Tárlat

június 30th, 2025 |

Handó Péter: Fordulat

Fordulat*

*Oláh Lajos kiállításának megnyitószövege

Tisztelt Hölgyek és Urak, Érdeklődők!

Martin Heidegger A műalkotás eredete című tanulmányában az eredet kérdését firtatva azt írja az első bekezdésben: „A művész a mű eredete. És a mű a művész eredete. Egyik sincs a másik nélkül. Mindazonáltal egyikük sem hordozhatja a másikat egyedül. Maga a művész és a mű mindenkor csak egy harmadik révén van – mely éppenséggel az első –, és kölcsönvonatkozásuk is ennek révén, nevezetesen a művészet által van, amelytől a művész és a műalkotás nevét nyeri.”

Ezúttal – mint általában minden kiállítás megnyitóján – ez a hármasság – a mű, a művész és a művészet – együtt mutatkozik meg. S ahogyan Hamvas Béla mondaná: a három a négyben fedi fel, valósítja meg értelmét, lép egy magasabb szintre, egységre. Ez a negyedik a befogadó által realizálódik. Jelesül az által, aki ma itt van, és kitárja a lelkét a mű, a művész és a művészet felé. Csakis ebben az együttállásban következhet be az az állapot, amelyben a mű, a művész és a művészet egyidejűségét felismerhetjük. Ugyanakkor itt és most nem feledkezhetünk meg arról, hogy egy keresztény ember nem a semmiből, hanem Istentől származóként eredezteti önmagát. Vagyis Isten teremtménye-, műveként van jelen a világban. Márpedig, ha Isten az ember eredete, akkor a világ teljességét magába foglaló alkotáson belül helye és küldetése van. Az egyén létezésének legjelentősebb pillanataként tekinthetünk arra a fordulatra, amikor fölismeri ezt, s elkezdi eszerint alakítani az életét. Akár kimondatlanul is ráérez a „vagyok, aki vagyok”-ra, és a „leszek, akivé lennem kell”-re. Ugyanis e nélkül nincs igazság – és sosem következhet be annak felismerése vagy beköszönte.

A fentiek tükrében be kell látnunk, Oláh Lajos kiállításának címe pontos és kifejező: Fordulat. Fordulat, amely azt hivatott jelezni: Isten megérintette a teremtményét, s arra az útra terelte, s azon képességek kiteljesedésének lehetőségével ruházta fel, amely eredendően neki lett szánva – tehát dolgoznia kell azért, hogy ez így legyen.

Honnan tudhatjuk ezt?

Az ember útjában mutatkozik meg minden – tisztán és egyértelműen. Abban, hogy ezen az úton mit rak le mások elé – járda gyanánt. Művészként – művészettel áldva és verve – alkotásain keresztül hová és merre tájol el.

Oláh Lajos hite erős, erről vallanak festményei. Mondhatjuk azt is: Oláh Lajos keresztény hite festményei eredete. Alfája és ómegája. Munkássága nem csak innen, de leginkább innen szemlélve érthető.

Oláh Lajos: Boldogság (2022)

A kiállítótérben látható festmények közül a karjai közt tartott gyermekére biccenő madonnafej a szeretetet, az együvé tartozást testesíti meg, miképpen ezt teszi a párjára boruló férfifej is. A lehunyt tekintetek az átlényegülésről, a létezésben rejlő transzcendens iránti áhítatról, a befelé – az önmagunkra és Istenre irányuló – figyelésről szólnak. A nyitott szemek többnyire ragyognak, fényt, világosságot tükröznek vissza. Ártatlanok, de olykor baljóslatúak is. Az ajkak zártságukkal beszédesek. Amit mondhatnának, az nem titok a kitárulkozó szív előtt. A hegedűn csak átszellemülten szabad játszani, mert amikor sírni kezdenek a húrjai, az ég és a föld összeér, s az elveszett lelkek fölemelkednek a fellegekbe; ott gomolyognak, és megváltásra találnak. A nagybőgő tisztítótűzként hatóan keserűt brummog el a kietlen világról, hogy nemesebb életet választhassunk hatása nyomán.

