augusztus 27th, 2026 |

ÍRÁSFRÁSZ – Magánszociográfiák 1956-ról Horváth Júlia Borbála összeállításában (III. rész: Benke László, Tari István írásai)

Benke László

A Szultán papa házából…

Szultán papa házában a hosszú ebédlőasztalnál régebben tizenketten fértek el, de mostanában egyszer-egyszer már csak négyen, legföljebb öten ültek a fehér abrosszal, fényes evőeszközökkel, tányérokkal és poharakkal gondosan megterített asztalnál. Tálalásig a dolgozószobában üldögéltek, szemben Szultán papa foteljével, melyre zárt kört alkottak az elhelyezkedésükkel. Papa lába előtt egy nem túl széles, nem túl hosszú vörös szőnyeg feküdt, amely valaha faliszőnyeg lehetett, benne Lenin fekete-fehér portréjával. Az érkező látogatók, miközben kézfogásra járultak az ülve maradt öregember elé, kedvük szerint akár kéjes gyönyörűséggel taposhatták a szőttest, Lenin képmását, de át is léphettek rajta, áthajolhattak fölötte a kinyújtott kézért, s ki is kerülhették.

Ekkoriban az újságok hírül adták, hogy a titkosszolgálat lemondott főnöke szerint is összefonódott a pénz és a hatalom, a politika és a bűnözés, s a látogatók úgy gondolták, azért van ott a szőnyeg, hogy rálépjenek. Némelyek azt is szabadon föltételezték, hogy ha megtapossák, egy kicsit kiélhetik bosszúszomjukat; hitvallásukkal örömet okoznak vendéglátójuknak, tekintettel arra, hogy Szultán papa fel is szólította őket a taposásra. Ő látszólagos közönnyel tanulmányozta viselkedésüket. Ezt annál inkább megtehette, mert úgy tűnt, mindegyik látogatója régi ismerőse. Nemegyszer megmondta Janinak, hogy ez meg ez ugyanúgy párttitkár volt, ahogy ő, de aztán idejében átnyergelt a pénzvilág magasabb szféráiba. A hiedelmekkel ellentétben ő sohasem lépett a szőnyegre. Hanem a lábával finoman félretolta maga elől, úgy állt fel, óvatosan, mint a megfontolt ember, aki már megütötte magát néhányszor. Ezt a megfontolt mozdulatot azonban csak Jani ismerte. Ő már akkor érzékelte a veszélyt, amikor először járt Szultán papa házában.

– Taposd meg! – szólította fel az öreg a szőnyegre mutatva.

– Uram – mondta Jani –, ezt nem gondolhatja komolyan! Ember képmására én nem lépek rá. Még akkor sem lépek rá, ha halálos ellenségnek tartanám. Holtában különösen nem lépek rá. Azt pedig magában tette hozzá, hogy a sztálinista utódok némelyikét szívesen megtaposta volna. De ahhoz sem volt ereje nyolcvankilencben és kilencvenben sem. Nem úgy, mint azoknak, akik sietve kifordították köpönyegüket, eladták az egész világot és a lelküket is. És megosztoztak pénzen és hatalmon. S azt hiszik, azért jöttek e világra, hogy ismét megnyúzzák a népet, megcsúfolják az emberiséget bűnös tetteikkel, megtapossák és bemocskolják Isten képmását is.

Tollsöprűvel a kezében Jani most fölnézett Szultán papa feleségének fényképére. Szerette volna letörölni róla a port, de az öreg erélyesen rászólt:

– Őt nem bántsd! Amikor kizártak pártból, a párt utasítására el kellett volna válnia tőlem. Pártbizottságon dolgozott, s az utasításnak megfelelően hozzálátott a papírok előkészítéséhez. Úgy tett, mint aki valóban válni akar, mint aki valóban hűséges a párthoz. Húzta az időt. Majdnem négy évig bujkáltunk, titokban találkoztunk, nem mehettem haza, albérletben laktam, házunk kapujában ott állt a pártőrszem.

– Hogy bírta ki nő nélkül?

