Évnap

július 7th, 2025 |

Németh István Péter: „SZELÍD ŐRSZEM” (AZ ÖTVEN ÉVE ELHUNYT SIMON ISTVÁN KOSZORÚI)

*

2025

Szülőfalujába küldöm Bazsi
hajdani, jelenlegi és jövendő Lakóinak –

Németh István Péter

*

KERÉK IMRE: SZAVAK TERELŐJE

(hommage a Simon István)

Szavak terelője a réten,
nógatok új metaforákat,
hogy hozzá illőn és merészen
körülbecézzék Ilonámat.

Szőke hajában arany fényfolt
és jó szaga is árad szerte,
ilyen a júliusi égbolt,
hársfaillattal fűszerezve.

Gyermekláncfű és hársfaillat! –
Varázsát leírni kevés ez.
Lába körül virágok nyílnak,
törleszkedve karcsú kezéhez.

Versengenek a formák, színek,
vetélytársai vágyaimnak;
Kedves lénye megbűvöl mindent,
mint a tó, ha csillagot ringat.

S tolongnak a jelzők, képek
hiába, mint téli patakra
hulló hó: a szavak szegények –
csak egy igen kell, ha akarja.

BÚZÁS HUBA: ZALASZÁNTÓTÓL BAZSIBA

dűlőutak fölött az éj hasalja pőre,
Csobánc felől már szürkület, opálüveg
borul mezőre, búzaszentelőre,
csavargó tart az esti sűrűnek,
vele alál – vagy támolyog? –
a tájék három őre:

rapittyán Rezi vár, meg Tátika, Sümeg…
litániások mennek – dallamok –
allelújáznak égi tisztán,
de ki tehetne túl gyalog
a trillázó pacsirtán,

már szürkület, opálüveg
a búzaszentelőre…
mondják, amott lakik Simon – az István –
megszállanék egy szóra, Pistám

PÁKOLITZ ISTVÁN: SÜMEGEN

A sümegi várfal tövében
pedáloz egy suttyó serényen;
váz alatt kalimpál a kölök,
az abrincsban „nyolcas” lődörög.

Hol a műút eltér Bazsiba
s gágázik egy csapat vadliba,
gyémántszikrás fénnyel elpereg
a csámpás bicigli kereke.

Simon Pista nyomja a pedált,
végső hajlékára rátalált.:
hazaért – és nemcsak Bazsiba,
hanem a menny-égi lagziba;

ahol napszállattól reggelig
tücsök-citeráját penget,
s a rozoga bringa külleje
tüzet fog, mint Illés szekere.

CSORBA GYŐZŐ: TEMETIK SIMON PISTÁT…

Temetik Simon Pistát, temetik –
S én nem vagyok a sírjánál, pedig
Innen már végig hozzá lejt az út,
A nagyvilágon ez már az a zug,
Mely belső körként szűkebb otthona,
És volt számára védővár, tanya.
Hisz alig pár kilométerre csak
Épült az is, az új, a nyári lak,
Hová és honnan – úgy képzeltük el –
Könnyű baráti híd majd átivel,
S kik mondtak volna egymásnak sokat,
De béklyózta lábukat:
A fél-életnyi késedelmeket
Pótolták volna, amiként lehet.

A híd még el se készült, már ledőlt,
Simon Pistára hull a barna föld:
Temetik Simon Pistát, temetik –
Szemem északnyugat felé szökik,
Bazsi felé: dombok, völgyek felett,
(jártam már ott, segít a képzelet.)
Most mindenfelé értelmetlen ok
Akarta, hogy nem a sírnál vagyok.

Vagy mégis ott!? Mert itt is éppolyan
Az ég, a lég, a víz, a föld, a hant,
A hant, amit lassan fölmarkolok,
És áhítattal visszamorzsolok:
Temetem Simon Pistát, temetem,
Erre is örök nyugalma legyen,
Itt a Fülöp-hegy déli oldalán,
Hol egyszer – még két éve sincs talán –,
Oly szép napot töltöttem el vele.
– Kihűlt a helye, hideg a helye.

Hanem a föld nem hűl ki sohasem,
Amibe Simon Pistát temetem,
Az egész táj egy óriás Bazsi,
S olyan igazi, mint az igazi – –

Gerle sír a nap ködbe rejtezik,
Temetik Simon Pistát, temetik…

Révfülöp, 1975. Július 10-én, du.

