P. Gulyás Márton: „Az állat, akit magamban felfedeztem” – A mitikus önismeret költészete Babics Imrénél*

*Versértelmező pályázat, II. díj

Babics Imre Szfinx című verse a kortárs magyar irodalom egyik „legsűrűbb” és legnehezebben „feltörhető” alkotása. Már maga a cím is olyan rétegeket nyit meg, amelyek az emberi önismeret, a mítosz és a tudás határterületeire vezetnek. A Szfinx nemcsak egy mitikus alak megidézése, hanem egy belső dialógus kezdete: a lírai én önmagában fedezi fel az állatot, azt a démoni, ösztönös erőt, amely egyaránt lehet a pusztulás és a megismerés forrása is. A vers első sora – „Az állat, akit magamban felfedeztem” – már egy beavatás nyitánya, amely nem pusztán pszichológiai vagy morális, hanem kozmikus és létfilozófiai természetű is.

Babics költészetének központi fogalma a „gnózis” – a görög γνώσις, vagyis megismerés –, amelyet a szerző nem intellektuális, hanem spirituális folyamatként értelmez. Ez a tudás nem a világ racionális megértését jelenti, hanem annak felismerését, hogy az emberi lét mélyén sötét, ösztönös és transzcendens erők egyaránt működnek. Babics egy interjúban így vall erről:

„A görög nyelvű címmel (gnózis: tudás, megismerés) az archaikus emberre, az archaikus ember állapotára óhajtottam utalni. Ez az állapot az Egészet tekinti kiindulópontnak, onnan tekint a részekre, és nem fordítva, a részekből próbálja felépíteni az Egészet, amely, legalábbis szerintem, nem sikerülhet. Jómagam archaikusnak tartom költészetem, de legelőször, jó negyedszázada az akkor még kezdő író, Krasznahorkai László illette ezzel a jelzővel a verseimet. Nyilván kiérezte belőlük azt az ősi hangot, amely nem csak korai hexametereim miatt ütött át a textúrán.”[1]

Ez az önmeghatározás kulcsot ad a Szfinx olvasásához is. Babics nem a modern költészet töredezett, relativizált tudatpozíciójából beszél, hanem az „archaikus ember” totalitásigényével. A versben a lírai én nem a világ ellen, hanem saját természetének mélyrétegeivel küzd: a felismerés, hogy „az állat, akit magamban felfedeztem”, nem elpusztítható / elpusztítandó, de integrálható, már a gnózis egyik legfontosabb mozzanata. A szfinx itt nem csupán mitológiai figura, hanem a tudattalan metaforája, a rejtély, amelyet az embernek önmagában kell megfejtenie.

A „szfinx” szó azonban nem csak a klasszikus mítoszra utalhat, mivel a modern kultúrában is megőrizte ambivalens jelentését: egyszerre a tudás őrzője és a pusztítás démona. Pier Paolo Pasolini Oidipusz király című filmjében (1967) például a szfinx-jelenet már nem csupán az ókori történet részeként értelmezendő, hanem a modern emberi lélek önfeltárásának szimbolikus aktusaként is. Maga Pasolini így nyilatkozott a filmjéről: „(…) szabadon akartam megcsinálni a filmet. Amikor készítettem, két célt tűztem ki: először is, egy teljesen metaforikus – és ezáltal mitizált – önéletrajzot készíteni, másodszor, a mítosz és a pszichoanalízis problematikáját ütköztetni. Ám ahelyett hogy a mítoszt vetíteném a pszichoanalízisre, a pszichoanalízist vetítettem újra a mítoszra.”[2] — vagyis az Oidipusz-történet az önismeret és az önvád drámájává válik. Ugyanez a folyamat figyelhető meg Babicsnál is: a mitikus kérdés a modern emberi lélek tükrévé alakul. A Szfinx tehát ugyanúgy a belső rejtély megfejtésének tere, mint Pasolini filmjében.

A vers szerves részét képezi Babics nagy művének, a Gnózisnak, amelyet Hegyi Zoltán Imre „a beavatás és a megismerés nagyszabású poémájának” nevez. Hegyi szerint:

„A belelapozásnak az égvilágon semmi értelme nincs… úgy van értelme belépni, ahogy az építője vezet benne. És azzal a tempóval, amit a szavak extatikus rendbe formáltsága megenged. Az ének valójában tényleg eposz – a hexametrizált szöveg nem engedi a prózaolvasás kis csalásait.”[3]

Ez a befogadási javaslat a Szfinx esetében is érvényes: Babicsnál a ritmus, a forma, a lexikai szigor mind a beavatás struktúráját követik. A költői nyelv nem puszta eszköz, hanem maga a „templom”, amelyben a gnózis megtörténik.