– Volt közben, egy-kettő akadt, sajnos. Akkor neveztek el a barátaim Szultánnak. Ugrattak. Nem számít. Csak a feleségemet szerettem. Bíztam benne. Ő is bízott bennem. Én tudom mit jelentett és mit jelent nekem a feleségem holtában is. Ötvenhárom nyarán, mikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, kicsit fellélegezhettünk, aztán hazaköltözhettem a családomhoz. Nem sokáig tartott a boldogságunk. Lányom autóbaleset áldozata lett, feleségem belebetegedett a fájdalomba, már tíz éve elvitte a rák. Ágnes nagyon jól tudott főzni – sóhajtott az öreg.

Mihelyt kiejtette száján a felesége nevét, feltoluló emlékeitől elcsuklott a hangja. A lélekben erős és magányos férfit sírás fojtogatta. Zavarát leplezve megpróbált felállni a fotelből, nekivörösödve erőlködött. Jani pedig úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit. De neki is el-elszorult a torka. Csakhogy ő nem azért érzékenyült el, mert hűség és okosság dolgában önmagát és bármelyik feleségét összehasonlíthatta volna Szultán papával és a feleségével.

Szerelem? Bizalom? Hűség? Hetvenes évek… Kilencvenes évek… Második felsége is keményen harcolt a lakásért. Privatizált ez is, az is, gátlástalanul vitte a jussát, azt is, amihez semmi köze sem volt. A megszégyenített kiraboltak és becsapottak pedig követelték vagy magukba húzódva csak sóvárogták a szabadságot és a demokráciát. Szabadság? Demokrácia? A hatalom kuplerájt teremtett az országból, tőle pedig elvették és szembefordították vele a gyerekeit is.

Szultán papának megmaradt a palotája a Rózsadombon. Neki is megmaradt a lakása a város túlsó szélén. Anyja és apja Vrácsikon verejtékezett azért, hogy legyen fedél Pestre költözött fiuk feje felett. Azt a kifejezést, hogy ez a villa a „nemzet ajándéka”, Jani a Költő kertjében hallotta először Szultán papa szájából. Az arra érdemeseket a nemzet természetesen mindig elhalmozta ajándékaival!A dolgozók, pontosabban szólva a polgárok, építsenek csak szorgalmasan, halmozzák fel, szereljék össze a bolyt, örüljenek a mosogatók is, a hajléktalanokról nem szólva! Azok fagyjanak meg! Majd a papok imádkoznak értük. Örüljenek, hogy van lyuk a fenekükön. Micsoda eredeti tőkefelhalmozás folyik itt újra meg újra! Hányszor is halmozták fel a tőkét l945 óta ’eredetien’? Szultán papa is törvényesen jutott palotájához az államosítások idején, törvényesen privatizáltak az elvtársak, ahogy az újabb elvtársak és az új urak is törvényesen privatizáltak a kilencvenes években.

Így morfondírozott Jani Szultán papa házában. Arra gondolt, hogy Rákosi, az Isten és az igazság nevében a villa másik szárnyán háborítatlan nyugalomban élő Szultán papa szomszédja, az egykori Kovács tábornok, eredeti neve szerint az a Klein, aki rossz volt lakatosnak Csepelen, de jó tábornoka volt Gerőnek, s ezért a nemzet őt is megajándékozta. Köszönetképpen Kovács-Klein tábornok 1956 októberében a katonapolitikai bizottság tagjaival napokig őrlődött azon, hogy lövessenek-e a felkelt népre, majd úgy döntöttek, hogy a „csőcselékre” lövetni muszáj. Most pedig békességben, szánalomra méltóan öregen és zavartalanul élvezi az ellenforradalmárok szép öregkort biztosító, kiemelt nyugdíját, melynek alapját a múltban az akasztani való népség bőségesen megteremtett.

Az egykori csepeli köszörűs tisztának és logikusnak szerette volna látni a folyton összezavarodott világot. Valószínűleg emiatt nem fért a fejébe, hogy a csudába hagyhatták meg a forradalmárok ennek a Kovács-Klein tábornoknak a nemzet ajándékát ugyanúgy, ahogy az ellenforradalmárok. S mert lenyűgözte, sőt csaknem meghatotta saját szüleinek áldozatkészsége és eredendő jósága, azért, hogy segítettek neki lakást venni Pesten, telemerte a porcelántálat gőzölgő csirkepörkölttel, bevitte az ebédlőbe és letette az urak asztalára.