ÁGH ISTVÁN: BAZSIBAN SIMONÉKNÁL

Előbb avat a romlás emlékházat,
mint a helység elhíresült fiának
gazdátlan szerszámokkal, s hogy az udvart
nincs kinek gyöppel verje meg az átok,
míg buja csalán-, lapu-, bodza-káosz
fazekat, jászolt örvényébe fullaszt,
tán arra jó a gyanútlan virágzás,
hogy meghallják a néma jajkiáltást,

és megértsék, legkevésbé veszendő,
amit oly korán itt hagyott a költő,
az ő világuk, hites versbe szőve,
megannyi fölbontatlan testamentum
személyesen az övék, és a jusson
bőven osztozhat bárki ismerője,
s amit különben elfelejtenének
előkerül, mitosszá nő a részlet,

abból épül újjá, bár lakatlanná,
múzeumnak, s megint csak ürügy hozzá
az, akit illet, fura illetékes
rendelkezik, és éppúgy kisajátít,
mint az enyészet, még haló porát is
adagolva méricskéli, miképpen,
miért szeresse, miért ne szeresse,
mit ér fönntartva, mit nem elfeledve,

már engem is gyanakvással kísért meg
Sümeg után, amíg Bazsiba érek,
nem vár-e ott is emlékére léha
idegenség, hisz jól tudom, a környék
nevezetes fiaival mi történt,
mint lesz az élő példa megúnt préda,
akinek bölcsője a temetője,
otthon keressem, ne a temetőben,

hol olyan földi vonzás tartja távol
a hivalkodó népség zavarától,
mint ezt a zelnicefát, s a virágos
padot, mely verssé lett, és fölidézz
a szelíd szépség nyugalmát, s a régi
lányok fölmondják, mint az imádságot,
kérdezni sem kell semmit, mert világos
minden, hogy arról nincs is mit beszélni.

JÁNOSY ISTVÁN: SOMLAI HEGY FELÉ

Simon István emlékére

Kesely-szárnyu idő tépdesi életünk.
Sorban elviszi mind kedveseinket. Ím
e bársony mosolyú, áldozatos barát
——–elment ő is örökre már.

Apját látta, szegény, mint gubbaszt remegőn,
majd a társainak sírjai közt motoz,
fejfáikba fogóz, mint evezőbe, és
——–csónakon megy a Túl felé;

és a csónakban ott ülsz te, barátom, is –
láttad versben: időnk míly komiszul kevés.
Fojtó fodraival nem küzdesz te ma már.
——–Lelked földbeli útra kelt.

Én is érzem: Apám ős kocsijába fog:
Mirzát és a Temest fogja be, hajtja csak
az akáca-sürűs régi sirok felé
——–(én is ott ülök a bakon).

(1975. július)

Hjába, mennie kell somlai hegy felé
már a tél derekán, mert a bor elfogyott,
mégha farkasok is járnak, a hó csikorg:
——–hordókat visz a nyűtt szekér,

s rajta négyen ülünk, borba reménykedők,
és mond száz adomát vígan a két öreg
feledvén kinokat, s földi fogyatkozást.
——–Ukkon agga feje int nekik…

– – – – – – – –

Borzas bokrok alatt nyugszanak ősei:
őket látja apám, s kék gyerekéveit,
és a kelta kocsi földbe emelkedik,
——–s felhők közt futamul tova.

1981. jan. 22.

TURBÓK ATTILA: SZELÍD ŐRSZEM

Simon István emlékére

Egyszerre kapott behívót az osztály. Már a lankán
dúltak a harcok, kellett mégis a sümegi vér, pannóniai
mellkas. Vállukon páncélököl, lábukon haza csábító
csizma. Tudták, e bankettnek öklendezés lesz a vége,
de nem hitték, utolsó kortynak az ő vérük csöppje kell.
Mágnespatkók: drága szülék, kertvégi Szajla-csikók, szomszéd
Kornéliák. Ballag a diákszakasz német és orosz frontokon át,
üvöltés, röhej a háttér, feledve már a tegnapi hadparancsnok.
Csattognak a hazalejtő csizmák, de csattan a tisztásszéli
sztoj! Ámul a kíváncsi diák: érdemjegye arhangelszki fagyhalál
vagy vorkuti dögkút? Csillag-pásztás kaukázusi lejtőn
mázsás betongerenda a honvágy.

A ferde fényben áttetszőn, soványan
átellenben ülsz, ha néha megidézlek.
Könnyű bort lök elénk hanyagul a pincér,
abroszra loccsant földrészek a tócsák.
Messzire van innen ékes Kaukázus,
ott tábornoki nadrágcsíknak hajbókol a napfény.

A táborréten harsan a parancsszó:
„Álljon ki a sorból ifjú Simon István!”
Kilépett vagy harminc: asztalosok, ácsok,
kőművesek, pékek, te is, diák-Pista.