Oláh Lajos: Dicsérjétek az Urat 1-2. (2020)

Az idős rabbi megszállottan öleli magához a tóraköntösbe öltöztetett, „élet fájára” tekert, Isten által Mózesnek átadott törvény és tanítás kézírásos tekercsét.

Oláh Lajos: Shabat shalom (2022)

Az élő vízbe merítkezőkre szálló galamb Isten szent lelkének érintéséről vall, illetve Krisztus eljövetelére, megváltói cselekedetére utal. Az érintés, az arcok összesimulása személyes mítoszt teremt, a szembefordulásuk evilági kapcsolatot, küzdelmet tár fel. Az arctalan szellemlény férfiúi minőségben a világosság és a sötétség áradásában egzisztál; nőként viszont fényből szőtt glóriával a fej körül, jobb karral emlőt emelve teszi ezt, hogy az áldott állapotot hirdető hasdomborulat még kifejezőbb legyen. A bibliai történetet megelevenítő festmény egyben Isten országa felé is mutat. A salgótarjáni Cigányhegy ellenben úgy elevenedik meg a szemünk előtt, akár egy mesevilág. Az apró, ívelt dongájú házfalaival, szűkre szabott ablakain át szűrődő fényeivel a szegénységben és tisztességben való létezés válik valósággá. Az, amihez Oláh Lajos eredendően közel érzi magát.

Az egykor a Cigányhegyen élő Balázs János rajzaival, festményeivel dokumentálja ugyanezt az 1970-es évek közepére eltűnő világot, Oláh Lajos ellenben felidézi abban a formájában, ahogyan az emlékeiben él. Ez is, az is hiteles, csak másként, mert máshonnan származtatható az eredetük.

Oláh Lajos: Cigánydomb (2018)

Isten különbözőképpen képes munkálkodni az emberen, az emberben és az emberen keresztül, hogy beteljesülhessen az, amiért Krisztus kereszthalált szenvedett, amiért az ember dolgozni hivatott az ő személyes útja során, tehetsége, keze és elméje teremtő erejével. Sosem rombolva, ha fordulatot vett az élete, hanem örökkön örökké építve. Mert miképpen Isten az ember eredete, azonképpen az ember Isten eredete, s ahol ez érvényesül, ott lelhető fel a legtisztább minőségében, ragyogásában a világ világossága.

Oláh Lajos: A megpróbáltatás napjai (2020)

Oláh Lajos festményei azok számára is világossá tehetik a hitben rejlő erőt, akiknél a fordulat még várat magára. Csupán szemlélődniük kell: a mű, a művész és a művészet együtt mutatkozik meg. Felismerésükben az is itt van, jelen van, aki mindezt motiválta, tisztázta a vezérlő szentlélek által. Fogadják úgy, ahogy ezt ildomos.

Köszönöm a figyelmüket.

Szécsény, MNM Forgách-Lipthay Kastélymúzeum, 2025. április 29.

Oláh Lajos: Eszter (2017)

Fordulat*

*kispróza Oláh Lajos „megtéréséről”

Amikor a fejemre húzták a zsákot, már minden erőm elhagyott. Azt gondoltam, végem. Ennyi volt az életem? Mit tettem én idáig? Loptam, csaltam, kurválkodtam. Most nekem annyi?

Két millával tartozott a Jocó. Úgy vélte, vagy ő tesz el engem láb alól, vagy én őt. Gyorsabb akart lenni, s nem kivárni, míg lépek. Tisztában volt vele, bármire képes vagyok, ha sérelem ér. Nálam a fogat fogért elv működik. Márpedig tuti sérelem az, hogy a kölcsönt időre nem akarja visszaperkálni. Sokat kockáztathat ezzel. Akár az életét is.