Egyik nyakkendős úr éppen ekkor adta át Szultán papának az 1956-os emlékérmet vörös bársonytokban, a hozzátartozó oklevéllel. Jancsi eközben felfogta az elhangzott körmondatokból, hogy a miniszterelnök úr nagyon sajnálja, hogy a köztársasági elnök távollétében nem ő adhatja át Szultán papa felbecsülhetetlen szolgálataiért az állam és a kormány elismerését. Az elnök úr, hangsúlyozta a nyakkendős, üdvözletét küldi az ő régi testi-lelki barátjának, akivel már Somogyban vállvetve harcoltak a kommunizmus ellen, ő a kisgazda pártban, Szultán papa pedig a kommunista pártban. Később együtt harcoltak a magyar szabadságért 1956-ban, majd a börtönben is. A találékony házigazda rálegyintett a szónoklatra, s igen röviden csak annyit felelt: le van szarva, Rákosi csinálta a forradalmat, mert le akarta verni, mint a nagygazdák lázadását, meg akarta mutatni, hogy kié a hatalom. Mehetünk enni.

Elfoglalták helyüket a terített asztalnál, Jani pedig szerényen félrehúzódva ottmaradt az ajtófélfa függönye mögött, szolgálatkészen. Eközben azon spekulált, micsoda dolog az is, amit Szultán papa mondott, hogy ötvenhat októberében ő kórházban feküdt, autóbaleset érte, nem harcolt és nem szervezett ő semmit. De ha egyszer Kádár vérbírói azzal vádolták, hogy az írószövetség vidéki titkáraként ő szervezte az ellenforradalmat, akkor ki merészeli ezt kétségbe vonni?

Tari István

Új fejezet az emberiség történetében

Visszaemlékezések, szemtanúk, menekültek

Egyet kell értenem a délvidéki gyökerekkel is rendelkező Benedikty Tamással, aki Szuvenír[1] címmel megírta az 1956-os magyar forradalom kétkötetes nagyregényét, aki azt állítja, hogy történelmünknek két világsorsfordító pillanata van: 1456 és 1956.

„A magyar történelem két világsorsfordító pillanata: 1456 és 1956 – és ez nem csekélység, mert az európai országok többsége egyetlen ilyen pillanattal sem büszkélkedhet. Az csak természetes, hogy nekünk legalább ilyen fontos a honfoglalás, a tatárjárás, az Anjouk nagy magyar birodalma, vagy minden idők legtehetségesebb királyának, Mátyásnak az uralkodása ugyanúgy, mint 1526, a végvári harcok, Bocskai és Bethlen függetlenségi küzdelmei, Rákóczi szabadságharca, 1848-49, az első világháború, Trianon, a második világháború, a német megszállás, a Szovjet invázió és a bolsevik diktatúra időszaka. A világ számára azonban mi csak 1456-ban és 1956-ban váltunk nélkülözhetetlenül fontossá, anélkül persze, hogy hathatós, érdemleges segítséget kaptunk volna bárkitől.

De mit is jelent ez a fellengzősnek tűnő »világsorsfordító« jelző? Annyit, hogy az egész világ sorsa a mi akkori helytállásunktól függött, meg annyit, hogy hajdani honfitársaink rá is éreztek arra, hogy a Sors, méginkább Isten kiválasztottjai, noha vajmi kevés alkalmuk és idejük maradt a töprengésre, a filozofálgatásra. (…) 1956 az egész emberiség sorsát, gondolkodását megváltoztatta. Nem lehet elégszer hangoztatni: a megelőző években fennállt a veszélye annak, hogy a bigottan dogmatikus nyugati kommunista pártok aknamunkája nyomán előbb-utóbb sikerülhet a szabad világ szovjetizálása. 1956 indította el az eurokommunizmus felé az olasz, a spanyol és a francia kommunista pártot: a szovjet csapatok brutális beavatkozása rengette meg hitüket Moszkva tévedhetetlenségében, dominanciájában. Legalább ilyen fontos, hogy az addig nem létező szovjet ellenzék is 1956 hatására kezdett mozgolódni, Szaharovtól Bukovszkíjig, Szolzsenyicintől Amalrikig mindenki a magyar forradalom tényéből, tanulságaiból, nemzetközi ideológiai és politikai következményeiből merített erőt az ellenálláshoz. 500 év múltán ismét a magyarok mentették meg elsősorban Európát, sőt ezúttal az egész világot. Ahogy Milovan Gyilasz írta: »1956 volt a kommunizmus végének a kezdete«”[2]

