Handó Péter: Kozmikus háttérsugárzás

A NASA nyilvánosságra hozta a közelmúltban az „űr hangját”, azaz annak a kozmikus háttérsugárzásnak a zajjá konvertált hullámait, ami megközelítőleg tizennégymilliárd éves, és a tudomány pillanatnyi állása szerint egyidős a világegyetemmel, vagyis magának a teremtésnek/teremtődésnek a lenyomata. Ez a visszhang olyan a mindenség szövetén, mint Jézus Krisztus arca a torinói leplen: önmagán túlra mutat. Egyenesen az örökkévaló, a minden mást megelőző felé.

Hogy Madách Imre és kortársai – emberi füllel – ezt a hangot nem hallhatták, abban bizonyosak lehetünk. Abban is, hogy a modern csillagászatot megalapozó színképelemzést 1859-ben fedezte fel Gustav Robert Kirchoff és Robert Wilhelm Bunsen, és Kirchhoffnak – a felfedezésük tudományos körökbe való bekerülése idején, 1860 és ’63 között – van egy magyar doktorandusza –– Hofmann Károly személyében, aki a felfedezés bizonyításához a Nap színképével kapcsolatos konkrét méréseket végezte el tanulmányai során. Többek közt ő hozhatta haza a modern asztrofizikát megalapozó ismereteket 1864-ben a budapesti Császári és királyi József Politechnikum ásvány és földtani tanszékének kinevezett tanáraként, majd tanszékvezetőjeként. Ekkorra viszont már Madách Imre fő műve – Az ember tragédiája – elkészült. Tehát nincs abban semmi rendkívüli, hogy a jelenlegi ismereteink alapján meglehetősen kezdetleges világegyetem-elképzelése lehetett Madách Imrének. Ennek ellenére sok tekintetben hitelesnek minősíthető „jövővíziót” tár elénk a 13. színben.

Az ősrobbanás-elmélet részletes kifejtéséről, a sötét anyag létezéséről az 1980-as, a ciklikusan ismétlődő ősrobbanásokról a ’90-es évek elején olvastam először, aztán az ezredfordulót követően tudományos körökben is fölmerült a multiverzumok eshetősége és a sötét energia létezése. Napjainkban az idő és a fény, az idő és a sebesség összefüggése egyre letisztultabb formát ölt. Madách erről szintén vajmi keveset tudhatott, miközben a helyszín leírását – „Az űr. Földünk egy szelete a távolban látszik, mindég kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek közé vegyülten” – korrektnek mondhatjuk. Naprendszerünk viszonylatában mindenképp. Kozmikus léptékben már nem feltétlenül, még ha mára számos más naprendszerbéli bolygóról van is tudomásunk, mivel a bolygók – csillagjaikkal szemben – önálló fénnyel nem rendelkeznek; felfedezésük csak az által lehetséges, hogy napjuk előtt elhaladva annak észlelhető sugárzása intenzivitását befolyásolják, színképét megváltoztatják. Az tehát, hogy a Föld csillagként képes jelen lenni a belátható égen, azt bizonyítja, hogy az univerzum egészéhez viszonyítva meglehetősen csekély távolságot röpült Ádám és Lucifer (habár a Plútó mellett elhaladó Voyager 2 még „visszanézve” halvány pontként meg tudta örökíteni egy fotón a Földet), miközben az addigi színek során eltelt több évezrednyi idő alatti öregedés mértékénél jóval nagyobb megy végbe Ádámon az űrutazásán. Röptük tehát nagyságrendekkel „régebbtől tart”, mint amit az addigi történelmi korok igényeltek. Következésképp Ádám és Lucifer távolodásának sebessége nagyságrendekkel kisebb, mint amilyenre napjaink (nem beszélve az eljövendő évek) űreszközei képesek. Talán ezen nem csodálkozhatunk, mivel az első gőzmozdony 1801-re készült el, és a gőzvontatás a vasúttörténetben csak 1830-tól kelteztethető, Magyarországon pedig 1844-ben indul el a Pest és Vác között 1846. július 15-én átadott vasútvonal építése, amelynek szolgáltatását akár Madách is igénybe vehette egykoron. Ugyan Bolyai Farkas az 1830-as években Marosvásárhelyen közlekedett gőzautóval, de Jean Joseph Lenoir csak 1860-ban szabadalmaztatta az éghető gázzal működő motorját, Alphonse-Eugene Beau de Rochas pedig csak 1862-ben fejleszti ki a négyütemű gépét, a ma használt autók elődjének gyártását Madách aligha élhette meg. Az első gőzmozdonyok maximális sebessége 42 km/h volt, amely szárazföldi viszonylatban messze fölülmúlta a lóvontatású szerelvényekét. Repülés terén a XX. század elejéig a légballonos kísérletek vezettek némi eredményre az 1700-as évek közepétől, de a velük való légi közlekedés – légcsavaros meghajtás híján – megoldhatatlannak bizonyult. Az szintén elmondható, hogy Jules Verne Utazás a Holdba című regénye csupán 1865-ben jelent meg, ezért ötlettel nem szolgálhatott. Madách számára tehát egyetlen módja maradt az űrbe távozásnak: az angyal általi elragadtatás, elemeltetés a Földtől.

