Szőnyi István: HOGYAN LETTEM MECÉNÁS?

Már legalább egy hónapja intenzíven foglalkoztam Babics Imre Szfinx című versének komoly intellektuális erőfeszítést jelentő elemzésével, melynek során olvasóként és elemzőként a lírai én nyomában én is végig jártam önismereti „pokoljárásának” megannyi stációját.

A vers „beavató rémálmában” vele együtt átéltem, milyen megrázó élmény lehet a tudatalatti mélyén rejtőzködő ösztönlénnyel, mint olyan „állattal” szembesülni, amelynek „agyara kezemben” nem csak „pokol-küldte kés”, hanem — a prófécia szerint — „ő lesz valamikor utolsó keresztem” is, vagy amellyel mintegy „démonként kell háborúznom”.

Nos, amikor ezen a brutális „beavatási sokkon” már magam is átestem, nem hittem, hogy még ennél is nagyobb trauma érhet.

Pedig ez történt, midőn a párom a mellékelt gyermekrajzot letette elém az asztalra. Maga a rajz — bár már első pillantásra is rémálomszerű kompozíciónak tűnt — normál körülmények között önmagában még nem rázott volna meg igazán, mert boldogult úrfikoromban magam is grafikusnak készültem, és mindig is nagyon vonzódtam a gyermekrajzokhoz.

Mivel azonban pár napja volt alkalmam nem csak megcsodálni, hanem végig is fotózni egy egészségügyi intézet pszichiátriai osztályának folyosóján kiállított olyan alkotásokat, amelyeket a különböző életkorú betegek a Művészetterápiás Csoportban készítettek, ezért e friss élmény kellő viszonyításként szolgált számomra az első megrázkódtatáshoz: ez a gyermekrajz még azoknál is sokkolóbb!

Hát még, amikor megtudtam, hogy maga a „mű” a párom legkisebb unokájának a keze munkája.

Bár általában én is azon a véleményen vagyok, hogy egy műalkotást önmagában, a maga „éppúgylétében” érdemes vizsgálni és elemzeni, és nem a mű keletkezési körülményei vagy éppen az alkotó „életrajza” felől; ebben az esetben azonban fontos életrajzi körülmény, hogy egy hatéves gyermekről van szó, aki bélrendellenessége miatt már kétévesen nagyon komoly műtéten esett át.

Nem volt elég, hogy egy teljes hónapot csak azért kényszerült kórházban tölteni, mert a táplálék-felszívódási nehézségei miatt annyira gyenge volt, hogy az orvosok nem merték megkockáztatni a műtétet. Amit szerencsésen túlélt ugyan, de még aznap újra visszaaltatták, mert kiderült, hogy nem vágtak ki eleget a vastagbeléből. Egy nap alatt két mélyaltatást és két műtétet kellett elviselnie — mindezt kétévesen.

Nos, a mellékelt rajz „kis alkotója” ezzel az „előélettel” a háta mögött kezdte meg idén az általános iskola első osztályát, ám sajnálatos módon az idegrendszere nem bírja az egész napos, „iskolaotthonos” oktatást: hamar elfárad, és — bár igen jó képességű —, ha valami nem sikerül neki, mondjuk — saját megítélése szerint — nem elég szépen formáltak a „cicabetűi”, akkor nem csak mérges lesz, hanem valóságos dührohamot kap: szétdobálja íróeszközeit, füzeteit és könyveit, jól meg is tapossa őket, amint toporzékol rajtuk, és ha módja van rá, még apró miszlikbe is szaggatja őket.

Ezek a dühkitörései — érthető módon — nem arattak osztatlan sikert a tanító nénik körében. Miután több alkalommal már délelőtt haza kellett hozni az iskolából, már egy jó ideje a délutáni tanórák helyett a párom — nagymamai minőségében és negyven éves tanítónői tapasztalatával — próbál megbirkózni az így ráháruló pedagógiai feladattal — ezen a nehezített pályán.

Egyébként — ezeket az indulati rohamokat leszámítva — egy rendkívül értelmes, szeretetreméltó gyermekről van szó, amit még én is — aki nem vagyok vér szerinti „nagyapja” — csak megerősíteni tudok. Olyankor, amikor „lecseng” a dühroham, szépen összeszedi az általa szétdobált holmikat, és kedvesen megkéri a nagymamát, hogy „ragassza” össze a széttépett füzetet.