Nem tudhattátok még, harminc Simon István,
hogy aki kilépett: jóra, rosszra ébred?
Ólombánya mélye lesz-e a jövő
vagy hajló dombok árnya, tavaszi verőfény,
Bazsiban a fények orgonázó sípja,
kerékpárküllő-nyár a sümegi úton?

Fogolyként a fénybe még egyszer kiálltál,
tudtuk, ez a fogság szökevényt nem ismer,
tudtuk, ez amájus ében-Kaukázus,
gyalogforgácsillat végtelen időkre.

Hajszolt lovak a nyárfasor
zablái közt illanó időben.
Merengés csöndje. Halotti tor.
Kidőlt a szelíd őrszem.

Vállunkra lombot ejt az ág,
roskadó, árnyas pillanat.
Gyümölcs-zamat, halottas ágy.
Bazsiban az ég beszakad.

Előttünk mozdonyduhogás.
Elvisz mindenkit önsora.
Tíz év után majd, parti sás,
kiért kell felsuhognia
zöld pengédnek, kit hagy el
a föld, e nyájőrző juhász
a tüneményesek közül?
Kormost? Nagy Lászlót?
Valaki mást?

Merengés holdja vékonyul,
a túlélőnek van joga:
méressél újra, el ne hullj,
beszakadt egű föld fia!

FARKAS SÁNDOR: KORAI MÉG…

(SIMON ISTVÁNHOZ)

Korai még énekelned,
Dalosajkú kis pacsirta!
Nem dereng még a kikelet
Hajnalának bíborpírja.

Még a sötét éjszakában
Suhognak a vészes árnyak,
Melyek minden zsákmányukra
Kiméletlen, orvul szállnak.

Te is biztos préda leszel,
Maradj hát a kis fészekben
És tanítgasd kicsinyeid
Énekelni jobban, szebben.

Hogy mikor majd pirkad az ég
S munkába áll a Nagy Gazda,
Fiaiddal együtt szállhass
Énekelve a magasba.

Amíg ő egy imát mormol,
Daloljatok olyan szépen,
Hogy az égben a Jóisten
Ejtsen könnyet örömében.

Szánja meg a küzdő népet
– Eleget járt a Golgotán –
S fakadjon egy szebb élet a
Földre hullott könnyek nyomán.

FARKAS SÁNDOR: SIMON ISTVÁN SÍREMLÉKE ELŐTT

Mereven néz rám bronzbazárt arcod,
És Te csendesen pihensz itt alant.
Bevégezted már e földi harcod,
Kezedből korán kiesett a lant.

E szép táj ölén ringott a bölcsőd,
Itt kezdett járni tipegő lábad,
E vidék nevelt belőled költőt,
Ez töltötte föl nagy, kincses tárad.

E kicsi falu szülötte voltál
És lett belőled világ vándora,
De – mint nyáját a hűséges bojtár –
Fajtád feledni nem tudtad soha.

Lenyügözött e vidék bús bája,
Hiába csaltak városok, bércek.
Mikor már hervadt életed fája,
Végső nyughelyed is ide kérted.

Pihenj hát csendben, szeretett költőnk!
Nyughelyed itt már végleges, örök.
Hol egykor ringott egyszerü bölcsőd,
Méltán őriznek bús bazsi rögök.

NAGY LÁSZLÓ: HÁROM NAP, HÁROM ÉJ

SIMON ISTVÁN HALÁLÁRA

Három nap, három éj –
sötét a nap, az éj világos.
Három nap, három éj
neked virrasztok, hűtlen Drágalátos.
Három nap, három éj
tekintetemtől ne kanyarodj el végleg,
három nap, három éj
ne sziklásítsd meg ajkad, véredényed,
három nap, három éj
kihányom, amit bevettem s megettem,
három nap, három éj
igézlek lágyan, vasból vetkezetten,
három nap, három éj
magam megadva mindenem ajánlom,
három nap, három éj
mint kisded szívd a vérem és a lángom,
három nap, három éj
ha élek még, a torkomnak te essél,
három nap, három éj
pacsirtás kézzel fojts meg engem testvér!

