Próza

április 26th, 2026 |

A 2025-ös Cédrus-pályázat prózáiból („Az álfizikus”, András Adél, Bulla Márta művei)

„Az álfizikus”

Európai ponty

Soha egy ember se gondolta volna, hogy ez lesz az általunk ismert világ valaha volt legnagyobb fogása. Most persze jogos a feltevés, mi a fenéről beszélek? Hiszen nap mint nap vásárolhatunk a szupermarketek és az egyéb élelmiszerüzletek mirelit osztályán, illetve a halas pultokban szebbnél szebb kopoltyúsokat. Az értetlenkedésedre választ kapsz, ha elég türelmes vagy ahhoz, hogy végig olvasd ezt a kukában talált és összegyűrt, papírgalacsin tömegre leírt naplóbejegyzés-sort.

Fúrtak. Olyan erővel és vehemenciával, mint még soha. Mégis, a szomszédoknak okuk se volt a panaszra, mivel olyan csendben zajlott az egész művelet, hogy még a saját szívverésüket is hallották, és a munkások se harsogtak. Messze voltak. Halászok fúrtak. Halászok, akik nemhogy a sarkkörön túlra, de még a sarkokon túlra is elmerészkedtek ahhoz, hogy a megfelelő élettel teli víznél megállapodhassanak. Ezek a lékhorgászok aztán tudták, hogy igencsak vastag jegű tóhoz értek, és nem is mondhatom azt, hogy az élelemhiány vezérelte őket arra, hogy ezt a páncélt áttörni kívánják, annál inkább az, ami a legtöbb embert hajtja: az ismeretlen felfedezése iránti vágy.

Sokáig fúrtak. Több éven, talán akár több évtizeden át is. Szó sincs róla, hogy primitívek lettek volna, és ezért nem haladtak. Épp ellenkezőleg: A lehető legmodernebb high-tech technológiával rendelkeztek, és ez volt a munkájuk sebességét meghatározó tényező. Mindazonáltal, csillagászati egységekkel köhöm fényévekkel kietlenebbnek bizonyultak a tónak, jegének és az azt borító hó- és üledékrétegnek a körülményei, ami miatt fúrófejeik, energiatermelő berendezéseik egymást fölváltva mondták be az unalmast. De tudták, hogy minden egyes eltávolított részecskeréteggel – amit aztán gondosan kielemeztek – közelebb kerülnek ahhoz, hogy megtudják, érdemes-e még a jövőben ahhoz az „állóvízhez” visszajárniuk. Így teltek-múltak az idők, nap mint nap ellenőrizték, mennyit haladtak, majd az aznapi műszak leteltével együtt mulatoztak családjaikkal, szeretteikkel.

Egy nap azonban a műszerek változást észleltek. A fúrófej magasabb hőmérséklet-tartományú jégben kezdett el haladni, és nanométerről nanométerre egyre könnyebben szelte át a kristályrácsot. A lékhorgászok először nem tudták, örüljenek-e vagy búsuljanak, jól haladnak-é, vagy csak elromlottak a műszerek. Pár pillanat múlva a szenzorok azt mutatták, hogy a fúrófej lokációja elveszett. A halászok nem tudták mire vélni a történteket. Jégbarlangot talált volna el a fúró? A berendezéseket kalibrálták elégtelenül? Bármi is történt, patthelyzet állt elő, így a halászoknak dönteniük kellett. Elindítottak egy kamerával ellátott szondát a több kilométer mély furatba. A gép haladási sebessége természetesen pár nagyságrenddel meghaladta a fúróét, de még így is 5 nap, 23 óra, 47 perc és 19 másodperc kellett ahhoz, hogy elérje az utolsó mérési pontot. Ekkor történt meg az első áttörés: A szonda az amorf jég rétegéből a kristályos jég rétegébe jutott, és a kristályos rész mélyén egy kráterből a tó vizének a felbugyogása látszódott. A fúró nagy valószínűséggel alámerült. Az anyagi veszteség ellenére nagy megkönnyebbülés érte a halászokat, mivel elsődleges céljukat elérték, lehetőségük nyílott feltérképezni, mit tartogat az ismeretlen tó mélysége. A szonda alámerült a felszínnek. Szerencse, hogy lámpát is szereltek rá, mert vaksötét környezetben kellett navigálniuk a halászoknak a miniatűr tengeralattjárót.

