Karsai János: A Jaszuda park

Nem tudom, miért és hogyan, de fogva tart az a pirinyó park Tokióban, a szumó csarnok és a Katana Múzeum között. Megbabonázva járom szürke kővel felszórt ösvényeit, megállok a kőhidak közepén, és gyönyörködöm a tóban úszó teknősökben. Köröttem csend és némaság. Falevelek susognak a szélben.

Megvárom, amíg a hangos turisták odébb mennek, és folytatom utamat.

Ami egy miniatűr szentélyhez vezet, kicsike Buddha lakhelyéhez. Apró szentély, kis szentély, minimalista szentély? Hogyan is lehetne leírni azt a barnára festett, fából ácsolt pöttöm házikót, amely a kölyök-Buddha védelmére épült? Óvja esőtől, széltől. Előtte barna fa persely.

Bedobom az 5 jenest[1], zörögve hull alá. Remélem, ez a hang felkelti az Égiek figyelmét.

„Hát itt vagyok, Buddha, itt vagyok megint. Köszönöm, hogy elhoztál ide, hogy ismét láthattam Japán ezer csodáját. De a végállomás mindig te vagy.”

Mosolyogva hallgatja gondolataimat, fennszóra közöttünk nincsen szükség.

„Köszönöm, amit adtál, és köszönöm, amit elvettél. Köszönöm a fájdalmat, hogy még jobban megbecsülhessem az egészséget”.

Ösztönösen megmozgatom sajgó vállamat, még idefelé kapott huzatot a repülőn. Tehát élek.

„Mit kérjek? Hiszen olyan gazdag vagyok! Sokadszor is itt lehetek ebben a parkban, van családom, a hobbim a munkám, képes vagyok gondolatokat papírra vetni, mi kellene még?”

Mert az írásbeliség nem mindenkié. Kivetíteni azt, amit az elme megalkot, mágikus, bámulatos képesség.

Hirtelen szállt le az este. A környező toronyházak ablakaiban fények gyúltak. A teknősök visszahúzódtak alvóhelyeikre. Hamarosan zár a park.

Akkor jelent meg előttem a démon – japán horrorfilmekben láttam már ilyet. Dús fehér hajába, belekapott a szél, meglobogtatta bíbor hakamáját[2] és ezüst haoriját[3]. Kezében gyönyörű lándzsát tartott, amivel rám mutatott.

„Mutasd a gyarlóságodat, vagy meghalsz” förmedt rám.

A zsebemben nem volt más, csak egy pacsinkó golyó[4], amit jó kedvemből hordtam magammal. Azt húztam elő.

Nem tudom, hogy ő nevetett-e fel, vagy a szél rázta erősebben a fákat. A következő pillanatban eltűnt. Pedig kérdezni szerettem volna tőle…

Sebaj, majd legközelebb. Emlékeznek rám a kövek.

[1] 5 jenes: japánul goen, ugyan így ejtik a „jó kapcsolat”, „szerencsés” kötődést is.

[2] hakama: rakott nadrágszoknya, hasonlít a csikósok bőszárú viseletéhez.

[3] haori: felső kabát, az egyszerű feketétől egészen a díszesen hímzettig viselik.

[4] pacsinkó: japán szerencsejáték, fémgolyókat lőnek egy gépbe, amiben azok csengve-bongva lecsorognak. A jó lövésért jutalom golyókat kap a játékos. Rengeteg játék-függője van. A magam részéről nem értem.