Pintér Ferenc: ÚTIKALAUZ A LELKEDHEZ

Edwin F. Bryant Patandzsali Jóga-szútrája című könyvéről

पतञ्जलि

Tegyük fel, hogy kevesebb, mint 200 mondatban a lehető legteljesebben el kell mondanunk, hogy mi a jóga! Be kell mutatnunk a filozófiáját, a módszertanát, az állapotokat, amelyeken végigvezet, és a célt, melyhez általa eljuthatunk. Olyan szöveget kell alkotnunk, mely könnyen memorizálható, és szilárd maghéjként őrzi egy egész hatalmas filozófiai és metodikai rendszer lényegét, még akkor is, ha századokon keresztül, mestertől tanítványig, főként szájhagyomány útján adódik tovább. Patandzsali pontosan ezt a feladatot oldotta meg, és így született meg a Jóga-szútra valamikor az i. sz. V. század előtt. Mindössze 195 magvas kijelentésből áll, melyek a legnagyobb műgonddal úgy lettek megfogalmazva, hogy a lehető legtöbb információt adják át a lehető legkevesebb szó segítségével. Mivel a szöveg így olyan lett, mint egy végletekig sűrített jegyzet, melyben csak szerteágazó ismeretekre utaló tételmondatok sorakoznak, már a kezdetektől komoly művek igyekeztek magyarázni Patandzsali írását. Megjelent a Jóga-szútra kommentárirodalma, mely a mai napig bővül újabb és újabb munkákkal.

Edwin F. Bryant magyarul nemrégiben megjelent könyve is ilyen kommentárirodalmi mű, mely azonban kimondottan azzal az igénnyel íródott, hogy a nem szakértő, mai olvasó számára is érthetően és érdekesen tárja fel a szútra egyes pontjainak értelmét. Hangvételében tehát valóban az érdeklődő, értelmes laikusokhoz szól, de ezt olyan felkészültséggel teszi, hogy a könyvet akár jógaoktatók vagy a téma tudományos kutatói is haszonnal forgathatják. A ma is élő amerikai szerző a Rutgers Egyetem indológus professzora, nem mellesleg tapasztalt jógagyakorló, aki kiválóan tolmácsolja a jóga ősi filozófiáját a modern, racionális, logikus gondolkodáshoz szokott nyugati olvasóknak. Éppúgy nem okoz nehézséget neki kitekintést tenni a buddhizmus vagy a védánta felé, mint rámutatni azokra az összefüggésekre, melyeket a jóga kapcsán a modern tudományos szövegelemzés vagy éppen a mesterséges intelligencia kutatás vet fel. A megfelelő pontokon még azokra a jógairányzatokra is kitér, amelyeket Patandzsali nem integrált a saját rendszerébe. A Jóga-szútra megalkotója ugyanis sem „feltalálója”, sem alapítója nem volt a jógának. Már Patandzsali előtt évszázadokkal is sokféle jóga létezett, ő pedig ezekből merítve hozott létre egy rendszerezett tanítást, melyet később széles körben iskolateremtő alapműként ismertek el. A Jóga-szútra különféle fordításai és magyarázatai magyar nyelven is gazdagon hozzáférhetők, Bryant könyve azonban két szempontból is újat és kivételeset kezdeményez: egyrészt a leghitelesebbnek tartott klasszikus magyarázatokat összehasonlítva és ütköztetve elemzi végig a szútrákat, másrészt különösen nagy hangsúlyt helyez a hindu filozófiai gondolkodásmód sajátosságainak bemutatására, melyek nélkül könnyen félreérthetők a jóga a „lélekre”, „anyagra” vagy „elmére” utaló alapfogalmai.