Milovan Đilast miután november 19-én Belgrádban letartóztatták, 1956. december 12-én háromévi szigorított fegyházbüntetésre ítélték, mert a nyugati sajtónak nyilatkozva bírálta Jugoszlávia magatartását Magyarország szovjet megszállása ügyében. Szerinte „a lengyelországi 56-os eseményekkel új fejezet kezdődött a kommunizmus, az 56-os magyar forradalommal az emberiség történetében.”

A Szovjetunió vezetőségét megleckéztető, önmagától eltelt, a volt harcosaik számát utólag folyamatosan szaporító, partizán-mítoszokat dédelgető jugoszláviai vezetőket az 1956-os magyar forradalom nagyon váratlanul érte. Az általuk mélyen lenézett, gyakran reakciósnak, irredentának, szolgalelkűnek tartott és lefasisztázott magyarság megrendítő példát mutatott, nem csak nekik − az egész világnak! − bátorságból, szabadságszeretetből…

„A nép akkor nép, ha harcol. E pillanatban alkalmam nyílik korrigálni néhány békebeli felfogásomat a népről és a bátorság mítoszáról. Eközben már a belügyminisztérium épülete mellett vagyunk, a rendőrök inkább közömbösen, mint kíváncsian néznek minket, mégis megpillantva a járdákon a civil ruhás államvédelmiseket, kollégám így szól:

− Ön partizán volt. Arra kérem, mivel nekünk semmilyen háborús tapasztalatunk nincs, ha esetleg lövöldözésre kerülne sor, legyen a parancsnokunk, és mi szót fogadunk.

− Nem olyannak érzem a helyzetet, hogy az én partizántapasztalatomra lenne szükségük válaszoltam, de magamban eltűnődtem:

− Ej, Dobrica Ćosić, te bizony katonaként nem nagyon jeleskedtél, amikor módodban állt, és amikor arra nagyobb szükség volt, mint most itt Budapesten.”[3]

Dobrica Ćosić, szerb író, a jugoszláv legfelsőbb állami és pártvezetés akkori bizalmasa, a sors különös kegye folytán, tanúja volt a magyar forradalom kitörésének; hét napon át, október 23−30-áig, tolmácsok segítségével követhette a történteket: 7 nap Budapesten címmel írt feljegyzéseit, még ’56 novemberében, sorozatban közölte a Borba elnevezésű belgrádi napilap, ahonnan tükörfordításban az újvidéki Magyar Szó olvasói is (november 8-tól december 3-áig) követhették méltán nagy érdeklődést kiváltó sorozatát.

„Talán csak nem mind bátrabbak nálam? Közöttük asszonyok és öregek is vannak. Úgy gondolom: most a szerb és jugoszláv bátorság felsőbbrendűségi érzésétől megszabadulva − mert hiszen ez a nép hihetetlenül bátor −, otthon majd elmondhatom: »Szerbek, ne kérkedjetek melldöngetve a hősiességetekkel. Láttam én Budapest utcáin, mi az a mitikus bátorság.« Soha nem hallottam ilyen elkeseredett, erőteljes kiáltást a Parlament körül a rakpartot elözönlő tömegből, és s szovjet harckocsik elmerültek ebben a súlyos, szörnyű sötétségben. Micsoda szívek ezek, amelyek a menet élén az ágyúcsövek felé indultak!”

