Magyar Miklós: Jónás próféta átváltozásai

Jónás története az egyik legősibb és legmélyebb emberi tapasztalatot, az isteni hívás és az emberi menekülés drámáját sűríti magába. A Biblia szolgál kiindulópontul mind az irodalom, mind a képzőművészet számára, ahol a próféta alakja újra és újra a lelkiismeret, az engedelmesség és az isteni irgalom jelképeként születik újjá.

A próféta, aki nem akart próféta lenni

Jónás könyvében Isten így szólította Jónást: „Menj el Ninivébe, a gonosz városba, és hirdesd igémet!” De Jónás elmenekült előle, hajóra szállt, és Tarsís felé indult, a végtelen víz irányába, hátha elrejtőzhet az Úr elől. Az Úr azonban vihart támasztott. A habok csapkodtak, a hajó recsegett, a tenger morajlott. A pogány matrózok imádkoztak a saját isteneikhez, Jónás pedig aludt. A kapitány fölébresztette: „Kelj fel, és imádkozz te is Istenedhez, hátha megkegyelmez nekünk!” Sorsot vetettek, és a sors Jónásra hullt. Ő megvallotta: „Az Urat félem, a menny és a tenger alkotóját. Előle menekülök. Ha meg akartok szabadulni, vessetek a tengerbe.” A hajósok az Úrhoz kiáltottak, majd a vízbe vetették őt, és a tenger elcsendesedett. A férfiakat félelem és áhítat töltötte el, áldozatot mutattak be, fogadalmat tettek. A mélység Jónást elnyelte, egy nagy hal gyomrában töltött három napot és három éjjelt, s ott imádkozott az Úrhoz. Isten meghallgatta, s a hal partra vetette. Ismét szólt az Úr: „Menj Ninivébe, és hirdesd igémet!” Jónás most engedelmeskedett. A város népe bűnbánatot tartott, és Isten megkegyelmezett nekik. Jónás azonban megsértődött az irgalmon, és a városon kívül, egy kunyhó árnyékában várt. Az Úr bokrot növesztett fölé, hogy enyhítse a hőséget, de másnap elszárította. Jónás elcsüggedt, a halált kívánta. Ekkor az Úr így szólt: „Te szánod a bokrot, amelyért nem fáradtál. Hát én ne szánnám Ninivét, a várost, ahol ezernyi ember és ártatlan állat él?” És Jónás megértette végül az isteni irgalom titkát, hogy a könyörület mindig nagyobb, mint az ítélet.

A próféta a pokol kapujában

Dante Alighieri Isteni színjátéka az emberi lélek legmélyebb zarándoklata, ahol minden személy és hely Isten felé mutat. Jóllehet a próféta személy szerint nem jelenik meg a műben, Dante és Jónás párhuzama nyilvánvaló. Ahogyan Jónás alászáll a tenger mélyére, úgy ereszkedik Dante a pokol bugyraiba. Mindkettőjük útja a sötétségen át vezet a megtisztulás felé. A tenger és az alvilág ugyanannak a belső mélységnek a képei: az emberi bűn és félelem sötétjéé, amelyből csak az isteni irgalom fénye emelhet ki. A Purgatorio hegyét mászó lelkek Jónás újrakezdését idézik: a prófétát, aki a hal gyomrából kikerülve ismét meghallja Isten szavát. Dante számára ő az alázat példája — azé az emberé, aki képes volt felismerni saját engedetlenségét, és visszatérni a Teremtő akaratába. Az Isteni színjáték szerkezete – az alászállástól a felemelkedésig – maga is Jónás útját követi. A mélység, a felismerés és a fény hármassága mindkét történetben ugyanaz: az ember bukása, önmagára eszmélése és megváltása. Így válik Jónás Danténál az emberi lélek ősalakjává, aki a sötétségből az örök fény felé tart.

