Próza

április 26th, 2026 |

Rév Tamás: Szárnyasok

Egy kicsit zavarta Bencét, hogy maga se tudta, miért szállt föl rögtön a bringájára, amikor Lajos a repülő borogáncsos képeket mutogatta a telefonján. Kétszer-háromszor végigpörgette magában ezt a jelenetet, így rájött, azért pattant fel rögtön, mert már nagyon unta a repülő borogáncsokat. Igazából Lajos hibája volt, hogy amikor megérkezett a Pizza Paradicsomhoz, még le se szállt a bringájáról, de már mondta rögtön, hogy Bence, képzeld, mit láttam a hegyek fölött. Bence nem kérdezett vissza, de Lajost ez nem zavarta, csak mondta tovább, hogy ezek tuti nem siklóernyősök voltak, hanem repülő borogáncsok, lefényképezte őket. Bence nem látta, mikor pattintotta le Lajos a telefonját a kormányra rögzített tokból, csak azt észlelte, hogy ott van a telefon a látóterében, a képernyőn meg–megcsillan a tavaszi napsütés, és ha kicsit hunyorít, akkor már látja a képen a kék eget, és rajta azt a pár homályos foltot; Lajos szerint azok a repülő borogáncsok. Vagyis Lajos pont olyan volt, mint máskor, de ez most mégis untatta egy kicsit.

Mondjuk ha Bence látna minden nap repülő borogáncsokat az Újpesti lakótelep fölött, ő is sokat mesélne róluk. Olyan sokat, hogy abból egy hét alatt összejön egy kisregény. Meg amúgy is, Lajos jó arc. Oké, kicsit kásás a beszéde, meg viccesen néz ki a vállig érő, gesztenyebarna hajával, a ritkás szakállával; az egész arca olyan, mintha le akarna folyni a fejéről, de legalább nem sértődik meg, ha egyenesen beszél vele az ember. Meg milyen jól lehet vele hülyülni! Akkor se lepődik meg, ha Bence azt mondja, hogy az a bunkó anyuka a Kaszásdűlői lakótelepen igazából boszorkány, és akit a kisfiának hisznek, az valójában a férje; hogy az Óbudai Piacon az egyik kifőzde azért zárt be, mert a séf megmérgezte a vásárlóit; vagy hogy Duna fölött repkedő sirályok közül egyik másik nem is igazi madár, hanem papírcsákó, aki igazán szereti a szabadságot, ezért megszökött az egyik angyalföldi óvodából, és azóta a sirályok között bujkál. Az volt a legjobb Lajosban, hogy nem kellett idézőjeleket karmolászni a levegőbe, hogy ez csak vicc, Lajos mindig tudja, hogyan értse. Bence nem nagyon találkozott hasonlóval, mondjuk a barátnője, Lana egészen közel volt hozzá. Lanával is tök jól el lehetett hülyülni, talán csak a tündérekről nem akart hallani. Vagy a boszorkányokról? Majd rákérdez, amikor legközelebb találkoznak.

Ha elgondolkozik, mindig lassan gurul a bringával, ezért nem jutott még ki a Kórház utcából. Jó lett volna már ott lenni a címnél, mert hiába, hogy kellemes tavaszi idő volt, akár egy könnyű pulcsi is elég lett volna a bringázáshoz; hiába a kerekek meditatív surrogása az aszfalton, a piac felől frissen sült kolbász illatát hozta a szél, és Bence már nagyon éhes volt. Mi van, ha mégse csak Lajos tehet arról, hogy így eléhezett? Mert mi van, hogy ha kicsit még dumál Lajossal, legalább addig, amíg betol egy futármenüt, vagyis egy reggelről maradt hideg péksüteményt, vagy egy adag sült krumplit? Semmi. Csak egy kicsit energikusabb lenne. Arról meg végképp nem Lajos tehet, hogy kicsit jobban felöltözött, mint kellett volna, és most lucskos a háta az izzadságtól. Ez mind igaz, de Lajos is nyugodtan észrevehetné magát.

Aztán arra gondolt, ahogy a Flórián mögött gurult a járdán, hogy futárként legalább ennyi szabadsága megvolt, hogy ha eléhezett, akkor választhatott lassabb útvonalat. Most például mindjárt eljut az aluljáróig, és ott fog átgurulni, jobb az ilyenkor, mint a híd jobb oldalán veretni a rakpartig. Meg azért is jó volt ez a meló, mert így a szabad levegőn lehet, és az tényleg sokkal jobb, mint egész nap az irodában kuksolni.

Az előző munkahelyén pénzügyi asszisztensként dolgozott. Kényelmes állás volt, de Bence rosszul érezte magát a poros, irodai levegőben. Maga a munka amúgy nem volt túl bonyolult, be kellett vinni a számlákat a rendszerbe, egyeztetni kellett az adatokat, és a hó végi záráskor be kellett segítenie a főnökének, Ildikónak. Most, hogy rendesen belegondolt, világosan látta, hogy a problémái mind onnan indultak, hogy Ildikónak nem volt saját élete. Meg humora se. Az egyik délután például, amikor Ildikó arról panaszkodott, hogy nagyon fáj a háta a lapockái között, Bence rávágta, hogy biztos azért fáj, mert onnan fognak kinőni a szárnyai. Ildikó nem szólt semmit, csak fura grimaszt vágott, aztán visszafordult a monitorához. Ildikó viccelődés helyett inkább olyan dolgokkal foglalkozott, hogy Bence késett–e öt percet, hogy nem lépte-e túl az egyórás ebédszünetet, vagy hogy legalább kétszer összenézte-e a számokat. Mintha a zárás utáni hónapban nem lehetett volna javítást feltölteni.

Meg mintha az ebédet csak úgy be lehetett volna suvasztani egy órába. Az ebédszünet általában úgy telt, hogy Bence először kisétált a Kolozsvár utcai piacra, ott kiválasztott egy szimpatikus kifőzdét, beállt a sorba és ott rendelt valamit. Eddig még egy falatot se evett, mégis eltelt legalább húsz perc az ebédszünetből. Aztán ha talált valakit, akivel a kaja fölött értelmesen el lehetett beszélgetni, akkor mégse állhatott fel a mondat közepén, hogy bocs, de mennem kell, mert a főnöknek szívügye a pontosság.

Ildikó a legtöbbször az iroda szűk konyhájában, csatos műanyag dobozból ette a házi kosztot, ezzel teljesen elégedett volt. Kéthetente szerdán mégis kiment Bencével a piacra ebédelni. Ha Ildikón múlt volna, szó nélkül tették volna meg a piacra vezető utat, de Bence szeretett beszélgetni. Először megkérdezte, mi újság, amire Ildikó mindig azt felelte, hogy minden rendben. Ezt úgy mondta, mint aki most vett egy két fájdalomcsillapítót a fejfájásra, de nem biztos benne, hogy elég volt. Bence tudta, hogy ezt mit jelent: hogy Ildikó már belefáradt az életbe, már nem is tud mást elképzelni, mint ami van, de semmi olyat, ami lehetne. Az ilyen emberek csak feladattól feladatig élnek, és remélik, hogy különösebb baj nélkül eltelik az élet. Bence inkább nem kérdezett semmit, inkább magáról mesélt, hátha azzal feldobja a hangulatot; elmondta, hol bulizott péntek este, hogy hol kirándult a hétvégén, meg hogy mit olvasott tegnap este a facebookon.

Bencét az aluljáró zökkentette ki a gondolatmenetből. Leszállt a bringáról, levitte a bringát lépcsőn, és lassan gurulni kezdett. Ahogy a kijárat felé tekert, újra eszébe jutott az a beszélgetés, amikor eldöntötte, hogy inkább futár lesz. Nem tudta felidézni a teljes beszélgetést, csak arra emlékezett, hogy szerda volt, mert együtt ebédeltek a piacon, amikor Ildikó arcán látszott, hogy mondani akar valamit. Bence elhallgatott, Ildikó lenyelte a szájában lévő falatot, megtörölte a száját, hátradőlt a székén, és azt mondta, hogy Bence, ha ennyire fontos neked a szabadság, akkor miért nem mész el biciklis futárnak?

Utólag már könnyű okoskodni, hogy Ildikó egy napot nem dolgozott biciklis futárként. Meg hogy amúgy se volt az a tipikus, gondoskodó jó tündér. Mégis, annyira meggyőzően mondta, hogy a biciklis futárok egész nap bringázhatnak, és azt Bence is biztos nagyon szereti, hogy Bence másnap beadta a felmondását. A felmondási idő alatt a futárlétre készült: munkaidőben alkatrészeket keresett a bringájára: lámpát, pótlámpát, sárvédőt, javítószettet a belsőhöz. Munka után meg elment bringázni, hogy futárként majd bírja a strapát.

De hiába lendült jó formába, hiába volt egész nap a szabad levegőn, futárként csak a teste rabszolgája volt. Be kellett osztania az erejét, oda kellett figyelni, hogy milyen gyorsan megy, mikor eszik, mikor iszik, hol talál vécét, és így tovább. Csak olyan döntéseket hozhatott hogy melyik bringás térképet rakja fel a telefonjára, és hogy ott a gyors vagy a takarékos útvonalon megy. Már ha volt választási lehetőség, például ha az óbudai Pizza Paradicsomból vitt meleg ételt Angyalföldre, akkor csakis az Árpád hídon mehetett. Ha csak egy kis kitérőt tesz mondjuk a Margit híd felé, attól csak elfárad, és a késés miatt valószínűleg a jattot is elbukja.

Ahogy a szabadság illúzióján gondolkodott, elvétette az Árpád hídi felhajtót. Még időben, a Szentlélek térnél észlelte a hibát. Vissza se kellett fordulnia, csak felkapta a bringát, és felszaladt vele az Árpád-hídra. Amikor ott megállt, megszédült egy kicsit. Nagyon rossz ötlet volt kihagyni az ebédet.