Három nap, három éj – kiterítve a mérőszalagnak
s minden mércének átadva magadat: fekszel.
Méretezik a sírt, a koporsót, ácsolnak búcsúztatót is
méret szerint, mégis habozva, vagy hunyt szemmel is hűen.
Szerettelek én is. De sohasem féltem, ha féltettelek.
Több voltál nekem, mint hitted, több mint hitették veled.
Hervadt kezeddel ezért a gyászosaktól válassz el engem,
föl ha már nem támadsz, tedd meg, búsulhassak érted külön,
ordasan félre vonulva, világos vackomban éjjel,
a vak nap csikorgó kanyaraiban ingva, lehajtva fejet,
kétféle rágó ráksúlyt leszorítsak átok alá,
mert mind megölődünk, s hervadva elhal az idea is,
ha túlteng a méreg, ha e létben megromol a Máj.
Most mit tehetünk visszafele? Hüppögve a rosszból a jó
felfűzhető gyöngynek a gyászban, három nap, három éj –
Szakad lágyan az ég, szereti a hazát az eső,
nyúlfül-puha ütése alól elfordult a költő örökre,
el a meggyfák vértükreitől, borulattól, az égalji sáv
sármánytollától, vékony derűtől, elfordult zöld erdeitől,
a köd-pávaasszony fölhúzott inge elől, napraforgóktól,
szölleje szűzlány-csecseitől, Országházától, ügyeitől,
panaszosoktól, portalan úttól, szélvészek poraitól,
el a sebektől, sebeitől, el a szerelmeitől,
a szajha-szagu Luxor délelőtti villanya alól,
hol márványon írta a verset, elfordult verseitől,
emléktől, jövőtől, a stressztől, a boldog pohártól,
el a mosolyától, a hazától – szakad lágyan az ég,
dagad repedésig a domb s dagadtan rohan a Duna
zöld ággal, koporsóval, koporsók az ázott mezőn is:
gőzölgő aranyládákat kombájnokkal tojat a nyár,
mert nem mozdulsz többé, rozsda üt ki szürke meg sárga,
szakad lágyan s keni magát sárral az ég. Kicsoda
sír ott? A halál. Megsirat az erős halál is.
Meghalt a kalapod is, Pista, mert meghalt szemedben a kék.
Három nap, három éj – kitárva lényednek élek, halok,
beszélek árván, magasan ácsorgó kézzel dohányzom
s mentegetem arcod magamnak, régi rajzon véglegesen
törlök, javítok, rossz bogot oldok, s világos a kép,
érce, hamva helyén van, s noha grafitban: él a madárszáj,
néz a kökényszem rám, csak nézel, csak nézlek, ennyit elértem.
Csak ennyit, mert két jobbkéz férfiügyét, az oldást, kötést
elnapolta sorsunk, áthúzta végleg a halál. A kötést,
amire képes a sértett zsivány is, ha zsandár meg dögvész
paripázza az erdőt. Marad az állókép immár örökre.
Nézel csak, nézlek, míg Pest-Buda meg a Bakony fölött
falvédőjét a Sátán kivarrja, két galamb: levágott kézfej,
nem érhet össze, s röhög a zöld levegő, marad a vétek,
hamu pereg rám és rád is egy zsákból három nap, három éj.

– Zöld oromra áll a gyász, a ravatal.
– Helye majd zeng, ha ő a mélybe tért is.
– Áll az őrség, néma síp-sor, feketén.
– Torok a sír, a kürtnél harsogósabb.
– Sóvirágos hőség ma a sisakunk.
– Harangjai is megizzadnak érte.
– Hó-redősen szűzek melle közelít.
– Majd látogatják hattyúi a télnek.
– Mellek tolnak lábfejéhez koszorút.
– Pályázik ő a végtelen körökre.
– Édes földje, íme, fürjes, gabonás.
– Kiárad szőkesége minden évben.
– Zárva láda-éjszakába – iszonyú.
– Kölykök szeméből néz a szemfedőre.
– Vésve, festve végzetének betűi.
– Ha bátor vagy, kapard le körmeiddel.
– Mélyen, mélyen zord vegyészet muzsikál.
– Emeld kezed a romlás angyalára.
– Napban napfolt, gyász a vérben feketül.
– Három nap, három éj kevés a gyászra.

GENCSO HRISZTOZOV: VASÁRNAP, FÉNYTÖRŐ VASÁRNAP: SIMON ISTVÁN EMLÉKÉRE

VASÁRNAP, FÉNYTÖRŐ VASÁRNAP!
Fölöttem nyílnak a bimbók
a tavaszi egek felé…
Saját örömeik felé…
rajzanak
—————-hangyák és szentjánosbogárkák,
—————-méhek és pillék…

Vasárnap, fénytörő vasárnap!
Friss vér szökken a szívbe.
És ezt a parancsot zúgja minden:
– Mondd a virradatnak: „Virulok, élek!”
Mondd a lángodnak: „Lángolj!”
Válj eggyé a barázdával, te gazda!
Éhezd a virágzást!
Szomjúhozd az esőket és az óceánokat!
Légy hű gazdája meződnek!