Jónás új élete Melville regényében

Herman Melville regénye, a Moby Dick az emberi sors, a hit és a lázadás bibliai mélységű allegóriája. Középpontjában a tenger és Jónás próféta története áll, az ember, aki menekül az isteni szó elől, s a mélységben talál rá önmagára. A Whaleman’s Chapelben Mapple tiszteletes prédikációja nem csupán Jónásról szól, hanem minden emberről, aki fél a hivatásától és a Teremtő tekintetétől. Melville számára Jónás nem a hitetlenség, hanem a félelem embere, tudja, mi a küldetése, mégis elmenekül előle. A tenger az emberi lélek sötétje, a hal gyomra pedig a tudat mélye, ahol a bűn és a felismerés egyaránt megszületik. Ahab kapitány ennek az útnak torz tükörképe, ő nem meghajol, hanem szembeszáll, nem kegyelmet, hanem uralmat keres. Így lesz a két történet egymás ellenpontja: Jónás megtér, Ahab elvész. A Moby Dick mélyén az isteni szó nem parancs, hanem titok. Az ember hiába kutatja, mert csak a mélységben, a csendben hallhatja meg. A tenger, a bálna és Jónás története mind ugyanarra int: nem menekülhetünk az isteni igazság elől, csak belesimulhatunk a végtelenbe.

Babits beszél, Jónás hallgat. Egy modern próféta lelkiismerete

Mint ismeretes, Babits Mihály gégerák operációja után, betegágyán írta Jónás könyve című versét, amelynek legfőbb mondanivalója a prófétai szerep felvállalása a költőnél. A bibliai történetet Babits sok iróniával írja át. A Biblia például nem részletezi, hogy mit csinált Jónás a halban. Babits viszont groteszk humorral mutatja be a próféta és a cet küzdelmét:

„Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.”

A bibliai történet és Babits költeményének különbségei abból adódnak, hogy a költő Jónás sorsában saját küldetését és általában a költők feladatát vetíti ki. Ahogyan a próféta nem menekülhet az Isten által megjelölt küldetés elől, a költő sem maradhat tétlen, amikor az emberi értékeket látja veszélyben. Ne feledjük el, hogy a vers megírásakor már érződött a második világháború szele. Ezért írja Babits versének harmadik részében az oly sokat idézett sorokat: „vétkesek közt cinkos, aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér”.

Jónás a képzőművészet tükrében

A festészet történetének legismertebb és leghíresebb Jónása Michelangelo prófétaképe a Sixtus-kápolna mennyezetén. A freskó 1511–1512 között készült, és a főoltár fölött, közvetlenül a középtengely végén helyezkedik el, ezáltal a mennyezet egyik kulcsfigurája, teológiai és kompozíciós értelemben egyaránt. Michelangelo Jónást dinamikus, csavarodó mozdulatban ábrázolja. Teste hátrahajlik, fejét felfelé fordítja, mintha az égi kinyilatkoztatás vagy Isten szava felé fordulna. Jónás alakja mintha az isteni erő és az emberi test korlátai közötti feszültségben létezne. Jónás a próféták közül különleges, mert története az újjászületés és megváltás előképe a keresztény ikonográfiában. A hal gyomrából való kiszabadulása Krisztus feltámadásának előképe. Michelangelo ezt a motívumot finoman idézi: a nagy hal épp most „köpi ki” Jónást, a felfelé irányuló tekintet pedig a transzcendens irányába mutat, a mennyezet teológiai tengelyét követve Krisztus felé. Michelangelo a Jónás-freskón különösen erős kontrasztokat használ: a hideg zöldes és türkiz tónusú köpeny a mennyezet éteri fényét visszhangozza, míg a meleg bőrszínek és a vörös drapéria a földi, hús-vér emberiséget idézik. A világítás iránya – mintha alulról és balról jönne – szinte szobrászi módon modellezi a testet, kiemelve a domború izmokat, az inakat és az anatómiai pontosságot, Michelangelo mintha kőbe akarta volna fagyasztani a mozgást. Jónás mögött két ifjú angyal látható, akik mintha a próféta mozdulatát követnék. A freskó összegzi Michelangelo emberképét: az ember az isteni kinyilatkoztatás hordozója, de teste örök feszültségben áll a transzcendens erővel, egy mozdulatban, egy pillanatban, örökre megmerevítve.

