Kriston-Vízi József: SZENT GYÖRGY-NAPI AJÁNDÉK A NEMZETNEK

Szent György napja (április 24.) a magyar hagyományban is a tavasz igazi kapunyitó ünnepe, amelynek gyökerei jóval a kereszténység előtti időkbe nyúlnak vissza. Az e naphoz kapcsolódó szokások és hiedelmek egyértelműen mutatják, hogy eredetileg termékenységvarázsló, tisztító és védelmező rítusok napja volt.

A néphit szerint Szent György napján „megnyílik a föld”, előjönnek a kígyók, békák, rovarok – vagyis a természet újra életre kel. Ezért tartották úgy, hogy ezen a napon a fény végleg legyőzi a telet, és a világ új ciklusa kezdődik.

A magyar pásztorhagyományban Szent Györgykor volt az állatok kihajtásának napja is. Ezért s ekkor különféle rítusokkal védték őket a rontástól, zöld ágakkal, füstöléssel, zajkeltéssel tisztították a környezetet. Ez a pásztorélet éves ritmusa miatt egyúttal gazdasági és közösségi fordulópont is volt.

A naphoz számos mágikus cselekedet kapcsolódott: pl. zöld ágakkal való díszítés (az élet erejének jelképe), tüzek gyújtása és átugrálása, füstölés, zajkeltés (kígyó-béka, rossz szellemek elűzése) vagy a harmatgyűjtés, amely nyomán a harmat gyógyító erővel bírt. Ezek mind a tavaszi újjászületés archaikus rítusai.

A kereszténység Szent György alakját – a sárkányölő lovagot – könnyen tudta összekapcsolni a korábbi tavaszi rítusokkal, amelyben a sárkány legyőzése egyúttal a tél, a sötétség, a rontás legyőzése, a lovag alakja a közösség védelmezője, a nap pedig értelemszerűen a természet újjászületésének ünnepe. Ezért vált Szent György napja a magyar népi évkörnek is egyik legfontosabb határnapjává.

A gyermekvilág tavaszi megélénkülésében a kisebb ifjak számára Szent György napja a „kiszabadulás” ünnepe volt, hiszen újra lehetett végleg és végre kint játszani, megjelentek a tavaszi körjátékok, a lányok zöld ágakkal jártak, a fiúk zajkeltő játékokat készítettek kertekben és a határban. Mindez már ugyan a változó idejű húsvét táját is jellemezte, de ez az április végi „szentűt idő” (ahogy a Kapos-mentén mondták) már visszavonhatatlanul engedte a szabad játék idejét.

Mindezek fényében immár minden bizonnyal nem véletlen, hogy Dr. Kiss Áron (Porcsalma, 1845 – Budapest, 1908), a szatmári falvak egyikéből indult jeles lelkész, pedagógus, közösségszervező s a hazai gyermekfolklór gyűjtésének s kutatásának vezéralakja százharmincöt évvel ezelőtt ezen a napon zárta le korszakos művének kéziratát, a Magyar gyermekjáték-gyűjteményt.

Tekintsük át röviden: miért s miként is születhetett meg ez a korszakos magyar kultúrkincs s – a szükséges frissítést követően – miért is lehet továbbra is a 21. század magyar családi és intézményes nevelés egyik biztos fundusa, s egyúttal azt, hogy ki is a rendíthetetlen szorgalmú szerző-szervező?

KISS ÁRON – e néven már a negyedik generáció tagjaként – 1845. június 21–én született a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyéhez tartozó Porcsalmán. Elemi és alsós, kisgimnáziumi tanulmányait – nagyapja állandó figyelmétől kísérve – Szatmárnémetiben végezte, majd 13 éves korában került a nagy hírű sárospataki Református Kollégiumba. Érettségi vizsgát 1862-ben tett, majd, hogy tanulmányaihoz biztos anyagi forrása legyen, középnemesi ifjak, fiatalabb diáktársak oktatását is vállalta. Tanult és tanított, miközben a pataki akadémián a filozófia, teológia és jog mellett nevelés- és oktatástant is hallgatott. 1867-ben egy esztendeig nagy hírű egyházszervező és kiváló retorikai képességekkel megáldott, élete vége felé a Tiszántúl kerületi püspökévé emelkedett apja (id. Kiss Áron, 1815-1908) mellett segédlelkészként szolgált, majd jogi szigorlatok után Szatmár városában gyakornokoskodott. Még csak 25 esztendős, amikor a neves férfiú, Török Pál püspök ajánlására Trefort kultuszminiszter Nagykőrösre nevezi ki, hogy szervezze meg, önállósítsa az ottani református képzőt a helyi gimnáziumtól. „A neveléstudományok és egyháztörténelem rendes tanára, a városi reform iskolák tanítója, a helybeli felekezetnélküli tanítóegylet elnöke, egyházmegyei körlelkész, hites ügyvéd. Megújította a tanári kart, hozzálátott a tanulmányi rend korszerűsítéséhez; gyakorló iskolát hozott létre.” Nyaranként – minisztériumi ösztöndíj révén – külföldi tanulmányutakat tett Svájcba, Ausztriába s Németországba, ahol a haladó és személyiségközpontú képezdei nevelés és irányultság gyakorlatát szemlélhette. Tudatos önképzésére mi sem jellemzőbb, minthogy a még ifjú „tanítók tanítója” 1874-ben filozófiai doktori oklevelet szerzett Kolozsvárt, mint a nagy hírű egyetem bölcsészeti karának »legelső szülötte«. Szakmai előmenetele igen szépen halad: harminc éves korában Budára kerül, ahol az akkor még közös igazgatású, elemi és polgári képzést egyaránt folytató Paedagogium tanára, majd két évtizedes oktatói szolgálat után (1907-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig) a szervezetileg már különvált polgári iskolai tanítóképző igazgatói teendőit vállalta el. A nagy hírű előd, a kiváló neveléstörténész, pedagógiai és játékgyűjtemény szervező, szerkesztő, valamint a budai református gyülekezet újjászervezője 67 éves korában, 1908 októberében hunyt el Budán.

Életútjának részletes ismertetését s egyfajta elemzését adja a Magyar gyermekjáték-gyűjtemény millenniumi hasonmás kiadásának elő- és utószavában Kelemen Elemér neveléstörténész és e sorok írója, játékkutató etnográfus. Emlékét a budai Hegyvidéken utca, s az ott található Gálbory-villa falán tisztelgő tábla őrzi 1995 júniusától. A Kiss Áron s a 19. század második felének további kiemelkedő reformpedagógusait tömörítő „Budai Képző” utódintézménye ma: az ELTE Tanítóképző Kara, ahol közel két évtizedig elmélyült hon- és népismereti, valamint néprajzi képzés folyt a leendő tanárnemzedék számára. Ugyanott a Felnőtt Játékosok Köre MELEDA néven rendszeres összejöveteleikkel ápolták és népszerűsítették a hazai s a nemzetközi játék– és játszáskultúra aktuális eredményeit. Az 1987 májusában Kecskemét székhellyel megalakult Magyar Játék Társaság természetszerűleg vette föl s viseli Kiss Áron nevét.

A mai magyar-román határhoz közeli szülőfalu: Porcsalma közössége először 1988 őszén szervezett ünnepséget (emlékülés és táblaavatás a helyi iskolában), majd példamutató fáradozás eredményeként 1995-ben szobrot avattak a püspök és fia, a tanár Kiss Áron tiszteletére (alkotójuk a nyíregyházi Sebestyén Sándor volt); s ekkor adták át első ízben a kultusz méltó ápolói számára a névadók által szimbolizált emlékplaketteket is.