A Spinotron becenevű robot méterről méterre haladva szelte az áramlatokat a zavaros sötétben. Egyszerre csak a régió fényereje, ahová a szonda eljutott, nőni kezdett. Elsőre megmagyarázhatatlan okokból olyannyira világos, jellegzetes színű lett a tó vize, hogy a lámpa lekapcsolása mellett döntöttek a lékhorgászok. Ahogy lekapcsolódott a lámpa, a víz zavarossága enyhülni kezdett, és olyan átlátszó lett, mint az a víz, ami a csapjainkból folyik. Ekkor szó szerint fény derült a hirtelen emelkedő fényesség mivoltára: Egy addig ismeretlen fajra bukkantak embereink, az azúrmoszatra. A szenzorok által szolgáltatott adatok azt mutatták, hogy ez a szervezet érzékeli az olyan mértékű rezgésingadozásokat a vízben, mint amekkorát az elsüllyedt fúró, illetve a lejutó szonda mozgása eredményezett, és ezt a rezgési energiát képes eltárolni magában, hogy a kellő mennyiségűt és intenzitásút aztán felszabadíthassa; bármely külső fényforrás sugárzása katalizálja fénytermelő mechanizmusában. Ahogy a kutatók szemlélték az algákat, megfigyelték, hogy nem alkotnak szubakvatikus erdőket, sokkalta inkább gömbformákba koncentrálódnak, és egymáshoz képest rendezetlenül és távol helyezkednek el. SUTTY!…. Valami elhaladt a kamera előtt.

A tudósokban megállt az ütő, mintha csak Steven Spielberg cápájának egyik úszója került volna szemük ügyébe. Épp vissza akarták hívni a Spinotront, amikor az a valami ezúttal már megbámulta a kamerát, és nagyokat tátogott: Egy ponty volt az. Egy közönséges ponty. A halászok nem tudták, sírjanak-e, nevessenek, kifújjanak egy nagy adag levegőt vagy elájuljanak abban az extázisban, ami akkor úrrá lett rajtuk. Sikerült! Minden, amiért eddig küzdöttek, kifizetődött! Van fejlett és ökoszisztémát alkotó élet az addig ismeretlen tóban! Legszívesebben örökké nézték volna a példányt, de a hal elúszott. Nem telt bele sok idő, mire újabb és újabb egyedek kerültek lencsevégre. A lékhorgászok a lehető leghamarabb felvették a kapcsolatot a világ vezető természettudósaival, hogy a tavon végzett fúrásukról és felfedezésükről az egész világ tudhasson. Így történt meg hát, hogy a Clancy George vezette expedíciós csoport és így az ember a 21. század végére felfedezte a fejlett, Földön kívüli életet a Jupiter Europa nevű holdján.

András Adél

vonal alatt

– Jó napot! Foglaljon helyet!

Az iroda funkcionális, élettelen. Akárcsak a mozdulatlan, fiam korabeli személyzeti főnök.

Mereven leereszkedem a székre. Nem tudom felakasztani a táskát a karfára. Rövid vacillálás után óvatosan leteszem a földre. Erre halvány érdeklődéssel felpillant a leányzó. Majd unottan tovább nézegeti az önéletrajzomat.

Zavartan megdörgöli feszes orrocskáját. Az előző munkahelyek rovatokba csak a cégeknél eltöltött évek számát írtam be. Az egész doksiban a GYES az egyetlen konkrét évszám. Némi kárörömmel figyelem, ahogy gyorsan próbálja kitalálni a koromat.

„Számolgass csak, édesem! Legalább volt értelme a drága magánóráknak.”

Nagyot fújtatva dobja hátra féloldalas frizuráját. Válla leereszkedik, szemhéja elernyed. Joggal utasíthat el, nincs rajta felelősség, túl vagyok az előírt korhatáron.

„Adj hozzá még öt évet, kislány, későn szültem.”

Most már megengedi magának az udvarias, majdnem kedves hangot.

– A gyereke még iskolás korú? Hova jár?

„Kis rafinált! Nem ment elég pontosan az összeadás?”