2.
„ÁSS!
Add át magad
a szülőföldnek,
felérhetsz így is a csúcsra!”
– ti szóltok hozzám
—————-szőlőbokor-húgaim,
—————-cseresznyefa-nővéreim.
Jó itt közöttetek.
Lobog a kikeleti szél.
Hűséges és merész
és halkabb vagyok, mint a bimbók,
amik pattanva feslenek –
Így tanulom a fénylő kezdetet
a világegyetem tavaszában,

s a foszló rügyekkel
én is kivirágzok.

3.
ÉS SZEPTEMBERBEN MINDIG
—————-GAZDAG VAGYOK
amikor árnyas lombok, lugasok aranylanak,
levél és szőlőfürt-nyakláncaikkal.
Amikor az első must feldalol,
amikor kecske-koptatta ösvényeivel,
csermely-sugaraival hívogat engem a hegy,
mezitlábas gyermekkorom szökken fel bennem.
Ím a falusi utcákon hajnalban hangzanak
—————-lópatkó-hangok,
—————-patkó-harangok.
Itt mennek a molnárok
——–fehér szempillákkal,
——–fehérlő vállakkal,
fehér lisztet hoznak az én napomnak!
—————-Fehér lisztet!
Kenyér illatozik,
mályva illatozik,
—————-dália lángol.
Míg élek, velük álmodozom,
velük búslakodom,
velük fénylek.

És így fohászkodom:
– Ó, szerelem s áhitat napjai,
—————-bennünk lángoljatok!
Bennünk maradjatok!

Fordította: Bede Anna

SIMON LAJOS: A KÖLTŐ TEMETÉSE

Ott, ott, abban a faluban,
ahol most ünnepi tiszta az út,
ahol most mész-illat árad az égig,
mint a feltámadás napjaiban,
ott, ott, azon a hirtelen megnőtt tájon,
ahol most annyi nép,
hogy legendás vásár napján is túl csap,
pedig ha igaz, akkor itt zsibongott
három vármegye is.
Micsoda néma tömeg, istenem!
Micsoda tenger, te ég!
Pedig a kendőjük szárnyát szorongva markoló
kukoricák sorát,
és a napraforgók vénember-menetét
nem is számítom ide.

GARAI GÁBOR: ANYÁM KÖNYVE

8. FIAD A HALÁLBAN

S. I. SÍRDOMBJÁRA

Mikor rámszállt az a keselyű felhő
az elmúlt iszonyú télen
te fiaddá fogadtad őt,
a vigasztalásra erőset.

S ő fiad lett valóban
az egyforma halálban,
a sárga rák-pokolban.

Nem hitte el ő se, hogy ez már
az utolsó korty, az utolsó…
Elment, ahogy élt, mosolyogva:
hazahívták a koporsó-hegyek,
a zöld-lomb-szoknyás dombok,
a bölcső-puha völgyek.
S hazulról már csak
a földdel elvegyűlve
üzen neked, nekem, –
mindannyiunknak:
éles borokkal, hajnali derűkkel…

Nézek,
——–a sárkány-taréj-sziklás
hegygerinc alól
nézek le most
az alkonyati tájra:
a tó kék csücske kilátszik
a szőlőskertek füzére mögül;
Bacchus bölcs fürtjei még
nyers-zölden ringatóznak
kunkorgó, fürge kacsok közt;
messze,
—————-a nyárfasorban
piros pásztákat vág
az elillanó nap…

Ó, együtt őríz e vidék,
együtt őríz, Téged meg Őt.
—————-Vajha örökre bennem
lomboznátok erőt, derűt,
míg engem is le nem terít
—————-halálom vagy szerelmem.

ZELK ZOLTÁN: [RIADALOM]

SIMON ISTVÁN HALÁLHÍRÉRE

Embernagyságú riadalom
kérdezi: Van-e még oltalom?

1975. július 11.