Most már mindegy, sóhajtott Bence, és megtett mindent, hogy alkalmazkodjon a helyzethez. Az lesz a legjobb, ha óvatosan teker, kicsit késni fog, ha nem kap borravalót, hát nem kap, amúgy se biztos, hogy kapott volna. Felült a bringájára, még pont időben észrevette, hogy jön szembe egy kolléga. Bence intett neki, aztán reszketegen tekerni kezdett.

A feje könnyű volt, a világ darabos, mint a gyerekkora videójátékaiban, de valahogy mégis fent maradt a bringán. Pedálfordulatról pedálfordulatra egyre magabiztosabban tekert, sőt, amint átért a híd legmagasabb pontján, és végre lefelé vezetett az út, kicsit fel is gyorsított. Amikor a margitszigeti lejáróhoz ért, elfelejtkezett a félköríves kerülőről, csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy ha nem csinál semmit, akkor legurul. Egyszerre húzta be az első és a hátsó féket, közben megpróbált balra kanyarodni, ettől kicsúszott a hátsó kerék, még pont időben letette a lábát, így megúszta esés nélkül. Arra jutott, jobb lesz, hogy egy darabon most tolja a bringát.

Pár lépést tett csak, amikor a szeme sarkából különös, mégis ismerősnek tűnő árnyakat érzékelt a Duna felől. Miközben a bringáját kitolta a járda szélére, a szeme sarkából újra látta ezeket az árnyakat. Azokra a foltokra emlékeztették, amiket még Lajos mutogatott a telefonján a Pizza Paradicsomnál. Letámasztotta a bringáját, kihajolt a korláton, kinézett a Duna fölé, és ott egész nagy, a pávánál valamivel testesebb, de azoknál mégis mozgékonyabb repülő lényeket látott. Bence még sose látott ilyet. Meztelen testük emberszerű volt, ha eltekintünk a rovarmódra a hátukból kinőtt, sötét, barnás-feketés árnyalatokban játszó szárnyaiktól. Ahogy a híd alatt és a Duna fölött cikáztak, a röptük olyan volt, mint a denevéreké.

Az egyik borogáncs kicsit feljebb repült, és Bence szemébe nézett. Az arca teljesen emberinek tűnt, az orra fitos, a szakálla vörös és ritkás, csodálkozva felhúzta a szemöldökét, ahogy Bence is, mert jól látta a lény gyönyörű, formás melleit. A másodperc törtrészéig nézték egymást, aztán a borogáncs elfordult, és berepült a híd alá. Bence kicsit jobban kihajolt, hogy megnézze, hova repült, de gyorsan szem elől tévesztette. Kiáltás hallatszott, erre a borogáncsok berepültek a híd alá.

Bence még egy darabig ott állt a korlátnál, a nyakát nyújtogatta, de nem látott semmi különöset. Szépen sütött a nap, a Dunáról szikrázva verődött vissza a fény, a víz fölött sirályok cikáztak. Aztán eszébe jutott a pizza, amit már nagyon várnak Angyalföldön. Felegyenesedett, ellépett a korláttól, már nem érezte magát olyan gyengének, mint korábban, sőt, mintha az éhsége is elmúlt volna. Felült a bringára, és észre se vette, hogy újra gond nélkül teker.

Minél jobban érezte magát, annál jobban zavarta ez a jelenet a szigeti lejárónál. Mik voltak ezek az androgün denevérek? Talán megőrült, és olyan lesz ő is, mint Lajos? Megrázta a fejét, ott még nem tart, például fényképeket se készített. Jó lenne ennek utánajárni, mondjuk miután kiszállította a pizzát, visszamehetne a szigetre körülnézni.

Végül megadta magát a fáradtságnak. Kiszállította a pizzát, még jattot is kapott, aztán egyenesen hazament az Újpesti lakótelepre. A bringát felvitte a negyedik emeleti lakásába, letámasztotta az előszobában, kezet mosott, aztán leült a konyhába és teleette magát. Még csak délután három óra volt, de aznap már nem akart dolgozni. Elővette a telefonját, és ráírt Lanára.

„Szia! Én ma már minden pizzát kiszállítottam. Kétszer is Veled mizu?”

Ezután levette az átizzadt ruháit, felületesen megmosakodott a csapnál, átöltözött, beindította a mosógépet. Mire ezzel végzett, újra megéhezett, hát újra teleette magát, aztán elkezdte átnézni a bringáját. Nem csinált semmi különöset, csak letörölte a feltűnő koszfoltokat, hogy látszódjon a Torpado felirat. Meg hát, mégiscsak bent áll a lakásban a bringa, jobb, ha nagyjából tisztának tűnik. Miután végzett a tisztítással, átnézte a mechanikát: először a fékeket, aztán a váltókat, utána jöttek a fogaskerekek. A fogaskerekeken is túl volt, éppen a láncot tisztította, amikor pittyegett a telefonja. Biztos a Lana írt. Kezet mosott, de nem jött le a kezéről az összes olaj. Kapkodva megtörölte a kezét az egyik rongyba, ettől száraz, de újra koszos lett a keze. Baszdki, mondta magában, aztán feloldotta a telefonját. Tényleg Lana írt:

„Szia! Minden oké, mi lenne, ha ma nálad találkoznánk, és megnéznénk egy filmet?”

– Ez az! – Bence a levegőbe öklözött.

Elég nehezen bírta, hogy bár már egy ideje együtt voltak Lanával, még mindig csak kávézókban, moziban meg étteremben találkoztak. Egyszer még a Ludwig Múzeumba is elmentek, mert Lana látni akarta valamelyik mediterrán festő denevéres kiállítását. Nem lett volna rossz, csak hát Lana nagyon furán járt. Nem is járt, csak cukin tipegett a hosszú szárú csizmáiban. Mindig azokat az idétlen csizmákat hordta, Bence inkább nem firtatta, miért.

De most végre átjön! Bence úgy örült, hogy nem bírt egy helyben maradni. Kiment a konyhába, onnan át a nappaliba, majd vissza a konyhába, és újra oda és újra vissza, amíg meg nem nyugodott. Leült a konyhaasztalhoz, vett pár mély levegőt, és amikor már az ujjai se remegtek, válaszolt.

„Letöltöttem a Carnival Row-t. Érdekel?”

Mire újra leguggolt a bringájához, már meg is jött Lana válasza.

„Láttam az előzetest. Nem tetszett. De van ez a film, a Csillagok Háborúja, amiről annyit meséltél már. Azt szívesen megnézném.”

„A Csillagok Háborúját bármikor szívesen megnézem. Mondjuk hatkor nálam?”

Bence letette a telefont a cipősszekrényre, aztán elkezdte a bringáját törölgetni. A munka nagyjával már megvolt, most már csak azért suvickolta, mert szerette, ha szépen csillog. Meg ha valahol elrepedt a váz, azt így a legkönnyebb észrevenni. Munka közben elgondolkodott, mióta is vannak együtt Lanával. Fel kellett volna írni. Arra emlékszik, valami slamre ment, olyan volt, mintha a standupot keresztezték volna a felolvasóesttel, de ha nem muszáj, nem megy még egyszer, de nem bánta meg, ott találkozott Lanával. Még az előadás előtt feltűnt neki a nő, hogy milyen aranyosan tipeg a ruhatár előtt. Odament, és megkérdezte, hogy neked is verslábaid vannak, azért kopognak így.

Elég béna első mondat, de Lanának tetszett. Másnapra megbeszéltek egy randit, és azóta is hetente kétszer-háromszor találkoznak. Csak azt nem tudta Bence felidézni, hogy mikor is történt ez. Talán majd egyszer, az egyik nadrágzsebéből előkerül a slamre szóló belépőjegy, ha így lesz, akkor fel is írja.

Eszébe jutott, hogy még Ildikónak is mesélt az új barátnőjéről, aki nagyon aranyos, ahogy a magas szárú cipőiben tipeg, kicsit púpos a háta, de ez is jól áll neki. És ami a legjobb, mindkettőjüknek ugyanolyan fontos a szabadság. Meg hogy bármiről lehet vele beszélgetni, érdeklődve hallgatja Bencét, ahogy a bringájáról mesél, ha a hosszútáv–úszás trükkjeiről magyaráz, vagy lerajzolja a legújabb fiktív találmányát, mondjuk azt a gépet, ami a paradicsomos tésztát csöpögés nélkül felcsavarja a villára.

Azért beszélgetnek ilyen sokat, mert Lana nem akarja elsietni a dolgokat. És bármennyire is fura ötletnek tűnt elsőre, Bence most már élvezi a várakozást. Így, hogy nem esnek egymásnak egy hét után, mint az állatok, minden apró érintésnek jelentősége van. Meg különben is, tényleg jó Lanával dumálni. Az is jó benne, hogy ha hajnali háromkor felébred, nyugodtan ráírhat Lanára, átküldhet mondjuk egy mémet, és Lana néha még azelőtt reagál, hogy Bence lenémítaná a telefonját.

Ahogy Bence újra és újra végigpörgette magában a beszélgetést Ildikóval, megpróbálta felidézni, hogy pontosan mikor is történhetett. Az irodában ültek, az ebéd utáni fél órában, amikor Ildikó se akart mindenképpen dolgozni, és ha jó napja volt, még beszélgetni is lehetett vele. De milyen nap volt? Melyik évszak? Semmi se jutott az eszébe.

Aztán, mire tisztára törölte a bringát, talált egy fogódzót: Ildikó egy szót sem szólt, úgy hallgatta végig. Nem szólt bele, hogy hogyan beszélhet a barátnőjéről, az ikes igéit se javította ki. Nem is kérdezett semmit, csak mosolygott és bólogatott. Ez akkor lehetett, amikor Bence a felmondási idejét töltötte, arra az egy hónapra Ildikó egész elviselhető lett. És mivel Bence már két hónapja futárkodik, nagyjából három hónapja vannak együtt Lanával.

