt férfiasság az, ami megtart. A Férfisátor ugyanis nem vallásos közösség, hanem „preevangelizációs” állapot. Férfinak születtünk, magyar nép fiai vagyunk, ezt a nyelvet kaptuk, de a kereszténységet választani kell, ha tényleg akarod. Ha nem, akkor nem kell hazudjál. Mondd nyugodtan, hogy úton vagy. Beszéljük meg. „A Férfisátor hely, ahol szót értünk.”

Ma a férfiaknak nehezebb a helyzete, mint a mi időnkben volt. A fejsze a fák gyökeréhez ért. Aki nem áll bele az életébe (gyakorlatiasan!) az megy a levesbe! Mi a túlélők vagyunk, őket neveljük, mert ők fognak adni egy pohár vizet, ha leesünk a lábunkról. Ha nem így lesz, csak magunkra vethetünk. Mert a fiatalok megeszik, elfogyasztják az időseket, ez a rend. Táplálnunk kell őket – de az étlapot mi írjuk. S ha nem jól csináljuk, idő előtt fölzabálnak bennünket s akkor ők is éhen halnak.

Kevesen vagyunk, mert személyesek vagyunk. Kevesen vagyunk, de nem klónok, hanem valakik vagyunk.

KkF: Készült egy Apáknak férfiakról című 15 részes filmsorozatod 7-10 perces részekkel.[7]

A Szív jezsuita magazinban Lukácsy György így ír erről. „A Férfisátor nevű lelkiségi közösség szellemi atyjaként Zöldy Pál egy frissen készült filmsorozatban beszél arról, mit jelent a beavatás, miért kell mesélnünk unokáinknak, milyen maszkokat viselünk az életben. […]jelentősen átalakult a viszonyunk az élethez, az érettséghez, a felnőttséghez. Sokan kínálnak recepteket…”[8] Mi volt a szándékotok a filmsorozat elkészítésével, milyen felhasználást terveztetek? Milyen témákat dolgoztatok fel? Tudsz róla, hogy mennyien éltek- élnek az általatok felkínált lehetőségekkel?

ZP: Gyurit és kollégáit ragadta meg a jelenség. Nekem ritkán adódnak missziós szándékaim, mivel magam is folyamatosan keresem, nem pedig mutatom az utat. Lukácsy Gyuri járt velem a keszthelyi szakiskolába Pestről, hetente, önkéntesen a hittanóráimra, és ő találta ki, hogy legyen film. Kiss Katalin igazgatónő fantasztikus légkört varázsolt ezeknek a gyerekeknek. Szívesen dolgoztam ott vele. Én összesen jó 15-17 éven keresztül tanítottam ilyen iskolákban és nagyszerű gyerekeket találtam.

Hittantanítás, 2013

Néhányan mái napig is keresnek engem, jönnek Sátorba, vagy csak beszámolnak az életükről. A többi? Talán eszükbe jut egyszer, hogy volt egy hittan vagy kommunikáció tanár, aki mondott egy szót, egy mondatot, vagy csak egyszerűen kíváncsi volt rám, volt ideje rám és nem pattintott le. Ebben a folyamatban is van, aki örömét leli, úgy, mint én. Mert én nem misszióként csináltam, hanem érdekelnek az emberek. Ennyi a titok. Ne akarj tanítani, nem lehet. Legyél hiteles és akkor tanulhatnak is tőled. Közben én Baselban megszereztem a trénerdiplomát, így jól tudtam tematizálni és kialakítani azokat a tréningeket, amelyek elvégzését a fiúneveléshez elengedhetetlennek tartok. Ezek az „Anyajegyek”, az „Apasebek”, a „Virtus” és a „Maszkok”. Aki ezeket végiggondolta, az szerintem nyugodtan beszélgethet a kamaszokkal, hasznukra lesz.

KkF: „Minden rádiós ilyen beszélgetőtársról álmodik” – mondta rólad Stifner Gábor a Győri Megyei Könyvtárban zajló esten.[9] Veled született ez a karakán kiállás? A közérthető, lényegre törő, népnyelven való megszólalás, a meglepő fordulatokba hajló előadásmód? Vagy ugyanúgy tanulnod kellett, mint a színésznek a mesterségét?