Kiss Áron a gyermekközpontú játék és játszás filozófiáját, annak pedagógiai irányultságát legnyilvánvalóbban először az 1874-ben napvilágot látott, s igencsak nagy port kavart A természetes fejlődés című cikkében fogalmazta meg. Minden különösebb erőfeszítés nélkül megállapíthatjuk, milyen megdöbbentő aktualitása van alább citált téziseinek a napjainkig oly gyakran át- meg átszervezett oktatási, nevelési, a mindennapok útvesztőjében kellő értékrendet nemigen találó szereplői, végső soron: mindannyiunk számára! „Oda jutottunk – fogalmaz Kiss Áron csaknem másfél évszázad távolából –, hogy maholnap kénytelenek leszünk szánakozni a »boldog« gyermekkoron. Az iskolák elrabolják szegény apró emberkék vidámságát, zord kezekkel megsemmisítik éltök örömeit s csinálnak a gyermekből ifjút, az ifjúból férfiút. Sietünk élni… A gyermek megszűnt maga játszani, nemcsak csengettyű-szóra játszatják, hanem készen kapja mind, a miből játékközben alkosson valami maradandót, mind mit megkészítsen s újra szétszedhessen. Óratervek szabályozzák az »iskolát«, mert ezzé lett a gyermekkert (ti. az óvoda!), dacára, hogy tagadják, hogy benne tanítanak… Anélkül, hogy megfigyelték volna, mivel játszik a magyar gyermek, mit dalol, mivel foglalkozik, egyszerre elkezdték kínozni azzal, a mi annak a német gyermeknek (Fröbel útmutatásai alapján), mely a spekulatív hajlamokat magával hozza a világra, jó volt, de a magyar éppen ellenkező vérmérsékletéhez éppen nem volna alkalmazható… Olvasókönyveink tele vannak olyan szavakkal, melyekhez a tanítónak is az akadémiai nagyszótárra szükséges. …Gyűjtsük össze, éppen úgy, mint a népdalokat Székelyországtól kezdve a másik határig, a magyar gyermek játékait, gyermekeink dalait s mindazon módokat, melyekkel magukat mulatni szokták, s megnyertük a valóban becses anyagokat. Tegyük még ehhez azt is, hogy a magyar gyermek azzal s azt szeret játszani, amivel s amit az apja vagy anyja dolgozik. Ekkor világos lesz előttünk, hogy mit kell azok helyett a tűzdelések, kimetszések, gyöngyfűzések helyett alkalmaznunk legkisebb kicsinyeinknél… Ha azt kívánjuk, hogy a gyermek a pedagogikához alkalmazkodjék, ez is alkalmazza magát a gyermek természetéhez.”

Kiss Áron már ezt megelőzően, valószínűleg már nagykőrösi évei elején nagy fontosságot tulajdonít a magyar nyelvű gyermek- és ifjúsági irodalom addig megjelent valamennyi kötete összegyűjtésének, sok más mellett e témakörben publikál is. Kora neves pedagógiai és szépirodalmi szerzőivel (Péterffy Sándor, Pósa Lajos stb.) közösen olvasó- és ábécéskönyvek mellett mesetárat is összeállít, amelynek különféle változatai 1914-ig számos kiadást értek meg.

Kiss Áron az igen népszerű Néptanítók Lapjának hasábjain, annak 1880-as évfolyamában cikksorozatot szentel a témakörnek A játékok pedagógiai szempontból címen. Önálló fejezetben ad helyet a játék és annak története, az ókor és a középkor játéktörténeti emlékei taglalásának, a felvilágosodás és a filantropizmus játékeszményének, valamint az 1850-70-es évek divatos játékelméleteinek, gyakorlati megvalósításainak, sokszor elvetélt és elvadult kísérleteinek. Mivel Kiss Áron korában heves vita lángol föl a testgyakorlás, a torna és a játék emberformáló ereje, haszna s megnyilvánulási formái között, e kérdéshez maga is állást foglal e sorozat befejező részében, majd az ezt is részletesen kiveséző (A magyar népiskolai tanítás története második, 1883-ban napvilágot látott) kötetében. „A testgyakorlásoknak két fő faja van, a játék és a torna. Játék alatt értjük a szabad, önkéntes, – torna alatt a vezényszóval járó, rendszeres testgyakorlatokat. A játék a gyermeki szellem produktuma, s mégpedig oly produkció, melyet a gyermek szabadon s minden kényszer nélkül teljesít… A torna úgy tűnik föl én előttem, mint az abszolút állam előiskolája… A torna tehát magában hitvány pótlék, s a játékot sohasem helyettesítheti, ám nincs oly könnyű játék, mely bizonyos nehézség legyőzésével ne járna!” Kiss Árontól alább több gondolatot is kiragadunk, s bárhonnan is vesszük, láthatjuk, hogy mindegyike egy egységes gondolati láncsor szerves részét alkotja. „Menjünk először is a falusi iskolába, mentül távolabb a fővárostól. Vegyünk részt az ifjúság játékaiban, kísérjük el a fiatal legényeket s leányokat a »játszóra«. De ne restelljünk egy vasárnap délután elmenni a korcsmába is.” Ezt követően pedig kisebbfajta gyűjtési útmutatót ad arra, hogy a társas élet hagyományos és változó szokásait hol, hogyan érdemes megismerni, följegyezni, s mi az, ami abból továbbadásra korszerűen érdemes! Nem minden jogos aggódás és figyelmeztetés nélkül való, amit a későbbiekben mond: „Lassan levedlik rólunk, ami a magyart magyarrá tette. A specialitások helyét bizonyos nivelláló európai máz foglalja el, s a nemzeti sajátságok iránti érzék elvész… Vegyük elő most pedagógiai irodalmunk legjobban elhanyagolt ágát, azt, amelyik a játékokról szól. Lássuk, mi van s minek kellene ott lenni… szóval, írjunk a játék-ügy reformjáról, a pedagógia s a nemzeti élet tekintetbe vételével.” A cikksorozat utolsó fejezete ’A magyar gyermekjátékok’ címet viseli, amelyben a család, a kisdedóvó, az iskola és az iskolaköteles évek utáni kor jellemzőiről szól. A Magyar gyermekjáték-gyűjtemény című korpusz létrehozásának itt lelhetők fel közvetlenül is látható, első határozott tervei. „Vajha cikkemnek legalább annyi eredménye lenne, hogy ezután kisdedóvó intézet s iskola a játékokat (s meséket) jobban fölkarolnák s a játékkönyvek másolása helyett maguk csinálnák a játékokat. Egy készülendő játékkönyv számára azonban össze kellene gyűjteni azokat a játékokat is, melyek dalokkal összekötve nem lévén gyűjteményekbe föl nem vétethettek, de utána kellene járni annak is, hogy mint játszották azokat a játékokat, amelyeket (elődeinknél is) említve találunk.”