Felkelt a bringa mellől, kinyújtóztatta a derekát, és csak utána vette észre, hogy villog a telefonja. Biztosan Lana írt, legszívesebben azonnal megnézte volna, de előbb alaposan kezet mosott.

„Rendben, hatkor nálad” –írta Lana.

„Várlak” – írt vissza Bence, aztán a kezében a telefonnal átment a nappaliba és leült a kanapéra. A kezdőképernyőn az állt, hogy Április 5, péntek 15:37, napos idő. Kicsit már álmos volt, de a szokás nagy úr, feloldotta a képernyőzárat, és szkrollozni kezdett a közösségi médián. A telefon tetején is lehetett látni az időt, hamarosan 15:42-t mutatott. Bence már alig bírta nyitva tartani a szemét. Lenémította a telefont, a hátára feküdt, és szinte azonnal el is aludt.

Amikor felébredt, a szája száraz volt, a pólója nedves az izzadságtól. A telefonja szerint 17:13 volt. Azt is megnézte, hogy Lana írt-e fél négy óta – de nem írt semmit. Miért is írt volna, úgyis mindjárt találkoznak. Vagyis háromnegyed órája marad, hogy rendbehozza a lakást.

Felpattant a kanapéról, feltett egy kávét, és amíg az lefőtt, mosogatni kezdett. Megitta a kávét, ivott még két nagy pohár vizet, ettől rögtön magához tért, és munkához látott. A biciklit betolta a konyhába aztán felületesen felporszívózott. Az előszobában nagy kosz maradt a bringa után, ott rendesen fel kellett mosni. A konyhában már csak a feltűnőbb foltokat törölte fel. Megnézte a hűtőt, volt otthon tej, kenyér, felvágott, a hűtő mellett mikrós popcorn. Visszavitte a bringát az előszobába, és csak ezután nézte meg a telefonját, 17:52-t mutatott, vagyis még arra is volt ideje, hogy lezuhanyozzon.

Nem csak lezuhanyozott, de a haját is megmosta. Éppen elzárta a vizet, amikor hallotta, hogy csörög a kaputelefon. Kiszállt a kádból, a derekára tekerte a törölközőjét, vizes lábbal szaladt ki az előszobába. Nem szólt bele a kaputelenfonba, csak megnyomta a nyitó gombot, aztán visszament a fürdőszobába. Hamar rájött, hogy nem is vitt be magával tiszta ruhát. Visszament a hálószobába, a komódból előkeresett egy tiszta alsógatyát, mire a farmernadrágját is felvette, csöngettek a bejárati ajtón.

– Ki az?

– Én vagyok. Lana.

– Bújj be.

Lana bizonytalanul állt az ajtóban. Fintorgott, mintha nem lenne rendesen kiszellőztetve Bence lakása, de a szája széle egy-egy pillanatra mosolyra húzódott.

– Ne haragudj – vette észre magát Bence – csak épp…

– Nem gondoltad volna, hogy pontosan jövök?

– Biztos voltam benne, hogy pontosan jössz. Csak valami furcsát éreztem a hátamon, mintha a lapockáim nyúlni kezdtek volna. Amikor becsöngettél, azon gondolkodtam, hogyha holnap reggelre szárnyaim nőnének, akkor hogy nézhetnének ki.

– Tudod jól – mondta Lana –, hogy nem akarok a tündérekről beszélgetni.

– Ezek csak szárnyak.

– Azokról se.

– Bocsánat. Gyere be, és mire kibújsz a cipődből, már póló is lesz rajtam.

– A cipő nélkül fáj a lábam – mondta Lana. Ugyanolyan, magas sarkú, hosszú szárú cipőt viselt, mint máskor, de ez mintha egy leheletnyivel világosabb bőrből készült volna. – De nem koszolom össze a lakást. Hoztam hozzá lábzsákot.

– Köszi. Nemrég takarítottam.

Lana végigmérte a vizes foltokat az előszobában, de nem mondott semmit. Betipegett az előszobába, leült az előszobai kisszékre, és mire felhúzta a cipőjére a lábzsákot, Bence tényleg felvette a pólóját.

Bence bekísérte Lanát a nappaliba, leültette a kanapéra, és gyorsan kihozta a laptopját a hálószobából. Már csak a dohányzóasztalt kellett odahúzni a kanapéhoz, meg a laptopot fel kellett dugni a töltőre, és már nézhették is a filmet.

Még az eleje főcím ment, amikor Bence fölpattant, kiszaladt a konyhába popcornt mikrózni. Ezután már végig a kanapén maradt. A buckalakós jelenetnél Lana odabújt a sráchoz. Aztán, amikor Luke fénykardozni tanult, Bence vigyázva, hogy meg ne nyomja a púpot Lana hátán, átkarolta a lányt. Lana felnézett Bencére, de Bence nem nézett vissza. Lana sóhajtott egyet, a fejét a srác mellkasára hajtotta, és az apró moccanásokat leszámítva a film végéig úgymaradt. A film után Bence odahajolt Lanához, a lány nem húzódott el, a fejét a srác felé fordította, erre Bence megcsókolta a lányt, és ő visszacsókolta. Ahogy kibontakoztak az ölelésből, Bence érezte, hogy valami nem stimmel. Hiába, hogy minden porcikájával kívánja Lanát, a szája száraz, a feje nehéz, tudja, hogy ez még nem az az este. Megszólalt, csak annyit akart mondani, hogy Lana, de félrenyelt, és köhögni kezdett.

– Jól vagy? – kérdezte Lana.

– Jól vagyok, köszi. Tényleg jól vagyok. De izé – Bence kicsit kihúzta magát –, elég késő van már. Nem akarsz itt aludni?

– Tudod, ma jöttem fel hozzád először. És – Lana ennél a szónál tündéri mosolyra húzta a száját – nagyon jól éreztem magam. Nem akarom elkapkodni a dolgokat, de ha nem bánod, szívesen jövök máskor is.

– Rendben – mondta Bence. Felkelt a kanapéról, megfogta a popcornos tálat, és elindult vele a konyha felé.

– Szóval, találkozunk holnap? Holnap szombat, egész nap ráérek.

– Jó ötlet – mondta Bence – mondjuk sétálhatnánk a Margit-szigeten – Lana fura grimaszt vágott, Bence még nem értette, miért –, vagy elmehetünk kirándulni. Az egyik kollégám mondta, hogy Pilisvörösvárnál mindegy, merre indulsz, a végén úgyis egy hegycsúcson kötsz ki, és gyönyörű a kilátás.

– Tudod jól, hogy alig bírok gyalogolni.

– Tényleg. Bocs. Igazad van. Majd megkérem a kollégát, hogy készítsen nekem panorámaképet.

– De te menj nyugodtan – mondta Lana –, látom, mindenképp látni akarod azokat a repülő izéket. Menjél nyugodtan, én meg majd teszek-veszek otthon. Nem gond.

– Tényleg?

– Tényleg. Érezd jól magad, és hívj fel, amikor hazaértél, aztán kitaláljuk, hogyan tovább.

Bence lekísérte Lanát a villamosmegállóba. Még a villamost is megvárta vele, sőt, egy kicsit még integetett is utána. Amikor hazaért, készített pár szendvicset az útra, aztán ágyba bújt, és szinte azonnal elaludt.

Másnap reggel fél nyolckor ébred. Gyorsan megreggelizett, elpakolta a szendvicseit, elrakott még egy kulacs vizet, és már készen állt a felfedezőútra. Izgatott volt, de már ott volt a lábában a bő két hónapos futár rutin, ezért lassú, egyenletes tekeréssel kezdte a napot. Húsz perc alatt kiért a margitszigeti lehajtóhoz. Mielőtt legurult volna, letámasztotta a bringáját, és kinézett a korláton. Csak néhány kajakost látott az Óbudai-szigetnél. Kicsit kihajolt, először a fák koronáját látta, aztán a rakpart köveit, és ahogy a nyakát tekergette, jobbra feltűnt három sirály, balra a futópályán lelkes kocogók.

Legurult a lejárón, lent leszállt a bicikliről, és úgy vette szemügyre a híd környékét. Nem látott semmi különöset, vagyis irány a Pilis.

Visszament a hídra, visszagurult az Árpád híd buszpályaudvarra. Keresett egy masszívabb kerékpárparkolót, mindkét lakatjával odalakatolta a bringáját, aztán jegyet váltott.

Pilisvörösváron, a Kultúrháznál szállt le a 800-as buszról. Nagyokat szippantott a friss, pilisi levegőből. Ugyanolyan volt, mint az otthon. Enyhe szél fújt, a környező hegyeken is se hajladoztak a fák, a fák fölött pedig hullámokba gyűrődött fátyolfelhők csíkozták az eget. Sehol egy siklóernyős. Bence nem esküdött volna meg rá, de talán a szeme sarkából látott egy–egy madarat elsuhanni.

Fel kéne menni az egyik hegy tetejére, onnan biztos többet látna. Sajnos nem hozott magával térképet, így akár haza is mehetne. Aztán elszánta magát, ha már idáig eljött, akkor kicsit körülnéz, és elindult a főút mentén. A szembejövőket kérdezgette, merre van itt a turistaút. Megmutatták, melyik utcán kell végigmennie, egészen a falu végéig, és ott a fák között találd majd egy szűk ösvényt. Úgy is volt, pár lépés után az egyik fa törzsén felfedezte az első kék jelzést.