ZP: A stílus maga az ember, ugye? Apámék házában nőttem fel. Ez lett az anyanyelvem. Anyám nagyon könnyen épített kapcsolatokat. Meghallgatta az asszonyokat, akik jöttek hozzá. Szerette lapozni a néprajzi könyveket, néha a kezembe nyomott egy könyvet nekem is. Meg a testvéreimnek is. Apám nagyon el tudott merülni a freskók, az építészet világában. Sokszor ült egyedül és hallgatott zenét, vagy éppen valami partitúrát lapozgatott elmélyülten. Vagy éppen zenélt. Egyedül vagy velünk együtt. Ők ilyenek voltak. Fel lehetett venni velük a tempót.

Házizene Sümegen

Mindig nyújtottak valami kapaszkodót. Azt pedig, hogy ők nem akárkik, azt láttuk a hozzánk járó emberek viselkedéséből. Egyetemi tanár vagy kárpitos, Mári néni a szomszéd faluból vagy valamelyik püspök? Mindegy, bárki jött, mindenki tisztelte őket. Ők meg befogadták az embereket, látták mindenkiben a rendkívülit. Apám nem ivott alkoholt, mert megfájdult tőle a feje, de azért koccintott a vendégeivel, nem dohányzott – hiszen tüdőorvos volt – de a vendégeik vígan füstöltek a szobában. Szóval azonosak voltak önmagukkal és nem játszottak szerepeket. Ez a két ember, akinek azonos értékrendje volt – otthont, kenyeret, természetesen szabályokat adott nekünk. És korlátlan bizalmat. És mi azt olvastuk, amit a könyvespolcon találtunk, azt zenéltük, ami az otthoni kottákban volt, és úgy mozogtunk a világban, ahogyan ők tették. Azt, hogy minden ember különleges, ezt tőlük tudtuk. És azt is, hogy mi is különlegesek vagyunk. És persze elfogadtuk. Hát ennyit az én magával ragadó, elsöprő, öntörvényű és néha nehezen elviselhető stílusomról.

III. …érzem hangomat

KkF: „Aztán huszonévesen nekiszaladtam az első jéghegynek, elutasítottak az ÉS-nél a verseimmel együtt…”[3, 65. o.]

Nyissunk új fejezetet! Beszéljük irodalmi működésedről, a kezdetekről, a buktatókról, s egyáltalán a miért-ről. Hol jelentek meg az első írásaid?

ZP: Az Ipari Forma című lapban. Valamit az utcanévtáblák betűiről kellett írjak. Akkor a tipográfiai tanszék könyvtárosa voltam. És Pilinszky János „barátja”, amit persze ott titkoltam, mert magam sem értettem. Ha azt mondom, hogy szeretett, kedvelt engem, az olyan, mintha azt mondanám a tengerre, mikor a forróság elől belegázolok és lehűti a testemet, hogy engem szeret a tenger. Nem. A tenger, az tenger. Akár belemegyek, akár nem. Én Pilinszky János irodalmi minőségével nem voltam tisztában, mert rengeteg sznobot ismertem, akik lelkesen olvasták, tehát engem önmagában nem is érintett meg. Barátom küldte el neki a verseimet és ő meghívott magához. Én az emberrel találkoztam, nem az irodalommal. És csak évekkel azután, hogy kijöttem ebből a szent hullámverésből, és végre levettem a hétköznapok fürdőköpenyét, melyet ott magamra kanyarítottam – akkor fedeztem fel, hogy ahol a tenger hozzám ért, ott aranypor van rajtam. Ahogy kiver a só a parton. És nem is leseperhető, mert én magam lettem ragyogóvá általa.

Ekkor már én költő voltam. A magam természetes módján. Bogláron, lenn a tó partján ültem. Bámultam a hullámok horpaszát, néztem a vörösen lebukó Napot és szent sorokat róttam az előttem háborgó papírra. Geosits Gyula volt a fő barátom, szintén költő-filozófus-teológus ott helyben. Örült nekem és a gondolataimnak. Ezekkel jutottam el végül a Tengerig.

Publikálnom akkor még Pilinszky János segítségével sem sikerült, mivel a szerkesztőségekben ideológiailag teljesen zavarosnak találták a verseimet. Így fel is hagytam a versek írásával és prózában kezdtem beszélni. Ezek és a versek a Lélegzet esteken hangzottak el, majd a Kutyabajok antológiában jelentek meg és így lassan visszalopakodtam a fövenyre, s megpróbáltam fürdőköpenyben úszni, de valójában mindenki csak egy eltévedt kabinosnak nézett.