A Szfinx a kortárs magyar irodalomban is különös helyet foglal el. Míg a 20–21. század fordulójának lírája gyakran az irónia, a fragmentáltság és a nyelv önreflexiója felé fordult, Babics radikálisan más irányt választott: az etikai és metafizikai teljességet. Ebben a tekintetben rokonítható Tandori Dezsővel, aki szintén a „létállat” metaforáján keresztül vizsgálta az emberi egzisztenciát, de Tandori esetében az állat inkább a nyelv alatti, játékos, ironikus túlélő; Babicsnál viszont az „állat” a démoni princípium, amelyet integrálni kell az emberi szellembe. Tandorinál az állat a csend, az egyszerűség, a túlélés metaforája. Babicsnál viszont az állat nem menedék, hanem kihívás: démon, akit szelídíteni, majd befogadni kell.

E három dimenzió — a gnózis mint spirituális út, a szfinx mint modern mítosz, és az állat-én mint ontológiai kihívás — együtt teszi Babics Szfinx-ét a kortárs magyar költészet egyik legösszetettebb, legfilozofikusabb szövegévé. A következő fejezetben e dimenziók mentén vizsgáljuk, hogyan épül fel a vers formai, nyelvi és jelentésbeli szinten, és miképp illeszkedik a Babics-életmű, valamint a modern mitikus hagyomány tágabb kontextusába.

II.

Babics Szfinx-e nem hagyományos mitológiai újraírás, hanem a szfinx-archetípus belsővé tételének kísérlete. A költő a mítosz külső világát visszavezeti a pszichébe: az a kérdés, amelyet az antik szfinx Oidipusznak tett fel, immár az ember önmaga felé intézett kérdése. „Az állat, akit magamban felfedeztem” – e sor a beavatás aktusát jelöli: az önismeret mint szembesülés az ösztönnel, a tudattalan démonikus rétegével. A vers ezért nem pusztán erkölcsi vagy metafizikai vívódás, hanem egyfajta „belső mitológia”, amely a modern ember felbomlott integritását próbálja újraszervezni.

A forma szakrális rendje

A Szfinx formai fegyelme már önmagában jelentéses. Babics a Gnózis több szövegéhez hasonlóan itt is hexametervariációkat alkalmaz, s a metrumot mint szakrális rendet használja. A verssorok lüktetése nem pusztán zenei szerkezet, hanem a rend és a káosz küzdelmének ritmusa: a szabályos lejtés mögött a belső disszonancia vibrál. Az „agyara kezemben pokol-küldte kés” – sor például a klasszikus időmértéket a magyar akcentusos ritmusba tördelve idézi meg, mintegy „megrepesztve” a hexametert – ez a formai törés a belső hasadást tükrözi.

A metrum tehát nem dísz, hanem a gnózis nyelve. A ritmus a felismerés és a belátás üteme, amelyre a lírai énnek – és az olvasónak – is rá kell hangolódnia. A lassú, feszes tempó, amelyet Hegyi Zoltán Imre a Gnózis kapcsán „extatikus rendbe formáltságnak”[4] nevez, a Szfinx esetében is érvényes. A vers olvasása rítussá válik: minden sor a beavatás egy újabb fokát jelöli.

A Szfinx metrikai és formai tudatosságát a Napút Online 2016-ban közölt „Gnózis – lapok az eredeti kéziratból”[5] című anyaga is megerősíti. A kéziratlapokon jól látható, hogy Babics nemcsak a szöveg ritmusát, hanem annak belső építkezését is tudatosan tervezi: hexametrikus jelölésekkel, verslábakkal, számozással kíséri a sorokat. Ez azt mutatja, hogy számára a vers formai szerkezete maga is gnózis — a világ rendjének kódolt leképezése. A költői kézirat itt nem puszta munkadokumentum, hanem a szakrális rend „vázlata”: annak bizonyítéka, hogy Babics a költészetet nem spontán önkifejezésként, hanem kozmikus rendteremtésként értelmezi.

Az állat-én megismerése mint etikai és ontológiai küzdelem

A Szfinx központi motívuma az állat, ahogy az emberben megjelenik. A lírai én nem külső ellenségként, hanem önmagán belüli erőként ismeri fel. Ez az állat – agyarral, karmokkal, ösztönnel – a tudattalan energiáinak képe. A vers egyik legmegrendítőbb tapasztalata, hogy ez az ösztönlény nem pusztán elnyomandó, hanem a személyiség része, amelyet a tudatnak integrálnia kell. A „belső démon” itt nem a bűn metaforája, hanem a létezés mélyebb rétege, amely nélkül az ember csonka maradna.