PUSZTA SÁNDOR: TÖRTSZAVÚ HALK BÚCSÚZÁS
SIMON ISTVÁNTÓL

Július hét volt ezen a hajnalon
Pistám, hogy rohantam le Hozzád utánad érted
kora hatkor indultam s egyvágtában iramodtam
át Pesten őrült zajongó trappban s az M 7-esen
egyre jobban lovalva magam hogy idejében érjek
pedig senki se szólt! senki sem mondta hogy rosszabbul vagy
de éreztem érted? valami vak szorongás tudatalatti
űzött kergetett egyre csak egyre
fénylett az útszalag villant hullámzott fehéren
mint vízen habfodor gyors hajó után ha szétvál
szétnyílt könyv csapódott a táj jobb fele s balra
s jött Fejér majd Somogy s jött Veszprém két oldalt elibem
s terültek gazdagon terhesen a megtárult táblák
tócsa mohar meg tengeri-dárdák lányos kékszemű katángok
hajoló szép zászlaja lengett
nagytáború zömök búzák acélos rozsok álltak
bodza kalánfű vadzsálya s repce világolt
karcsú akácok nyírek égerek úszták a még reggeli
fényt – amikor már
———————————-rég fölöttük fölöttünk szálltál
majd szálegyenes bálvány-jegenyék hada dobbant
a Nap táltos jós papjai meneteltek s hajlongtak az itteni s ottani szélben
s hajdani játszótársaid cimbora tücskök ugorták a rézsűt
(akkor még nem tudtam mért dobták el hegedűik!)
fordult a kék ég a kék Balaton a kenesei dombok
majd a távoli Keszthely Helikonja röpdösött
arrának mentem! – jaj kerülő volt!
tág erdők mély rezulái integettek kitartón
pöndült a földút Nikla felé töltés dűlő friss vágású lucernarendek
majd Fenyves Berény volt a kitérő –
(jaj tán nem erre kellett volna mennem?)
de így is úgy is késő
a Rák skarlátvörös pecsétje dűlt rá a tájra
halál ült a fákra
a Zodiákus csillaga vérzett

sok akadály volt
dél múlt hogy hevűlt kocsimról leszálltam
krétafehér dél üres kórházi szobád előtt álltam
kezemben alélt a búzavirág friss csokra amit még
Sümeg előtt szedtem s a büszke aranylángú
napraforgó mit neked vittem
melyben a táj a te tájad Bazsid lelke fénylett s tegeződő
életerős biztatása s bizodalma lobbant

órámra néztem s Mészáros Pista orvosod s barátunk
szótlan öleléséből tudtam a többit
hogy elkéstem – mindig siettél – itthagytál megelőztél
négynegyvenötöt mutatott minden óra éppen
mikor eltávoztál Pistám odaátra
hajnalban kelvén ama Hajnali Nagy Útra
mint diákkorodban hajdan mezítláb
hogy idejében a városba érjél

később míg álltam előtted a Morgue-ban
kezemben a neked vitt csokorral
le nem csukott szemed néztem eleven fénylett
(tán Őt látta kinek annyit ministráltál hajdan)
végbúcsút véve tőled mi benned halandó
s belőled a földé – éreztem nem mentél el egészen
lelked az él és verseid élnek – most kezdesz nőni –
s bennük élsz tovább közöttünk

(aznap nem ettem szeltem szeltem csak kenyerem
némán feleztem mint az egykori hadifogoly ki tudja mi az illem
tégy félre szűkebb napokra legyen miből futja
mert kell az erő építni jövendőnk –
de Te már többet is tudsz ennél drága Pistám…)

1975. VII. 7.

BISZTRAY ÁDÁM: KOSZTOLÁNYI UTCÁJA
SIMON ISTVÁN EMLÉKEZETÉRE

Készülődött a havazás,
Márton-nap levéltelen fái kísértek,
a vizes rét, a keréknyom, ígéret árkai fölött
ez a szénrajz Nap nélkül, álmosan,
nem tudtál hosszú utamról,
ledobattad bekecsemet az ágyra,
és barna cserépbe öntvén tűzforró kávét,
citáltad testőr Barcsay versét a rabszolgagyümölcsről,
s hogy tudom-é folytatni, elhallgattad a végét.
Alig ültünk együtt, kifutottál,
gyereksikongás, fürösztés gőze csapott be,
bogarásszak könyveid közt száz gazdag polcon,
de én csak várakoztam a kosaras ablakrácsnál.
Szemben szőke villany gyulladt,
magas férfit láttam érkezni Logod kövein,
rendetlenül rakott bazalton,
válláról fehér, szétoldott selyemsál úszott
s visszhangos cipője szikrázott,
néhai patkó a csillagon.

NÉMETH ISTVÁN PÉTER: A SÜMEGI ANZIXOK-BÓL

Csupán egy hónapja még,
hogy a nyárban
veled a vadgesztenyék
alatt jártam;

itt született Kisfaludy
Sándor, ide
gördült be a diák Simon
István biciklije –

egyiknek az aranyeső,
másiknak a kikerics
volt a legkedvesebb.
Jázminod Te is

óvod, én szintúgy az
enyimét, mely fehér,
tiedé piros, s Vitéz
lugasával felér.

Sümegen sebet itt
kötözött egy néhai
borbély – benne tisztelte
ősét Csokonai.

Nikláig hajdan egy
cséza útja is erre vitt.
Kocsisát sürgette a
kasból poéta Dani,

szürke por szitálta
kéklőn lova lépteit.
Nyomunkba a gesztenye-
lombok pedig

most is oly lassún
—————-kezdnek el
——————————hullani…

UTASSY JÓZSEF: ÉG ÉS VÖDÖR

Ma már tudom, hiába vártam én költőt gimnazistaként Egerbe.

