Komáromi Gabriella: »Gábor László: „Te ismered a házam….” Híres lakók, beszélő helyek«*

*(Szülőföld Könyvkiadó, 2024)

A kötet címe idézet az egyik legszebb magyar versből. Kosztolányi Hajnali részegségéből. Még azt is tudjuk, hogy a Logodi utcában vagyunk. A házat a második világháborúban lerombolták, de most újra élettel teli. S ebben a könyvben fontos is, hogy így legyen. A házak beszélnek. Nemcsak attól vannak, hogy így vagy úgy megépítették, adták-vették őket, hanem attól, hogy egyszer csak történetmondóvá lesznek, mert nem akárkik laktak bennük.

Gábor László

Hogy miféle kötet Gábor László könyve? Telitalálat szavunk nem lehet rá. Egyszerre tartozik az irodalomtörténethez, a színháztörténethez, az építészettörténethez, úgyszólván a kultúra egészéhez. Az egész, úgy ahogy van, a magyar művelődéstörténet egyik legérdekesebb vállalkozása. Hihetetlen, hogy mennyi mindent tart tenyerén a szerző, aki professziójára nézve jogász. Nem kell hozzá merészség, hogy azt higgyem, évtizedekig készülődött egy ilyen könyv megírására. Olvasott, kutatott, bibliográfiája mutatja, hogy a fellelhető szövegek rengetegén vágta át magát. Mindenféle akad közöttük, interjúk, levelek, periratok, s némelykor monográfiák is. Attól függ, kiről beszél. És megnézett mindent, amit még lehetett. Vendégeskedett azokban a házakban, amelyek állnak még (Esztergomban „Babitséknál”, Egerben „Gárdonyinál”, Göllében a hajdani Fekete-portán). Forrásai alapján elképzelte, milyenek lehettek ezek a házak, hol állt a komód, a könyvespolc, a pianínó, Gárdonyi híres rézágya stb. A kötet olvasója úgy érezheti, maga is vendégségben jár. Hol itt, hol ott. Se a hely, se az idő nem kitalálható. Meglepetésszerű, hogy most éppen kihez „csengetünk” be, De ettől valahogy érdekesebb lesz az olvasnivalónk., Abbahagyhatatlan könyvet írt. Gábor László. Rengeteg képpel jelent meg. Nem voltam rest, megszámoltam őket. Többségük fotó, de akad közöttük festmény is. Több mint másfél száz kép. Mérhetetlenül sok időt töltött el archívumokban, múzeumokban. A képek jó részét sose láttuk még. Az sem marad titokban, ha a fotó önmagában érték, mert Székely Aladáré, Escher Károlyé, Keleti Éváé. A könyv mindenestől nagyon szép. A szép magyar könyvek versenyén nem véletlenül jutott be az első tíz közé. A borítón hatalmas kilincs és nyolc névtábla.

Hogy kiknek az otthonaiban járhatunk a könyv olvasójaként? A sorrend a szerzőé, beszédes alcímeit idézem a költőibb fejezetcímek helyett: Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva budai sasfészke, Babits Mihály és Török Sophie Esztergomban, Tóth Árpádék várbeli otthona, Utazás Fekete István szülőfalujába, Sütemény Kosztolányi Dezsőnél , Látogatóban Gárdonyi Gézánál, Vendégség Bajor Gizi villájában, Ady Endre és Boncza Berta pesti lakása, Kosztolányi utolsó szerelme lábnyomain. A nagy Kosztolányi-fejezet a könyv közepén van, valóságos cezúra, és aztán még egyszer visszatér Kosztolányi a könyv végén. Furcsállhatjuk, hogy vajon miért. Olvasói örömöm kikezdhetetlen. Kosztolányi az a költő, aki egyre nő az időben. Prózaíróként is. (Néha-néha eszembe jut, miért nincs Kosztolányi-díj.) Ahogy Gábor László ír róla, az bravúros. Ám a visszatérést kritikusként illik furcsállnom. Ráadásnak látszik.

