Halmai Tamás: Felülírt kietlenség

A test misztikája egy korai Tóth Krisztina-versben

„Azt is gondolom, hogy amikor magunkat akarjuk megismerni,
a létezést akarjuk megismerni, és amikor a létezést akarjuk megismerni,
Istent akarjuk megismerni, vagyis az ön- és az istenismeret egyazon történet,
egyazon út. Hogy ez egyszerű vagy bonyolult feladat, az nagyon sok mindentől függ.”
(Iancu Laura, MMA-interjú, 2025. december 30.)

A kortárs magyar lírában jószerével önálló vonulatot képeznek már a traumaközpontú testpoétikák. Tóth Krisztina esztétikájának is – szinte a kezdetektől – lényegi része ez a gondolati-tematikus tengely, a fiziológiai önreflexió, melyben a tárgyias költészeti indíttatás a testet objektumként veszi szemügyre, s mintegy az anyag vallomását fogalmazza művészetté. Példák hosszan említhetők – a Kosztolányit újraíró Delta (in: Magas labda, 2009) romlékonyságot érzékelő testtapasztalásától, mely a prózák esendőségekre irányított fókuszával rokon („Ha negyvenéves elmúltál, a tested / egyszer csak elkezd magáról beszélni…”), a Sziréna (uo.) című anyavers látomásos mnemopoézisén át a testrészek és testtájak „történetét” soroló Pixelig (2011) vagy Az álomrestaurátor (in: Pillanatragasztó, 2014) harmadik szemet is ismerő narratívájáig.

E tárgykörben maradva nyúlok vissza egy korai műig. A költő első verseskötetének (Őszi kabátlobogás, 1989) jellegzetes darabja az alábbi hatsoros:

Páros kép

Fedetlen lelkünk panoptikum.
Behavazott emlékeink közt
jól látható a tévedések útja.

Elhagyott arcunk régi templom.
Szűkfényű, keskeny ablakából
kihallatszik a tornyos halleluja.

A két strófa lélek és arc kettősségét panoptikum és templom kettős metaforájában fejezi ki. Az én mélyrétegeihez a múltak és a hibák világi valóságát köti; az arcban megjelenő, törődött és ősi magányhoz („Elhagyott”, „régi”) az önkéntelen transzcendencia alkalmát rendeli. A „Fedetlen” (nyitott? kiszolgáltatott? sérülékeny? őszinte?) lélekkel a test zártságát (vö. „Szűkfényű, keskeny”) és néptelenségét/magányosságát („Elhagyott”) állítja szembe – vagy legalábbis párba –, a szem a lélek tükre közbölcsességét is előhívva. (A látszólagos jelzőellentét – „Fedetlen” vs. „Behavazott” – föloldható akár úgy, hogy szóképi irányváltást tételezünk, akár azáltal, hogy a lélek panoptikumába hulló hó tárgyakat, lényeket elrejtő tisztaságát nyugtázzuk.)

A panoptikum – mely jellemzően hírességek viaszszobrainak tárlata – a muzeális élettelenség alakváltozata, a szekuláris modernitás egyszerre hagyományőrző és bálványkereső gesztusa. A versben a személyes identitás relikviákból építkező voltát jeleníti meg. A templom értelemszerűen a szentség közege és metonímiája. Itt a személyen túli hatalmak közbeavatkozó jelenlétére utal. Együttes szóképi alkalmazásuk a szubjektivitás interszubjektivitásoknak kitett létmódjára mutat, én és nem-én bonyodalmas kölcsönhatásait érzékelteti. Szinesztéziás, örvendő beteljesedés (a „halleluja” hangzata a szemek réséből tör elő) zárja a költeményt.

A „régi templom” metafora részint egy újszövetségi alapvetés architektonikai továbbgondolását adja: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?” (1Kor 6,19). Részint pedig a magyar költői hagyományba villan vissza. Ady Endre A vár fehér asszonya című költeménye a lelket várként azonosítja, a szemeket (ugyancsak) mint ablakokat nevezi meg, s a férfi versbeszélőben kísértetként bolyongó nőalakot („Örökös itt a lélekjárás”) illeszti címszerepbe: „A lelkem ódon, babonás vár, / Mohos, gőgös és elhagyott. / (A két szemem, ugye, milyen nagy? / És nem ragyog és nem ragyog.) // […] (Csak néha, titkos éji órán / Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.) / A fehér asszony jár a várban / S az ablakokon kinevet.” A Léda-versek kontextusában mindenekelőtt szerelmes szólamokat hallunk ki a műből. De a fehérség (ártatlanság, tisztaság) motívuma révén a szentség és a szentek képzetköre is bevonható az olvasásba; más megközelítésben pedig a férfipszichében munkáló anima allegorikus megmutatkozásaként is szóra bírható a szöveg. Ezt az enigmatikus szcenikát és szóképi összetettséget frissíti föl Tóth Krisztina nem kevésbé rejtelmes verse – a nemi jelzeteket finoman kiiktatva, a szakrális vonatkozást tapintatosan fölerősítve.

A Páros kép fölirat külön gondolkodnivalót támaszt. Lélek és arc kettősségére/kétféleségére utalna? Vagy én és te dualitásáról lenne szó? (Miközben a „lelkünk”, „emlékeink”, „arcunk” többes számú birtokos személyjele persze érthető általános, egyetemes érvényben is, az ember mint olyan indentitásfilozófiai fölfogásába keretezve.) Csaknem mindegy, melyik értelmezői utat választjuk. Döntő olvasástapasztalatunk mégiscsak az emlékeibe merevült élőt felülíró, felülbíráló szakrális energetika lesz. Mindez az alliterációval megtámogatott rímben („tévedések útja” – „tornyos halleluja”) tetőzik, akárha verstani szinten is az én mint magasztos énekek helye körvonalazná magát.

A baudelaire-i szimbolizmustól („Templom a természet…” – Kapcsolatok, ford. Szabó Lőrinc) Pilinszky testet és templomot univerzális kóddá olvasó misztikájáig („A mindenség modellje, áll a templom” – Gótika) igen gazdag az a templomi motivikával élő költészeti hagyomány, melybe Tóth Krisztina filigrán remeke csöndesen belesimítja szándékait.