Nem is volt rossz az erdőben sétálni. A tavalyi avar ropogott a lába alatt, az ösvény két oldaláról friss, világoszöld hajtások lógtak be elé. És a levegőnek is más illata volt, mint lent, a buszmegállóban. Mégis hamar elunta, mert a bringázáshoz képest bosszantóan lassan haladt. És ha ez nem lett volna elég, az út hol fölfelé, hol lefelé vezetett, mintha az ösvény direkt kerülné a hegycsúcsokat.

Az egyik ilyen kanyarnál Bence letért az ösvényről, és lesz, ami lesz, ment tovább, egyenesen fölfelé. Lihegett, mire felért a domb tetejére, de megérte, a dombtetőn lévő tisztásról rendesen körülnézhetett. Látta a körülötte lévő nagyobb hegyeket, látta a dús lombkoronákat, hallotta a falevelek halk susogását. Madarakat is látott, az eget még mindig hullámokba gyűrődött fátyolfelhők csíkozták. Se repülő borogáncsot, se siklóernyőst nem látott az égen, de ahogy figyelme visszatért a földre, felfedezett a fákon egy piros és egy kék turistajelzést.

Tényleg jól jött volna egy térkép. De ha már ebbe a helyzetbe került, megpróbálta a legtöbbet kihozni belőle. Elindult a hegygerincen a következő hegycsúcs felé. Egy darabig a piros jelzés is erre vitt, de ahogy a turistaút a fák közé fordult, Bence könnyű szívvel letért az útról. A következő hegycsúcs előtt talált egy kiszögellést. Csupasz szikla volt, még a moha se maradt meg rajta. Bence kiállt a sziklára, és ahogy az eget csíkozó felhőket nézte, ugyanolyan kiáltást hallott, mint előző nap, a Margit-szigetnél. A szeme sarkából mozgást érzékelt, mintha óriás denevérek repültek volna el a látómezője peremén, de mire odakapta a fejét, csak a fák egybefüggő lombtakaróját látta. Talán az egyik ág talán egy kicsit jobban mozgott, mint a többi, de hiába meresztette a szemét, semmi különöset nem látott. Enyhe szél fújt, a széllel együtt hajladoztak a falevelek, a völgyben egy tó csillogva verte vissza a napfényt.

Bence megéhezett. Leült a sziklán, megette az otthonról hozott szendvicseit, félig kiitta a kulacsát, aztán felállt, és megkereste a hazafelé vezető utat. De hiába bámészkodott, egyik csapás se tűnt ismerősnek. Térképet kellett volna hozni.

Felsóhajtott, most már mindegy. A sziklán maradt. Visszafordult a völgy felé, aprókat lépegetett előre és hátra, hátha az izommemóriájában még benne van a túra utolsó pár lépése. Közben a tavat nézte, a csillogása magához vonzotta a tekintetét. A tó körül kis házikókat fedezett föl. Ahol házak vannak, ott vannak emberek is, útba igazítják, talán még a távolsági buszmegálló is van a közelben.

Bence elindult a hegygerinc mentén a tó felé. Nagyjából negyed óra után a hegygerinc lankásabb, barátságosabb lett, Bence egyre gyorsabban haladt a gerincen, amíg rá nem talált egy vadcsapásra, ami a völgy felé vezetett. A vadcsapás nagyjából a hegygerinc mellett vitt lefelé, mellette egyre meredekebb lett a hegyoldal. Egy idő után már nem voltak rajta fák, csak bokrok, később már a kövek is kilátszottak. Végül Bence az egyik kő tövében kisebb, nagyjából térdig érő üreget talált, az üreg szájából vékony sugárban csordogált ki a víz. Átfolyt a vadcsapáson, vékony medret vágott a hegyoldalon, és ahogy Bence a szemével követni tudta, a levelek között eltünedezve haladt tovább lefelé.

Bence leguggolt, és az ujjait belemártotta a vízbe. Hideg volt, de benne hagyta az ujjait, és nézte, ahogy a víz körbeöleli, szinte simogatja az őket, aztán elhagyja az ujjakat, újra megtalálja a medret, és mintha Bence hozzá se ért volna, folyik tovább lefelé. Valószínűleg azt a tavat táplálja, ami a szikláról is látszott. Bence megtöltötte a kulacsát, majd a víz mentén elindult lefelé. Meg-megcsúszott a vastag avaron, néha elakadt a lába egy-egy vastagabb gyökérben, de mindvégig talpon maradt.

Figyelni kellett, mégis könnyen haladt, talán mert ez is olyan volt, mint a forgalomban tekerni: ahogy a városban nem tudhatta, mikor fogják leszorítani, mikor vágnak be elé, mikor kényszerítik vészfékezésre; itt ugyanúgy gyorsan kell reagálni, ha nem veszi észre az avar alatt a süppedős talajt, nem állhat le gondolkodni, csak gyorsan felemeli a lábát, és már megy is tovább, minden oké, ezt is megúszta. Ahogy így elgondolkozott, a lejtő laposodni kezdett, az erecske is mintha kicsit kiszélesedett volna. Bence elmosolyodott, innen már kicsit könnyebbnek tűnt a terep. Végre körülnézhetett. Még látta, ahogy az ér tovakacskaringózik, de szinte azonnal megcsúszott a süppedős talajon. Hiába reagált azonnal, elveszítette az egyensúlyát, fenékre esett, majd az oldalára fordult, és úgy csúszott tovább lefelé.

Csúszás közben végig látta az eret, ami ebből a perspektívából sokkal nagyobbnak tűnt. A tó is látszott, ahova majd befut az ér, de a víz a tóban már–már szikrázóan világosnak tűnt. A tó fölött még egy árnyalattal világosabban folytatódott az ég, csak itt–ott árnyékolta be egy-egy sűrű felhő. De nem csak a fények. Az avar dohos illatát a gyanta édesen szúrós szaga váltotta fel. A tóból sziklás szigetek türemkedtek ki, mintha egy–egy szigeten fenyőfa nőtt volna, de mire jobban megnézte volna, Bence teste végre megállapodott a lejtő alján, és onnan újra csak a fákat látta.

Az egész teste fájt. Bármennyire is megigézte a tó, nem pattant fel, hogy odaszaladjon, hanem csak felült, és ültében átmozgatta a tagjait. Minden rendben volt. Úgy tűnt, megúszta pár véraláfutással. Épp a hátizsákját akarta ellenőrizni, amikor a szeme sarkából észrevett egy pár barnás–feketés árnyalatokban játszó denevérszárnyat. Mire odafordította a fejét, a borogáncs már leszállt a földre, és Bencének háttal leült a földre. Hatalmas szárnyai szoknyaként terültek el mögötte.

– Szia – mondta Bence. Felkelt, és elindult a borogáncs felé. A borogáncs meg se mozdult.

– Ne haragudj – szólalt meg újra Bence –, remélem, nem ijesztelek meg. Csak azt akartam mondani, hogy sokat hallottam már rólatok.

A borogáncs megrázta a fejét, aztán ahogy feltápászkodott, Bence felé fordult. A lába rövid volt, de az arca csinos, a még mindig a földet seprő szárnya miatt nem látszott a felsőteste, de Bence biztos volt benne, hogy nőt lát. Közelebb lépett, megköszörülte a torkát, de mire bármit is mondhatott volna, a borogáncs négykézlábra állt, a szárnyaival sebesen csapkodni kezdett, és egy pillanat alatt a levegőbe emelkedett.

– Hé! – kiáltott utána Bence – Valami rosszat mondtam? Gyere vissza, nem bántalak!

Bence hiába kiabált, a borogáncs elrepült a fák közé. Bence az ágakat figyelte, hátha visszajön, hát ezért nem vette észre a többi borogáncsot, akik a háta mögött repültek ki a fák közül, meglökték, a ruháját csipkedték. Hiába hessegette őket, lelökték a földre, és csak akkor hagyták békén, amikor már elvették a hátizsákját. Ezután Bence már csak ült, és nézte, ahogy kinyitják a táskáját, belenéznek, a tartalmát kiborítják a földre, aztán talán spanyolul, talán olaszul vitatkozni kezdenek. Felvették a földről a kulacsot, megrázták és félredobták. Kinyitották a szendvicses zacskókat, megvizsgálták az összegyűrt szalvétákat, amikben korábban szendvicsek voltak, gyűrögették, megszaglászták, kihajtogatták, újra összegyűrték, aztán félredobták őket.

– Hahó! Hoztam gyümölcsöt – hallatszott messzebbről, magyarul –, epret és sárgabarackot. Hoztam friss kenyeret, és édes brióst is. Gyertek, egyetek!

A borogáncsok elrepültek a hang irányába. Bence felállt, körülnézett, megbizonyosodott, hogy a borogáncsok tényleg elmentek, és elkezdte összeszedni a cuccait. Nagyjából meg is volt, amikor észrevett a fák között egy embert, aki egyenesen felé tartott.

Ismerősnek tűnt ez az ember. Valamivel magasabb volt Bencénél, vállig érő haja gesztenyebarna, a szakálla ritkás, a tartása hanyag, és mintha az egész arca le akart volna folyni a fejéről. Munkásbakancsot és túranadrágot viselt, a hátán fémvázas hátizsák.

– Te vagy az, Lajos? – kérdezte Bence. Fura volt egy másik futárral találkozni az erdőben. Pedig gondolhatta volna, hogy Lajos is a repülő borogáncsokat keresi.

– Ne csináld már. Nem vicces.

Bence jobban megnézte a fickót. Kicsit magasabb is volt, mint Lajos, a haja sötétebb, a beszéde tisztább. És idétlen, vasmacskás tetoválás a bal karján.

– Ne haragudj – mondta Bence. – Összekevertelek valakivel.

– Igen, tudom, Lajossal, a Tündérvölgy első erdészével.