KkF: Ugorjunk vissza közel három évtizedet! „Nem vagyok itthon a Földön. Talán odatalálok. Talán vissza. Föl. – ezt tudom és a sejtjeimben, csontjaimban hordozom ezt a tudást, mégis – nagyon szeretek itt élni és néha egészen jól érzem magam. Erről a kettősségről szólnak itt olvasható írásaim, melyek antológiákban, helyi és országos terjesztésű lapokba jelentek meg.”[10] – írtad az első köteted hátsó borítójára, amely a Vadamosi füzetek c. sorozatban jelent meg. Valóban irka alakú és vastagságú. Elöljáróban szólhatnál talán arról, amit kevesen tudnak: mik is voltak ezek a kiadványok?

ZP: Hules Béla, aki a Vadamosi füzeteket szervezte, ő nem nézett eltévedt kabinosnak, hanem meglátta bennem Moby Dicket. És ez nagy pillanat volt. Tetszettek neki a Miniatúrák csak kicsi volt a terjedelem, ezért hozzá vettünk még néhány szeretett friss történetemet, így született a kötet.

Hules Béla egy titokzatos manó vagy törpe vagy Kapanyányimonyók volt a Kőfaragó utcában. A Gutenberg mozi mögött élt a Látó Ember. Fantasztikus teremtmények jártak hozzá és ott élt vele „Kozák”, aki a mesebeli javasasszony figurája volt. Vadamos egy mesebeli kistelepülés volt, úgy emlékezem, Zalában. Volt ugyan egy kis faluközpont a „Három Fenyő” vendéglővel, de az érdemi eseménynek kinn, a szőlőhegyen szétszórt tanyák, présházak adtak otthont.

Ha egy őrségi, zalai tájat képzelünk el roggyant, de hűs vizet adó kerekes kúttal, meg olyan sziporkázóan patyolatfehér felhőkkel, melyekbe az emelt fejjel álló fenyők is zavartan törölték bele gyantás homlokukat, akkor jó helyen járunk. És itt összeverődött talán 30-80 személy, akik között űrkutató, krampácsoló kalapácsra támaszkodó melós, műegyetemi tanár, szénégető atyafiak, lelkesedő polgármesterek, valamint a Pestről és városokból ide zarándokolt jó szándékú „naccságák” és bajuszos férfiak is akadtak szép számmal. S a zsúptetős tanyák, udvarházak mosolya bevilágította az egész völgyet, ahol Hules Béla intésére felolvasások történtek. Fordítások, román vagy francia nyelvből, versek, esszék, tanulmányok a Hold-kőzetekről. Egy teljes napig. Ez volt a Vadamosi Vendégség. Másnap már a mókusok és az őzek ismét birtokba vették a terepet. Ez volt Hules Béla az én számomra, aki gondozta a köteteket. Mondjuk százötven példányban. De ez nagy szó volt és csak annyira szerény, mint az igazi gyémántmosó zsebe.

KkF: A Miniatúrák huszonegy rövid írást tartalmaz, s a végén három hosszabbat. Alig érek a 13. oldalra, máris Kosztolányi szavai jutnak eszembe: „Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.”[11]

Sallangmentes minden mondatod: „A nyűtt szíjakat bámulom. A nyereg repedezett s mállik a takaró. Egyhamar nem lovagolhatok. Új szerszámzatot kell készítenem, az pedig eltart egy darabig. Lassú, aprólékos munka, s másra nem bízhatom.” (Nyeregben, 13.o.) Márai is írja: „Nem lehet elég keveset írni. […]húzni. Nehezebb, mint írni.”[12] Hogy születnek az írásaid? Fejben? Diktafonba mondva? Jegyzeteidből szemelgetve?

ZP: Ezeket egy időszakban írtam. Általában egy mozdulattal rajzoltam föl a figurákat. Magamat kerestem, azt, hogy hol akadtam el. Ki vagyok én, aki nem írhatok verset, mert „ideológiailag teljesen zavaros”. Miért nem tudok lépni, miért van hányingerem vagy, hogy mi ez a kavics a cipőmben, parázs a markomban. Ki vagyok én egyáltalán, erre kerestem a választ. Mert az volt bennem: ne írj verset, nem értik, visszaélnek vele, hogy elmondod a legszemélyesebb gondolatodat. „Itt én vagyok a versszerkesztő és én mondom meg, hogy mi lesz kinyomtatva, nem maga!” – söpört le a nívós havilap embere, mikor mondtam, hogy ez az öt vers tartozik egybe, nem lehet csak hármat közölni. Vagy mindet, vagy egyet sem. Erre ő átdobta az asztal felett, én pedig boldogan futottam a pályaudvarra, mert délután ment a vonatom. Megint elutasítás, pedig ennek kapcsán Jelenits Istvánnal is találkoztam, fölemelő, meghitt pillanatok voltak. Ismét kívül maradtam a falon, de szabad voltam. A nomád a kapun kívül van otthon. Persze fájt is, de jobban fájt volna, ha egész életemben magyaráznom kell, hogy ez valójában nem ez a három, hanem az az öt. Pilinszky János egyetértett a döntésemmel, ő válogatta össze a verseket. Tehát jöttek a miniatúrák. Kicsike kép, a szövegnek akár első betűje. Belesűrűsödtem ezekbe az írásokba. Pontosan akartam látni azt, ami előttem van, amiben elakadtam vagy amin éppen állok. Mennyiben vagyok én, vagy mi az, amit ki kell operálnom, vágnom magamból, mert nem vagyok én, míg ki nem mondom. Szóval járt az agyam, forgattam a szavakat, peregtek a képek és egyszerre megszólalt egy hang, én meg leültem és gyorsan leírtam.