– Már végzett a műszaki egyetemen, előtte a Békésy gimnáziumba járt.

– Ó! Én is a Békésybe jártam – húzza ki magát büszkén. – Mikor érettségizett?

– Kétezerhúszban.

Néz rám kitágult, profin sminkelt szemekkel.

– Én is!

Most először tekint érdeklődéssel az előtte fekvő papírra.

– Komoróczy Zoltán az ön fia?!

– Igen.

– Azt a k… mindenit! – bújik ki merev menedzser kosztümjéből. – Osztálytársak voltunk.

Hogy ő járt nálunk, többször is buliztak ott, milyen szép, kényelmes ház; és a munkám!, Zoli sokat mesélt róla, mert őt mindig is érdekelte ez az irány, fantasztikus; jól tudja, hogy a Fővárosi Intézetet is vezettem, és egyetemi profként is dolgoztam?, tényleg, olvasott róla; nahát, szuper menő, és még Marton díjat is nyertem, ez csúcs.

Várok nyugodtan.

– Tanulmányoztam a disszertációját, eszméletlen. Újszerű a látásmódja, korszakalkotó!

Közelebb tolja a székét, lágy hangon folytatja.

– Az alaptézisére épül cégünk legújabb fejlesztése. Nahát, hihetetlen! Dr. Komoróczy, hát persze!

Mosolyogva hallgatom.

Ha van benne annyi udvariasság, hogy bemutatkozik az interjú elején, talán beugrik a neve. Így csak kapkodva keresgélek emlékeimben, találkoztam-e már vele.

Levegővétel nélkül szövegel, idéz a művemből, gesztikulál, életre kel, csak úgy zsizseg. Értem már, miért ő ül velem szemben, okos nő.

Hosszú percekig tartó óda után végre magához tér.

– Hú, elnézést! Elkalandoztam. Csak szeretném, ha tudná, hogy nagyrészt önnek köszönhetően választottam a szakmát.

Nem ő az egyetlen, bólogatok.

– Nos – mondja, hirtelen visszatérve kezdeti pozíciójába –, élmény volt önnel találkozni.

Határozott kézzel – mint aki máris megoldotta az ügyet – hosszú vonalat húz az önéletrajzom aljára.

– Köszönjük, hogy jelentkezett. Hamarosan küldünk visszajelzést.

Laza mozdulattal felveszem a táskám a földről. Elköszönök. Kezet nyújt búcsúzóul.

Másnap délben csipog a telefonom. „Sajnálattal közöljük, hogy ezúttal…”

Bulla Márta

Fodrász

Margit és Mária csendben ültek haldokló édesanyjuk mellett. Amikor anyjuk leesett a lábáról a tisztaszobában bontottak ágyat. Ez mindösszesen pár hete történt, amikor egy váratlan rosszullét ágyba kényszerítette. Nem igazán volt magánál, az orvos sem biztatta őket semmivel, így nem volt mit tenni ápolták és mivel nem evett, nem ivott, tudták, hogy nem tart már sokáig a szenvedése. Margit az ablakhoz lépett, kitárta az ablakszárnyakat, hogy friss levegővel cserélje fel az áporodottat.

Apjukat néhány éve temették el, nem sokkal azután, hogy 1926-ban a gazdasági válság első hullámában szinte minden vagyonát elbukta. Alig maradt valami a család hetven hold földjéből, mert kezességet vállalt egy komájának, aki rákényszerült arra, hogy hitelt vegyen fel a banktól. Ki gondolta akkor, hogy nem sokkal az ország talpra állása után a világválság begyűrűzik az országba és ilyen mértékben nyomorítja meg a földekből élőket is. Apjukban, Mihályban fel sem merült a gyanú, hogy komája esetleg csőbe húzhatja, mert abból indult ki, hogy ő ilyet nem tenne. Hogy ez mégis előfordult, az rendesen megbetegítette.

Néhány nap múlva siratóasszonyok vették körbe a szoba közepére helyezett ravatalt és harangszó mellett vitték édesanyjukat a temetőbe, ahol az evangélista lelkész tisztességesen elbúcsúztatta.