Egy ilyen „vihar utáni” nyugodt pillanatban esett meg, amiért ezt az egész történetet elmesélem. Miután a nagymama — jó szokása szerint és legendás angyali türelmével — megragasztotta az unokája által frissen megszaggatott füzetet, megkérdezte tőle, hogy „mit érez olyankor, amikor ilyen éktelen méregbe gurul, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretné?”

— Démonok harcolnak a fejemben.

— Milyen démonok?

— Kard van a kezükben, és azzal harcolnak.

— Rajzold le őket erre a papírra, ezzel a ceruzával!

— Itt ez a radír, ezzel most kiradírozhatod őket —mondta a nagymama, majd miután a gyermek ügyesen kiradírozta a „démonokat”, hozzátette:

— Látod, így lehet őket a papírról eltüntetni — és így lehet a fejedből is „kiradírozni” őket.

Pár nap elteltével a nagymama látja, hogy az unokája elmélyülten rajzolgat — ezúttal azonban golyóstoll akadt a kezébe.

— Mit rajzolsz?

— Lerajzoltam a fejemben harcoló démonokat. Kardokkal, késekkel harcolnak. Villog a szemük.

A párom szerint ekkor még nem volt összefirkálva a központi gyerekfigura (feltehetően önmaga) arca — ez a firkálás tehát feltehetően a radírozás gesztusát pótolta.

Ám a történetnek ezzel még nincs vége. Bár nem hajlok különösebben a misztikus világmagyarázatokra, ebben az esetben mégis megdöbbentett az eseményeknek és motívumoknak ez a már-már misztikus együttállása, amelyet képletesen akár „karmikus konstellációként” is meghatározhatnék.

Abban ugyanis tényleg van valami rejtélyes, hogy nagyjából egyidőben fogtam bele a Szfinx című vers elemzésébe, illetve tanulmányoztam közelebbről egy Pszichiátriai Osztály Művészetterápiai csoportjának alkotásait, és került kezembe ez a különös gyerekrajz, ráadásul az alkotójának a fejében harcoló démonok motívumával — egy olyannal, amely egy az egyben megjelenik Babics Imre versében is. Innen már tényleg csak egy lépés volt a megrendítő felismerés: akár egy hatéves gyermeknél is felbukkanhat a poszttraumás stressz szindróma, vagyis — ahogy Babics Imre versében a lírai énnek — már neki is megvan a maga keresztje.

Ez a probléma éppen úgy nem hagyott nyugodni, mint magának a versnek az értelmezése. Ezért az első adandó alkalommal végére szerettem volna járni a dolognak: saját fülemmel akartam hallani a gyermek saját „értelmezését” saját alkotásáról. De hiába kérleltem, nem tudtam szóra bírni.

Egészen addig, amíg üzletet nem ajánlottam „a kis művésznek”:

— Mennyiért lennél hajlandó mesélni a rajzodról? — kérdeztem.

— Egy húszasért — felelte.

— Ó, szívesen adok én akár egy kétszázast is — dobtam be a csalit felbátorodva, mert tudtam, mennyire vágyik arra a „pattogós labdára”, amit a közértben éppen kétszázért kínálnak.

Bár a csali megtette a hatását, de hiába emeltem a duplájára is a tétet, mindössze a rajz egyetlen még homályos mozzanatának magyarázatát sikerült kiszednem belőle: eszerint a kompozíció ferde és párhuzamos vonalai valójában nyílvesszők, amelyekkel a „démonok” nem csak egymást, hanem őt is támadják.

Pár nap elteltével a nagymamától újra papírt kért, mondván: „Rajzolni szeretne.” Ám valószínűleg nem akart feleslegesen „dolgozni”, mert megkérdezte:

— Te is megvennéd?

A beavatás tehát biztosan sikeres volt mindkettőnk számára: végeredményben a „démonoknak” köszönhetjük, hogy megszületett egy üzletember — én pedig így lettem mecénás.

{Szerk. mj.: A rajz alkotója, a hat esztendős Kiss András — életkorától függetlenül — természetesen teljes jogú szerző. A szerkesztőség jelzi, hogy a „szerzői jogdíj” kérdését a rajz tematikájához illő formában rendezi: a szerzőt ezennel jelképesen megilleti egy kard és egy pajzs, hogy a műben szereplő démonokkal szemben kellő védelemben részesüljön.}