Még alig voltunk túl a rendszerváltáson. Átlagember akkoriban egy egész életen át se keresett két millát. Én nem voltam átlagos. A jövedelmemben se. Más tekintetben se. Nagyban utaztam. Behajtások, éjszakai bárok, kurvák…

A nők többsége kemény piálással, droggal bírta csak nyomatni a melót, de akadt olyan is, aki örömét lelte benne. Efféle tudott extrát is nyújtani. Nekem is rengeteget kellett vedelnem, de soha nem látszott meg rajtam. Erőtől duzzadtam. Úgy tekintettek rám, akár egy fáraóra. Éppúgy féltek is.

Nem kerestem a balhét, de a balhé mindig megtalált. Volt olyan falusi bál, ahol megjelentünk a haverral, s fél óra se kellett, futhattunk bokron, hegyen át, hogy be ne kasznizzanak a rendőrök.

Egyszer például egy vidéki örömködésen kinéztem magamnak egy nyúlánk szőke bombázót, felkértem, összesimultunk, már ő is benne volt a dologban, éreztem a testbeszédén, a barátja viszont ezt nem tűrhette, kihívott az udvarra. Biztos lehettem benne, nem egyedül vár, a falusiak már csak ilyenek. Két lépésre a haver is követett. Ahogy kiértem, körbekaptak vagy hatan a kultúrház előtti placcon. Elkezdte a fickó a nagyfiút játszani. Én se vagyok apró termetű, de egy fél fejjel magasabb volt, viszont csupa háj. Böködte a mellkasom, meg arról papolt, mit képzelek, hogy csak úgy lenyúlom a jövendőbelijét. Majd ő móresre tanít. A haverjai meg csak vigyorogtak. Ekkorra már a bálozók fele kiszédelgett körénk – megérezve a vérszagot. Nem szóltam, csak mosolyogtam. Ahogy ökölbe rándult a keze, lefejeltem. Elöntötte az arcát a vér, és elterült, akár a gyalogbéka. A haver azonnal a hátamnak vetette a hátát, mert jöttek minden irányból. Körbevertük a népet – nem érdekelt, közben mennyit kapunk –, s csak akkor eredtünk futásnak, amikor távolról meghallottuk a szirénázó zsernyákmobil hangját. Volt némi priuszunk korábbról, nem akartuk tovább szaporítani. Meg egyébként is a második feleségem ekkor várta a második gyermekünket. Nem hagyhattam egy balhé végett ismét magára. Egy ideje amúgy is válással fenyegetődzött. Pedig nem egy naiv nőt vettem el…

Jocóval nem sokkal ezután ismerkedtünk össze. Szolnokról jött, nőket futtatott. Fölkeresett, belekóstolt a kínálatunkba. A változatosság gyönyörködtet, mondta. Forgassuk meg egy kicsit az árut. Mindenki jól jár. Még a csajok is.

Megegyeztünk. Működött az üzlet. Több mint jól működött. Volt benne steksz dögivel. Aztán területfejlesztésre kért kölcsön a Jocó. Terjeszkedni akart. Megegyeztünk, mikor gombolja le a manit kamatostól. Pár nappal előtte hívott, hogy toljuk már el egy héttel későbbre az adóssága rendezését. Közöltem vele, ez akkor már több mint két milla lesz. Rendben, mondta. Hívott egy hét múlva, hogy a Kissomlyó úti garázssornál találkozzunk este tízkor, és kiperkálja a teljes összeget.

Magabiztos voltam, nem féltem még az úristentől se. Hogy csapdába csal, arra álmomban sem gondoltam. Velem ezt ki merészelné megtenni? – hittem, mintha az alvilági farkastörvényekről fogalmam se lett volna. Negyedmagával várt.

A nap folyamán megásták a sírgödröm a garázsok mögött. A hullazsák, lapát meg minden elő volt készítve ahhoz, hogy örökre hidegre tegyenek.