KkF: Összegeznéd, hogy milyen témákat érintettél az első kötetedben?

ZP: Önismeret, önértelmezés.

KkF: Szívesen fogadnád a Miniatúrák új kiadását? Milyen ajánlást fűznél hozzá?

ZP: Erre még így nem gondoltam, de nagyon szép könyv lenne, ha lennének illusztrációk benne. Pontosabban ezekhez a gondolatokhoz valaki készítene képeket. Szabó Lajos matematikus mondta: „Beszélj, hogy lássalak!”. Magamról is beszélni kell, ha nem látom magamat. Arról, hogy mit nem látok. Vallomást kell tennem. És ez lett a Miniatúrák sorozat.

KkF: „Zöldy Pál… a modern technika vívmányainak jóvoltából egyaránt szól a messzi Északra sodródott hazánk fiaihoz, az Óceán túlpartján élőkhöz, s az öreg kontinens bármely országában talpuk alatt magyar földet tudó nemzettestvéreinkhez. Táplálék az ő szava, mely megerősít, egyszersmind határozottan fel is szólít: Válaszd az életet!”[13] – írja második köteted előszavában Barlay Tamás.

A Duna TV-ben elhangzott szavaid, még a világot meghódító- és lefedő internetes és mobilszolgáltatások előtt, sok-sok emberhez juttatták el gondolataidat. Milyen égető dolgok elmondására adódott alkalmad az Élő Egyház műsoraiban? S melyek azok, amik máig hatóan feltétlen fontosak számodra? Vagyis a legeslegfontosabbak?

ZP: Inkább azt mondom, néhányat kiszűrnék, mert ezeket nekem írnom kellett, időre és lényegében megadott témák mentén. Előfordult, hogy erőt kellett vegyek magamon. Az első kiadás időrendben hozta az írásokat, tényleg azért, mert nagyon közkedveltek voltak. A második kiadást már dúsítottam néhány verssel is, mert nem bírtam magammal. De ezeknek a szerepe annyi, mint a köveknek a patakban, frissítik a vizét. Ebben a kiadásban már szinte csak azok az írások szerepelnek, amik az enyémek és nem azok, amelyeket meg kellett írjak.

A legeslegfontosabbak talán a kötet elején vannak. Mert ezeket nem húztam meg, tehát bővebben írtam. Mert amúgy meg bele kellett férjenek az időbe ezek a felolvasott anyagok.

KkF: A tollad alól futottak ki a Kerékvető c. könyved hátsó borítójának sorai: „Mondjuk el fiainknak! – ez a mondat az emberi közösségek, családok és törzsek, nemzetek nemzedékeken átívelő tartópillére. Mondjuk el…: osszuk meg, mit gondolunk a teremtett világról és a Teremtőről, mit gondolunk magunkról és mit róluk. Nem másoknak, hanem fiainknak, gyermekeinknek, ivadékainknak kell elmondanunk, amit tudunk. Azért, hogy ők tanuljanak belőle. Mi pedig adjunk hálát azért, hogy teljesíthetjük ezt a parancsot.” A fiainkhoz – szerintem is – leginkább az úgynevezett kétutas kommunikáción át vezet az út. Szemtől szemben, kéz a kézben, két pecabot végén állva vagy éppen a Fradi lelátóján ülve. Működik ez? Ha igen, meddig?

