Magyar Miklós: Az eltűnt élet nyomában – Villon ubi sunt hagyománya és N. Borosnyai Katalin Hol vannak a fák? című verse

N. Borosnyai Katalin Felfüggesztett pillanat című, 2022-ben a Napkút Kiadónál megjelent kötetének egyik figyelemreméltó darabja a Hol vannak a fák? című vers. Olvasása során a művelt befogadó szinte önkéntelenül François Villon híres balladáira asszociál. A címben megfogalmazott kérdés ugyanis egy olyan költői hagyományt idéz meg, amely évszázadok óta az európai líra egyik legfontosabb elmúlásmotívuma. A latin ubi sunt formula – „hol vannak?” – eredetileg a Biblia és az egyházi irodalom világából származik, majd a középkori költészetben önálló művészi formává vált. Az ubi sunt latin nyelvű toposzra épül Villon néhány balladája. A teljes képlet négy elemből áll: a megszólításból, a kérdésből, a felsorolt alakok vagy dolgok katalógusából és a válaszból. A Hol vannak a fák? ennek az évezredes költői hagyománynak modern, ökológiai tartalmú újraértelmezése.

Mielőtt részletesebben megvizsgálnánk a Villon-balladákkal való kapcsolatot, érdemes teljes egészében felidézni a költeményt. Már első találkozáskor szembetűnő, hogy a visszatérő kérdések, a felsorolásszerű szerkezet és az elveszett értékek fölötti fájdalmas töprengés miként kapcsolják N. Borosnyai Katalin versét ahhoz az ősi költői hagyományhoz, amelyet Villon a maga korában maradandó művészi formába öntött.

HOL VANNAK A FÁK?

Hol vannak a fehér, hosszúnyakú, lányos nyárfák,
kik a napot oly kecsesen tartják?
Hol vannak a terebélyes, asszonyos tölgyfák,
kik széles derekukkal a tájat átkarolják?
Hol vannak a szomorú-szelíd, lengedező hajú füzek,
a vizekre hajlók, a megfáradtak, a kidöntöttek,
kiknek könnyei cseppenként figyelmeztetnek:
A jövendő elmúlt századokkal terhes!
Hol vagytok ti, horizontot kettészelő, lándzsás jegenyék,
ti hosszan sorbanállók, már nem őrzitek a lángot?
Nélkületek célok nélkül keringenek az úton vándorlók.
S ti, tájbakiáltók, ti büszke faóriások, kik a végtelen határon
magányosan álltok, hol vagytok ti, névtelen helytállók?

Földünk egész teste csupa seb.
Átvérzik smaragdzöld kötése.
Már megállíthatatlan a pusztulás.
Hol vannak az őrzők? Hol vagytok ti, Életfák?

A vers legfontosabb szervezőeleme a kérdés ismétlése. „Hol vannak a fehér, hosszúnyakú, lányos nyárfák?”, „Hol vannak a terebélyes, asszonyos tölgyfák?”, „Hol vagytok ti, horizontot kettészelő, lándzsás jegenyék?” – hangzik újra és újra a költő fájdalmas kérdése. Ugyanez a kérdésforma szervezi Villon híres balladáit is. A Ballada a hajdani idők dámáiról első soraiban a költő így kérdez: „Mondd, hol is van, mely földön is Flóra, a szép római dáma?” Villon versének első szava, a „Mondd”, megszólítás, amely az olvasót vonja be a kérdés közösségébe. A költő nem egyszerűen információt kér, hanem együtt gondolkodásra hív. Hasonló gesztust figyelhetünk meg a Hol vannak a fák? esetében is. A kérdés itt sem vár valódi választ; inkább a hiány tudatosításának eszköze. A vers olvasója már az első sorokban érzi, hogy ezek a fák nincsenek ott, ahol lenniük kellene.

A Villon-balladák egyik legfontosabb sajátossága a katalógus, vagyis az eltűnt alakok felsorolása. A költő egymás után idézi meg Flórát, Archippiadát, Héloïse-t, Jeanne d’Arcot vagy Nagy Károlyt. A megidézett alakok hosszú sora teszi érzékletessé az elmúlás egyetemességét és kikerülhetetlenségét. A Hol vannak a fák? ugyanezt a szerkesztési elvet követi, de a névsor helyét a természet alakjai foglalják el. A nyárfák, tölgyek, füzek és jegenyék mintha Villon hölgyeinek és urainak helyére lépnének. Ez a csere azonban nem egyszerű stilisztikai játék. N. Borosnyai Katalin ezzel azt sugallja, hogy korunk legnagyobb vesztesége már nem elsősorban történelmi személyiségek eltűnése, hanem a természeti világ fokozatos pusztulása.