Ahogy megérkeztem, egyedül a Jocó látszott a zsírúj verdájával. Leparkoltam mögé. A motorháztetőnek támaszkodva szívott valami füvet. Odaléptem hozzá. Épp csak kérdeztem, hogy megvan-e a lóvé, amikor két irányból előléptek a bérencei a sötétből. Ismertem ezeket a fickókat is, akár a rosszpénzt. Főleg behajtásban utaztak, de kaphatóak voltak más egyébre is, ha az jól fizetett. Az még a föltűnésükre sem esett le, hogy tulajdonképpen el akarnak kaparni. Mit se sejtve kérdeztem Jocótól, hogy üzlettársak vagyunk, vagy mi a túró? Ha nem tud fizetni, adok még haladékot. Ehhez nem kellenek a pribékjei. Küldje őket haza!

Hallgatott, mint a mézberagadt légy, míg rám nem vetették magukat a haverjai. Innentől elkezdte ordenáré módon szidni az anyám, meg mindenféle ocsmányságot olvasott a fejemre, amiben volt valamennyi igazság, ám ő sem élt különbül, pontosan ugyanúgy, akár én, csak beszari módon, gerinc nélkül. Bennem volt betyárbecsület, benne még az se. Ha nem igazodom ehhez gyerekkorom óta, nem állhattam volna meg senki előtt. A családom szegény, de tisztességes életet élt. Volt mindenkinek munkája és tartása. Amikor ügy volt, azt korrektül intézték. Az életmódjukból ugyan nem sok minden, ez viszont a zsigereimbe ivódott. Akivel együvé tartozol, azt nem vered át, nem csalod csapdába, azért, ha kell, a véred adod. A bandában, ahol felnőttem, mindenkire kötelező íratlan szabály volt ez, különben kivetett a közösség. Bármit el lehetett követni, csak azt nem, hogy a társunkat hátba támadjuk vagy bemószeroljuk. Ez a sunyi, alamuszi Jocó, mintha semmit sem tudott volna erről.

Hasonlót számos alkalommal tapasztaltam a kívülállóktól. Azokat betudtam a gerinctelen félelmüknek. De aki vagány csávóként adja el magát, legyen is az. És legfőképp fer játékos. Ezen a szinten egyszerű a képlet: kapok – adok; adok – kapok. Ha bajom van a másikkal, lerendezem. Személyesen. A beszari uzsorások már egy másik kaszthoz tartoznak. Nekik szükségük van a behajtókra, különben lőttek a pénzüknek, vagy nagyban nem utazhatnának. Tőlem nem uzsorát kapott, hanem kölcsönt. Magammal egyenrangúnak tekintettem. Konfliktus esetén azt én rendeztem volna le, sosem bíztam volna másra. Ő ehhez gyáva volt. Ahhoz is, hogy a szemembe mondja: – Nincs meg a zsé.

Hirtelen kapaszkodtak a karjaimra, nem számítottam rá. Feszítették hátra, négyen egyszerre. A Jocó meg előkapott valahonnan egy húszdekás kalapácsot, azzal mért ütést a homlokomra. Leráztam a fogóim, mint eb a pocsolyavizet. Ütöttem – kaptam. Újra elmartak. Csattant a kalapács a homlokomon. Meg-megrogytam. Többször is széthessentettem a pribékeket. Egy idő után – bár nem volt szokásom, de éreztem, ezúttal nagy bajban vagyok – megpróbáltam elfutni újra és újra. Végül a legközelebbi kilencemeletes lépcsőfeljárójáig jutottam. Jocó ekkorra már kilencszer csapott le a koponyámra. Minden erőm elszállt, a testem feladta. Ennyi volt az életem? Számot vetettem magammal, s ami a mérleg serpenyőjében nyöszörgött, az máshová juttatott volna, mint ahová belülről mindig is törekedni szerettem volna.