Országos miértjeinkre akkor országos csend volt a válasz. Még érettségi után is két hosszú év telt el, míg végre 1961. május 29-én Pétervásárán kedvemre faggathattam Simon Istvánt.

A találkozó végén dedikálta nekem A Jangce vitorlái című könyvét is.

Másnap édesanyám a nyári konyhát meszelte, én meg kiültem a grádicsra a költő kötetével. Kis udvarunk közepén ott kéklett egy ócska vödör. Oldalán végigcsorgott az oltott mész, ahogy anyám bele-belemártotta a meszelőt. Egyszerre csak hatalmas taps verte föl a délután csöndjét. Fölnéztem a könyvtől. Házunk fölött hófehér galambraj körözött. Ahogy újra a könyvbe pillantottam, szinte összefolytak szemem előtt a betűk.
De azt a verset én sohasem fogom már elfeledni!
HADONGI DÉLUTÁN volt a címe.
Így kezdődött a vers:

„Surrogó, hófehér madárraj
száll el fölöttem vonalával;
ráfolyik az égre a röpte,
mint oltott mész a kék vödörre.”

Micsoda?! – kaptam föl a fejemet. Fölöttem hatalmas, szikrázó kék ég. Ahogy épp ráfolyt a galambok röpte. S ott kéklett három-négy méterre tőlem a vödör is. Csorgott, végigcsorgott oldalán az oltott mész.

JUHÁSZ FERENC: SIMON ISTVÁN MÁR A FÖLDBEN

Valaha négyen voltunk, ifjú szívvel lángoló barátok, a József Attila Népi Kollégiumban, Szeverényi Erzsébet, Simon István, Nagy László meg én. És elment Szeverényi Erzsébet a földbe! És most elment Simon István is a földbe! Jaj, elment a szerelem, jaj, elment az ifjúság. Leszállt, őrjöngő sárgakék angyalként a földbelső húsába, hogy ott tenyésszen tovább, a Nemlét Misztikus Transzcendens Virágállataként, őrjöngve a földben! Simon István ének-szava, mint a pünkösdirózsák hajnali csöndre-csüngése, mint a tücskök alkonyi aranytűz-lélekharangja, mint az akácosok fehér ködernyő-mámora, mint a tiszta nyári méz, az emberség szíveiből gyűjtött! És most meghalt az ének, s ott fekszik a kis aranyhártya-szoborrá dermedt ember a földben, mert meghalt az ének, az ő-szava ámulat. Sírok, mert fáj, mert fáj nagyon, hogy elment Ő is, elment a Hallgatásba, el a megnémúlt Aranyhegedű; mert elment Ő is, aki jött
velünk együtt, a Fölszabadúlt Forradalommal, megváltoztatni a világot! A közös ének akkor szép gyönyörű rendületében, az éneklő kar hangjai ha mások! Így valánk mi is, te keszeg-mosolyú, hunyori fiú, testvérünk, Simon István. S ha elmentél is halottnak a földbe: énekünk az együtt-tovább. Mert ez a gyönyörű! Mert az a nehéz!

BENJÁMIN LÁSZLÓ: EPILÓGUS

Forró nap. Festői terep.
Egy új sír a hegyoldalon.
Bérelt helyek. Riporterek.
Világvárosi forgalom.

Siratnak sokaság fia,
huncut paraszt, lelkünk fele,
léhűtők „Pósa bácsija”.
Szeretnek. Sokra mégy vele.

Élni akartál te szegény.
Fejfádban megbotlik a szél.
Fekszel a világ közepén.
Dolga után fut, aki él.

Elköszön, elmegy, aki él.
Kocsit szerez. Vonatra ül.
Sétál. Toroz. Aludni tér.
(Unalmas lesz majd egyedül.)

Levetnek gyász- és álruhát.
Temetnek ámbár holnap is.
Betömve szád; s ha volna is:
kire uszulna hű kutyád?

21.

FODOR ANDRÁS: SÜMEG

Bontja megint a tavaszi hegy
——–türelmes örömét,
vidám lasszóit eldobva újra
——–körülkerít a zöld, a kék,
de mind, ami szemünkbe árad,
——–ujjongó tiszta jel,
a lélek bársony lemezét
——–belül mért marja fel?
Fekszem veletek együtt
——–a várudvar gyepén hanyatt,
s megérzem lent a bazaltkupok alján
——–elásott csontokat.
Virágot ont a buzgó feledés,
——–fagyverte csonk virul,
de a halandó testvér-bűntudat
——–fáj oldhatatlanul.