– Őt nem ismerem. De úgy nézel ki, mint az egyik kollégám – mondta Bence, aztán felvette a hátizsákját és elindult vissza, a hegygerinc felé. Pár lépés után megállt, nem csak azért, mert nem találta az eret, amit idefelé követett, hanem azért is, mert a lankás hegyoldal helyett szinte függőleges sziklafal határolta a teret. A sziklák alól egy barlang szája ásított ki a földből, a barlang előtt öreg fenyőfák. Ahogy Bence közelebb lépett, az arcán érezte a barlang hideg, párás levegőjét.

– Úgy látom, most vagy itt először – mondta a idegen.

– Valahogy úgy – mondta Bence. – Az előbb még egy patakot követtem a hegyoldalon, aztán megcsúsztam, és most nem tudom, hogyan jutok haza.

– Ne aggódj – mondta az idegen. – Aki eljut Tenerillbe, az előbb-utóbb a hazautat is megtalálja.

Talán mert nagyon látszott Bencén, hogy aggódik, a fickó felajánlotta, hogy megmutatja neki a völgyet. Bemutatkozott, Zsombornak hívják, ő az erdész itt Tündérvölgyben, vagyis Tenerillben. A tenerilli gyerekek néha Lajosnak hívják, mert ugye, amikor a tündérek ide költöztek a völgybe, felfogadtak egy erdészt, és őt is Lajosnak hívták. A tündérek szerint a szelleme még mindig itt kóborol a fák között.

– És azt jól gondolom – vette át a szót Bence –, hogy a denevérszárnyas lények miatt hívják ezt a helyet Tündérvölgynek?

– Dehogy, ezek csak mogtrállok. Nincs velük semmi baj, kivéve ha éhesek, mert akkor agresszívak lesznek. Az én dolgom megetetni őket. Titokban, mert a völgyben sokan ki nem állhatják a mogtrállokat. Abszolút megértem. Legszívesebben kifüstölném őket, menjenek Isten hírével, de nem lehet. Mert ugye itt a völgyben vigyázunk a szárnyas lényekre. Meg azért is, mert az országban sehol máshol nem élnek ilyenek.

– Tegnap az Árpád hídról láttam ugyanilyeneket. Csak úgy rajzottak a szigeti bejárónál.

– Érdekes – Zsombor megvakarta a fejét. – Ennek még utánajárunk. De most gyere velem, megkeressük Fruzsinát, ő majd kitalálja, mi legyen veled.

Bence felvonta a szemöldökét.

– Ő a Tündérvölgy vezetője. Na, jössz, vagy inkább egyedül kóborolsz az erdőben?

Zsombor elindult, Bence meg utána. A tisztástól nem messze egy turistaút vezetett, az úton meg egy talicska állt, félig tele gyümölccsel és kenyérrel. Na, gyerünk, mondta maga elé Zsombor, megfogta a talicskát, és tolni kezdte. Nagyjából tíz perc múlva álltak meg újra. A talicskát otthagyták a turistaúton. Bence a kezében vitte az ételt, úgy követte Zsombort a fák közé. Egy nagyobb tölgyfa ágain ültek a mogtrállok, onnan nézték, hogy Bence leteszi az ételt a fa alá, majd távozik.

Ezután Bence is tolta a talicskát, Zsombor meg is jegyezte, hogy így azért lehet haladni. A szokásos két óra helyett nagyjából másfél óra alatt jutottak el az utolsó állomásig. Utána már csak az üres talicskát kellett visszatolni a helyére, a szalonnasütő melletti fészerbe.

A szalonnasütő felé vezető úton hamarosan kiértek az erdőből, jobb kéz felől feltűnt egy fűzfaliget. Bence jobban megnézte, a füzesen túl már a tó vize csillogott. Ahogy az út a tó felé kanyargott, az utat lépten-nyomon esővíz elvezetésére való vájatok keresztezték.

Az egyik magányos fűzfa alatt kisebb csoport álldogált, tízen, legfeljebb tizenöten lehettek. Zsombor és Bence már egész közel jártak a tóhoz, amikor Bence észrevette az emberek hátán a mozdulatlan szárnyakat. A legtöbb lepkeszárnynak tűnt, de volt, amelyik méhszárnyra hasonlított, meg olyan is, ami a sáskáéra. Volt köztük kisebb és nagyobb is, anyaguk is változatos: papírmasé, textil, pauszpapír. Egyedül a rögzítésük nem látszott, a szárnyak töve eltűnt a felsőruházat alatt.

– Mit akarnak a szárnyakkal? A farsang már ugye elmúlt? – kérdezte Bence, a talicskát tolva.

– Pszt! – Zsombor a szája elé emelte az ujját. – Ők a tanácsnokok.

Zsombor rápillantott Bence csodálkozó arcára, és kérdés nélkül folytatta.

– Ez itt a Tanácsnokok Tanácsa. Igazából Tündérek Tanácsa, de ezt az elnevezést túl fontoskodónak találták. A lényeg az, hogy ők a Tündérvölgy legfontosabb testülete, Fruzsinát is ők ellenőrzik.

– Ezért nem beszélhetek?

– Beszélhetsz, csak ne említsd a szárnyakat – mondta Zsombor. Bence bólintott.

– Nézd a mogtrállt, ott ül a fán, a tanácsnokok fölött, és hallgatózik – Zsombor a fejével a fűzfa felé bökött. Az egyik alsó ágon egy mogtráll állt, a karmos lábát a kéregbe vájta, emberszerű kezével a fa törzsébe kapaszkodott.

– Miért nem zavarják el?

– Tudod, itt a völgyben jó dolguk van a mogtrálloknak.

Innentől kezdve csöndben mentek tovább. Ahogy az út elhaladt a fűzfa mellett, Zsombor odabiccentett a tanácsnokoknak. Az egyik tanácsnok felnézett, hangosan köszönt, aztán Zsombor nyomába eredt. A tanácsnok sportos hatvanas nő volt, rövid haja gesztenyebarnára festve, pauszpapír szárnyai lépésenként meglebbentek.

– Jaj, ne, Évát nem lehet lerázni – suttogta Zsombor, aztán amikor Éva utolérte, újra megszólalt.

– Szia. Mit szeretnél?

– Ne haragudjatok, nem akarom az időtöket rabolni – kezdte Éva, aztán Zsombor mellé lépett, Bence az üres talicskával mögéjük szorult az ösvényen.

– Tényleg, nem akarlak feltartani, tudom, hogy sok munkád van. Rövid leszek. Különös kérdésem van, és nem is várom, hogy rögtön megértsd, miért kérdezem, de muszáj megkérdeznem, hogy nem láttál valami szokatlant a házam körül?

Furcsán beszélt, mintha egy történelem előtti litániát mondana fel. Zsombor nem akadt fenn ezen, csak megvonta a vállát.

– Nem tudom.

– Biztos jártál arra, ha nem ma, akkor valamikor korábban a héten. Hetente többször bejárod az egész völgyet. Tudjuk, milyen lelkiismeretes vagy, ezért is becsül annyira mindenki a Tündérvölgyben. Még a mogtrállokkal is megtalálod a hangot.

Bence a talicskát tolva rögtön észlelte, hogy Zsombor meggyorsította a lépteit. Sajnos Éva gond nélkül tartotta a tempót, a háza körüli fákról mesélt, hogy van egy jegenye, egy fenyőfa, amit még gyerekkorában ültetett, persze bükkfa is van, de szerencsére nem a háza körül.

Ahogy Bence a kisebb-nagyobb köveket kerülgette a talicskával. a lapockája viszketni kezdett. A vállait mozgatva megpróbálta a hátizsákjához dörzsölni, de nem úgy mozgott a válla, mint máskor. Mintha egy másik póló is lett volna a pólója alatt, de ezt az alsó pólót a szokásosnál is jobban érzékelte, hogy hol gyűrődik, hol nyomódik, és hol érzi jól magát. Ahogy a lapockáit mozgatta, talált egy többé-kevésbé elviselhető pozíciót, és amennyire tőle telt, ebben a helyzetben tartotta a háta felső szakaszát. Nem akart a pólója alatti másik pólóra gondolni, ezért inkább újra a beszélgetésre figyelt. Vagyis Évára, mert még mindig ő beszélt.

– A házam körül a fák már túl nagyra nőttek, belógnak a ház fölé, és attól félek, hogy ha jön egy a vihar, letörik az egyik ág, és kárt tesz a tetőben. Meg tudom, furcsa, hogy ezt pont én mondom, aki annyira ellenezte, hogy akárcsak egy facsemetét kihúzzanak a földből, de van nálam két öreg fa, amit ki kéne vágni. Na, kimondtam, ki kéne vágni. Mert igaz, ami igaz, mi már itt Tenerillben gyalog járunk, a házainkat is a földre építjük. Elmúltak már azok az idők, amikor egész nap csak repkedtünk, és ha elálmosodtunk, csak bevackoltuk magunkat két vastagabb ág közé. Ezt nem csak az öregek mondják Tenerillben. Jutkáék, tudod, az unokahúgomék is láttak ilyesmit Olaszországban.

Zsombor szótlanul ment tovább.

– Arról nem is hallottál – kérdezte Éva pár lépésnyi szünet után –, hogy Jutkáék a tavalyi tavaszi szünetben kilátogattak Olaszországba a gyerekekkel? Milánóba mentek. Várost nézni. Tudod ilyen Jutka, hogy van egy szabad hete, és neki rögtön mennie kell valahová. Nem szólok bele, ha neki jó, akkor nekem is jó. Meg azért az nem rossz, hogy bírja, ugye?

Zsombor bólintott, aztán a szeme sarkából látta, hogy Éva rá néz, ezért még hozzátette:

– Aha, az tényleg nem rossz.