A toron, a halottról való emlékezéskor a pálinka kortyolgatása közben, mély sóhajok közepette siránkoztak a rokonok, a komák, hogy most mi lesz Margittal. Margit még csak tizennégy éves volt és nem hagyhatták egyedül a bérelt házban. Most milyen jó lenne, ha itt lenne a két lány mellett a harmadik gyerek, a fiú testvérük, aki kiskorától szeretett lovagolni, de nem volt elég járatos ebben a mesterségben és a ló levetette a hátáról. Csúful járt szegény, mert elrepedt a mája és a kórházban az orvosok sem tudták meggyógyítani. Ő, ha élne biztosan segítene a háztáji fenntartásában, mert a lábasjószágok mellett, az istállóban tehenek is voltak, azokat gondozni, fejni kellett. Margit néhány évvel idősebb testvére, Mária ekkor már a saját családjával élt a Kaszaper falu határában fekvő tanyán. Éppen várandós volt a második gyerekkel.

Úgy lett, hogy Mária és férje Sándor magukhoz vették Margitot. Az állatokat kiterelték a tanyára, odacsapták a többihez, a kelengyeládát és az ágyat hozadékaival együtt felpakolták a lovaskocsira és innentől kezdve Margit jó ideig velük élt.

Margit alacsony, formás termetű, kedves arcú, rokonszenves lány volt. Annak ellenére, hogy árván maradt, kicsattanó életszeretetét másokra is rá tudta sugározni. Sokat segített a nővérének, főleg a kisgyerekeire felügyelt és a ház körüli teendőket végezte. Imádta a mozit, a filmeket, egyet sem szeretett kihagyni, ezért szabadidejében, ha tehette moziba ment a barátnőivel. Hat mozi is volt a faluban, de ő a főutak kereszteződésében álló, legnagyobb mozit szerette, aminek a tulajdonosa egy tehetős zsidó ember volt, aki mindig viccelődött a fiatalokkal. A nagy háza utcára nyíló egyik szobájában volt a mozi, ami tucat embert tudott befogadni, a mellette levő helység pedig szatócsboltként üzemelt. A ház falán két óriási hirdetőtáblára ragasztották fel az aktuális filmplakátokat és néhány árucikk reklámját. Ettől barátságos lett a ház. A fáradt-olajos fadeszkás padlójú, barna cserépkályhás mozi helyiség elég nagy volt ahhoz is, hogy a falu műkedvelői összejöjjenek és népszínműveket tanuljanak meg. A tanító a kis közösséggel együtt évente két három darabot rendezett, amit ünnepeken, búcsúkor adtak elő, néha még a szomszéd településekre is átjártak vendégelőadást tartani. Az mindig jó móka volt, mert szekérrel lehetett utazni és közben reklámozni a fellépést. Ebbe a körbe járt el rendszeresem Margit is, akinek az összes komika szerep jól állt, ráadásul tiszta, csengő hangon tudott énekelni.

Egy aratóünnepi előadás alkalmával látta meg a bánhegyesi Dohány Mihály a szép hangú lányt, megtetszett neki, ezért belépett a műkedvelők közé. Neki is volt tehetsége ezt, azt eljátszani. Mivel néhány évvel idősebb volt tőle, így várnia kellett arra, hogy Margit is kellőképpen viszonozni tudja érzéseit.

Dohány Mihály olyan bohém fajta volt, a szeme is mindig csibészesen csillogott. Jobban szeretett a finomabb lelkek között lenni, mint a vad férfiakkal. Otthon anyja próbálta befogni, hogy gazdálkodjon, vagy járjon el napszámba, de ez nem nagyon tetszett neki. Apja még az első világháborúban meghalt és lánytestvérével együtt nevelkedett. Innen eredt az érzékenyebb lelke. A műkedvelők társaságában jól érezte magát és ott jött rá arra, hogy ő nem a földet szeretné túrni. Beiratkozott az ipari iskolába, hogy kitanulja a fodrász mesterséget, ehhez gyűjtögetett egy kis pénzt, ezért hajlandó volt alkalmi munkákat vállalni.