Szegény voltam, de már gyerekként is befogadott az úri fiúk társasága, mert volt valami megnyerő a stílusomban, amit valószínűleg mutatványos nagyapámtól örököltem. Semmiképp sem akartam szegénynek látszani közöttük. Kellett a pénz, követni igyekeztem az általuk diktált divatot. Apám az üveggyári salakhegyen trógerolt. Még egy ezrest sem keresett havonta. Abból éltünk heten a Bajcsy-Zsilinszky úti kolónialakásunkban. Volt három húgom és egy – anyám révén féltestvér – bátyám. Vele olyanok voltunk, akár a tűz és a víz. Míg én csavarogtam, csencseltem, ő tanult, gürizett, hogy valamire vigye. Elsők között kezdett el gyúrni, testépíteni. Szabadidejében konditerembe járt. Vállban olyan volt, akár egy kétajtós konyhaszekrény. Már küllemre is tiszteletet parancsoló. Ugyanakkor szelíd, mint egy galamb. Szinte szentlélek-szelídségű. Mindenki azt gondolta, az ő élete rendben van, vele semmi rossz nem történhet, belőle lehet valaki. Aztán felakasztva találtunk rá. Öngyilkos lett, vagy a nyakizmát akarta így fejleszteni? – senki sem tudta megmondani. A csuklójáról lecsatolt pulzusszámlálóját nekem adták a helyszínelők: – Tegyem el emlékbe! Tizenhat volt ekkor, én tizennégy. Nem mondhatta többé, hogy öcskös, tévúton jársz. Apám is belefeledte magát a munkába gyászában, nem nézett a körmömre. Pedig ha tudja, mibe keveredek nap mint nap, talán agyon is üt szégyenében. Vagy egyszerűen csak így mentette ki magát a felelősségérzet alól, hisz csibész természetem kölyökkorom óta ismerte. Három hónap után hozott haza a szátoki intézetből. Brahiból – a közeli kertes házak egyikénél – feltörtünk néhány nyúlólat és szétkergettük a nyulakat a haver fiúkkal. Effélékkel múlattuk az időt. Így szórakoztunk. Meg a November 7 moziba jártunk a patak partjára, vagy összeverődtünk a főtéren, és stíroltuk a csajokat. Mikor a gazda hazajött, s meglátta, mi történt a nyulaival, mi meg megláttuk a fizimiskáját, kuncogni kezdtünk a kerítése tövében. Erre megindult felénk. A többiek gyorsan elszaladtak, csupán engem ismert föl, mint lehetséges elkövetőt. Sejtettem, hogy ebből baj lesz. Nem mertem egyenest hazamenni. Kihívta a rendőröket. Egy órán belül a téren csíptek fülön. Bevittek, faggattak. Bent tartottak éjszakára, majd újra faggattak. Nem köptem, magamra vállaltam az egészet. Délután már vittek is Szátokra. Fogalmam se volt arról, otthon tudják-e, mi történt. Három hónap múlva, amikor apám értem jött, akkor vált világossá: tudták. Apám egyfelől azt gondolta, rám fér egy kis intézeti szigor, másfelől egy kicsit büszke is volt arra, hogy senkit sem rántottam magammal, tartottam a szám – holott egyértelműen csoportos elkövetésről volt szó –, mert van bennem kurázsi. Ez megnövelte a bandán belüli tekintélyem is. A nevelőintézetes hónapok fölvitték az ázsiómat. Még hencegni is lehetett azzal, hogy miféle fickókkal voltam összezárva. Menő lettem. Különösen a sztorizások révén. Kemény fiúnak számítottam innentől, pedig negyven kilónál többet nem nyomtam a mázsán. Szikáran álltam a sarat rendületlenül, aztán az életben mindig is. Ha ütni kellett, ütöttem, ha rúgni, rúgtam. Puhányságot soha nem mutattam. Legföljebb kóstolgatni mertek, de jaj volt annak, aki megpróbált csicskásává tenni. Hamar megtanulták ezt mindenhol, ahol megfordultam.