Hogy hová tartana ekkor Ádám? A tudomány uralta Falanszterből való kiábrándulása pillanata mondatja ki vele: „megvetjük e földnek hitvány porát, / Keresve útat a magasb körökbe.” A tudományt megszemélyesítő aggastyán természetes reakciója erre Ádám gyógykezeltetése. Ebben a világban a különvélemény, az egyéni megoldás keresése a rendszer működését lehetetleníti el, illetve aknázza alá. Ebből a helyzetből nem lehetséges más menekvési mód, mint amit Lucifer kínál: „Itt gyors segély kell. Ádám, útazunk!” Vagyis időszerű eltávolodni a földtől az égiek felé luciferi – arkangyali – segítséggel.

Amikor a 13. színben Ádám fölteszi a kérdést – „Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?” –, emberöltőkben mérve hosszú út van mögöttük (egyébként – mint már jeleztem – kozmikus léptékben szinte semmi). Lucifer erre számon kéri rajta, hogy nem az ég hangja, azaz „magasb körök… / […] szellem beszéde…” csábította-e oda, ahová utaznak éppen? Nem ő kívánta-e a Földet elhagyni valami magasabbért? Valami fönségesebbért? Ugyanakkor Ádámot ezen a ponton nem az égi világgal való szembesülés ábrándítja ki, hanem amit meg kellett már tennie (és meg kell még tennie) addig: „ily ridegnek / Nem képzelém feléjök útamat. / E tér oly puszta, ollyan idegen”. Nyugodtan mondhatjuk: embertelen, vagy nem embernek való.

Évtizedek óta jelen van az ember a föld körüli pályán mozgó mesterséges objektumokon, és néhányuk eljutott a Holdra is. Ugyan ezek az emberek teljes mértékben nem kerültek ki bolygónk mágneses védőernyője alól – és egyes tudományos felfogás szerint a légköréből sem, amely a hold pályáján túlig elér, bár erősen ritkultan –, a nap felől érkező gammasugárzás mégis roncsolja a szöveteiket, leukémiát idézve elő. A gravitáció hiánya pedig az agyi struktúrákat alakítja át – minimum átmenetileg –, maradandó elváltozást okoz a DNS-láncban, illetve a test egészére vonatkozó fizikai leépüléssel jár, ami mozgásgyakorlatokkal csak részben mérsékelhető. Az ember szervezete nem hogy tartós űrutazásra, de még tartós Földközelben tartózkodásra sem alkalmas. Például nem rendelkezik azzal a genetikai kód-helyreállító képességgel, amellyel az Andokban élő medveállatka. Amennyiben génmódosításokkal egyeseket alkalmassá teszünk bolygóközi utazásokra, azok még embernek vagy egy új fajnak tekinthetők-e a továbbiakban? – ez napjaink egyik kiemelkedően fontos kérdése.