Mária és Sándor látták a kibontakozó szerelmet, hiszen Mihály nemcsak a műkedvelő próbákon találkozott Margittal, hanem kijárt a tanyára is udvarolni. Nekik is nemrég indult az életük, de hála Istennek gazdaságilag szerencsés éveikben jártak, a sertéstenyésztés jó üzletnek bizonyult, ezért segíteni próbáltak Margitnak, hogy vigyen valamit a házasságba. Hozományként konyhabútort akartak venni, de Mihály arra kérte őket, hogy inkább a mestervizsgájához adják a pénzt, az hosszútávra szól. Mihály megkapta a pénzt és sikeresen letette a vizsgát, meg volt is kiken gyakorolnia, mert a tanyavilágban és a faluban mindenki támogatta azzal, hogy lenyírhatta a hajukat.

Házasságkötés után Margitot Magyarbánhegyesre, az anyai házba vitte haza. A nyári konyhából fodrászüzletet csinált és egyre bővült a kuncsaftjainak a köre. Egy fatáblára megfestette a cégért és felakasztotta a kis ház falára. Ez valószerűtlenül festett a falusi környezetben, a csűr előtt, a disznóól társaságában, de működött és ebből jutott betevő falatra. Születtek is szép sorban a gyerekek és minden jó is lehetett volna, de kitört a második világháború és elkezdték besorozni az embereket. Mihályt a korábbi években többször behívták kiképzésre, tüzér lett belőle és tartalékosként is rendszeresen be kellett vonulnia egy-egy hónapra a közeli laktanyába.

Most, hogy nyakukon van a háború, tudta, hogy előbb, vagy utóbb neki is mennie kell. Tekintettel a három gyerekre utóbb ment, 42-ben vonult be a hadseregbe és indították is a frontra. Tüzérként a keleti fronton szolgált és megjárta a poklok poklát. Viszont a katonaságban is kellett a fodrász, ezért hamar kiemelték a többiek közül és vigyáztak rá, ahogy tudtak. Mihálynak egy vállra akasztható bőrtáskában voltak a borotválkozáshoz, hajvágáshoz szükséges kellékei. Kisebb sebeket is el tudott látni, ezért a felcserek is kedvelték. Szüksége volt az embereknek arra a vidámságra, derűre, ami áradt belőle. Amikor csak tehették meséltették, mert igen jól tudott történeteket előadni. Ez a képessége sok mindentől megmentette.

45 januárjában a lengyel-orosz határ közelében, a kemény téli hidegben kezdett szorulni a hurok a német-magyar hadtestek nyaka körül, mert az oroszok elkezdték kiszorítani a német-magyar szövetségi haderőket az országuk területéről. Az Északkeleti-Kárpátok nyugati részéről tolták Lengyelország felé a német-magyar csapatokat. A szovjet hadsereg egyre másra szabadította fel a lengyel településeket. Egy ilyen győztes csatát követően rengeteg magyar katonákat fogtak el, közöttük volt Mihály is, aki hadifogságba esett néhány hónappal a háború befejezése előtt. Először egy ukrán város mellett kialakított gyűjtőtáborba vitték, ahol maguk építették a barakkokat, majd a téglagyár felállításához jöttek mesterek, akik kemencéket emeltek és hozzáfogtak a téglagyártáshoz. Innen még tudott leveleket küldeni az otthon maradottaknak. Mivel szükség volt a civil szakmájára is, így hetente két nap űzhette mesterségét. Ilyenkor visszakapta elkobzott szerszámait, a bőrtáskából a fodrász kellékekeit. Egy idő után még az ukrán és orosz tisztek és őrök is felbátorodtak és nála nyiratkoztak. Mihály hamar elsajátította az orosz nyelv alapjait, igyekezett szót érteni mindenkivel és ennek köszönhetően kijutottak a levelei, sőt még csomagot is kaphatott otthonról, amiben egy váltás meleg ruha és egy darab hazai szalonna mellett jó minőségű házi szappan is akadt.

Két év után Mihályt és jó néhány társát áthelyezték Kárpátaljára a magyar-ukrán-román határvidékre. Máramarosszigeten ekkorra már szinte a teljes lakosságot kitelepítették és mindenüket elrekvirálták. Az egész város és környéke egy nagy hadifogolytábor volt, a közeli Szarvaszó falu határáig nyúltak a barakkok. Itt is dolgoztatták őket, építkezéseken vettek részt. Ez nagyon megerőltető volt sokak számára, mert többnyire éheztek és főleg a betegségek tizedelték őket.