ZP: Személyes kell legyek. Tehetek bármit, bárhol, legyen személyes és hiteles. Nincs más esély. Unom a sok okosságot okádó embereket. Valljuk be, mindenki tud mindent. Mindenki tudja, mit kell vagy kellene tenni. És mégse teszik – ezt mondja a zseniális filozófus gondolkodó és regényíró. Igen ő írta a Karnevált is. És a sznobok nem is képesek elolvasni. Olyan rejtjel van az első oldalakon, hogy az igénytelen embereknek belevásik a foga. Én az ő esszékötetét anyámtól kaptam. „Láthatatlan történet” a címe.

Legyél hiteles. Legyél önfeledt. Ha belül van a súlypontod, nem kell magyarázat. És legyél látható. Akkor akik látótávolságra vannak, azokhoz elér a hangod. Nem kell szócső, nem kellenek erősítők. Szavak kellenek, kérdések, érdeklődés. Akiket tanítottam, azt mondták, a Pali bá’ az egyetlen tanár, aki nem feszül be. Tőlem mertek kérdezni, ellent mondani, de meg hallgatták azt is, hogy én mit gondolok. Párbeszéd és kölcsönösség.

KkF: „…valóban, mit mondhatunk mi, korosodó keresztény férfiak? … évek óta gubbasztok a munkámban, mert szellemi tolószékben ülök számítógép előtt, mert a kényelem hordágyán heverek bénán!” – olvashattuk döbbenten tíz évvel ezelőtt a Fiaink c. írásodban [13, 98.o.] Az apák, a nagyapák felelőssége mára mintha még inkább felerősödött volna…

ZP: Apák, fiak, unokák, közeg. Talán a hatvanas éveket ha megnézem, ott elszakadt a lánc. A felnőttek biztonságot adó, de kényelmetlen hazugsága feltüzelte a fiatalokat. Lesöpörték az időseket a szabályaikkal együtt. És mindent kidobtak. És ma nem tudnak mit mondani a gyerekeiknek, hiszen ők is csak zenélnek, hangoskodnak, szeretkeznek és nem háborúznak. Csakhogy már önmaguk megvédésére, ellátására is képtelenek. A gyerekeik ellenük fordulnak, néhány hormonzavaros tagjuk létrehozott egy virtuális világot, amiben semmi nem igaz, semmi nem az, aminek látszik, de minden kényelmes és komfortos. Másodpercekbe zsúfolt történeteket, magyarul reklámokat zabálnak, kábítószerekkel gyilkolják magukat. Néhány dúsgazdag zsivány meg jót kacag a zsibbadó tömegen. Miniatűr virtuózoktól ragadják el gyermekkorukat, hatévesek táncolják az ecseri lakodalmast, verik a legényest. A stáb jelen van a felkészülésüknél, a kudarcaiknál, ujjongva bámuljuk a könnyeiket. Mindeközben habzó szájjal ordítjuk, hogy pedofília, abúzus, áldozattá válás. Ilyen lett a világ. És mi a megoldás? Eredetileg mindenki normális és szeretne tiszteletet, szeretetet adni-kapni. Ha nekem van, ne rejtsem el. A világ-trend nincsen a hatalmamban. A közvetlen mellettem álló emberrel tudunk beszélgetni, kirándulni, sétálni. És ezek nagy pillanatok. Nem is kell több, csak néhány ezekből. Életet fakaszt. Mindig egy lépést tegyek, mindig egy holnap virradjon rám. Én ennyit tudok. Ma. Akár nagyapa, akár apa, akár fiú áll mellettem, vagy szemben velem. És leírom a dolgaimat, mert akkor értem meg őket igazán. Én. Teneked magadat kell megértened. Ha tudod használni a szavaimat, jó. Ha nem tudod, másképpen fogod megoldani a feladatot.

KkF: „Ha Zöldy Pál alakjai levennék a zakójukat, vagy rendesen felöltöznének, ráismernénk a szomszédainkra, rokonainkra, családtagjainkra vagy akár önmagunkra. Szerethető alakok, amilyenek mi is vagyunk. Mert szerethető emberek akarunk lenni, akkor is, ha kimondjuk azt, amit nem illik kimondani, vagy végiggondoljuk azt, amit nem is illik végiggondolni.” – olvasható harmadik köteted hátsó borítóján.[14] Szerethető-e az, aki mindig kimondja azt, ami a szívét nyomja? Ez a köteted segített-e a kitárulkozásban? Segíthet-e másokon?