Patandzsali mondanivalója ugyanis alapvetően egyszerű: a jóga egy módszer a saját lelkünk megtapasztalására. Ha ezt a módszert állhatatosan gyakoroljuk, eljuthatunk eddig a tapasztalásig, mely egyben a megvilágosodást és a megszabadulást is maga után vonja. A jóga módszerének kulcsa a meditáció, melynek lényege, hogy a gyakorló megtanulja a figyelmét annyira intenzíven összpontosítani egyetlen tárgyra, hogy a hétköznapi pszichés működései teljesen leálljanak. Ha ez megvalósul, akkor a meditáló elmében elkezd működni egy magasabb érzékenység, ami a valóság sokkal teljesebb és gazdagabb érzékelését teszi lehetővé. Ezt az állapotot hívják szamádhinak. A szamádhiban megvalósuló egyre mélyülő tisztánlátás fejlődhet a kitartó gyakorlás során odáig, hogy az ember saját lényének legmélyén ráismer önnön lelki minőségére, ráeszmél az igazi önvalójára. A meditáció azonban nem lehet sikeres, ha nem előzik meg és nem kísérik bizonyos alapozó és kiegészítő gyakorlatok, melyek a testet és az elmét alkalmassá teszik a megfelelő elmélyedésre. Ide tartoznak például a különféle jógapózok (ászanák) vagy a légzőgyakorlatok (pránájáma) is. Ezért van, hogy bár Patandzsali a jógának nyolc elemét sorolja fel, abból csak az utolsó három kötődik közvetlenül a meditációhoz. A jóga minden kiegészítő elemére igaz azonban, hogy lényegük a sikeres meditáció elősegítése.

Érdemes megfontolni ezt azoknak, akik a jógában egy divatos, egészségmegőrző testgyakorlást látnak. A különféle jógagyakorlatok kedvező szellemi és fizikai hatásait a nyugati tudomány sem vitatja, csak éppen a Patandzsali-féle klasszikus szemléletben ezek inkább kellemes mellékhatásai mintsem céljai a jógának. Patandzsali jógájában minden azért történik, hogy jól tudjunk meditálni, a meditációban pedig minden azért történik, hogy eljussunk a magasabb érzékenységű tapasztalásig (a szamádhiig), míg végül a magasabb érzékenységű tapasztalásban minden azért történik, hogy eljuthassunk a lelkünk, az igazi önvalónk felismeréséig. Ez a megvilágosodást hozó, megváltó erejű élmény a jóga végcélja. A lehető legmélyebb értelemben vett önismeret, amikor valaki tapasztalati szinten képes átélni lényének legbensőbb, lelki természetű magvát, tudatosságának legalapvetőbb forrását, és pontosan érzékelni, miben különbözik ez az elméjétől, a személyiségétől és a fizikai testétől. Az ember tulajdonképpen ráébred ki is ő valójában. Megvilágosodás ez, hiszen innentől a közvetlen percepció világosságával érzi, hogy ő a lélek, a test-elme-személyiség hármasa pedig csak olyasféleképpen sajátja, mint a levethető ruhái. Megszabadulás is ez, hiszen a lélek a jóga filozófiája szerint is halhatatlan, önmagából fakadóan boldog, és a világi szenvedések nem érinthetik. Az ember csak addig van kitéve fájdalomnak, öregségnek, betegségnek, halálnak, amíg -a hétköznapi észlelésnek megfelelően- önmagát tévesen az alapvetően fizikai természetű testével, elméjével és személyiségével érzi azonosnak. Amint a lélek megtapasztalása elmossa ezt a szemléleti vakságot, a kitettség megszűnik.