– Amikor meg már nagyon unták a várost, beültek az autóba, és elmentek északra, a trentinói hegyekbe. Mert Jutka férje hallotta, hogy az egyik völgyben van egy termálfürdő, és ha felmész a hegyekre, akkor tavasszal még találni tavat. Szóval oda mentek kirándulni, aztán, tudod, milyen Jutka, letértek a turistaútról, és ugyanilyen tündéreket láttak, mint mi vagyunk.

– A tündérek meg elállták az útjukat – folytatta Éva –, és mutogattak, hogy itt aztán senki nem megy át. A családban egyedül Jutka tud olaszul, ezért ő kezdte el magyarázni, hogy csak fel akarták fedezni a környéket, a tündérek meg a helyi dialektusban válaszoltak. Szegény Jutka nem nagyon értette, mit mondtak, de azért az világos volt, hogy nem látják őket szívesen.

– Aztán amikor az unokahúgomék megmutatták a szárnyaikat, hirtelen nagyon kedvesek lettek. Kiderült, hogy tudnak rendesen olaszul, sőt, van aki még angolul is beszél. A hazautat természetesen Jutkáéknak maguknak kellett megtalálniuk, de minden másban segítettek a tündérek. Megmutatták a völgyet, meg azt is, hogy hogy kerüljék el a mogtrállokat.

– Mert hát, nyilván, ott is élnek mogtrállok, nem csak Tenerillben, és pont ugyanazt a dialektust beszélik, mint a tündérek. Még tündérvackokat is láttak a fákon. Nem kell nagy dologra gondolni, kerestek két erős ágat, azokra felraktak keresztbe néhány deszkát, ráerősítettek egy matracot, ott is el lehetett aludni. Persze a legtöbben ott is úgy élnek, mint mi. Gyalog járnak, faházakban laknak. Nincs mit tenni, a világon mindenhol hígul a tündérvér. De ott legalább a szárnyak rendben voltak. Nem úgy, mint nálunk.

– Itt van a tanácsnok Ági, tudod, aki ma is ott állt mellettem. Épp csak elkezdtük a tanácskozást, a szárnyai elkezdtek lecsúszni a hátáról. Nagyon kínos volt, megpróbálta visszarakni őket. Úgy tett, mintha a melltartóját igazgatná, de én láttam, hogy hevedereket huzigál a pólóján keresztül, és közben zörögnek a szárnyai. Nyilván papír, de senki se mondott rá semmit. Inkább én is csöndben maradtam, nem akartam azt hallgatni, hogy Éva már megint belekötött valakibe.

Zsombor bólintott, Bence meg újra a viszkető lapockáira figyelt. Mintha lett volna valami a hátizsákjában, ami nyomta a hátát. Vagy lehet, hogy amikor legurult a lejtőn, beverte a hátát, és most mindkét lapockáján van egy-egy véraláfutás? Lehet, hogy pont szárny alakú? Vagy akár oda is tetováltathatna két lepkeszárnyat. Lanának valószínűleg nem tetszene, nem szereti ezeket a tündéres dolgokat. Kár, hogy nem láthatja Tenerillt a saját szemével, akkor talán átgondolná a dolgot. Meg különben is, a saját testére azt tetovál, amit akar.

– Elegem van már a mogtrállokból – ezt Éva olyan hangosan mondta, hogy Bence kizökkent az álmodozásból.

– Hihetetlen – magyarázta tovább Éva –, hogy a mogtrállok minden éjjel ott rendetlenkednek a házam körül. Alig bírok tőlük elaludni, olyan hangosak. A szárnycsattogást hallani egész éjjel, meg a levelek zúgását, meg azt, hogy egész éjjel karattyolnak. Én nem tudom, mit csinálnak, de reggel tele van a kertem a letört ágakkal, levelekkel, meg ételmaradékokkal. Almacsutkával, barackmaggal, néha egy-egy csontot is találok, amikor reggel feltakarítom. Amúgy nem semmi bajom a mogtrállokkal, csak zajongjanak valahol máshol.

– Szóval, Zsombor, ha volna rá egy kis időd, megritkítanád a fáimat? Nem kell mindegyiket, csak azokat, amik belógnak a ház fölé. Sárga szalagot kötöttem a törzsükre, nem lehet eltéveszteni őket. Az se baj, ha kivágod őket, majd nő helyettük másik.

– Szólj majd ősszel, akkor ritkítjuk a fákat.

– De figyelj ide – Éva kicsit közelebb lépett Zsomborhoz, és a korábbinál kicsit halkabban mondta – te nem félsz a mogtrálloktól? Én már csak találgatom, hogy milyen tragédia lesz először. Tündért tépnek szét, vagy siklóernyőst?

– Ilyen biztosan nem lesz – Zsombor Bencére nézett –, bár az igaz, hogy ma Bencével nem voltak túl barátságosak.

– Milyen Bence?

– Én vagyok az – mondta Bence.

– Te leszel az új erdész? – Éva arcán fanyar mosoly suhant át.

– Még nem tudjuk mi lesz vele – Bence helyett Zsombor válaszolt. – A barlangnál találtam rá, és ha jól értem, véletlenül rátalált a vízi útvonalra.

– Az nagy csoda, azt az utat évtizedek óta nem találjuk. De senki se jön véletlenül Tenerillbe – mondta Éva, aztán Bence felé fordult. – Nem is jöhettél volna jobbkor. Ma tartjuk az idei első nagy vacsorát. Tábortüzet rakunk a tóparton, ősi tündér-dalokat énekelünk, aztán a tó enni ad nekünk.

– Jól hangzik. De ha lehet, én még ma hazamennék.

– Aki megtalálta a Tenerillbe vezető utat, az a hazautat is megtalálja – bölcselkedett Éva.

– Előtte azért beszélünk Fruzsinával – vágott közbe Zsombor –, itt vár minket a szalonnasütőnél.

– Észre se vettem, hogy már ilyen messze eljöttünk a tótól. – Éva azonnal megállt, és úgy beszélt tovább. – Várnak vissza a tanácsnokok. Azt mondták, hallani akarják, mit gondolok a tábortűzgyújtási szabályzatról. Mert nem mindegy, milyen fát használunk – hadarta Éva, aztán megfordult, és visszament a tóhoz.

Bence megállt, kinyújtóztatta a derekát. Zsombor átvette a talicskát, és kényelmes tempóban mentek tovább. Aztán Zsombor megszólalt:

– Nézd, ott áll Fruzsina a fészernél, a szalonnasütő mögött.

A szalonnaütő két kis, kőből készült tűzrakóhely volt, körülöttük farönkökből készült székek. Mögöttük ott állt a fészer, egy masszívnak tűnő faépítmény, barna lazúrral lekenve, mellette két. A fészer nyitott ajtaja előtt egy erős csontozatú, a negyvenes évei közepén járó nő állt. A haja festetlen, sötét színű pólót és nadrágot viselt, a lábán túrabakancs.

– Szia Zsombor! – köszönt messziről Fruzsina – ki ez a fiatalember melletted?

– Bencének hívják. A barlangnál találtam rá, mire odaértem, a mogtrállok már kipakolták a táskáját. Azt mondta, egy patakot követett, aztán megcsúszott, és nem tudja, hogy került oda a barlang elé.

– Ez úgy hangzik, mintha a vízi útvonalon jött volna.

Zsombor bólintott.

– Érdekes – túrt bele a hajába Fruzsina –, utoljára a gyerekkoromban hallottam a patakról, amihez hozzáérsz, és rögtön Tenerillben találod magad.Az is érdekes, hogy véletlenül kerültél ide – fordult Fruzsina Bence felé –, mert tudod, senki se jön véletlenül Tenerillbe. Szóval csak úgy kirándultál, és miért is ne, letértél a turistaútról?

– Nem teljesen véletlenül. A repülő borogáncsokat akartam megtalálni – Fruzsina és Zsombor jelentőségteljesen egymásra néztek, ezért Bence még hozzátette – Ti mogtrálloknak hívjátok őket.

– Honnan tudsz te a mogtrállokról? – kérdezte Fruzsina.

– Tegnap láttam őket a Margit-szigetnél, az Árpád hídi lehajtónál. Meg az egyik kollégám mesélt a különös repülő lényekről, amik valahol Pilisvörösvár körül repkednek.

– Na igen, hiába szólunk a mogtrálloknak, szeretnek magasra repülni. És mondd, most, hogy láttad a mogtrállokat, mit csinálsz? – kérdezte Fruzsina.

– Haza akarok menni. Csak nem tudom, merre induljak.

– Aki megtalálta az utat Tenerillbe, az hazautat is megtalálja. Mondanám, hogy menj haza, de egy kicsit már késő van ahhoz, hogy egyedül bolyongj az erdőben. Ha gondolod, itt maradhatsz velünk. Jókor jöttél, mert ma lesz az első közös vacsora a tónál. És ha segítesz a vacsora körüli munkálatokban, akkor még szállást is adunk a völgyben.

– Fruzsina – szólt közbe Zsombor.

– Te már mennél pakolni, ugye?

Gyorsan megbeszélték a teendőket, hogy Zsombor kiviszi a tóhoz a székeket, a szigonyokat, tányérokat, meg minden mást, ami a nagy vacsorához kell. Fruzsina még elbeszélget Bencével, aztán majd csatlakoznak ők is az előkészítő brigádhoz. Terítenek, fát gyűjtenek, segítenek, ahogy csak tudnak.

Zsombor kihozott egy kézikocsit a fészerből, telerakta összehajtható székekkel. Csak ezután tolta be a talicskát, aztán bezárta a fészert, és elindult a tó felé.

– Hadd nézzelek – mondta Fruzsina. – Jól látom, hogy nincs szárnyad?

– Neked sincs.

– Már hogyne volna! Csak nem mutogatom őket. Ma például a városban volt dolgom. Gondolom, még nem láttál hozzánk hasonló tündéreket Budapesten.