Különösen figyelemreméltó, hogy a vers miként ruházza fel emberi tulajdonságokkal a fákat. A nyárfák „lányosak”, a tölgyek „asszonyosak”, a füzeknek „lengedező hajuk” van. Ez a megszemélyesítés sajátos párhuzamot teremt Villon világával. Ahogyan a középkori költő legendás nőalakokat és uralkodókat idéz meg, úgy jelennek meg itt a fák egy letűnt közösség tagjaiként. A természet antropomorfizálása azt sugallja, hogy nem egyszerűen növények pusztultak el, hanem egy teljes életvilág, egy sajátos ökológiai közösség került veszélybe. A két mű között azonban lényeges különbség húzódik. Villon kérdéseinek hátterében a halál egyetemes tapasztalata áll. Számára az eltűnés oka végső soron az emberi lét törvényszerűsége. Ezért válhat refrénjévé a világirodalom egyik legismertebb sora: „De hol van a tavalyi hó?” A hó képe a természet rendjének megfelelő elmúlást jelképezi. Elolvad, mert ez a rendeltetése.

A Hol vannak a fák? azonban már egy egészen más történelmi és ökológiai tapasztalat horizontján született. A vers kérdése mögött nem a természet örök rendje, hanem annak megbomlása sejlik fel. A hiány oka nem egyszerűen az idő múlása. Ezt a felismerést a költemény második része nyíltan megfogalmazza: „Földünk egész teste csupa seb. Átvérzik smaragdzöld kötése. Már megállíthatatlan a pusztulás.” Ezek a sorok olyan erkölcsi súlyt adnak a versnek, amely Villon műveiben még nem jelenhetett meg. A középkori költő elfogadta az elmúlást mint isteni törvényt; a modern költő viszont szembesíti az embert saját felelősségével. A kérdés többé nem az, hogy miért múlt el a tavalyi hó, hanem az, hogy miért tűntek el azok a fák, amelyeknek még mindig itt kellene állniuk.

Villon Ének eleink beszéde szerint című költeményének visszatérő refrénje – „Csak elseper mindent a szél” – még közelebb visz bennünket N. Borosnyai Katalin versének hangulatvilágához. Ez a refrén Dániel könyvének képvilágát idézi fel, ahol a szél úgy sodorja el a földi hatalmakat, „mint nyári szérűn a polyvát”. Villonnál a szél az idő és a halál metaforája. A Hol vannak a fák? olvasója azonban óhatatlanul arra gondol, hogy ma már nem csupán a királyokat és birodalmakat söpri el a szél, hanem magukat az erdőket is. A középkori elmúlásélmény így ökológiai szorongássá alakul át.

A vers záró kérdése különösen jelentős: „Hol vannak az őrzők? Hol vagytok ti, Életfák?” A költő itt már nem egyes fafajokat keres. A konkrét növények fokozatosan mitikus jelentést kapnak. Az Életfa az emberiség egyik legősibb és legelterjedtebb szimbóluma: a bibliai hagyománytól kezdve a skandináv Yggdrasil-mítoszon át számos kultúrában az élet folytonosságának, a kozmikus rendnek és az ég és föld összekapcsoltságának jelképe. Villon balladáinak alakjai emlékké válnak, de a világ fennmarad nélkülük. A Hol vannak a fák? zárlata viszont azt sugallja, hogy az Életfák eltűnése már magát a világot veszélyezteti. A kérdés ezért nem pusztán nosztalgikus vagy elégikus, hanem lételméleti jelentőségű.

A két költő közötti kapcsolat így egyszerre nyilvánvaló és mélyen átalakított. Mindketten ugyanazt az ősi kérdést teszik fel: hol vannak azok, akik egykor jelen voltak a világban? Mindketten felsorolással, katalógussal érzékeltetik a veszteség nagyságát. Mindketten az emlékezet és a hiány költői. Ám míg Villon a halál egyetemes törvényét szemléli, addig a Hol vannak a fák? szerzője egy olyan korszak szorongását fogalmazza meg, amelyben maga a természet vált veszélyeztetetté. Villon világában a tavalyi hó eltűnése az élet rendjéhez tartozik; a modern versben a fák hiánya már nem a rend része, hanem annak tragikus megsértése. Ezért a költemény egyszerre idézi fel a középkori ubi sunt hagyomány melankóliáját és a jelenkor ökológiai lelkiismeretét. A kérdés ugyanaz, amelyet Villon ötszáz évvel ezelőtt feltett: hol vannak azok, akik egykor benépesítették a világot? A válasz azonban ma sokkal nyugtalanítóbb. Nem csupán a múlt tűnik el a szemünk elől, hanem maga az a természeti világ is, amelynek a jövő hordozójává kellene válnia.