Molnár F.: Ugróiskola

Az 1883. évi II. Országos Képviseleti Tanítógyűlésen történtekről szóló jegyzőkönyvi kivonat így szól: „(augusztus 24-én) a délután 4 órakor folytatott közgyűlésnek tárgya a ’gyermekjátékok’– volt. Dr. Kiss Áron előadó találó képet adott beszédében a »mai gyermekekről.« Tegyük a játékot közüggyé!, adjunk tanácsot a szüléknek, hogy az egészség többet ér, mint a szép ruha vagy a nyelveken szólás… Játékkönyvünk ugyan még nincs, de a falusi élet bizonyosan sok ősi gyermekjátékot őrzött meg, amelyek összegyűjtése nemzeti érdek is. Erre következett a bizottsági javaslat felolvasása, amelyben előbb a játék fogalma van meghatározva, azután annak pedagógiai jelentősége s összehasonlítva a testgyakorlat másik fajával, a tornával. Aztán utasítás van adva, miként kell azt alkalmazni a szülői háznál, a népiskolában s az ifjúságnál. Szó van aztán a játékhelyekről és indítvány van téve a játékok gyűjtésére.”

Kiss Áron a játékgyűjtemény 1891-es teljes kiadásának előszavában megemlíti, hogy a lelkes játékkiáltvány és ott elhangzott felajánlások ügye vagy másfél esztendeig nemigen jutott előrébb; ahhoz Trefort Ágost miniszter 1885. évi rendeletének kellett megszületni, hogy itt-ott már joggal apellálni is lehessen. Mindenesetre tanulságos, hogy az ezzel foglalkozó – persze nem minden sugallás nélkül való – rendelet milyen alapossággal szól tárgyáról: „A gyermeki játék ösztönszerű, s a szülői háznál szabadon, természetes módon nyilvánul. Annák gátat vetni nem szabad. Jó játszó gyermekből lesz a jó dolgos ember! A játék maga a cél, játszik a gyermek, hogy játszék… Az ifjúságnál a tanító legyen figyelemmel e körülményre, hasson oda, hogy amint a régi görög világban volt, a játék tekintessék közügynek s a játékok sorrendjébe férfias, erőkifejtő s másrészt kellemes mulattató társas játékok kerüljenek… A gyűjtött játékok s játékdalok a gyűjtők által küldessenek az egyúttal a közgyűlés kebeléből Dr. Kiss Áron előadó elnöklete alatt, a budapesti tagokból alakított központi bizottsághoz (…), mely azokat pedagógiailag rendszerezi, használatához utasítást szerkeszteni, s munkájának ’Magyar játékkönyv’ cím alatt való előállítása iránt a szükséges lépéseket meg fogja tenni.”