– Nem – rázta a fejét Bence.

– Jól is van ez így, Nem kell mindenkinek tudnia, hogy ki tündér és ki nem. Éppen ezért, amikor elindulunk otthonról, vagy mondjuk a völgyből bemegyünk a városba, először összehúzzuk a szárnyainkat, és ráhúzunk valamit, ami rögzíti. Melltartót. Van, aki atlétatrikót húz. Vagy egy sima fehér pólót. Erre ráveszünk még egy réteget, és már kész is vagyunk.

Bence bólintott.

– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Fruzsina. – Gyere, szedjük össze a plédeket a házamból, és vigyük ki őket a tóhoz.

Ahogy Bence Fruzsinát követte, takaros kis fa kabinokat vett észre az erdőben. A kabinok előtt kis tisztások, a tisztásokon tündérek. A szárnyaikat leszámítva ugyanolyanok voltak, mint az emberek: a gyerekek hangosan játszottak, a felnőttek távolról figyelték őket, az öregek meg, szárnyaikat óvatosan a testükre simítva, karosszékben ülve beszélgettek.

– Nálatok nincsenek kerítések – mondta ki Bence, amint rájött, mi zavarja ebben az idillben.

– Tényleg nincsenek. Tudod, régen, amikor a tündérek alig-alig merészkedtek le a földre, akkor ágy helyett kis vackokat építettek maguknak az öreg fák vastagabb ágain. És ahogy a régi tündéreknek kerítés nélkül is tiszteletben tartották a magántulajdont – magyarázta Fruzsina, de amikor feltűnt két, hatalmas hátizsákot cipelő figura, elhallgatott.

A hátizsákosok, egy férfi és egy nő, hangosan trappoltak az erdei úton. Nem csoda, súlyos táskáik teteje bőven a fejük fölé ért, szemből is el lehetett olvasni a feliratot: Swing-Mistral. Bence megállt, és megszólította őket.

– Ti is a tóhoz készültök?

Fruzsina is megállt, és finoman bokán rúgta Bencét.

– Nem – válaszolt a hátizsákos férfi –, most jöttünk le a hegyről.

– Arra vártunk, hogy kicsit elmúljon a szél – fűzte hozzá a nő –, mert délutánra igazi repülős időt mondtak. De amikor láttuk, hogy ebből nem lesz semmi, akkor visszacsomagoltuk az ernyőt.

– És most visszamentek Budapestre? – kérdezte Bence.

– Ugyan, dehogy. Jó idő van, esőt se mondanak a hétvégére, ilyenkor az egyik tölgyfán bivakolunk.

Fruzsina megköszörülte a torkát.

– Már megyünk is – mondta a hátizsákos nő –, jó lenne még világosban visszaérni a tölgyfához, elrendezni a cuccokat.

Fruzsina újra megköszörülte a torkát, erre a hátizsákosok elindultak. Bence elgondolkodva nézett utánuk.

– Gyere, sok dolgunk van még – mondta Fruzsina.

Pár perc gyaloglás után megérkeztek Fruzsina kabinjához, ami nagyjából olyan volt, mint a többi: vastag deszkáit mogyorószínű lazúrfestékkel kezelték, a tetőt hullámpala fedte. A belső tér szűkös volt és sötét, épphogy elfért benne két emeletes ágy, egy vízforraló, egy elektromos főzőlap, meg egy kicsi konyhaasztal, az asztal körül összehajtható székek álltak. A kabin oldalából nyílt egy kamra, Fruzsina onnan vette elő a plédeket. Bence összecsavarva a vállára vetette őket, és elindultak a tóra.

Mire odaértek, már állt a sátor alakú farakás. A farakás körül kövek, onnan két méteres távolságban a füvet is kitépték. Zsombor épp gyújtóst tömködött a farakás aljába. Néhány férfi tüzelőt hordott halomba, mások székeket raktak ki a leendő tábortűz köré. Többen, ahogy Bence és Fruzsina is, plédeket terítettek ki a tópartra. Volt, aki műanyag tányért hozott, volt, aki evőeszközt, és mire besötétedett, Zsombor meggyújtotta a tüzet. A tündérek ujjongtak, aztán szép lassan mindenki megtalálta a helyét, leültek, elcsöndesedtek, és egy darabig csak a fa ropogását lehetett hallani.

Bence sajnálta, hogy olyan kevés maradt meg neki ebből az estéből. Arra világosan emlékezett, hogy leült a többiekkel együtt, nézte a tüzet, hallgatta a fa ropogását. Aztán a tündéreket hallgatta, mert beszélgetni kezdtek, majd ahogy magasra csapnak a tábortűz lángjai, együtt énekeltek. Rémlett, hogy megkínálták bodzaszörppel, később sörrel is. Azt már nem tudta, Fruzsina mikor kelt fel a plédről, de amikor újra észrevette, hatalmas szárnyai a szivárvány színeiben játszottak.

Ekkor már a mogtrállok is ott voltak a tűz körül. Vagy végig ott voltak a fák körül, és a megfelelő pillanatra vártak? Amikor Bence felfigyelt a tó felszínén gyűrűző különös hullámokra, a mogtrállok már a víz fölött köröztek. Sűrű szárnycsapásaik és látszólag kaotikus röptük ellenére ügyesen összedolgoztak. Egyszer például hatalmas, krokodilszerű fej tűnt fel a víz felszínén, mire a mogtrállok lecsaptak rá, már kilátszott a vastag nyaka, látszott, hogy nem krokodil, annál sokkal kecsesebb volt, és sokkal mozgékonyabb. Ahogy kiemelkedett a vízből, a fogait csattogtatva kapkodott a mogtrállok után, de ők ügyesen kikerülték, köveket dobáltak a fejére, a szájára kötelet vetettek, és addig csipkedték, addig lökdösték, amíg a szörnyű állat el nem tűnt a víz alatt.

Ezután egy szőrös ormány tekergőzött a víz fölött, de mogtrállok azt is visszanyomták. Bence a telefonjával lőtt pár képet, először vaku nélkül, aztán vakuval, de hiába ment végig többször is a beállításokon, a tábortűz miatt csak pár formátlan, fakó folt látszott a képeken. Bence elrakta a telefonját, és csak a tavat figyelte. Újabb és újabb lények bukkantak fel a vízből, a mogtrállok rendre visszalökték őket, aztán feltűnt egy négylábú, a hosszú orrát leszámítva lámára hasonlító állat, azt a mogtrállok a part felé terelték. A zsákmány botladozó lábakkal lépett ki az iszapos talajra, nem sok esélye volt, a tündérek már várták, kötelet vetettek a nyakába, hosszú botokkal bökdösték, de mielőtt az bármit is tehetett volna, az egyik mogtráll leszállt a hátára, és egy nagy késsel elvágta a nyakát. Az állat felvisított, mint akár egy kisgyerek, ugrani próbált, de a lába megbicsaklott, lerogyott a földre. Ott még kettőt rúgott, aztán úgy maradt.

Bence nézte, ahogy a tündérek megnyúzzák és kibelezik az állatot, nagy darabokat levágnak a húsából, és a maradékot visszadobják a tóba. A tóban csak úgy forrt a víz, ahogy egy csapat ragadozó, hal, hüllő, kétéltű, és ki tudja még mi, rávetette magát a zsákmány maradékaira. Ezután a tündéreket figyelte, ahogy egy kisebb csapat vacsorát főz, a többiek meg felkelnek a székeikről, plédjeikről, és kisebb csoportokba verődbe beszélgettek. Most valahogy az összes szárny igazinak tűnt, élő, varázslattal teli anyagnak, aminek hol fodrozódik a széle, hol az alja evez a levegőben, hol a teteje, attól függően, hogy milyen hangulatban van a tündér.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a forgatagban megjelent volna két, szárny nélküli figura, a siklóernyősökre hasonlítottak, akikkel korábban találkozott. Mire jobban megnézte volna őket, eltűntek a forgatagban. Bence hátradőlt, felnézett az égre. A tábortűz miatt nem látszottak a csillagok, csak egy-egy mogtráll árnyéka suhant át a tündérek felett. Az egyik tündér egy fém tányért nyomott Bence kezébe.

– Gyere, kész a vacsora – mondta a tündér, és elindult a tűz felé.

Amikor mindenki jóllakott, a tündérek újra leültek, és énekelni kezdtek. Néha a mogtrállok is velük énekeltek, és egy idő után Bence is velük énekelte a refréneket. És a tündér ott repül, hol Tenerill elterül, másnap reggel is ezt dúdolta, amint felébredt. Oldalról halk szuszogást hallott, ettől rögtön észrevette magát – egy kihajtható kempingágyon feküdt Fruzsináék faházában.

Rögtön elhallgatott. Hogy ne zavarja az alvó tündéreket, kiosont a házból, halkan betette maga mögött az ajtót, és járkálni kezdett a ház előtti tisztáson. Csípős, hideg volt a reggel, de ezt leszámítva idilli volt, az erdő levegője párás és illatos levegőjét, a madarakat csiripeltek, a szélben susogtak a falevelek.

A ház mögött nyitva állt a kamra ajtaja. Bence közelebb ment, hogy megnézze, bent maradt–e a kulcs a zárban, és ahogy közelebb lépett, négy pár színes szárnyat vett észre, a kamrában álltak, akkurátusan a falnak támasztva. Gyönyörű, laminált papírból készült szárnyak voltak, csillogott rajtuk a színes akrilfesték.

– Végre megvagy – hallatszott Bence háta mögül.

Egy mogtráll volt az. Négykézláb jött Bence felé, majd felágaskodott a két rövid lábára, mókásan csapkodott a kékesfekete denevér szárnyaival, a felsőteste a szárnyaival együtt hullámzott; sőt, mintha a feszes, formás mellei is a szárnyakat mozgatták volna. Aztán leengedte a szárnyait, tett még pár lépést, majd négykézlábra ereszkedett, és úgy közeledett tovább.