Michelangelo: Jónás

Gustave Doré romantikus Jónása

Gustave Doré, a 19. század egyik legnagyobb illusztrátora, aki bibliai témájú fametszeteivel, különösen a Biblia 1866-os kiadásához készült illusztrációival vált világhírűvé. A Jónást a bálna a partra veti című kép Doré monumentális bibliai ciklusának egyik legdrámaibb jelenete, amely Jónás könyvének egyik kulcsfontosságú pillanatát ábrázolja, azt a pillanatot, amikor a tengeri szörny kivetette a prófétát a szárazföldre, három nap és három éjjel után. Doré művészetét a romantikus monumentalitás, a fény és árnyék drámai ellentéte, valamint a teológiai mélységre törekvő látomásos szemlélet jellemzi. A jelenet nemcsak egy bibliai eseményt illusztrál, hanem az emberi bűnbánat, megújulás és isteni irgalom allegóriájaként is értelmezhető. A kompozíció középpontjában Jónás alakja áll, aki a parton fekve, a megmenekülés és a kimerültség kettősségében jelenik meg. Testtartása és felemelt karja egyszerre fejezi ki a hálaadás és a döbbenet gesztusát. A háttérben tomboló tenger, a sötét égbolt és a hatalmas tengeri szörny mozdulata A cet gyomrából való kiszabadulás a spirituális újjászületés szimbóluma, a mélységből a fény felé vezető út, amely az emberi létezés egyik alapmetaforája is lehet. Doré Jónása a romantikus spiritualitás egyik csúcspontja. A próféta alakjában az emberi szenvedés, félelem és remény összesűrűsödik. A kép nemcsak egy bibliai illusztráció, hanem egyetemes emberi tapasztalat: az elveszettségből való megmenekülés és az újjászületés allegóriája.

Gustave Doré: Jónást a bálna a partra veti

Pieter Brueghel bibliai látomása. A partra vetett Jónás

Pieter Brueghel A partra vetett Jónás című festményén a próféta alakja a bűnbánat, a menekülés és a megváltás örök emberi tapasztalatát testesíti meg, miközben Brueghel festői világa a természet erőinek, az ember kicsinységének és a hit misztériumának drámai egységét teremti meg. A kompozíció középpontjában Jónás jelenik meg, amint a hatalmas tenger mélyéből kivetett hal szájából kilép a partra. A figura vörös ruhája az isteni kegyelem és a megújulás jelképe, ugyanakkor szinte eltörpül a körülötte tomboló, sötét, viharos tenger és a drámai égbolt előtt. Brueghel számára a természet itt nem pusztán háttér, hanem a történet erkölcsi és spirituális erőterének része: a tenger az isteni harag és irgalom kifejezője egyaránt. A festmény mélyen gyökerezik a 16. századi németalföldi vallásos gondolkodásban, ahol a reformáció és a humanizmus hatására újraértelmezték az ember és Isten kapcsolatát. Jónás története – aki előbb menekül az isteni küldetés elől, majd a cethal gyomrában megtapasztalja a megtisztulás és az újjászületés élményét – allegóriaként is olvasható az emberi lélek útjáról a bűnből a megváltás felé. Brueghel festészete ezzel az allegorikus látásmóddal rokon, a természeti erők és az emberi szenvedés ábrázolása mögött mindig ott rejlik a morális tanulság. Külön figyelemre méltó Brueghel színkezelése és atmoszférateremtő képessége. A hideg, zöldes-kék tónusú tenger és égbolt kontrasztot alkot a próféta meleg, vörös öltözékével, így vizuálisan is kiemeli az isteni kegyelem mozzanatát a katasztrófa sötétségéből.

Pieter Brueghel: A partra vetett Jónás

A megváltás színei. Marc Chagall Jónása

Marc Chagall Jónás prófétáról több képet is alkotott. Jónás című litográfiája egyszerre őrzi a bibliai történet drámáját és a művészre jellemző lírai álomvilágot. A kép középpontjában a próféta ül, ölében a hatalmas hal, amely nem a büntetés, hanem a kegyelem jelképe. A kék és zöld árnyalatok a víz mélységét tükrözik, az isteni irgalom végtelenségét idézik, miközben a sötétebb tónusok a félelem, a bűnbánat és az emberi kiszolgáltatottság rétegeit tárják fel. A háttérben a hajóban ülők kicsiny, összeszorított alakjai a világ zaját, a közösség elveszett bizonyosságát képviselik, míg Jónás magányos és fénybe vont alakja a belső megtérés, a lélek újjászületésének szimbóluma. Chagall ecsetvonásai nem illusztrálnak, a színek áramlása mintha a tenger hullámait követné, s a vonalak rezgése az ima ritmusát idézi. A hal testének áttetsző kékje egyúttal a megváltás kapuja. Nem elnyeli a prófétát, hanem befogadja, mintha a természet, s vele együtt Isten ölelése válna láthatóvá. Chagall Jónása nem a bűn terhével, hanem a megbocsátás ígéretével száll ki a vízből. A mű egyszerre vallomás és látomás, ahol a színek imává, a forma hitvallássá oldódik.