A költő az állatot „utolsó keresztje”-ként nevezi meg, amelyet magának kell hordoznia. A kereszthordozás szimbolikája itt a szenvedés és az önmegváltás egyidejűséget fejezi ki: az ember nem menekülhet saját természetétől, és azonosulás nélkül nem juthat el a gnózisig. A versben ezért folyamatosan jelen van a feszültség a megismerés és a pusztulás között: „izmait próbálja s szemhéjam remeg, / azt hörgi: – Benned még sok szörnyű dolog van…” – írja Babics. Az önismeret fájdalma a testbe és a tudatba egyaránt beleíródik.

A „kis ragadozó” a zárásban már nem csupán a pusztító ösztön, hanem az ember másik fele: a „rossz gombként” visszavarrt rész, amely nélkül a létezés szétesne. A vers végső sorai az integráció pillanatát rögzítik. A démoni princípium immár a fény részévé válik: a gonosz, amelyet legyőzni nem lehetett, az egyensúly feltétele lesz. Ezzel Babics költészete eljut a gnózis egyik legmélyebb felismeréséhez: a jó és rossz nem külön, hanem egymásban létezik.

A vers mitikus szerkezete

A Szfinx mitikus struktúrája nem történetet, hanem állapotot közvetít. A versben a „szfinx” nem jelenik meg külső szereplőként – maga a beszélő az, aki a szfinx helyzetébe kerül. Ő az, aki kérdez, és akit kérdeznek. Az ember itt nem a mítosz hőse, hanem annak médiuma. A mítosz Babicsnál mindig belső dimenzió: a görög archetípusok pszichológiai folyamatokká alakulnak.

A költő/író tudatosan archaizál: nem a múltat másolja, hanem a hagyományt újrateremti. Ahogyan Hegyi írja, Babics „nem halottvirrasztási szertartást”[6] végez, hanem újjáteremtést hajt végre – a mítosz nála élő forma, amely a jelen erkölcsi és spirituális válságát képes megfogalmazni. A Szfinx így nem „mítoszvers”, hanem a mítosz működésének új formája: modern gnózis-vers.

A gnózis poétikája – a megismerés mint nyelvi esemény

A Szfinx nyelvezete is a gnózis útját követi. A versben a beszélő fokozatosan veszti el az uralmat a szavak felett. A metaforák testiesednek: a „karma”, a „fog”, a „vér”, az „agyvelő” a lelki folyamatok konkrét képeivé válnak. Ez a nyelvi testiség Babicsnál egyszerre jele a szellem kimerülésének és újjászületésének is. A nyelv itt nem a jelentések rendszere, hanem az átváltozás terepe: az, ahogyan az ember saját szavai által átalakul.

A vers ennek megfelelően spirális szerkezetű: a felismerés nem lineárisan halad, hanem visszatér, ismétel, elmélyül. A szöveg zártsága – a keretes szerkezet, a visszatérő hangképek – azt sugallja, hogy a gnózis soha nem lezárt állapot, hanem folyamat. A beszélő a végén sem válik „tiszta” emberré: megmarad benne a kis ragadozó, a kérdés, a sötét energia. De már képes együtt élni vele – ez a gnózis elérése.

A Szfinx mint önarckép

A vers önreflexív is: a lírai én és a költő alakja szinte egybeolvad. A „kereszt”, az „állat”, a „ragadozó” képei mögött a költői önértelmezés húzódik: a művész felelőssége a szavakért, a tudásért, amelyet megidéz. A Szfinx így a költői lét allegóriája is – a tudásvállalás ára. A befejező sorok egyikében („bármi jön, s a sárba ránt, / ezzel a metajogot testálja ránk”) Babics mintegy kimondja, hogy a megismerésért vállalt szenvedés jogot ad a szóra, a költői létre. Ahogy Hegyi is írja:

„A szerző az életével felel azért, amit eldalolt – ahogyan minden eposz-énekes egykor.”[7]

A Szfinx tehát a gnózis és a költészet azonosításának szövege: a szó kimondása, a forma fenntartása maga a megismerés. A vers – álláspontunk szerint –, így a modern költői szerep egyik legkíméletlenebb újragondolása a kortárs magyar irodalomban – mivel nem a posztmodern irónia, hanem a szakrális felelősség poétikája jellemzi.

III.