ZP: Segített. Nagyon is. És nem tudom szerethető-e, aki mindig kimondja, ami a szívét nyomja. Nem, mert terhes és tolakodó, aki állandóan közli azt, ami fáj. És mégis kimondja. Annak ellenére mondja ki… Tudja, hogy nem fogják szeretni. Segíthet-e másokon? Szerintem akkor, ha a másik magára ismer. Ehhez bátorság kell, de önmagán mindenki segíthet. Nekem Miskin herceg vagy Karamazov Iván sokat segített, Vagy Goldmund és Narziss. Vagy Zorbász és a kis úrifiú barátja… Ezek mágikus történetek voltak számomra. Nézd és tanulj! Sok olyan embert látok, aki halott vagy tetszhalott. És jön valaki, akibe bele tudnak kapaszkodni és kiderül, hogy élnek. Mert aki jön, az él. És ez már valami. Segített kitárulkoznom ez a kötet. Megláttam újra magamat ezekben az írásokban. És jövök megint, mert élek. Az angyalnak az a feladata, hogy a sírbolt elől hengerítse el a követ! Élek, mert nem én élek…

KkF: Egészen a könyv elején olvasható: „Ez nem dac, hanem erő! Van erőm vállalni, hogy valami véget ért. Valamit elrontottam, valami nem sikerült. És én ezen eltöprengek…”[14, 17.o.] Mintha ezek a gondolatok végigsöpörnének a Miért is nem találkoztak? c. köteted összes írásán…

ZP: Igen, ebben a kötetben a saját szabadulásom történetei olvashatóak. A hajóskapitány, a biztosítási ügynök, a szabó vagy a trombitás… Ha valami nem sikerül, akkor azt be kell ismerni, hogy mielőbb újra tudj kezdeni. Stein, aki nem ismeri föl a saját családja tagjait. Én nem értettem a világot, a helyzetet, de rajzoltam egy figurát: Jakab Stein. És elmondtam, hogy ő nem értette az életét. És fogta magát, mégis elfogadta és kivándorolt velük együtt, de legalább önmaga számára megfogalmazta, hogy nem a saját életét éli. És ilyen van. Hogy nem azon a munkahelyen vagyok, ahol lennem kellene. Ez egy megoldó képlet. Mit teszek, milyen lehetőségeim vannak? Hogyan tudok életben maradni úgy, hogy senkinek ne vegyem el és ne nyomorítsam meg az életét. Úgy, hogy azt mondom: van ilyen és nem omlok össze, várok, keresem a megoldást. Ezt meg lehet tanulni ezekből a történetekből. Az öregembertől, aki ül a világítótoronyban. Meg lehet tanulni Jörg esetéből, hogy tudok változtatni azon, amit elhibáztam. Vagy az Ikon című történet, amelyben Zatapek jön és bocsánatot akar kérni tőlem, hogy a fronton elárult engem, hogy mentse az életét. Egyedül én bocsáthatok meg neki… Pedig nem értem az egészet. Na, hazudok-e vagy mi van?

KkF: Előző két könyvedet nem tagolod, holott a másodikban nagyon is helyén való lenne a témák szerinti besorolás. Ebben, a harmadikban címeket is adsz az egyes fejezeteknek: Az ismeretlen hadvezér; Rachel vőlegénye; Legalább tavaszig azért várhatott volna; Hajótörés. Ezek nem címei az egyes írásaidnak. A szövegtestekben sem direkt megjelenő gondolatok. Hogy állsz amúgy, könyvtárosként, a címkézéshez, a címadáshoz?

ZP: A cím akkor jó, ha eligazít, összefoglal vagy hatványoz. Az említett címek akkor születtek, mikor az írások kihűltek, megértettem azokat és fölfogtam az összefüggéseket.

KkF: „…lehunyta szemét. Beletörődött, hogy az út végül is csak arra való, hogy összekössön két pontot a térben. Hátradőlt, és az utak egész hálózatát látta maga előtt. Karlsbad-Isztambul, Prága-Fiume, Amszterdam. Hatalmas méretű pókháló, melynek minden szálán végig kell mennie, hogy megszőhesse. A szövevény középpontját kereste.” [14, Vízreszállás, 41. o.]

Írásaid egyre szövevényesebbek, bonyolultabbak, már-már kisregénybe rendeződők. Pl. Jákob Stein történetei a Rachel vőlegénye c. fejezetben. Előre megfontolt szándék vezérelt, vagy az események írták magukat tovább?

ZP: Azt, hogy melyik történet szól rólam, amikor írtam, nem is tudtam. Persze, mert mind rólam szól…, de hogy hogyan függenek össze? Nadel mikor találkozik Anselm Stirb figurájával? Ezeket nem tudtam. Ezek az én különböző világlátásom pozíciói. Néha összefutnak. Annyiban írták magukat tovább, hogy meg akartam érteni őket, a fölvázolt helyzetet és így újabb karakterek jelentek meg vagy tértek vissza.