Mihály itt is szerencsésnek tudhatta magát, mert a szakmájában dolgozhatott. Annyi volt a fogoly, hogy minden napra bőven jutott munka. A borotválások és hajvágások kitöltötték a mindennapjait. Innen nem tudott hírt adni a családjának, pedig karnyújtásnyira volt a határ. Már közel egy év telt el azóta, hogy bármi újat megtudhatott volna családjáról, de az otthoniak sem tudtak róla semmit.

1950 év elején csoda történt, mert egy kisebb csapat férfit, főleg idősebb, beteges embert hazaengedtek Magyarországra. Ennek híre ment a városban, a különböző helyeken elszállásolt foglyok között. Felcsillant a remény, hogy hamarosan mindenkit hazaengednek, de mint kiderült ez még váratott magára.

Kora tavasszal egy verőfényes reggelen Mihályt szólította egy tiszt. Parancsba adta, hogy a vasútállomásra kell mennie és a vasúti tiszteket, alkalmazottakat, őröket kell megnyírnia, megborotválnia. Mihály a szerszámait magához vette és egy fegyveres őr társaságában kivonult a vasútállomásra. A váróteremből ideiglenes fodrászműhely lett. Felváltva jöttek hozzá az emberek. A város felőli üvegajtón át meglátta, hogy egy csapat embert terelgetnek a vasútállomás felé, úgy ötven-hatvanan lehettek. Ekkor már bent állt egy néhány kocsiból álló szerelvény és a gőzösmozdony is eregette a gőzt, már befűtötték. Ekkor tudta meg az egyik vasúti tiszttől, hogy megint hazaengednek egy csapat magyart. Mihály szíve megdobbant, mert felfedezte a csapatban Raffaj Pista bácsit, aki az ő földije, bánhegyesi gazda volt. Engedélyt nem kérve, felkapta a borotvájának a tokját és kirohant a vonatra felszálló emberek közé és Pista bácsi kezébe nyomta a borotvatokot, azzal, hogy feltétlenül adja át az otthoniaknak, kérte, hogy azt is mondja meg, hogy várjanak rá, mert előbb, vagy utóbb, de hazajut ő is. A tok diófából készült és a csontberakás díszes minták között ott szerepelt a monogramja is. Erről biztosan elhiszik, hogy még él. Alig nyújtotta át a tokot máris éles fájdalmat érzett a karján. Egy őr ragadta meg és rángatni kezdte. Alig tudta kimagyarázni, hogy nem szökni próbált csak üzenni, haza üzenni. Arra való tekintettel, hogy ismerték és elismerték munkáját nem került zárkába.

Még jó néhány hónapot kellett kibírniuk, mire felszámolták a hadifogolytábort. Pontosan 1951 újévén érkezett haza. Éppen ideje volt az új élet megkezdésének, hogy forduljon az élete a rosszból a jóba.

A család várt rá, közben a három fiú sokat nőtt és mindenkivel újra meg kellett találnia a hangot. A feleségével pedig sikeresen összemelegedett, mert még született két gyerekük. Itthon sem volt könnyű az élet, de tudott házat építeni a családjának, amit már úgy alakított ki, hogy került bele egy fodrászműhely is. A fodrásztükör előtti kis asztalon őrizte élete végéig a hírt adó tokot és ezzel mindent, amit az elmúlt években megtapasztalt, aminek ez a tok volt a jelképe. Az is gyakran eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha annak idején nem kap anyagi támogatást a mestervizsgájára, akkor mennyivel nehezebb lett volna minden. Megvalósult az álma, csak az idők változtak. Míg korábban, a háború előtt és alatt éves komenciót kapott a családoktól, vagyis nem pénzt, hanem búzát, egyéb terményeket, most már forintot kellett kérni a szolgáltatást igénybe vevőktől.

