László Bettina: Testképzet (vers), Hasadás (kispróza)

Testképzet

epés megjegyzések
bőröd alá szöknek
mérgező önutálat
elodázott étkezések
kérlelése idegen
tested börtönének
kapcsolódni akarsz egy
vágyott eszményképhez
almáspite a kukában
szikefaragta derekú
influenszer kiragasztva
gyomrodon alakformáló
spagetticsomós a mosdó
ha eszel is kihányod
élcelődéstől zúg a fejed
(badarság ámde elhiszed)
hívószóra legyintesz
utoljára figyelmeztet
az infúziós csőgomolyag.

Hasadás

A fagy vörösre festi kézfejemet, míg áthaladok a Solymár utca sarkán. Hó szitál a csapott háztetők felett. Leheletem áttetsző fátylat képez a városra telepedő, téli szürkeségben. Hiányolom a vastag fekete kabátot a hátamról – megviselték az évek, ezért beadtam a szabóhoz, hozza rendbe az ütéseket-kopásokat, foltokat és szakadásokat. Jó szolgálatot tett, nem úgy, mint ez a lenge vacak, amin keresztül táncot jár a szél.

Dideregnék alatta, ha a bor nem fűtené a testem. Nincs már velem az uram, hogy megmelengessen ebben a zord időben. Átadom magam a vörös mámornak, könnyen csúszik, gyötrelmes tartani a mértéket. A félköríves ablakon át kiszűrődő nevetés rendre bevonz a presszóba. Ugyan ki vethetné a szememre, hogy ott múlatom az időt? Mit kezdhetne egy magamfajta asszony a vállára nehezedő terhekkel? Messzire menekül a valóság elől, a bombázás lassan őrlő rémképétől.

A szegénység patkányként rágja húsunkat. Jóemberek robotolnak a textilgyárban, téglagyárban, másra sem vágynak, mint egy csendes zugra a romos lakóházban, ahol álomra hajthatják fejüket. Szürke falú, zord ablakszemű épület, lecsupaszított menedék egyszobás lakásokkal. Eljárt felettük az idő, akárcsak sovány, barázdás arcú bérlőik felett. Rendre késlekednek a fizetéssel, elnéző vagyok, kegyelmes, mert nehéz közöttük megfelelőt találni. Némelyek úgy füstölnek, mint a gyárkémény, dohányszag lengi be a körfolyosót, beissza magát a torkomba, beissza magát a bútorokba.

Mások veszekednek, négy éhes szájat etetnek, idejekorán keresi gyermekük is a kenyérre valót, még sincs egy fillérük sem. Vannak, akik bezárkóznak, ha zörgetni merészelsz, Jóisten irgalmazzon, így történt Erzsóval, máig lila a szeme alatt. Keblére öleli a hajlék nélkülit is, azt a rendőrtisztnek kell kilakoltatni a bérletét.

Én már a konyhaajtót sem zárom, minek zárnám, nekem tisztes bérlőim vannak, csak ne késlekednének. Közeleg a karácsony, szükségem lenne arra a százötven pengőre, hogy a rokonok között szétosszuk, ne az összekuporgatott pénzemet vigyék el. Rágják a fülemet, követelik a részüket, mit csináljak, a szegény az szegény, tönkretett bennünket a háború, kezdünk magunkkal, amit tudunk. Az én bérlőim legalább fizetnek, mindig fizetnek, még ha sokat kell is várni.

Zizegve pislákol a konyhai lámpa, fénye kiemeli a foltokat a falon. Égve hagyom jelzésképp, hogy ébren vagyok. Hogy is szenderülhetnék álomba, belülről remegnek a csontjaim a légitámadás gondolatától, két pohár bortól sem sikerült kiüresednem. Felakasztom a kabátomat, majd helyet foglalok a szobában az öltözőszéken. Ösztönösen a fejhallgató után nyúlok. Addig tekerem az Orion rádió gombját, míg újabb információmorzsát dúdol a fülembe, újabb szorongani valót, amitől egész éjszaka verejtékezhet a homlokom.

– Jó estét! – hallatszik egy dörmögő férfihang a konyhából. – A pénzemért jöttem.

Megrezzenek, feltápászkodom. Vér szökik az arcomba, amint megpillantom a középtermetű szabót a szobaajtóban. Két kezét egymásba kulcsolja, elképesztő, hogy pénzt akar, pénzt akar ez is, pedig a fekete kabátom sehol sincs, abban a silány darabban fagyoskodom odakint, mert azt mondta, december tizenötödikére készül el. Akkor kapná meg a tizenöt pengőt is, erre fel fölém áll, háborgat.

– Ilyenkor kell jönni, miért nem jön tizenötödike után?

– Most kell nekem a pénz.

Fekete zakóján kristályosra olvadtak a hópihék, lehelete pálinka és fröccs keverékétől bűzlik. Illemtelen, részeges ember. Az indulat átveszi az uralmat a nyelvem felett.

– A fene egye meg magát, miért jött most, hiszen borszaga van! Menjen innen!

– Szükségem van a pénzre – nyomatékosítja kérését, hangjából kiérződik a keserűség.

– Nem fizetek előre! Hordja el magát!

Meghunyászkodik. Padlóra szegezi tekintetét, csökött vállát lejjebb ereszti. Várnám, hogy távozzon a nyitva hagyott konyhaajtón, ám mozdulatlan marad. Földbe gyökerezett lábbal bámul maga elé.

– Nem hallja? – csettintek az orra előtt. – Talán az ital elvette az eszét?

Mintha a málladozó falnak beszélnék. Elrévedt, tartása merevebb a Szent Flórián szobornál. Szeme sem rebben, kérdéses, hogy egyáltalán vesz-e levegőt. Bitang alak. Teljes erőmből meglököm.

– Fene egye magát, József! Távozzon, de tüstént!

Sűrűn pislog, majd egyenesen a szemembe néz. Jámbor tekintete hűvössé és acélossá válik. Arcvonásai megkeményednek, kese szemöldökét az orrnyergéig összehúzza. Egész testemben ledermedek. Ha visszakapom a vastag fekete kabátomat, egészen biztos, hogy többet semmilyen munkával sem bízom meg.

– József nincs jelen – közli jellegtelen hangszínnel, miközben végigcikázik a tekintete az asztalra helyezett virágcserépen és a mellette heverő kalapácson. Régóta dolgozik a környéken, mégis, mintha egy idegennel állnék szemben.

– Miket beszél? – köszörülöm meg a torkom. – Távozzon, a fene egye…

– Engem egyen meg a fene, aki a pénzemért jöttem? – kiált fel és megragadja a kalapácsot. Kézfején kidudorodnak az erek. Szaggatottan veszem a levegőt, arcom elé tartva remegő karom. Képtelen vagyok hova hátrálni, a vádlimat súrolja az ágykeret.

Sosem figyeltem fel a markáns tenyérre, a mélyben lappangó indulatra. Összefont ujjakkal fohászkodom hozzá.

– Hiszen maga olyan türelmes ember! Kérem, odaadom a pénzét, csak ne közelítsen…

– József türelmes ember. József hiszékeny. József megbocsátja a sértéseit.

– Hála az égnek – sóhajtok fel. Kissé kótyagos a fejem, de igyekszem összeszedni a lélekjelenlétemet. – Tegye azt le, biztosan el tudjuk rendezni.

Meglendíti a kalapácsot.

– József nincs jelen.

László Bettina a 2025-ös Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője