Lukáts János: Bátrak hídja

Tegnap Boldogkő volt, aztán meg Regéc. Két őskori várrom! Ma más és másfelé! – nyilatkoztatta ki Viola a rejtegetett tervet. A kézitáskát ő maga kapta vállra, a hátizsákot Lőrinc kezébe nyomta. Aztán északkelet felé intett, és máris úton voltak.

Lőrinc óvatosan fölfelé mutatott:

– Sátor-hegy? Milyen szép hegy, és ott nem is voltunk! – sóhaj volt ez Lőrinctől.

– A Sátor-hegyből lett a városnév, merthogy alatta vagyunk, ugyebár! Sátoralján… De a mai úti célunk nem hegy lesz – rejtélyeskedett Viola –, annak nincs hegyneve.

– Hát mi? – nézett a szemébe Lőrinc, de nem látott semmit Viola szemében, valamelyes titkot legfeljebb.

– Lépjünk ki! – Keresett volt a szó, rejtélyes.

Kiléptek, végig a város főutcáján, a hajdan-volt kisvasút állomása mellett, a máig élő börtönpalota falai előtt. Már a város határában jártak, tábla jelezte: balra van a libegő. Fellibegtek a hegytetőre vagy annak a közelébe. Szerettek libegőzni. A kilátás a hegytetőn most is szép volt, bár nem ezért jöttek.

Viola a völgy felé, a szemközti hegy felé nyújtotta tenyerét. A két hegy között, a völgy fölött…

Íme! – fogta volna vissza a szavát, de a lelkesedés csak kibújt belőle. Itt volt az új híd, a két hegy között, vadonatúj, amit maga Viola még sose látott, de itt, a völgy és a felhők között félúton is bizony kevesen láttak eddig.

Tavaly nyár óta áll itt – a két sátorhegy között. Megbűvölten nézték mind a ketten. Nem olyan híd volt, mint más hidak. Valahogy másmilyen. Hallgattak és fogalmazták, mit is mondjanak, az újdonságot, a különöset hogyan mondják el.

És nézték a különös építményt, amely végtelen karcsúan, elegáns fényességgel és apró rezdülésekkel ívelt a két hegycsúcs között, egyetlen pillér nélkül. Merész félgömb-forma mélyüléssel, miközben a túlsó hídfő képe szinte a semmibe olvadt.

Lőrincnek nem volt több szava. A híd a mélység felé riasztóan süllyedt, aztán bátran emelkedett a másik hídfő felé. De az olyan távol volt, mintha álmot láttak volna – összehúzódzkodni. A zöld erdős sátorhegyek és köztük a fémes fényű hídlovag riasztóan keskeny és mégis lendületes volt.

Tudták, mit látnak? Bizonyosan tudták. De aligha érzékelték különös másságát. Odaléptek a tábla elé, rajta a száraz adatok: 700 méternél hosszabb – Lőrincnek megborzongott a háta, aztán: 80 méter a völgy a mélyben. Hogyan lehet ezt meghódítani?

Viola megfogta Lőrinc kezét:

– Fogod bírni? – jó volt a kérdés, jó Lőrinc válasza is:

– Hát hogyne!

És elindultak, vagyis megtették az első lépést. Lőrinc óvatosan kitárta a két karját, a híd mindkét korlátját tudta egyszerre fogni, vagy inkább érinteni. Másfél méter! Hát annyi volt… De a karnál vastagabb fémcsövet bátran lehetett… akár megszorítani is. És – két lépés után – lenézni a völgybe. Bizony, ez már hátborzongató volt! Alattuk a világ, a mélység! Lőrinc hátán a hideg kezdett futkározni. Akkor inkább föl, a felhők közé, vagy még inkább a megbízhatóan mozdulatlan hegyormok felé. Mélység ide, messzeség oda – Viola hallgatott.

Elfértek egymás mellett kézen fogva. Óvatosan egymásra néztek, és mosolyogtak. Örömükben? Inkább bátorításként. A híd járólapja végtelen sok, összehegesztett, apró rácsból állt, talán ha négy-ötcentisek voltak. Közöttük alig lehetett a híd alá lelátni, a mélység nem szédítette a járókelőt. Lőrinc nem akart hinni a szemének. Ha közvetlenül a lába alá nézett, ott – cipői között – a völgy fölintett, talán egy kisujjnyi darabon.

– Ne nézz magad alá! – és Lőrinc fölemelte a szemét. Viola ugyanúgy társalgott a mélységgel, a könnyű fémjárdával.

Ezt hogy lehetett így megszerkeszteni, hogy ne riasszon, hogy könnyű legyen, és hogy ne féljen, aki rálép? Végiggondolta mindezt Lőrinc, de nem kérdezett – sem magától, sem Violától, és a félelmet sem hozták szóba. Azért a híd látványos mélyülését, a középrész felé, nehezen tudták elviselni. Majd ott meglátjuk! Ott könnyebb lesz, nem kell lefelé nézni, hanem inkább fölfelé. Aztán: Dehogy lesz könnyebb…!

Egy Lőrincnél évtizedekkel fiatalabb férfi reszketett a híd bejáratánál, mindkét kezével a korlátot markolta, és nyöszörgő hangot hallatott: – Nem, én nem! Ide nem! Ez borzasztó, itt le lehet esni! – és kihátrált. Egy aprócska fiú édesanyja kezét cibálta: – Menjünk, mama! – de inkább állva maradtak.

Viola és Lőrinc elindult, megelőzték a gyávákat és a tipegőket. A levegőben érezték magukat, hátuk mögött távolodott az egyik hegy, nem közeledett a másik hegy. Az égbolt szürkén kéklett fölöttük, és két oldalt a völgybe olvadt. Valami játékos szellő indult útnak, a hídkorlát apró lengedezésbe kezdett. Megállította őket a félelem. Amint előre néztek, mintha apró kanyart láttak volna a hídközépen, a félelem beléjük fojtotta a szót. A híd – úgy három szempillantás után – visszalendült az egyenesbe, majd rögtön a másik oldal felé biccentett. Ők fogták egymás kezét, meg a korlátot. És mentek tovább, a szellő érezte, ez a két utas nem ijedt meg tőle, ellebbent a hídról. Viola és Lőrinc megállt, most a völgyet figyelték, benne talán árok, talán patak, ki lát ilyen messze, még ha itt középen talán közelebb is kerültek.

A Nemzeti Összetartozás Hídja… Rejtelmes volt Viola szava, mint aki titkot őriz, de most megosztja mással. Bátor és bizakodó volt, aki megtalálta ezt a nevet! Csodanév… Lőrinc a fejét csóválta, vagy inkább bólogatott. Sokat kimond, sokat elvár… Mindenkit hív, aki elég bátor.

Lőrinc belekarolt Violába: – Gyere, mi összetartozunk… Legalább mi, most elsőre… – Aztán a torkát köszörülte: – Tíz év múlva mindenki vidáman fog szaladozni rajta, az Összetartozás Hídján… Az egész Nemzet – még nevettek is egy szemernyit. – Ez a név mindenkinek szól, és mindenkit hív.

A csend, a némaság – még az is más volt itt valamiképpen. A szél bele-beleszólt a felhőkbe meg a hídjárók fülébe. És elvitte a hangot messzire, a hegyek mutatták, oldalukon az erdők bólogatnak a szél fuvalma alatt. A szó, a szél, a felhő pedig szállt és töprengett, közeledett és inalt, a hídon járók a világ közepén érezték magukat. Ott is voltak, még nem volt dél, de mintha a világ forgását és egy helyben állását egyszerre érezték volna.

A hídon összesen ha nyolcan voltak, közöttük két ölbeli gyermek, két rettegő kapaszkodó a hídfőknél… és ők, ketten. Megálltak és folytatták az utat, meg-megkopogtatták a korlátot, hogy ha legközelebb jönnek, már mindent ismerjenek. De mikor lesz legközelebb…?

Igen, feljutni ide nehéz, itt, a híd környékén éhen és szomjan maradsz – legalább is ma még. De – látták már – a szemközti hegy tetején valamelyes kilátó formálódik, hátha az vonzani fogja a kíváncsiakat. Akik aztán talán a hídon is átmennek. Európa leghosszabb gyalogos függőhídján. A hídon, amelyet két sátorhegy tart biztos kézzel, és fürdet naphosszat napfénnyel és fürge széllel. Éjjel pedig az égbolt párnájával takar be, és fölé csillagőröket küld.

Illusztráció: RB, boon.hu