A Szfinx tehát nem csupán egy mitikus motívum újraértelmezése, hanem egy személyes létfilozófia sűrítménye. A költő a gnózist – a megismerés misztikus tapasztalatát – nem elvont tudásként, hanem életprogramként fogja fel. A versben a felismerés nem racionális, hanem egzisztenciális: a beszélő azzal szembesül, hogy az „állat” – akit magában felfedez – nem megsemmisítendő, hanem önmaga szerves része. E felismerés az emberi lét paradoxonát világítja meg: a megváltás nem a bűn tagadásán, hanem annak elfogadásán keresztül lehetséges. A Szfinx ennek a nagy ívű gondolatnak a lírai esszenciája: az önismeret szenvedésen keresztüli útját kínálja fel az olvasónak. A vers központi kijelentése – „Én és a kis ragadozóm. Visszavarr ma / még minket a fénykúp-palástra a karma” – a kibékülés pillanatát rögzíti, amely azonban nem megnyugvás, hanem feszültségbe merevedett egyensúly. A fénybe „visszavarrt” ember nem megtisztul, hanem a sötétséggel együtt válik egésszé. Ez a beavatott tudás: a gnózis végpontja, ahol a dualitás feloldódik, de az ellentétek nem szűnnek meg.

A Szfinx így a költői integráció allegóriája is. Babics számára a költészet nem a valóság ábrázolása, hanem annak teremtő újraalkotása. A nyelv nem közvetít, hanem világot hoz létre. „A nyelv nála nem közvetítő, hanem teremtő erő.”[8] A Szfinx ezt a teremtő nyelvet működteti a legmagasabb fokon: a szó itt a felismerés eszköze, a ritmus a rend megidézése, a forma a szellem önfegyelme.

A hexameter, amely az antik eposzok mértéke volt, Babicsnál a belső eposz, az emberi lélek küzdelmének ütemévé válik. A metrum nem csupán esztétikai választás, hanem etikai állásfoglalás: a rend felmutatása a káoszban. A költő azzal, hogy fegyelmet visz a nyelvbe, formát ad a lét zűrzavarának, mintegy rítust teremt a szétesés ellen.

A Szfinx tehát a gnózis drámáját a modern ember lelki térképére írja. A mítosz, a vallás és az etika itt nem külső hivatkozási pont, hanem belső folyamat. Babics költészete nem tagadja meg a transzcendenciát, de a szakrálisat az ember belsejébe helyezi: az isteni és az állati erők egyaránt az emberi tudatban laknak.

A vers etikai tétje is ebből a kérdésből fakad. Aki a saját szfinxével találkozik – a benne élő állattal, a démonnal, a szörnyeteggel –, annak választania kell: elpusztítja, vagy elfogadja. Babics válasza az utóbbi. A megváltás nem az elnyomásban, hanem az integrációban rejlik. Ez a gondolat a gnosztikus és hermetikus hagyományokkal rokonítható, amelyekben az ember a saját sötétségén keresztül jut el a fényhez. A Szfinx így nem a bűn verse, hanem a megértésről szól: a tudásról, amelyért szenvedni kell, de amely végül a lét egyensúlyát adja vissza.

A Szfinx olvasása nemcsak esztétikai, hanem morális élmény is: a szöveg arra tanít, hogy az önismeret nem önsajnálat, hanem küzdelem; a tudás nem megnyugvás, hanem állandó szembenézés. Babics Imre verse ezzel a modern irodalom egyik alapkérdésére ad választ: hogyan őrizhető meg az emberi méltóság egy szétesett világban? A Szfinx válasza: az ember csak akkor maradhat egész, ha elfogadja, hogy benne minden ellentét együtt él. A gnózis nem más, mint ennek a paradoxonnak a tudata – a fény és az árnyék együttes felismerése. Ebben a felismerésben Babics költészete valóban archaikus: az „Egészből” tekint a részekre, ahogyan ő maga vallotta. De éppen ezzel válik korszerűvé is, mert a modern ember legnagyobb hiánya éppen ez az Egész: az összetartozás tudata. A Szfinx így nem csupán vers, hanem beavatási szöveg, amelyben a költő és az olvasó együtt halad végig az úton, amely a kérdéstől – „Ki vagyok én?” – a felismerésig vezet: „Én és a kis ragadozóm.”

[1]Idézi: Hegyi Zoltán Imre: A médium Nagy Piramisa (esszé Babics Imre Gnózisáról) http://www.naputonline.hu/2019/03/11/hegyi-zoltan-imre-a-medium-nagy-piramisa/]

[2]Pasolini on Pasolini, interviews with Oswald Stack, Indiana University Press, Bloomington and London, 1970, 120. (saját fordítás)

[3]Hegyi Zoltán Imre: A médium Nagy Piramisa (esszé Babics Imre Gnózisáról) http://www.naputonline.hu/2019/03/11/hegyi-zoltan-imre-a-medium-nagy-piramisa/

[4]Hegyi i.m.

[5] Gnózis – lapok az eredeti kéziratból http://www.naputonline.hu/2016/02/27/gnozis-lapok-az-eredeti-keziratbol/

[6]

[7]Hegyi i.m.

[8]Hegyi i.m.