Ádám azonban még ember, aki ugyan Isten képmására lett teremtve, de nem Isten. És nem is képzeli annak magát. Ennek következtében is szembesül veszteségeivel. Lucifer sem kíméli, amikor kimondja: végül „nem marad / Számunkra más, mint a rideg matézis.”

Ádámban három dolog hiánya fogalmazódik meg: a célé, a szerelemé és a küzdésé; de amikor a hősiessége illanásával szembesítik és a Földre való visszatérés lehetőségét felkínálják, ezúttal nem kíván új szín ismeretére szert tenni, felkiált: „előre hát, előre”. Ám légszomj tör rá. Jegyezzük meg: a légszomjhoz a Föld felszínét sem kell az embernek elhagynia, több olyan hegycsúcs akad, ahol a légkör már elég ritka ahhoz, hogy az ember biológiai funkciói fenntartásához elegendő oxigénhez már nem juthat, bekövetkezhet az eszméletvesztése. Itt jön a Föld szellemének figyelmeztetése, hogy Ádám elérte azt a határt, amit elérhetett. Azt áthágva megsemmisül. „Míg, hogyha a mindenség gyűrüjéből / Léted kitéped, el nem tűri Isten, / Hogy megközelítsd őt – s elront kicsínyül.” „Szentelt pecsét az, feltartá az Úr / Magának. A tudás almája sem / Törhette azt fel.” „Majd én feltöröm” – mondá az öregségére dacossá vált Ádám, és „(Továbbrepülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül)”. Lucifer örvend, mert megsemmisíttette Isten teremtményét, de a Föld szelleme szembesíti a ténnyel: „Csak érinté az idegen világot, / Nem oly könnyű országomból kitörni.”

Az eszmélő Ádám már visszatérni kíván a Földre – új csaták boldogságát remélve. Itt fogalmazza meg azt, ami bölccsé válását/érését leginkább tükrözi: „A célt, tudom, még százszor el nem érem. / Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? / A cél, megszűnte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga”.

Vajon mennyi időt ugrott előre az űrutazása alatt Ádám? Lucifer a tudós szavára hivatkozva mondja: „négy ezredévre / Világod megfagy” –, vagyis legalább négy évezredet, mert különben az eszkimó-szín még nem érkezhetne el.

Korunk legfőbb narratívája globális felmelegedésről szól. Csupán mellékzöngéjeként merül fel az újabb hógolyóföld-elképzelés, amire a földtörténet során volt már példa, és szinte egyetemes kihalást eredményezett.

Érdemes még elgondolkodni azon, a 13. színben milyen határt lépett át egy pillanatra Ádám? A légkörünk határát? A naprendszerünkét? Túljutott a Kuiper-övön és az Oort-felhőn? Aligha. Ma már tudjuk, mert a Voyager 1 elhagyta a naprendszerünket, hogy a határa csöppet sem olyan, mint azt feltételeztük. Az itt található részecskék hőmérséklete többszöröse a Nap felszínén lévőnek, vagyis a naprendszert hőfal veszi körül. Hogy mi van a hőfalon túl, arról a NASA egyelőre hallgat. Vajon a Voyager 1 még működik? Küldi az üzeneteit? Kiléphet-e valaha is az ember az űrbe? A naprendszeren túlra? Esetleg a kütyüin keresztül? Vagy ez is csak egy elbukásra váró eszme, teória, nagyravágyás? Vagy ez mindig is jelen volt, jelen lesz, akár a kozmikus háttérsugárzás?

Madách-kör Madách Tanulmányi Napja, Vác, 2026. január 21.

Illusztráció: Hendrik Goltzius, 1588