Marc Chagall: Jónás

Kő és bronz között. Jónás ritka szobrászati megjelenítései

Míg a festészetben se szeri, se száma Jónás megjelenítésének, a szobrászat csak ritkán vállalkozott a téma feldolgozására, talán azért, mert a cethal és az ember viszonyát nehéz háromdimenziós formában hitelesen megjeleníteni.

A megmenekülés allegóriája. Jónás és a cethal korai keresztény ábrázolása

A dombormű a bibliai Jónás történetét meséli el a klasszikus formák és a keresztény üzenet metszéspontján. A relief két regiszterre tagolódik: alul a drámai tengeri jelenet, felül a próféta történetének vége látható. A hajón küzdő férfiak között a középen elhelyezett, félig meztelen Jónás, akit a tengerészek a hullámok közé vetnek. A tengerből előbukkanó sárkányszerű lény nyitott szájjal várja, hogy elnyelje. A jelenet a halál és az újjászületés allegóriája. A felső sávban a pihenő próféta jelenik meg a ricinus árnyékában: a fáradt, befelé forduló alak fölött a növény levelei mintha az isteni irgalom szimbólumai volnának. A test nyugalma és a gesztus visszafogottsága ellentétben áll az alsó regiszter kavargó mozgásával. A művészettörténészek nem mulasztják el hangsúlyozni, hogy a márványba vésett történet nem pusztán illusztráció, hanem teológiai tükör: a hajó az Egyház, a tenger a világ, a szörny a halál, s Jónás a remény, aki az isteni kegyelem révén új életre kel.

Jónás szarkofágja

A bronzba zárt kegyelem. Tóth Ernő Jónása

Tóth Ernő festő- és szobrászművész Jónás című bronzszobra egyedülálló vállalkozás. A bibliai Jónás a keresztény kultúrában a bűn, a bűnbánat és a megújulás jelképe, Tóth azonban nem a történet drámai pillanatát vagy a próféta emberi alakját ábrázolja, hanem azt a mély, lelki jelentést, ahol az emberi test és a földöntúli tapasztalat szinte eggyé válik, ott, ahol az elmúlás és az újjászületés határa elmosódik. A szobor – mint Tóth valamennyi műve – groteszk és költői, az emberi alak egy ősi tengeri lény belsejében jelenik meg. A bronz ívei a gerinc, a csigolyák valamint a hal bordáinak formáit idézik, mintha az ember és a tengeri szörny szimbolikusan ugyanazon létforma két arca lenne. A nyers, érdes felület és a finoman kidolgozott részletek az idő lenyomatait hordozzák. A bronz, ez az örökkévalósághoz kötött anyag, most nem a fény diadalát, hanem az elmúlás halk szépségét sugározza. A zöldes, oxidált tónusok a tenger mélységét idézik, a halál és élet közti lebegés színvilágát. A forma nem statikus, a csontvázszerű test szinte mozgásban van, mintha a cet még mindig nyelné, forgatná magában az emberi alakot. A bronz ridegségében ott rejlik a szerves anyag lüktetése. Tóth így teszi tapinthatóvá a bibliai történet spirituális paradoxonát, az embert, aki a halálban találja meg a megváltás lehetőségét. Tóth ezzel a művel a megbékélés és az önátadás pillanatát ragadja meg, azt a csendes, de katartikus határhelyzetet, amikor az ember elfogadja a sorsát. Ebben a szoborban az isteni kegyelem nem fentről érkezik, hanem belülről születik újjá. Tóth Ernő Jónása nem illusztrálja a Bibliát, hanem újraírja annak egyik üzenetét. Az alkotás bronzteste egyszerre archaikus és avantgárd, egyszerre földi és isteni. Azt üzeni, hogy a valódi hit nem a menekülés, hanem az elfogadás művészete.

Tóth Ernő: Jónás