Az, hogy magában a rendelet – kellő szervezés, érintettség és érzékenység híján – a mégoly kedvelt játék/játszás témakörében sem jelentett egy csapásra lendítőerőt, nem csodálkozhatunk. A fővárosi bizottság (ma már nevesincs) tagjai közül egyedül a kezdeményező, Kiss Áron kezdett megmozgatni mindent; kiterjedt szakmai levelezőhálózata, s tanítványai jóvoltából, valamint a Néptanítók Lapjában csaknem hétről hétre (!) közölt beszámolót, adott útmutatót és tanácsot. 1886. december 29-én kelt évzáró írásában nagy fokú csalódottsággal szól arról, hogy addig mindössze 10 tanító küldött be játékanyagot; „labdázás, szerepjáték, ügyességi, körjáték, lánykérő, láncjáték és társaik…” alkotják azokat. „A gyűjtési idő határát 1887 március hó első napjáig meghosszabbítjuk… A tanítóságon áll tehát a Magyar játékkönyv megalkotása.”

Kiss Áron aztán a székelyföldi tanítókhoz fordult az alábbi szöveggel: „A népiskolai és ifjúsági játékok gyűjtése érdekében kibocsátott felhívásunkra Magyarország húszezer tanítója közül körülbelül 25 tanítótársunk küldött be játékokat s némelyek játékgyűjteményeket. A siker tehát nincs arányban sem a tanítói kar nagy számával, sem a tárgy fontosságával. De ami a legszomorítóbb, különösen a székelyföldi tanítók méltatták eddig kevés figyelemre felhívásunkat, pedig tőlük vártunk legtöbbet, mert épen a magyarság lakta vidékeket s különösen a Székelyföldet hittük az ős magyar játékok klasszikus földjének. Most tehát egyenesen a székelyföldi tanítókhoz fordulunk s őket kérjük fel, hogy az előttük ismeretes játékokat, a dalos játékokat, a ki teheti hangjegyezve, szíveskedjenek alulírotthoz beküldeni. Budapest. 1887. január 25.” Ettől fogva a gyűjtés egyre jobban haladt, így az év végére az egész anyag együtt állt s megkezdődött a kiadásra való előkészítése.

A szatmári tájakról indult, gyökereit el sosem vesztő, protestáns világnézete szerint a valóság talaján álló és a világot akként szemlélő értelmiségiként Kiss Áron jól tudta, hogy az először több mint félezer oldal terjedelemben kiadott s a korabeli Monarchia 46 vármegyéjéből való több ezer játék aligha töltheti be valódi funkcióját: eljutni a szerényebb körülmények között élő családokhoz, kellően még fel nem szerelkezett iskolákhoz, kisdedóvókhoz, parókiákra, s ami a legfontosabb, a néptanítókhoz. Ezért még ugyanebben az esztendőben (!) további három, különböző szempontú és terjedelmű válogatást is megjelentetett a kiadóval. Ezt követően csaknem két évtizeden keresztül szolgálták újabb és újabb kiadások a játékkal való nevelés ügyét Kiss Áron tanár úr és társainak kötetei, majd lettek a magyar népdal, népköltészet magas színvonalú feldolgozásainak ihlető forrásai Bartók, Kodály és munkatársaik dalos könyveiben és műveikben.

Utószó

E sorok jegyzője fél évszázaddal ezelőtt még csak egy-egy éjszakára kölcsönözhette ki szakdolgozatához a Kossuth Lajos nevét viselő debreceni Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének védett könyvtári egységéből Kiss Áron e legendás kötetének egyik, lapjaira széthulló példányát, majd örömmel fedezte fel annak egy további darabját – kiváló állapotban – a gergelyugornyai parókián, a múzeumalapító Csiszár Árpád nagytiszteletű úrék nyitott polcain a virágvasárnapi előkészületek segédkezései során. Hasonlóan izgalmas órák voltak azok is, amikor a Tudománytár sorozatban megjelent Kiss Áron-hasonmást már Kecskeméten, 1984 decemberében, a karácsony–várás programjainak sorában sikerült bemutatni a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely falai között. Negyed századdal ezelőtt pedig már értőbb és az addigra megszerzett munícióval felszerelkezve sikerült önállóbban gondozni az immár közkinccsé vált, bárhonnan ingyen elérhető korpuszt, hogy azután évről-évre összejőve emlékezzünk kulturális tudatunk kincsestárára.

Szent György napján hát minderre jó és fontos emlékeznünk, bizakodással!

Illusztráció: W. Underhill, 1850