Újra hó (Bakonyi István versei)
*
Újra hó
Szállingózás megint. Még lehet,
hiszen csak február van.
Nem olyan, mint szilveszterkor.
Azon az éjszakán sokat baktattam,
alattam ropogás.
Mentem a fehér városban innen oda,
onnan ide.
Köröttem zajok, évtemető ricsajok.
S az a sok-sok kívánság.
Mára már értelmüket vesztette mindegyik.
Sok halált, küzdelmet, vihart előztek meg.
Az új év borzalmait és csodáit.
S most újra szelíden szállnak a pelyhek.
*
Üvölt
Nézem a gesztusait.
Idegesen matató ujjait.
Várja, hogy szólhasson.
És üvölt, üvölt, üvölt.
Erei dagadnak, szeme villámlik.
Már szinte féltem.
És csak üvölt, üvölt, üvölt.
Vélt igazáért.
Önvilágáért.
*
Nézem a tévét
Nézem a tévét, s bárcsak ne látnám,
ahogy égnek a házak, és égnek az emberek.
Uram, Te is látod ezt!
Ezt nem szívlelheted.
Szétbombázott világban senyved az ember.
S van, aki szót emelni nem mer,
hiszen sorsféltő helyzetben él.
Nem hisz már, és nem is remél.
Már folyamokban folyik a vér,
és már az ima is mit ér?
A békét hazudó vezetők szava
is mit ér?
És égnek a házak,
és égnek az emberek.
És nincs semminek vége.
És nincs senkinek béke.
De majd csak eljön a Húsvét –
suttogom csöndben,
bár üvölteni kéne!
*
Tavaszelő
Tavaszillatú szavak szállnak a szélben.
Jóízű napfény övezi bőröd.
Reménysugarú reggelre ébredsz.
S a sötét is egyre távolabb.
Ott fönn az ég se pihen.
Lent a fű is túlélte a telet.
A házon már a tetőfedők dolgoznak.
A Fő téren csillognak az itt feledt adventi díszek.
Húsvét közelg.
Babits szavait várom.
*
*
Illusztráció: Cy Twombly-festményrészlet, Tate Gallery