Ismerős, dualista emberképet látunk tehát. Az ember anyagi és lelki összetevőből áll, és minden problémáját az okozza, hogy önmagát az anyagi összetevőben ismeri fel, a lelkiről pedig jobbára tudomást sem vesz. Tévútra kerülünk azonban, ha a jóga lélek- és anyagfelfogását automatikusan a nyugati lélek- és anyagfogalmak mentén próbáljuk értelmezni. A jóga dualizmusa más, mint a nyugati dualista gondolkodás (mely keresztény alapokon talán leginkább Descartes-hoz köthető). Bryant hatalmas érdeme, hogy komoly fejezeteket szentel a különbség bemutatásának. Nyugaton a léleknek hajlamosak vagyunk pszichés funkciókat tulajdonítani. Nálunk a lélek az, ami gondolkodik és érez, ami a mentális képeinket nézi, a benső monológunkat mondja, ami félni, szeretni és örülni tud. A jógában a léleknek nincsenek ilyen pszichés funkciói, csak az jellemzi, hogy tudatos és élő -és csakis a lélek tudatos és élő! Pontosabb talán úgy mondani, hogy a lélek maga a színtiszta élő tudatosság. A gondolkodásunk, az érzelmeink és minden egyéb mentális működésünk pedig csak azért tűnnek tudatosnak és élettelinek a számunkra, mert a lélek tudatossága és elevensége áthatja, „bevilágítja” ezeket, ahogyan a hold is maga látszik ragyogni, pedig csupán a nap fényét veri vissza. Jó, ha fejben tartjuk ezt, amikor „lélekről” vagy „önvalóról” olvasunk a jóga összefüggésrendszerében (esetleg a lélekre utaló nagyjából szinonimának tekinthető purusa vagy átman kifejezésekkel találkozunk).

Anyag alatt pedig a nyugati gondolkodásban nagyjából azt értik, ami az érzékszerveinkkel tapasztalható vagy a műszereinkkel mérhető, amit a periódusos rendszer leír és a modern fizika illetve kémia tanulmányoz. Azonban a jóga anyagfogalma szerint ez csak az anyag felső rétege, úgymond a „durvaanyagi” szint. E mögött minden anyagi dolog felépítésében ott van egy önmagában is többszintű „finomanyagi” mélyszerkezet, amit leginkább olyan kifinomult energiákként lehet elképzelni, melyek forrásai és fenntartói a durvatermészetű anyagnak. Ez érzékszervekkel nem tapasztalható és műszerekkel sem mérhető, mégis -a jóga világképe szerint- ez építi fel és működteti a durvaanyagi formában tapasztalható valóságot. (A tudomány ennek a finomanyagi szintnek a létét természetesen nem ismeri el, noha megjegyezhető, hogy a kvantumfizikát megalapozó felismerések jó része éppen azt tárta fel, hogy az anyag legelemibb, szubatomi összetevői szintjén olyan működéseket mutat, amiket nem lehet megmagyarázni a nagyobb egységeiben vizsgált „durvább” anyag kapcsán azonosított törvényszerűségekkel. Ezen eredmények némelyike pedig szinte sokkolóan meglepő volt. Maga Einstein „kísérteties távolhatásnak” nevezte az egyik ilyen jelenséget. A szintén Nobel-díjas Niels Bohrnak pedig egy olyan mondást tulajdonítanak, mely szerint: „Ha a kvantummechanika nem döbbent meg mélységesen, akkor nem értetted meg. Minden, amit valóságosnak tekintünk, olyan dolgokból épül fel, melyeket egyáltalán nem tekinthetünk valóságosnak.” Van tehát bizonyos -további vizsgálatra érdemes- analógia a tudományos eredmények, és a jóga kétszintű anyagfelfogása között.) Fontos azonban, hogy a jóga még a kifinomult anyagi szintet sem tekinti sem élőnek sem tudatosnak a legcsekélyebb mértékben sem. Ezért noha a pszichés jelenségek a jóga szerint jórészt a finomanyagi működésekből vezethetők le, ezek -bármilyen énközelinek vagy intenzívnek tűnjenek is- önmagukban pusztán materiális, „mechanisztikus” történéseknek számítanak, melyek tudatos és életteli színezetüket csakis onnan nyerik, hogy átsugárzik rajtuk az élő lélek tudatossága.