2006 nyarán a hagyatékból váratlanul előkerültek Lovász Pál 1956 őszén, a forradalom idején írott versei.[4] „Selejt. Nem a nyilvánosságnak szánt anyag. Halálom után megsemmisítendő” – írta saját kezével az irattartó fedelére. Hogy ő maga mégsem semmisítette meg a verseket, arra enged következtetni, hogy bízott az élet jobbra fordulásában. Kétség című verse a reménytelenség és a titkos remény vívódása olvasható ki: „Öt torony fölött hallgat a Mecsek, / sötét az erdő, kétség kerüli: / elárult föld elárult fáinak / lesz tavasza, lesznek még rügyei?”

A forradalom ötvenedik évfordulójának tiszteletére, 2006-ban Mecseki rapszódia[5] címmel a hagyaték e rejtőzködő része kötetben is megjelent. A versek megszületéséről, s a létezéséről senki sem tudott, ezt egy vallomásában maga Lovász Pál is megerősítette:

„Verseimet titokban, félelmek között írtam. Senkinek, sem ismerősnek, sem jóbarátnak, rokonnak meg nem mutattam, nehogy bajba sodorjak valakit. Legtöbbször éjjel, sötétben, tapogatva, kuszán rovom a sorokat. A házban, ahol lakom, az ÁVO megbízottai, besúgói is laknak. Minden csöngetés ijedelmet kelt bennem. (…) A félelem betege lettem.” Harminchat évvel azelőtt, bácskai szülőföldjén is, a szerb hatalom szemében, már halálos bűnnek számított a magyar versek írása, a magyar verseskönyvek megjelentetése. Lovász Pál erről ezt jegyezte le:

„1922 nyarán el kellett jönnöm a szülőföldemről, s akkor még a Jugoszláv Királyságban oly friss és kíméletlen volt a szerb soviniszta aktivitás, hogy ott magyar irodalom nem szerveződhetett. […] 1922 tavaszán Óbecsén megjelent a Tisza mentén című kis kötetem. Nem volt abban sem nyílt, sem burkolt magyarkodás, hazafiság, a versek a jellegzetes tájlíra hangján szóltak, az otthon, a szülőföld képeibe zártam érzelmeimet. Könyvemet meglepő szeretettel fogadták nemcsak a magyarok, hanem az elfogulatlan szerbek is. Mégis az lett a következménye, hogy kiutasítottak. A többszöri kihallgatáson egyre azt kérdezték: miért írok verseket és miért adtam ki a Jugoszláv állam területén magyar könyvet? […] Ezt a halk lírai hangot is, mert magyar megnyilatkozás volt, veszedelmesnek, elnémítandónak tartották.”

S mert akkoriban komolyan kellett venni a szerb rendőrség fenyegetését, Lovász Pál elhagyta a szülőföldjét, és Magyarországra költözött. Vajon Eszteleczky Gyuri [Lovász Pál óbecsei kortársa, az SHS Királyságban elsőként megjelentetett délvidéki verseskönyv tragikus sorsú, műkedvelő szerzője − T. I. megjegyzése] esetében megbocsátóbb volt-e az újonnan berendezkedett szerb hatalom? Vajon neki elnézte-e Jankulov Slavko rendőri jogokkal felruházott szolgabíró, hogy a Jugoszláv Királyság területén magyar verseket írt, és magyar verseskötetet jelentetett meg? Vajon őt maga elé idézte-e, s ha igen, mivel fenyegette meg? S a fenyegetésnek volt-e szerepe abban, hogy poétánk maga ellen fordította a fegyverét? [6]

[1] Benedikty Tamás: Szuvenír 1.,2., Kertek, 2000, Budapest

[2] Benedikty Tamás: Párhuzamos pillanatok, A Magyarkanizsai Írótábor antológiája, 2008, Magyarkanizsa

[3] Dobrica Ćosić: 7 nap Budapesten, Fordította és az utószót írta: Vujicsics Sztoján, Bethlen Gábor könyvkiadó, Budapest,1989

[4] Szepesi Attila: Lovász Pál titkolt forradalmi versei; Magyar Nemzet, 2006. október 14.

[5] Lovász Pál: Mecseki rapszódia, Pro Pannonia, Pécs, 2006.

[6] Mák Ferenc: Arcok a tavaszban, Magyar Szó, 2016. április 18