Magyar Miklós: Álom és valóság (Tóth Ernő: Éjszakai capriccio)

Tóth Ernő: Éjszakai capriccio

Nem ritka, hogy egy művész megtagadja korai festményeit. Paul Cézanne ezt mondta: „Ifjúkori műveim az én legnagyobb tévedéseim”. Edgar Degas neoreneszánsz történelmi kompozícióit „holt tanulmányoknak” nevezte. Henri Matisse több korai képét megsemmisítette. Fauve-korszaka után mondta: „Ifjúkori képeimben nincs semmi élet. Ezeket nem tartom magaménak.” Az, hogy valaki több évtized után beleszeressen saját festményébe, meglehetősen hihetetlennek tűnik. Pedig ez történt Tóth Ernő festő- és szobrászművésszel, aki megosztotta velem ezt az élményét. „Egy régi barátomnál voltunk vendégségben, és szobája falán megláttam egyik fiatalkori festményemet, az Éjszakai capricciót, amit több évtizede ajándékoztam neki. Szabályszerűen beleszerettem a képbe. Ma már biztosan megtartanám magamnak ezt a festményt” – mondta, majd hozzátette: „elküldöm a fotóját, kíváncsi vagyok véleményedre”. Mivel jól ismerem Tóth Ernő barátom festményeit és szobrait, több alkotását lakásomban őrzöm, kíváncsian vártam a képet. Minél többet nézegettem, annál inkább hajlottam arra, hogy benyomásaimat ne csak vele osszam meg.

Az 1976-ban keletkezett Éjszakai capriccio egy egyszerű lepedőre készült festmény, ami már a hordozó miatt is szimbolikus jelentést kap. A lepedő a mindennapi élet intim tere, az alvásé, a pihenésé, az álomé. Tóth Ernő gesztusa, hogy erre a felületre festett, azt sugallja, hogy maga a kép a tudattalan szövetéből formálódik. A kép létrejöttének egyik különös mozzanata még inkább tovább gazdagítja a jelentést: a munka során elfogyott a művész fekete festéke, ezért korommal helyettesítette azt. Ez a hiány, amely új anyagot hívott elő, Pierre-Auguste Renoir gondolatát idézi fel, aki szerint „az impresszionizmus akkor született, amikor a festő levette a feketét a palettájáról.” Tóth Ernő esetében azonban a fekete nem eltűnt, hanem átalakult, a korom nyers, porózus anyaga ősi sötétséget teremt, olyat, amely a barlangrajzok füstös eredetiségét vagy az expresszionizmus szenvedélyes ritmusát idézi. A háttérben kavargó mély tónusok mintha egy álom előtti félhomályból emelkednének elő, a fény és árnyék határán lebegő jelenésekként. A festmény alakjai egyszerre kapcsolódnak Chagall és Paul Klee világához. Marc Chagall hatása Tóth Ernő egész művészi pályáját végigkíséri. 2004-ben Chagall Kék cirkusz című festményét egy különleges festett bronzszoborban jelenítette meg.

Marc Chagall: A kék cirkusz és Tóth Ernő: Hommage à Chagall

A festmény felső részén lebegő létra és kis ház különös metafizikai párt alkot. A létra a felemelkedés, a transzcendencia, a vágyott átjárás motívuma, amely azonban itt bizonytalan, töredezett. A kis ház pedig – fénylő ablakaival – nem valóságos épület, hanem emlék, az otthon távoli fénye, amely inkább a tudat belső térképéhez tartozik, mint a fizikai világhoz. A ház és létra együttese az identitás lebegését fejezi ki, mintha az emlékezet maga is egy ingatag szerkezet volna, amely egyszerre hív és távolodik. A háttérben megjelenő ház Giorgio de Chirico metafizikus tereit idézi, ahol a városkép nem konkrét hely, hanem szimbólum, a bizonytalanság, a távolság és az időtlenség jele.

A létra és a ház (részlet)

A két hal – az egyik kiúszik, a másik beúszik a kép világába – a festmény egyik legfinomabb és egyben legmélyebb szimbolikus motívuma. A kék hal távozása olyan, mintha egy álomkép, egy belső intuíció húzódna vissza a tudattalan mélyére. A beúszó hal viszont a feltörő gondolat, a tudatosodás képe. A két hal együtt átjárást teremt a világok között, a valóság és álom, a jelen és múlt, a tudat és tudattalan között. Keretezett, „kép a képben” formájuk önreflexív gesztus, amely felhívja a figyelmet arra, hogy minden látvány rétegzett, minden értelmezés nyitott.