Éppen ez a hamis látszat az, ami miatt szükség van a jógára. Alapállapotában az ember élőnek hiszi, ami nem élő, tudatosnak érzi, ami nem tudatos, és önnön lényegének véli, ami nem önnön lényege. Szakszóval élve a nem-tudás (avidjá) illúziójának rabja, amikor a saját önvalóját azzal azonosítja, ami annak csak (durvább vagy kifinomultabb) anyagi természetű burka: a pszichéjével és a fizikai testével. Patandzsali szútrája, a nyolcelemű jóga bemutatása tulajdonképpen egy használati utasítás a „nem-tudás” felszámolására és a megvilágosodás elérésére. A gyakorlónak először is követnie kell bizonyos életmódbeli tilalmakat és előírásokat, melyek segítik szellemileg és fizikailag a meditáció számára legkedvezőbb állapotra hangolódni (1. jama és 2. nijama), gyakorolnia kell a különféle jógapózokat, melyek mindezeket a durva- és finomfizikai hatásokat még tovább fokozni képesek (3. ászanák), légzőgyakorlatokat kell végeznie, melyek különösen hatékonyak az elme elcsendesítésében, és a szervezet finomenergetikájának szabályozásában (4. pránájáma), meg kell tanulnia az érzékelése tökéletes visszavonását mindenféle külvilági ingerről (5. pratjáhára), míg elkezdődhet a meditáció gyakorlása a maradéktalanul „egyhegyű” koncentráció (6. dháraná) elsajátításával, mely szinte észrevétlenül folyik át a tartós, zavartalan, kifinomult szemlélő meditációba (7. dhjána), ha pedig ez kiteljesedett, megjelenik a valóság magasabb szintű érzékelése az elmélyedésben (8. szamádhi).

A szamádhi, mint a meditáció célja és csúcsa önmagában is egy egyre mélyülő állapot, melyben a szokványosat jóval meghaladó tisztánlátás egyre teljesebben tárja fel a valóságot. A tradicionális források úgy fogalmaznak, hogy az elme „behatol” a meditáció tárgyába, „elmerül” benne, „eggyéválik” vele, és annak valóját mintegy belülről, egyre fokozódó mélységben és gazdagsággal kezdi tapasztalni. Ez a megélés kezdetben a tárgy durvafizikai felépítését érinti, tovább mélyülve azonban feltárja a finomfizikai mélyszerkezetet is, mely nyomán a gyakorló képes lesz a durva anyagot felépítő kifinomult energiákat általában, a tárgytól függetlenül is tapasztalni a világban. A még magasabb szintű szamádhiban a meditáló jógi már azt is érzékelni tudja, hogy a saját testében és elméjében hogyan működnek ezek a finomenergiák és mi a forrásuk. Így tárja fel saját pszichés szerveződésének egyre mélyebb és mélyebb rétegeit, nemcsak megértve, de megtapasztalva, hogy lényének mindezek csak anyagi természetű burkai. Amikor eljut oda, hogy meglátja a különbséget a pszichéje legkifinomultabb rétege és valójának igazi magva, a lelke között is, akkor történik meg a megvilágosodás és a megszabadulás. Itt a gyakorló céljához ér. Dióhéjban ez a jóga útja, ahogyan azt Patandzsali felrajzolja a számunkra.