Oka lehet ennek, hogy az utolsó szerelem színhelye már nem a Logodi utca, hanem egy visegrádi üdülő, azaz egy másik ház. De eszembe jut, hogy Keresztes Bözsi, a hajdani pesztra (alias Édes Anna) kedvéért is naponta átnézett költőnk a szomszéd ház házmesterlakásába. süteményt is vitt neki. S minderről a nagy Kosztolányi fejezetben esik szó. Belefér. Inkább amondó vagyok, meg akarta írni ezt a történetet. Külön. Filmforgatókönyv is lehetne. Az élet csodája, hogy egy évvel a korai halál előtt, jött még egy nagy szerelem, amelyből olyan vers született, mint a Szeptemberi áhitat. Nem véletlen, hogy megjegyzi, Radákovich Mária kamaszkorában Szentgotthárdon élt. Gábor László ott él ma is, s az sem véletlen, hogy a kisváros nevén megakadt a szemem. Ott születtem. én is.

Gábor László könyvét azért is jó olvasni, mert szépírói erényei vannak. Önti ránk az információkat, de történetté lesznek, élvezetesen mesél. Fog ő még regényt is írni, csak ideje, mersze nem volt hozzá eddig.! Bárhol járunk vele, bámuljuk, ahogy miliőt teremt. Mintha minden szögletet ismerne. Az otthonokért hozott tulajdonosi áldozat sem hiányzik a könyvből. Néha egy életen át tart, akárcsak a mi életünkben. Négy filmfőszerep volt a lépcső, árazta be a költségeket Ruttkai. Babits-ék minden józan okoskodás nélkül mentek bele az esztergomi házvételbe. Mindent vállaltak érte. Kosztolányi sose vette volna meg a Logodi utcai lakást, ha Hatvany Lajos kezesként nem segít, Ady első lakása az életben Boncza Berta öröksége volt, addig két bőrönddel költözött hol ide, hol oda. Gábor László sose felejti el, hogy nemcsak az a fontos, hogy Babits kertészkedett Esztergomban, nagyokat úszott, játszott Ildikóval, hanem itt született az Ősz és tavasz között, a Jónás könyve, a Jónás imája.

A leginkább azzal kelt bennem bámulatot a szerző, ahogy figurát teremt. Ráadásul bonyolult karaktereket. Talán csak két ember akad az írói galériában, akihez egyszerűbb volt közeledni: Babits és Tóth Árpád, egyszerűen „jó emberek” voltak, ahogy mondták róluk. De mennyi bonyodalom és titok volt Gárdonyiban. Azt hittem, sokat, legalábbis eleget tudok róla, ismerem. Tévedtem. A Gárdonyi-portré az egyik legérdekesebb. Csupa ellentmondás. Bezárkózott, csak a mennyezetről kapott némi fényt. Mondhatjuk, hogy az égből. De istenhitét egy életre megkarcolta, hogy annak idején a dabronyi plébános az „unokahúgát” hozzá adta feleségül., elmebeteg kislánya holtig emlékeztette. erre. Sokfele járt istenkeresőbe. A buddhizmus is meghódította, a tibeti nyelvet is megtanulta, mélyen hitt a reinkarnációban. A Mila-szerelem sokáig titok volt. Ebben a könyvben már benne van, hogy Mila évtizedekig elveszettnek hitt képe mégis megvan. És a vörös hálószobáról is szó esik.