*

A VERSEK LELŐHELYE:

Ágh István: Összegyűjtött versek II. Bp. 263. p.
Benjámin László: Pályatársak Simon Istvánról. Veszprém. 1986. 194. p.
Bisztray Ádám: Új Horizont. 1990. 4. szám. 72. p.
Búzás Huba: Agria. 2016. 3. szám. 127. p.
Csorba Győző: Összegyűjtött versek. Budapest. 1978. 617-618. p.
Farkas Sándor (kézirat)
Fodor András: Kélt újra jel. Bp. 1979. 492-493. p.
Garai Gábor: Bizalom. Bp. 1977. 405. p.
Gencso Hrisztozov: Napló. Veszprém.
Jánosy István: Helyben járó Odüsszeusz. 1993. 25-26. p.
Juhász Ferenc. Szerelmes hazatántorgás. Bp. 1977. 170. p.
Kerék Imre: Mint eleven igézet. Akasztó. 2017.
Nagy László: Élet és Irodalom. 1975. augusztus 9. 1. p.
Németh István Péter (kézirat)
Pákolitz István: Tűzbenéző. Bp. 1987. 90. p.
Puszta Sándor: A tű foka. Bp. 1984. 319-321. p.
Simon Lajos: Népszabadság. 1975. augusztus 3. 8. p.
Turbók Attila: Elsüllyedt tanú. Bp. 2021. 41-43. p.
Utassy József: Agria. 2011.2. szám. 13. p.
Zelk Zoltán: Térdig hamuban. Bp. 1988. 249. p.

SIMON ISTVÁN KOSZORÚI

Éppen fél évszázada, hogy Bazsiban egy kánikula-forró napon, nagy fényben Simon Istvánt temettük. Írom: temettük – tizenöt esztendős kisdiákként mivel magam is ott voltam a gyászolókkal. Egyidősek voltunk Simon István fiával, aki – szomorú – már nem jöhet gyermekeivel nagyapjukat idézni a bazsai szülőház udvarára, ahonnan kivénült a család diófája is.

Az évenként Simon szeptemberi születésnapjára visszatérő emlékezéseken többször is fölelevenítettem ott, a ház udvarán, mit láttam 1975-ben, aznap, Bazsiban a szertartáson? Most csupán az a rengeteg koszorú és virág képe villan elém, amennyi még soha azelőtt nem tárult szemem elé. (Oly nagy megrendülten búcsúzó embertömeg sem vett részt szemem előtt temetésen, de majd összegyűlik a későbbiekben Nagy László, Illyés Gyula búcsúztatásán a fővárosban, majd itt vidéken, Nagy Gáspár siratásakor a nagytilaji temetőben.)

Koszorúk, amelyek nem hamisak. Babits Mihály söpörte félre mindet, amit csak a vak megszokás, a süket hivatal hozott Petőfi emlékére. Kisdiák koromban ismertem meg Petőfi koszorúi című versét, s azóta számomra – közhely ugyan, de – a legszebb koszorúk az elsiratottért szóló költemények. Hitem szerint ugyanúgy, vagy sokkalta inkább őrzik a szerény Simon István emberi és költői nagyságát, mint a róla elnevezett zalaegerszegi könyvesbolt és az utcák: Sümegen, Tapolcán, Révfülöpön, a lakótelep Nemesgulácson. Milyen szép, hogy akár nagy Lászlónak Iszkázon, Weöres Sándornak Csöngén, Simonnak is Bazsiban avatták föl az emlékházát. Udvarán, ahol hajdan Mirza fickándozott s a virágfa bontotta szirmait, legközelebb Simon István és Utassy József költészetének közös szálait, motívum-kincseit szeretném fölmutatni a messziből, még az óceán túlpartjáról is visszatérő emlékezők között.

De még előttünk a nyár, ami ötven év s a búcsú után jő ismét, s amely arra figyelmeztet, hogy Simon István síremléke elé letehessem e Hozzá írott versekből font koszorút. A magam, de tán mindazok nevében is szeretném meghajtani a fejem a költő előtt, aki kortársai közül először szerettette meg velem a költői mesterséget, s éppen ezen a vidéken. Ilyen s több hasonló lírai vallomással:

„…ha már így megbűvölt a szárnyas paripa, hogy képtelen lennék kocsijáról leszállni, minden igyekezetemmel azon vagyok: ami értéket, szépet csak felkaphatok az élet elmaradó útján, fölrakom rá. Nekik szeretném vinni, akikről itt beszéltem, soha ki nem egyenlíthető tartozás fejében valamit mégis, törlesztésül. Hiszen – Isten tudja, miért – mindig azt érzem, az út haza, hazafelé visz, örökké csak Bazsira.”

(Tapolca, 2025-03-15, Németh István Péter)