Bryant mindezt lenyűgöző didaktikai érzékkel, részletgazdagon tárja elénk. Pontról-pontra kritikai elemzését adja annak, ahogyan a nagy tanítók magyarázták az egyes szútrákat (főként Vjásza, Vácsaszpati Misra, Sankara, Bhódzsa Rádzsa, Vidnyánabhiksu és Hariharánanda értelmezéseivel találkozhatunk a kötetben). Közben modern tanulmányok mellett rengeteget idéz olyan klasszikus forrásokból is, mint a Védák, az Upanisadok, a Bhágavata Purána, a Mahábhárata vagy éppen ez utóbbi legismertebb részlete, a Bhagavad-Gítá. Így az értelmezéseket sokszor mitológiai történetek és költői leírások illusztrálják vagy filozofikus eszmefuttatások egészítik ki. Az olvasó így szinte észrevétlenül válik otthonossá abban a szellemi térben, amit az indiai filozófia gondolatvilága és szimbólumrendszere alkot. Bryant attól sem riad vissza, hogy azoknak a misztikus, természetfeletti képességeknek a témáját elemezze, melyek a jógagyakorlás nyomán a megvilágosodást megelőzően -a hagyomány szerint- megjelenhetnek (itt valóban olyan „mesebeli” képességekre kell gondolni, mint a repülni tudás vagy a láthatatlanná válás). Néhány modern szerző szemérmesen megkerüli ezt a témát, hiszen itt nyilván felvilágosult olvasó számára hajmeresztő képtelenségekről olvashatunk, melyek nyomán az eredendően nyitott érdeklődő is könnyen csalódottan elfordulhat a jóga egészétől. Bár Patandzsali egyértelműen leszögezi, hogy a jógának nem célja semmiféle különleges képesség kifejlesztése, ezek megjelenését mégis reális lehetőségekként kezeli, és jelentős terjedelemben foglalkozik velük, mint olyan veszélyforrásokkal, melyek eltéríthetik a gyakorlót az egyetlen helyes céltól -ami az önvaló megtapasztalása a szamádhiban. Betű szerint kell-e itt értenünk Patandzsali szavait vagy a képletesen emlegetett csodák csak egy bonyolult szimbólumrendszert jelenítenek meg, melynek visszafejthető értelme van a szokványos emberi működésekre nézve? Esetleg ezt a részt csak azért illesztette be Patandzsali kénytelen-kelletlen a Jóga-szútrába, hogy korának babonás tömegeit is megnyerje, és a lényegi gondolatokat hozzájuk is eljuttassa? Bryant betekintést ad ennek a kényes területnek az értelmezéstörténetébe, és arra is javaslatot tesz, miként érdemes tekintenünk a témakörre, hogy elkerüljük a naivitás és a kiterjesztett elutasítás csapdáját is. A jóga fő célja szempontjából végül is teljesen mindegy, hogy mesebeszédként elvetjük-e a szútra különleges képességekre vonatkozó részét vagy elfogadjuk lehetségesnek, a tennivalónk így is – úgy is ugyanaz: a jóga nyolc elemű módszerével olyan intenzív összpontosítást megvalósítani a meditációban, ami leállítja a hétköznapi elmeműködéseket és lehetővé teszi a szamádhi kibontakozását, majd a szamádhiban saját lelki természetű mélyebb minőségünk megtapasztalását.

Ez a Patandzsali-féle klasszikus jóga lényegi üzenete: ahhoz, hogy valójában lélek vagy, nem csak a hit révén vagy filozófiai okfejtés útján közelíthetsz, hanem létezik módszer rá, hogy meg is tapasztald. A kötethez B. K. S. Iyengar írt előszót, melynek végén úgy búcsúzik Bryanttől: „Szívem mélyéből a legjobbakat kívánom neked, és hiszem, hogy a könyved hasznára válik majd a jógagyakorlóknak és minden spirituális keresőnek szerte a világon.” Hozzátehetjük: még azok is, akik a jóga misztikus vagy vallási vonatkozásait a legkevésbé sem tudják elfogadni, találhatnak értéket ebben az ősi hagyományban, hisz azt a tapasztalatot is magába sűríti, amit évezredek generációi a jóga különféle módozatait és a meditációt gyakorolva felhalmoztak a test és az elme működéseivel és kölcsönhatásaival kapcsolatban. Olyan tudás ez, amelyből a modern tudományok is ihletődhetnek. A Jóga-szútra és az azt értelmező kommentárirodalom ennek a tudásnak is mérhetetlenül gazdag kincsesbányája, Edwin F. Bryant könyve pedig fényesen ragyogó ékkő e kincsek között.

(a szerző a könyv fordítója)