KkF: „Zöldy Pál ironikus, humoros, néhol groteszk elemeket sem nélkülöző novelláiban nagy igazságokat boncolgat. Az eldugott kis falu és egyszerű emberei életén keresztül alapvető kérdésre keresi a választ: a boldogság, megelégedettség kérdésére, hogy egyszeri és megismételhetetlen életünkben hogyan találhatjuk meg a saját helyünket számtalan buktatón és tévúton keresztül. A komoly felvetések ellenére a kötet igazi üdítő olvasmány, mert azzá teszi az író optimizmusa, bravúros nyelvezete és huncut mosolya, amely átragyog a sorok közt.”[15] – írta Ágota Gizella a Mindenkiben van valami belül c. ismertetőjében.[16]

Nem csak hőseid, magad is vidékre, hazaköltöztél. E köteted ősbemutatója Sümegen volt, a Püspöki Palotában. Lokálpatrióta vagy? Mit adsz és mit kapsz cserébe?

ZP: Sümegen tanultam meg járni, beszélni. Valójában nem vagyok lokálpatrióta, mert nem is tudom mi az. Sümegen otthon vagyok. Nem kell megindokolnom a tetteimet. Szeretem ezt a helyet. Jól esik, hogy bemutatják a köteteimet, de azt is tudom, hogy az olvasás egy különleges szokás. Ezért szívesen mesélek élőszóban is.

KkF: „…tetszetősek az allúziók, a bibliai reminiszcenciák és parafrázisok. Mintha valaki úgy készítene számvetést, hogy lélegzetről lélegzetre műfajt vált, szempillantásonként stílust cserél, évszakok közeiben új és új évszakot delejezve saját birtokká. Ez a saját birtok viseli tehát a Civilben címet, de csak azért, hogy az olvasó is tulajdonának érezhesse kincseit.” – írta ismertetőjében Halmai Tamás legújabb kötetedről a Napút Online 2024. febr. 19-i számában.[17]

Szondi György (alkotó, bölcs mecénás), a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadóvezetője kérdezett rá: – Mi van Pali a versekkel? – Hát előszedem – volt a kurta válaszod.

Manapság nem túl gyakori, hogy a kiadók noszogatják a szerzőt egy-egy kötet összeállítására. Hogy élted meg azt a pillanatot? Sok munkát fektettél a szerkesztésbe? Miből, mennyit válogattál?

ZP: Keveset hagytam ki, volt, amikre emlékeztem, de nem találtam meg. Lehetőleg tartottam az időrendet. Meghatódtam és megragadtam a ritka pillanatot, mikor Szondi György megszólított. Végül is költőnek születtem. És boldog voltam és eszembe jutottak a barátaim huszonéves koromból. Akik már akkor tudták…

V. …sorsom a szemébe nézni Istennek

KkF: „Egyedül, de nem magányosan a sümegi medvebarlangban” – áll egy 2024-ben készült félalakos ülőportréd alatt. Túl a hetvenediken, hogy működteted a medvebarlangot?

ZP: Második házasságomban élek Pesten, hálás vagyok Istennek az új társamért. Nem vonultam még ki teljesen a „közéletből” sem. Kapcsolat iskolákkal, kiadókkal, barátokkal. A medvebarlang Sümegen van. Magányos soha nem voltam, még akkor sem, amikor egyedül éltem. A Tengerszem c. írás pedig pontosan erről szól: szemébe nézni Istennek, elkapni a pillantását.

2016-ban Somogyi Győzőnél

KkF: Jut-e időd hangszereidre, zenélésre, zenehallgatásra vagy a természet hangjainak meghallására? Csendes magányra ebben a harsogó világban?

ZP: Van, hála istennek. Ajándék időt élek. Nagyon szeretem a hangszereimet. Van már tenor szaxofonom is. Sokfelé elvisz. Kotta nélkül.

KkF: „Hogy jól érzem-e magam? Jól. Ez a hazám. És hozzá még, lovas ember volnék, nem is mondhatok mást. Mert a »zónán« élni nem győzelem és nem vereség. Mert a »zóna« ” nem ló s nem is lovas. Hanem nyereg meg kötőfék.”[17, Zóna, 33. oldal] Ennél jobb végszó aligha zárhatná a beszélgetésünket. Mégis szívesen hallanék további terveidről. Készülsz-e új kötettel, előadás-sorozattal?

ZP: Élvezem az életet. Somogyi Győző elkészítette nekem a képet és megjelent a közös kis füzetünk a Kaptató, ami valójában a Keresztút. Vele még a televíziós években ismerkedtem meg. Mesélt a kamerába.

Én szerettem a fekete-fehér rajzait még a hetvenes évekből. Aztán ő festeni kezdett és lovas hagyományőrzést, vitézi erényeket gyakorolt a fiatal férfiakkal. Ekkor találkoztunk újra és én figyeltem a munkáját, mert nekem akkor alakult a Férfisátor. Ők egy másik törzs, bár ugyanegy nép vagyunk. Összebarátkoztunk.

Kértem végül, hogy a régi fekete-fehér stílusában rajzoljon rólam. Mert volt egy másik színes kép is, arról a Tengerszem című novellában találhatunk részleteket. Ott Géza fejedelemként ábrázolt, itt a fejszés embert rajzolta. És én a helyett kértem ezt.

Zöldy Pál, a fejszés ember, 2025

Az Ember, Akinek Fejszéje van: a faluban él, nem tartják sokra, mert nem jó halász, horgász és különben sincs csónakja sem. Neki fejszéje van. És ha befagy a tó, akkor keresni kezdik, mert nem tudnak halászni, horgászni. Míg ő léket nem vág a jégen. Mert neki van fejszéje.

És most „kerek a világ”. A Keresztút[18] pedig a Nagyböjt egyik fontos elmélkedő gyakorlata, s egy füzetben Somogyi régi képeihez én írtam szövegeket. A példányszám felét Kaptató címmel találhatják, azok, akik úgymond civilek, vagy nem azt jelenti nekik a Húsvét, mint a keresztényeknek. Hát ez is a preevangelizáció egyik eszköze.

Keresztút-Kaptató, 2025

Rendhagyó irodalomórákat tartok, amikor felkérnek. Férfiak keresnek fel csoportosan vagy egyedül.

Gereblyézem az életemet, szép és meghökkentő részleteket találok. És magyarázatot egy sor érthetetlen eseményre, amiket mégis meg kellett említenem a történeteimben. Most csodálkozva értelmezem. Sok minden belefért már ebbe az életembe.

És köszönöm neked a sok kérdést, mert így sok mindent előcsomagoltam.

Jegyzetek

[1] Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

[2] https://magyarnaplo.hu/szerzok/zoldy-pal

[3] Magyar Napló interjú 2024 február, 54. oldal. Bíró Gergely: Így lettem végül erő által szelíd. Beszélgetés Zöldy Pál íróval

[4] Orban Stolz elsőtiszt feljegyzése, in. Miért is nem találkoztak, 145. oldal

[5] Civilben – zsebre gyűrt glóriával Cédrus Művészeti Alapítvány. Bp., 2024. Válasz, 40. o.

[6] 1998 – Férfisátor https://ferfisatoregyesulet.hu/rolunk/

[7] https://www.youtube.com/channel/UC-C-ttDyn_ZM-CZOF5R7yVA/videos

[8] https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferfispiritualitas-es-sok-minden-mas-interju-zoldy-pallal-ferfisator-kozosseg-alapitojaval

[9] Vendéglő a Parnasszuson – ízes irodalmi est c. rendezvényén 2024. febr. 28-án, a Magyar Széppróza Napján, https://www.youtube.com/watch?v=bPEvLSiyhZY

[10] Miniatúrák, Egerszeg Kft., Zalaegerszeg, 1998

[11] Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról. Pesti Hírlap, 1932. november 27.

[12] Márai Sándor: A teljes napló – 1964–66. Bp., 2013, Helikon Kiadó

[13] Kerékvető, Széphalom Könyvműhely 2014 – jegyzetek a Duna Televízió „Élő Egyház” című hírműsorába – (2012-2014 között hetente)

[14] Miért is nem találkoztak?, Napkút Kiadó, 2022

[15] Örömzene, Magyar Napló, 2023

[16] Irodalmi Jelen 2024. július 28. száma, https://irodalmijelen.hu/2024-jul-26-1100/mindenkiben-van-valami-belul

[17] Civilben – zsebre gyűrt glóriával Cédrus Művészeti Alapítvány. Bp., 2024 https://www.youtube.com/watch?v=IJ26GAhfTLc – 2024. 04. 17.

[18] Somogyi Győző, Zöldy Pál: Keresztút – Kaptató, 2025

Fejezetidézetek

Nem vagyok itthon a Földön [10, hátsó borító]

Ha nehéz az életed, ne cipelj feleslegeset! [13, 14.o.]