Mihály nagy összekötő kapocs lett a családban. Minden nehézség ellenére nem tört meg, megőrzött valamit fiatalkori derűjéből és életszeretetéből. Hozzá járt hajvágása minden családtag, úgy, mint régen, az összes rokon, sógor, koma, unokatestvérek, gyerekek. Még a szomszéd falvakban és tanyákon lakó családtagok is. Volt már kerékpár, felpattantak rá, elkerekeztek hozzá és Mihály szépen rendbe rakta őket, mindezt természetesen ingyen tette, szívességből.

Gyapotszár

Mocskos idők jártak. A határban, a korán jött őszben a szántókat elválasztó mezsgyék menti fák fáradtan hullajtották seszínű leveleiket az esőktől szétázott utak barázdáiba. A falu határában a frissen alakult termelőszövetkezet földjeinek nagy részét már felszántották, kivéve a parlagon hagyott területeket, amik az államosításnak estek áldozatul, de megművelésükre mégsem került sor.

Ezekben az időkben a Dél-Alföldi kövér fekete öntéstalajon megesett néhány furcsaság. Olyat látott és ismert meg ez a vidék, amit az elmúlt évezredekben nem tapasztalt meg. Nyár végé fele csodájára is jártak az emberek, mert bizony gyapotvirágzást még nem láttak. A Kommunista Párt frissen kinevezett okos mezőgazdászai kísérletező kedvükben lehettek, amikor ezt az éghajlatidegen növényt bevették a termesztendő növények listájába. Valószínű nem saját meggyőződésükből, hanem a Párt szakértőinek komoly szándékú ötleteléseiből került erre sor.

A falu parasztjai csóválták is a fejüket, amikor a hatalmas földtáblán a cserje szerű növény szárai száradni kezdtek és a szárvégeken megjelentek a fehér pamacsok. Nem voltak ők csak a len és a kender látványához szokva. A lenvirágzás pedig valóban szép látványt nyújtott, nem úgy a gyapotvirágzás. A szőrös termést védő bolyhok leszedésére az asszonyokat terelték ki, akik a kötőjükbe gyűjtötték és a férfiak segítségével bálákba kötözték a furcsaságot. A szakértők pedig a kezükben morzsolták, nagyító alatt nézegették és megállapították, hogy nem elég erősek és hosszúak a szálak ahhoz, hogy akármilyen minőségű pamut textil készítéséhez jók legyenek.

Ha a termés gyenge volt, akkor a növény szára pont az ellenkezője, jó erős és nehezen kiirtható. Mielőtt a gyapotföld szántására sor kerülhetett, előtte a szárakat ki kellett huzigálni, mert még nem volt gépesítve a folyamat.

Jól tudta ezt Józsi bácsi, aki munka felügyelő volt és az orosházi határban a Czakó tanya közeli földek, növények gondozásáért felelt. Ide kell egy csapat ember, akik nem ijednek meg a szúrós szárú növénytől és nemcsak kiszedik őket a földből, hanem össze is kötegelik, hogy fűtés céljára felhasználható legyen. Na ezt megoldjuk napszámba, gondolta és nem tétlenkedett, hanem a közeli falu felé tartó szekeres Jancsival üzent, hogy az a megbízható Pali gyerek szervezzen egy csapatot, jöjjenek, van munka és másnap reggel jelenjenek meg nála. Végre elállt az eső és a szél is segítette a száradást. Éppen ideje, hogy megszabaduljon a gyapotföld gondjától. Még a saját kukoricája sincs letörve.

Másnap a kora reggeli szürkületben a falu központjából a nyugat felé vivő dűlőúton szállingóztak az emberek a gyapotföld felé, lehettek vagy nyolcan, tízen. Pali gyerek fiatal suhanc volt, jó fizikai adottságokkal rendelkezett és már gyerekkorában megtanulta a felelősségvállalást. Szólt néhány barátjának és napszámot rendszeresen vállaló éltesebb férfiembernek, hogy ragadják meg a lehetőséget. Csak egy valami nem tetszett neki, az, hogy rákérdezett szekeres Janinál, mennyit ajánlott Józsi bácsi, mi lesz a fizetség és az bizony a terület méretéhez képest nagyon csekélynek bizonyult. Pali sokszor ment napszámba Józsi bácsi hívására is és tudta jól a bértarifát, na majdcsak megállapodunk valahogy, gondolta.