– Pszt, a házban még alszanak – Bence a szája elé emelte az ujját.

A mogtráll újra két lábra emelkedett, először ő is a szája elé emelte az ujját, aztán leült a földre, és intett Bencének, hogy jöjjön közelebb.

Valahonnan ismerősnek tűnt ez a mogtráll. Nem őt látta pénteken a Margit-szigetnél, mert annak szakálla is volt. Mintha valamelyik ismerősére hasonlítana. Vagy valamelyik volt barátnőjére? Ezt is elvetette, mert ha bármelyiknek ilyen csodálatosan telt, és közben ennyire formás, ennyire eleven melle lett volna, arra azért emlékezne. Lassan a mogtráll felé lépdelt, megpróbált a mellei helyett az arcára figyelni. Aztán felkiáltott.

– Lana!

– Pszt, a házban még alszanak – suttogta a mogtráll, pimasz mosollyal az arcán.

– Tényleg… Mondd, mit szeretnél?

– Hazamenni. Te is haza akarsz menni, ugye?

Bence újra végigmérte a mogtrállt.

– Tényleg te vagy Lana?

– Azt hittem, már rég rájöttél.

– Most is hihetetlen egy kicsit. Tudod, ha a barátnőmnek ilyen rövid a lába, azt csak észrevettem volna. Meg a szárnyak is, hiába húzod őket össze, azért elég feltűnőek.

– Úgy értem, azt hittem, már rég rájöttél, hogy mi vagyunk az igazi tündérek.

Bence megvakarta a fejét.

– Gyere, megmutatom a hazavezető utat, és otthon majd mindent megbeszélünk.

A fák között vezetett az útjuk. Lana felszállt, és egy alkalmas faágon megállva bevárta Bencét. Így vezette a fiút, fától fáig, amíg egy tisztáshoz nem értek. A tisztáson egy kis patak folyt keresztül, a tisztás végén, ahol egy kis tócsában meggyűlt a víz, Lana leszállt a földre, és ott bevárta Bencét. A tócsa mellett állva látszott, hogy onnan a tóba vezet a víz útja.

– Megérkeztünk. Vegyél egy mély levegőt, és ugorj be a vízbe – mondta Lana.

– Ebbe a tócsába?

– A tócsa mélyebb, mint gondolnád. Nem is tócsa, hanem egy átjáró, ami átvisz a téren és az időn át; pont oda, ahol amúgy is ott kéne lenned.

– Szóval, ahogy tegnap este a tónál…

– Igen, pont úgy – vágott közbe Lana.

– És mi van, ha nem akarok beleugrani?

– Az átjárónak mindegy, ha belelépsz, hazavisz – mondta Lana. Aztán felkiáltott – Gyertek!

Egy csapat mogtráll repült ki a fák közül. Bence elfutott, de a mogtrállok elébe kerültek. Csipkedtél és lökdösték, hamarosan visszaterelték a tócsához, és belelökték.

A tócsa tényleg mélyebb volt, mint gondolta. Nem csak mélyebb, de szélesebb és hosszabb is, a vize pedig hideg volt, de mégse rántotta úgy görcsbe, ahogy egy heti pataktól várta volna. Kinyitotta a szemét, áttetsző, tiszta vízben lebegett. Lefelé csak az egyre sűrűsödő kékséget látta. Elkezdett felfelé úszni, a hullámokon meg-megtörő napfény felé. De hiába tempózott, a felszín csak nem került közelebb. Levette a táskáját, hagyta, hadd merüljön el alatta. A bakancsot is le kéne venni, gondolta, de már így is alig maradt levegője, és a víz is egyre sötétebb lett körülötte.

* * *

Bence sípolva vette a levegőt a zuhany alatt. Bizonytalanul állt a fürdőkádban, hideg víz ömlött a mellkasára. Nekitámaszkodott a csempének, óvatosan leült, és odébb húzódott, hogy ne folyjon rá a hideg vízsugár. Hamarosan lelassult a légzése, kitisztult a látótere, már csak a fogai vacogtak. Otthon volt, a fürdőszobájában, a kádban ült, hideg víz folyt a zuhanyzóból. Elzárta a vizet, aztán gondolt egyet, átállította melegre, és újra kinyitotta. Percekig engedte magára a vizet, mire újra jól érezte magát. Csak ezután nyúlt a tusfürdőhöz, megmosakodott, még a haját is megmosta.

Pont jókor zárta el a vizet, hogy meghallja, a kaputelefon csengését. Biztos Lana az, gyorsan kilépett a kádból, a derekára csavarta a törülközőt, és kiszaladt az előszobába. Ez csakis Lana lehet, mondta magában, a tündéri Lana. Erre megállt az előszobában, mert nem tudta, hogy jutottak eszébe most a tündérek. Tündéri Lana, tündéri Lana, forgatta a szájában a szavakat, nem is rossz.

A kaputelefon csengése zökkentette ki. Hogy újra szól, az azt jelenti, hogy valamikor elhallgatott, és ő észre se vette. Felvette, tényleg Lana volt az. Beengedte, aztán megnézte az időt a telefonján. Április 5, péntek 17:52, napos idő.

Letette a telefont, és megnézte a Tenerill márkájú biciklijét. Megdörzsölte a szemét, nem Tenerill az, hanem Torpado. Elégedetten nézegette a bringát, a váz szépen lepucolva, a lánc bezsírozva, fékek és a váltók beállítva, ahogy azt kell.

Elgondolkodott, lehet, hogy jobban szeret biciklit szerelni, mint a kaját kihordani? Huszonhét évesen itt az ideje, hogy felelősséget vállaljon a karrierjéért. Elhelyezkedhetne bicikliszerelőként. Akár saját boltot nyithatna, meg kell nézni, hátha van szabad üzlethelyiség az egyik szalagház aljában. Milyen jó lenne ott berendezni egy boltot, a belső térben elhelyezni néhány biciklit, hátul berendez magának egy műhelyt, a szerszámai már úgyis megvannak. Más nem is kell, amint kisüt a nap, máris jönnek a vásárlók. Ha minden jól megy, Lana is beállhatna a boltba, és akkor az egész napot együtt tölthetnék.

Már megint elment az idő, eszmélt Bence. Megnézte a telefonját, 17:54–et mutatott. Visszaszaladt a fürdőszobába, megtörölközött, és gyorsan öltözni kezdett. Alsónadrág és melegítő volt rajta, amikor csengettek a bejárati ajtón.

– Egy pillanat – kiabált Bence.

Felvett egy pólót, és csak utána nyitotta ki az ajtót. Lana betipegett az előszobába. Feszültnek tűnt, ahogy az egyik lábáról a másikra állt, lábzsákokat húzott elő, a falnak támaszkodva megpróbálta felhúzni a lábára, majdnem el is esett, de Bence még időben elkapta a derekát. Bence kihozott neki egy konyhaszéket

Lana még azután is feszültnek tűnt, hogy felhúzta a cipőjére a lábzsákot. Nem is feszült, tűnődött Bence, amikor a pattogatott kukoricát készítette a mikróban, inkább zaklatott. Olyan arcot vág, mint aki mondani akar valamit, de mégse mondja. Mi lehet ez a nagy titok? Mondjuk az, hogy igazából nem is szereti a Csillagok Háborúját?

Amíg ezen agyalt elkészült a pattogatott kukorica. Bence kivette a zacskót a mikróból, a rágcsát egy tálba töltötte, és bevitte a nappaliba. Lana széles mosollyal várta. Ahogy elindult a film, a vállát nekitámasztotta Bencének.

– Hm? – fordult felé Bence.

– Semmi – mondta Lana. Összepréselte az ajkait, és a tévé felé fordult.

A buckalakós jelenetnél Lana újra odabújt Bencéhez. Bence most nem reagált. Aztán amikor Luke fénykardozni tanult, Bence óvatosan, hogy meg ne nyomja Lana hátán a púpot, átkarolta a lányt. Lana felnézett Bencére, de Bence nem nézett vissza. Lana sóhajtott egyet, a fejét a srác mellkasára hajtotta, és a kisebb-nagyobb ficergéseket leszámítva mozdulatlanul, egymáshoz bújva nézték végig a filmet.

– Tetszett? – kérdezte Bence. Lana bólintott. – Szóval, megérte átjönni? – Lana megint bólintott.

– Aha, megérte – Lana megsimogatta Bence combját. – És mondd, mit szólnál hozzá, ha ma itt aludnék? Már úgysincs sok értelme titkolózni.

– Milyen titok?

Lana a srác szájára tette az ujját, erre Bence elhallgatott. Lana kicsit arrébb húzódott a kanapén, majd elfordult, és levette az idétlen, magas szárú cipőit. Súlyosan koppantak a cipők a padlón, Lana rövid lábai épp csak túlnyúltak a kanapé szélén. Ezután Lana levette a pólóját. A póló alatt sötét, kékesfekete alsóruhát viselt, ami a derekától a púpjáig beborította az egész hátát. A lapocka magasságában egy pánt futott át az alsóruha fölött. Lana pont úgy nyúlt hátra, és pont úgy kapcsolta ki, ahogy a melltartókat szokás.

Amint lekerült róla a pánt, megelevenedett a kékesfekete anyag, és hamarosan két hatalmas, sötéten csillogó denevérszárny töltötte be Bence látóterét. Lana háta a szárnyak alatt pont olyan volt, mint bárki másé, nyoma se volt már az érzékeny púpnak. Lana hátrafordult.

– Így is tetszem?

Bence bólintott. Közelebb húzódott Lanához, a karját óvatosan átbújtatta a szárnyai alatt, és átölelte a tündéri barátnőjét.