Beletapodtak a térdhajlatomba. Lerogytam a lépcsőfeljáró tövében. Jocó zsákot húzott a fejemre. Előtte még láttam a tekintetében azt az egyszerre vad és megkeseredett gyűlöletet, amit csak egy elhibázott életű – azon változtatni képtelen ember – szemében lehet látni. Akkor még nem tudtam szánni érte. Éreztem, hogy végem. Ennyi voltam? Az orrüregembe, a számba tapadt a fekete fólia, ahogy lélegezni próbáltam. Ziháltam és fuldokoltam. Miképp számolok el így az életemmel? Mi marad utánam? Mi lesz a családommal?

Nem tudom, honnan kaptam az erőt, de fölálltam. Zsákkal a fejemen kitéptem a karjaim a szorításokból, és ütöttem vakon…

Szerencsére az egyik barátom felesége éppen a kilencedik emeleti teraszukon cigarettázott. Beszólt a férjének. Az is lenézett, aztán körbeszaladta a házat, összeverbuválta a haverokat, s ki mit talált – baseballütő, nunchaku… –, azzal fölfegyverkezve rohant az épület elé. Jocó és társai ettől futamodtak meg.

Az ismerős hangok hallatán végképp elszállt az erőm. Összerogytam. A kórházban tértem magamhoz. Már túl voltam egy koponyaröntgenen. Az ügyeletes orvos azt mondta: Elképesztően szerencsés vagyok. A koponyám megrepedt. Ha még egyet ütnek rá, beszakad és végem.

Vajon a gondviselésnek tulajdoníthatom-e, hogy zsákkal a fejemen már Jocó nem ütött többet a kalapáccsal? – kérdeztem rögvest magamtól, de még nem válaszolhattam rá érdemben. Hajnalban fölvettem a szakadt és véres ruhám, és saját felelősségemre hazaballagtam a kórházból. Később – otthon – hallgattak ki.

Túléltem. De miért éltem túl? Dolgom lenne még ezen a világon? Mi lenne az?

Úgy néztek rám, akár egy halhatatlanra. Mint akin semmi nem fog. Majdnem agyonütöttek, s néhány óra múlva visszatértem, látszólag mindent ott folytattam, ahol abbahagytam. De csak látszólag. Zavaró kérdések sorjáztak bennem, és nem hagytak nyugodni. Hirtelen félteni kezdtem az életem. Rettegtem a nap minden órájában. Ha nyugovóra tértem, rémálmok kezdtek el gyötörni. Ugyan ebből a családomon kívül senki sem látott semmit, de tudtam, ezt nem bírom soká. Felőröl. Ha kiléptem a lakásunkból, azt a kemény csávót mutattam, akinek ismertek, otthon viszont képtelen voltam pihenni. A saját lakásomban bujkáltam. Ezt kellett megérnem! Féltem a leszámolástól, a rendőröktől, mindentől és mindenkitől. Nemegyszer az ágyneműtartóba rejtőztem el, holott csak a szomszédasszony kopogott át kölcsönkérni valamilyen fűszert. A feleségem egy idő után kijelentette, ezt nem csinálja tovább, valamennyiünk élete rámegy, ha nem kapom rendbe magam. Csakhogy máshoz nem értettem, mint alvilági ügyek intézéséhez. Dolgoztam ugyan nyolc évet a Tűzhelygyár tisztító-műhelyében betanított munkásként, öntvényeket köszörülve, hegesztési salaktól, sorjától szabadítva meg a munkadarabokat; a kellő formák kialakításán fáradozva szívtam magamba annyi port ezalatt, hogy rég szilikózist kellett volna kapnom, s abban bekrepálnom, mint a többi szakinak, de nem ez történt, egészséges maradt a tüdőm. Olyannyira alja munka volt ez, hogy lasszóval se lehetett rá embert fogni. A rendszerváltást követően pedig, amikor fölmondtam, még az igazgató is fölkeresett azzal, maradjak, a bérem is megduplázzák. Nem mondtam neki: kint az életben egy nap alatt többet bezsebelek, mint amit ő egy egész év alatt kiperkálhat nekem, oszt nem kell megszakadnom a munkában, nem ég a bőrömbe a sűrűn pattogó szikra, nem árasztok gyárszagot tusolás után… Nincs az az úristen, aki tovább csináltatja velem ezt a trógerolást!

