Marton Árpád: „Ahogy a fecskék…” (versek)

Dal Simai Miska ötletéből

Ahogy a fecskék
cikázó, szédült reptét
megmagyarázni nem lehet –
úgy éld az életed
pontosan, ám repesve,
habár kétségbeesve,
mert vár a Másvilág,
s bár szíved Afrikát
vágyik csak föltalálni,
nincs más megoldás: szállni,
mint törékeny madár
a Nap felé, habár
kísért ott lent a mély…
Te fecskemódra élj
két otthonod között
nagy útra öltözött
lélekkel, egyre készen,
távíróvezetéken
csipogva gondtalan…
Örökre hontalan!

Chopin e-moll koncertjére tekerek

Régi vasárnapok…
Akik ott voltak, mind halott,
és nem teremnek újak.
Elméd egyre a múltat
fürkészi: régi képet,
amelynek az enyészet
színét kiette lassan.
Így hát szellem-alakban
gyűlnek körébed Ők:
vígan ebédelők,
a kávégőz fölött
múltjukba révedők –
hova ma mind megtértek…
S te? Hontalan kísértet
most létüket bitorlod.
Áruló mind, ki boldog.

A Tizenkettedik Duinói Elégia
(A Zene)

Meszlényi Lászlónak

A Tér és az Idő…
Az emberlét e két dimenziója
akképp szorítja szívünket körül,
mint súlyos vaskapocs, miközbe’ bent
a lélek mindig szárnyalni akar
béklyóit vesztve, az emlékek és
az álmok szabad vidékén, ahol
a múlt s az elveszett remény mind
örökre élők, és egy benti hang
egy elcsitító esti dalt dalol
egy régi otthon messzi estelén,
mely biztosabb, mint bármi létező.
Ez a Zene. A szív mélyében élő
örök hívás, hogy kósza álmokon,
bizonytalan köd-képeken, fakó
tükrök csalóka fénytörése közt
utunkra keljünk, soha nem feledve,
hogy lelkünk mélyén ős-nosztalgia
hívogat régtől ismerős terekbe
túl az Idő mezsgyéin, s túl az élet
korlátos-voltán. Mert hisz végtelen
e szívünk mélyén rejlő Jel varázshatalma:
benne épp a Minden-fölött-álló, Ős-Örök
Értelem üzen zengő hangzatokban.

A határ

A Nap korongja vérvörös.
A búzatáblán körkörös
fényfoltok gyúlnak ott is, itt is.
Mindennapi Apokalipszis.
Kapaszkodnánk tegnapba-mába,
de jól tudjuk, hogy mindhiába.
Félig vakon és félig árván
araszolunk az Űr határán.