ÉPP OLYAN (Deres László versei)

Épp olyan
(Mítosz)

Kaput kitárni nagy kaland,
sok por kereng a téren,
a hírhozó csak áthalad,
mert bajt kavarni szégyen.

Föl-fölrikoltnak szfinxeink
aranyos ketrecükben,
a város tágul, megtelik
oszlopok közt az űrrel.

Ne várd, hogy szóljak, kérjelek,
mikor összeroskadok,
egy másik úgysem érti meg,
híd voltam, most kő vagyok.

Lábak emléke elzuhan,
ha botját adta kölcsön,
Thébában élni épp olyan,
mint mindenütt a földön.

A keresztrímek, szótagok
távolságot tartanak;
a fiúk álma lándzsa volt –
a lányok megmaradtak.

Száraz szememben por kereng,
a pásztor jött be hozzám,
hozott egy néma gyermeket,
ki holtomig kiszolgál.

Túlérett kvantumok
(A VIII. szín helyén)

Nem érdekel, mondom, nem érdekel, hogy a király
és söpredéke vadászat után már félrészegen velem tréfálkozik,
hogy nincs bennem ambíció, pedig nyüzsögnek itt a
dámvadak, kőszáli kecskét, muflonok nyilamra, golyómra várva.

Majd épp a kőszáli kecskék bagzása érdekel, mikor
az égen láthatom az éppen felkelő univerzumot,
ahogy megnyúlik, húrja megremeg, kissé oldalra dőlve,
erőt merítve újabb fordulóba kezd.

A királyt még érdekelné, azt hiszi, kiolvashatók
a csillagokból dinasztiájára jóslatok,
de a tök- s ricinuslevél alatt a konda
röfögve túrja a kövér sarat,
vagy egzotikus gyümölcsök közt élvezkedve válogat.

Hogy túl komoly vagyok, helyemhez képest
nevetségesen komolyan veszem magam,
nem ezért tartanak, miféle udvari szórakoztató,
nem is tud táncolni, viccet mesélni, komédiázni,
mikor a talpas vitézek, kényes lovagok
és a begyes-kegyes menyecskék,
különösképpen pláne ők, a palotahölgyek is
kacagásra szomjazók, hagyjam már a
planétákat, unalmas holdakat.

Szerintem azt se sejtik, min kell nevetni,
és inkább picsogni tudnak, mint asszonyhoz illően
sírjanak,
hogy az erdő fái gyökerestől kiszakadjanak,
a csendet háborító agarak, pecérek
vackukra takarodjanak.

Hogy ne fájjon a Föld, az egyik planéta
a láthatók közül az emberszennyezéstől,
fűt, fát ne tapossák gázoló paták, selyemtopánkák,
sarkantyúval felcicomázott sáros bocskorok.

Nap kel, köhögve, fuldokolva a vén föld tovább forog,
ütik a rozsdás kardlapot, vályúhoz szólítják a
cselédséget és az udvari bolondokat.
Éhes vagyok.

És mulasztással
(Nehéz óra)

Csak estig kéne bírni, addig a fáig ott.
A légiók a hídnál a partot ellepik,
gerenda hajlik, pallók, zsákok széthasadnak,
a bitangolók már a tölgyest gyújtogatják.

Melyik szóért kellett megírni szótárakat,
tétován mulasztva törékeny varázslatot?
Íme, hogy kaszabolja most a kard a gyolcsot –
azt az egyetlenegy csodát mért hallgattad el?

Egyszerre mennyi törmelék, bukó arcokon
futótűz a döbbenet. Az ő sebe más volt.
Nem biztatók a jósjelek, csak tábort ütünk,
körülkerítjük a térdre roskadt éjszakát.

Az elintézetlenség a ponyva réseit kaparja,
nyelvéről részeg őr a homokot köpködi,
rekedt gajdolással végre elterül. Parázsló
csonkok mutatják a keskeny határfolyót.

Tellek
(Tallón)

Ahogy az út, a ritka szó a nyelvből,
a síkos ősgyepen kifut a láb alól
a történelem, mint szeméttárolóban
felhalmozott, szétcsúszó papírhalom:

kompenzált világhiány palásodó lapjai.
De akár a kezdet kezdetén,
csordultig sóvárgással a talló
(harmincért cserébe negyvenet kapott bár),

rácsos ujjak közén remegő ívek, távlatok,
ahogy hordom át a telleket, hogy teljenek,
csak púpozódjanak, domboruljanak:
ezek a saját telljeink, letagadni se tudnánk

a tenyerünkbe illő tárgyakat, ösvényt vájó
lábnyomunk. Hogy mennyi ebből az áldozat,
olcsó árulás, a ráfordítás és a tisztes haszon
(a rovást nézem, vagy a minta kényszerét),

az feltorlódó diagramokon tanulmányozható,
kis visszaforgatással jól kezelhető, és a halmokon
majd (száz év alatt nőve három lábnyival)
szilárd járószintek létesülnek terv nélkül, tervek ellenére.

Színes ostobaság, hiú pózolás az évek
hernyótalpa alá simul, a ki nem kiáltott
fájdalom elakadt lélegzetben,
félbemaradt dobbanásban megkövül:

fűszálnyi szisszenés gazdag aratás után
a széles határú talló (hálával megköszönjed),
hol kapaszkodót hiába keresve folyvást
csúszkálni, elesni és feltápászkodni kell.

Illusztráció: H. Bosch