Innentől hajnalban feküdtem, délután keltem, nyakig benne voltam az éjszakai életben. Csakhogy a halál torkából menekülten minden átértékelődött.

Az egyik unokatesóm volt akkoriban a még működő Karancs Hotel recepciósa. Folyton cinkeltük a keresztény hitéért. Mosolygott, de nem ingott meg. Magunkban ezt tiszteletre méltónak tartottuk benne. A csóróságát már nem különösebben.

Közel egy év telt el a merénylet óta. Jocóék előzetesben voltak. A tárgyalás időpontját kitűzték, beidéztek rá.

Fogalmam sincs, hogy kezdődött: jó egy héttel a tárgyalás előtt, éjféltájt szóba elegyedtem az unokatesómmal, miután a lányok szobára mentek a felcsípett palikkal. Senki, csak ő olvasta ki a tekintetemből belső gyötrelmem. A Bibliáról, a kereszténységről, Krisztusról beszélt, meg arról, hogy értem is kiontatott a vére, az elkövetett bűnöket nem lehet semmissé tenni, de a lélek föloldozást nyerhet alóla a szentlélek befogadása által.

Hajnalig annyit zokogtam a szavai miatt, mint amennyit talán csecsemőként sem. Kisírtam magamból minden keserűségem, elfojtott bánatom, indulatom. Ha valaki lát, nem hisz a szemének. Hogy lehetnék én könnyes szemű? A tekintetemmel ölni tudtam. Még pára se telepedett rá soha. Mitől nedvezne az acél?

Reggel arra kért, mondjak el vele egy imát, amitől gyökeresen meg fog változni az életem. Szükségem volt erre, mint koldusnak a falatnyi kenyérre. Utána ismételtem az imát. Mintha valamit levettek volna a vállaimról. Odamentem a cimboráimhoz és közöltem, hogy holnaptól ne számítsanak rám. Meg se vártam a felocsúdásukat, hazaballagtam.

A lakásunkba benyitva azonnal meg akartam osztani a feleségemmel az örömhírt. Reggeli kávéját kevergette éppen a konyhaasztal mellett. Elegendő volt rám néznie, mindennel tisztába került. Amire még soha nem volt példa, örömkönnyek közt beszélgettük át a napot. Szinte pillanatok alatt helyreállt a felbomlóban lévő házasságunk. Hosszú idő után ez volt az első olyan éjszakám, amely nyugalomban telt.

Reggel előkerítettem az emlékbe kapott pulzusszámlálót, és rácsatoltam a csuklómra. Mért. Az érték „harmóniáról” tanúskodott.

Néhány napra rá megjelentem a bíróságon, ahol szembesítettek Jocóval és a társaival. Mondtam nekik, én mindent megbocsátok, hiszen félelemből cselekedtek. Kértem a bírót, hogy a lehető legkisebb büntetést szabja ki rájuk, mert a börtön nem teszi őket jobb emberré, egyedül a hit által üdvözülhetnek. Remélem, egyszer náluk is eljön az a pillanat, amikor befogadják az urat. Imádkozni fogok értük. Bűneim nem firtatták. Elengedtek. Az épületen kívül ragyogó tiszta volt az ég. Könnyűnek éreztem a lépteim.

Véglegesen ekkor került le a zsák a fejemről.

Illusztráció: Oláh Lajos: Sírva énekelve (2019), részlet