Hiába kezdett világosodni, mégiscsak szürke látványt nyújtott az elszáradt, az esőtől penészedni kezdő növényzet. Szánalmat keltettek a szárak tetején itt ott megmaradó, félrecsúszott csomókban kapaszkodó összetöppedt magburkok. A földek mentén húzódó nyárfák tetejére egy sereg varjú szállt, hogy torokköszörülésükkel aláfestést nyújtsanak a látványnak. Erre a hangzavarra a köves út közelében fekvő kis házból Józsi bácsi is eléjük perdült és elkezdte számba venni őket.

Felsorakoztak az emberek, de különös csendességükből áradt valami szokatlan. Sűrűn pislogtak Pali gyerek felé. Ez már Józsi bácsinak is feltűnt. Na, mit akartok? kérdezte. Akkor előállt Pali, kihúzta magát, hogy nyomatékot adjon annak, amit mondani akar, nincsenek megelégedve a felajánlott bérrel. Ez a terület igen nagy, a munka nehéz és kitart estig, de az nincs arányban a fizetséggel. Józsi bácsi szúrós szemmel nézett a Pali gyerekre és azt mondta: ide figyelj fiam, te most ne alkudozz velem, én nem tudok ezen változtatni, ezt az utasítást én így kaptam. Márpedig, ha így kapta, ha nem, akkor ezen változtatni kell, mert így nincs rendjén, kardoskodott Pali, a munkások szószólójaként. Jól van, egyet tehetek, felhívom telefonon a megbízót, a központot és meglátjuk mi lesz. Tegye azt, biztatta Pali. Az öreg visszasietett a házba, ami mellett ott díszelgett a telefonpózna és intézkedett.

Az emberek csendesen várakoztak, de nem telt bele tíz perc gépkocsi zúgásra lettek figyelmesek. Orosháza felől egy dzsip gördült a kis tanya elé, ahonnan ekkorra már kiugrott Józsi bácsi is. Az autóból kiszállt két ávós és egy rendőr. Ha eddig csend volt, most feszült némaságba burkolódzott mindenki. A távolból a tehén bőgése mennydörgésnek hallatszott. Az emberek mintha a katonaságban lennének önkéntelenül sorba álltak az Államvédelmi Hatóság emberei előtt, akik úgy néztek végig rajtuk, mintha létrán állnának, pedig csak az övtáskában megbújó pisztolynak köszönhették feljebbvalóságukat.

A felhő mögül kikandikált a Nap és megmutatta erejét, mintha nem is ősz lenne, hanem perzselő augusztus, úgy kezdett egyik másik ember homloka gyöngyözni, pedig épphogy csak melegített kicsikét.

Az egyik ávós előre lépett és fenyegető hangon megszólalt, mi van itt, lázadás?

Az emberek rámutattak Palira, megszólalni egyikük sem mert. A tiszt közelebb lépett a fiatalemberhez és jól artikulálva, fenyegető hangnemben felszólította, hogy öt perc alatt hagyja el a területet. Pali nem sokat várt a válasszal, érezte, hogy megszállta valami erő és csípőből visszaszólt, hogy nem hagyom én. Az ávós egy pillanatra megtorpant. Jött a folytatás: nézzék azt a nagy sárga házat a csűrökkel, az istállókkal mutatott Pali a távolban álló Czakó tanya felé. Én ott születtem 1934-ben.

Hogy ez mit jelentett senki nem értette, maga Pali sem, de varázsigeként hatott. Az ávós tiszt orra tövénél egy aprócska izom finoman megrándult, tekintetét végig járatta az embereken, biccentett a sajátjai felé és sarkon fordult. A társa és a rendőr is követték anélkül, hogy mondtak volna bármit is, beszálltak a dzsipbe és elhajtottak.

A sokkhatásból olvadozni kezdtek a lábak, mint amikor a nagy téltől, a hidegtől sokat szenvedett, fagyos végtagok a kályha melegítő tüzének hatására bizseregni kezdenek, az emberek is fogták magukat, megemelték remegő lábukat és szó nélkül otthagyták a szóhoz sem jutó Józsi bácsit. Pali soha többé nem ment Józsi bácsi közelébe, nem szervezett neki több csapatot. A gyapotszárak meg ott rohadhattak a földben, már senkit nem érdekeltek.