Az emberi kapcsolatok többsége vibrálóan bonyolult. Elég, ha Ruttkai-Latinovits kapcsolatra gondolunk. Hogy csak a gyűrűvételig jutottak el? Ettől még illik rájuk, hogy ez „Ilyen nagy szerelem.” Sokszor mindenféle közhelyet magunk mögött kell hagynunk, hogy a szerző hőseit valahogy elfogadjuk. Kosztolányiné Harmos Ilonát nem könnyű szeretni, de néha elképesztő, ahogy házasságának konfliktusait megoldja. Az őszintesége mindent kibír. (Az ostromnaplóját olvasva elkezdtem sajnálni és szeretni.) Alig hisszük el, hogy Kosztolányi utolsó szava az volt hozzá, hogy: „Imádlak”. Ha így volt, érdemes volt mindent elviselnie. Ezt a könyvet olvasva számtalanszor felül kellett vizsgálni vélekedéseimet. Török Sophie-tól túl sok halvány kritikát olvastam a Nyugatban. Úgy gondoltam, Babits árnyékában volt csak valaki. Pedig gondoskodó, Babits életéért élet-halál harcot folytató feleség volt. Nála nélkül az utolsó években elveszett ember lett volna a költő. A szerző nem hallgatja el, hogy a szerelem a másik nemhez kötötte, de semmit se szenzációként kezel. Hihetetlen intelligenciával kezeli az intimitásokat. Bajor Gizi is leszbikus volt, de ez éppen csal kihallatszik a történetből. Az annál inkább, hogy a legjobb emberek közül való volt ezen a földön. Képtelenül furcsa dolgait a környezete elfogadta, nincs min fennakadnunk Csodáljuk a jóságát. És ma is megdöbbent tragikus halála.

Gábor László nem akar megoldani irodalomtörténeti talányokat, de segít abban, hogy végiggondoljunk dolgokat. Ami tény, az tény marad. Fekete István az egyik legolvasottabb, legtöbbet fordított író. Lehet, hogy úgy vagyunk vele, mint A kis herceg írójával: A repülők között a legjobb író, az írók között a legjobb repülő. Vadászok között a legjobb író, írók között a legjobb vadász, fordítom ki a mondatot. De ebben mégiscsak lenne tévedés. Nem a vadászkalandjait csodálom, hanem azt, ahogy a természetről ír. Maradandóság ezért jár műveinek az utókortól. Embert is akkor tudott faragni, ha a természetből való volt, mint Matula a hajdani öreg csősz. Ifjúsági írónak se született, az iskola csinált belőle azt. Megtartotta akkor is kötelezőnek, amikor már nem is volt kötelező olvasmány. Gábor László a Fekete-portán Göllében egy olyan kamaszt talált, akinek „a szöme se állt jól”. Vagány volt. S bizony eszébe jutott a szerelem, Tutajosnak sohasem. Ő mintagyerek, aki hagyja magát reggeltől estig nevelni. Ilyen kamasz nincs. Az iskola tudhatta legjobban. Én a kis szárcsák történetét jobban szeretem ebben a könyvben. Egy ideig az öreg Petőfi-iskolába jártam Kaposváron. Évtizedekkel korábban ő is. Az iskolát lebontották már. Nem volt rajta emléktábla, hogy itt bukott meg Fekete István.

„Minden kultusznak alapvető jellemzője a feltétlen csodálat. A kultusz nem tűri a bírálatot ellenben annál inkább elvárja a rajongást…” – írta Sánta Gábor. A műveknek az utókorban semmi se tesz jobbat, mintha betiltják őket. Kész eufória. Így járt Fekete Istvántól a Zsellérek. Aztán a csoda elmarad, ha egyszer olvashatjuk őket – azt, hogy Sánta Gábor korán meghalt, sose heveri ki a Fekete István-kutatás. Sokat jelent, hogy Gábor László járt a göllei Fekete-portán.

Kicsinyességnek látszhat, de egy névvel kiegészíteném anyagát, egyetlen elírást meg javítanék. Szó esik Tóth Árpád unokájáról, Hollós Mátéról. De Tóth Eszter férjéről nem: Hollós Korvin Lajos volt, aki kamaszkorunk számtalanszor kiadott kalandos történelmi regényét írta, A vöröstorony kincsét. A Korvin nevet Korvin Ottó emlékére használta, az unoka könnyű szívvel megválhatott tőle. Mi meg akkoriban azt se tudtuk, ki volt. Amikor életemben először jártam a Bajos Gizi-villában gyerekként színházrajongó nagynénémmel, az emeleten még Székely Mihály lakott, az az operaénekes, minden idők legnagyobb Kékszakállú hercege. Székely Miklós szerepel a könyvben. Csak azért említem meg, mert szerző egyébként eszményien pontos. S ki tudja, hány száz név fordul meg a kezén.