A halak (részlet)

A kompozíció jobb oldalán megjelenő róka és a vele szemben álló kalitka külön kis univerzumot képeznek. A róka nem pusztán állat, hanem a tudattalan őrzője, figyelő, távolságtartó, mégis jelenlévő tudás. A kék kő, amelyen ül, felerősíti ezt a transzcendens, másvilági szerepet. Előtte a kalitka üres, és éppen ez az üresség a legbeszédesebb. A madár hiánya nem a csend jele, hanem egy eltűnt tartalomé, valami kiszabadult belőle, vagy sosem volt foglyul ejtve, csak a néző képzelete teremti meg a hiányzó alakot. A róka és a kalitka együtt a szabadság és kötöttség, az ösztön és ráció, a tudat és tudattalan közti feszültséget jeleníti meg. Ez a jelenet – a róka mozdulatlan figyelme és a kalitka ki nem mondott titka – a festmény rejtett tengelyévé válik. A kép többi részének lebegése, áramlása, széttöredezett formái között itt valami sűrűsödik: egy pillanatnyi, enigmatikus egyensúly. A róka őrzi a titkot, a kalitka annak üres helyét. Együtt a veszteség, a tudás és a felszabadulás csendes történetét mesélik el.

A róka és a kalitka (részlet)

A festményen a buborékot fújó bohóc alakja az egész álomvilág egyik legfinomabb, mégis legbeszédesebb szimbóluma. A bohóc Tóth Ernő festői világának egyik legmeghatározóbb alakja. A művész gyermekkorát az alig ezer lélekszámú településen, Sajóecsegen töltötte, ahol a falu mellett tábort ütő vándorcirkusz elbűvölte. Itt szerzett élményei mélyen beivódtak emlékezetébe és megmozgatták fantáziáját. Az Éjszakai capriccio bohóca az, aki a festmény törékeny, lebegő ritmusát megteremti. A buborékfújás gesztusa – első pillantásra játékos, könnyed mozdulat – itt mélyebb jelentést kap: a bohóc az álom, a képzelet és a belső világ formáit hozza létre, egyetlen leheletnyi időre. A buborék maga a mulandóság emblematikus alakzata. Áttetsző, fénylő, szinte nem is anyag, mégis létezik; egy pillanatra megjelenik, majd szétpattan. A bohóc így mintha nem is játékot űzne, hanem a létezés legérzékenyebb tapasztalatát jelenítené meg: azt, ahogyan a gondolatok, az érzések és az emlékek megszületnek, majd eltűnnek. A bohóc figurája a művészeti hagyományában gyakran kettős szerepű: egyszerre hordozza a nevetés és a szomorúság, az önfeledtség és a törékeny bölcsesség jelentését. Tóth Ernő festményén ez a kettősség még hangsúlyosabbá válik. A bohóc nem központi alak, mégis megkerülhetetlen jelenlét, ő az egyetlen szereplő, aki aktív cselekvést végez. Miközben a kép felső részeinek motívumai – a lebegő ház, a bizonytalan létra, a halak, a geometrikus rácsok – inkább álomfoszlányokként úsznak a semmiben, addig a bohóc alkot. Buborékokat lehel a levegőbe, mintha ő maga teremtené a festmény apró fénygócait. Ebben a mozdulatban a művész alteregója ismerhető fel, az alkotó, aki a semmiből hoz létre valamit, még ha tudja is, hogy az csak pillanatig tart. A bohóc mozdulata a gyermeki rácsodálkozást idézi fel, azt az időszakot, amikor a világ még tele volt csodával, és a legegyszerűbb jelenségek is képesek voltak megbűvölni. A bohócnak a képen betöltött helyzete különös feszültséget teremt. A róka és a kalitka statikus, súlyos motívumai mellett a bohóc lebegő buborékai a könnyedség ellenpontját adják. Végül a buborékot fújó bohóc a kép egyik legfontosabb metaforájává válik. Ő jelzi, hogy az álomvilág nem statikus, hanem folytonos teremtés eredménye; hogy minden kép, minden alak, minden fényfolt a belső világ rezdüléseiből születik meg. A bohóc gesztusa nem csupán játék, hanem létfilozófiai állítás: a világ, amelyben élünk – akár álomban, akár ébren – törékeny, átmeneti, mégis tele van szépséggel.

A bohóc (részlet)

Az Éjszakai capriccio motívumai Tóth Ernő későbbi festményein újra és újra visszatérnek. A létra és a ház a 2009-ben festett Bohócok városa című kép bal felső sarkában látható.

Tóth Ernő: Bohócok városa

A halak a 2016-ban készült Noé bárkája tengerét népesítik be, ahol cápák, bálnák, csikóhalak és a művész képzelete szülötte ijedt tekintetű halfélék úszkálnak.

Tóth Ernő: Noé bárkája

A buborékot fújó bohócot látjuk viszont az 1989-ben készült Álomhintó című képen.

Tóth Ernő: Álomhintó

Tóth Ernő Éjszakai capricciója az álom és ébrenlét határán lebegő, mélyen emberi tapasztalatot tár fel, azt a lassú, rejtett folyamatot, ahogyan a belső képek megjelennek, megváltoznak, majd eltűnnek, akár egy hal, amely kiúszik a sötétből, hogy helyet adjon egy másiknak.