Tornai Xénia Quasimodo-díjat nyert

A 34. Quasimodo Költőverseny pályázatára ebben az esztendőben nyolcvan szerzőtől több mint másfélszáz vers érkezett be. A győztes Orosz István író, grafikus Az idő anzikszképei című munkája lett. A különdíjat Papp Attila Zsolt kolozsvári költő kapta. A Térey-díjat Palotai Attila vehette át.

Tornai Xénia A perc peremén című költeményét díszoklevéllel jutalmazta a zsűri. Balázs F. Attila, Balogh Róbert, Fellinger Károly és Oláh András egy-egy pályaművét szintén díszoklevéllel ismerték el.

Tornai Xénia igen kedves szerzőnk, műhelyünk „együttesének”, a Csendestársak művészcsoportnak a tagja, küszöbön áll újabb verseskönyve nálunk – a szerkesztőség örömmel gratulál e jeles eredményhez.

Szeretettel közöljük a verset s a születéséről fogalmazott alkotói vallomást.

Tornai Xénia: A perc peremén

Álmatag ingok a perc peremén gyökerezve a tájban.
Érzem: a nyár a gyerekkor iszapszagaként ölel újból.
Csorran a számban lágy, meleg ízzel a hajdani szőlő…
… s pattan a csend. Burkán telefon jaja üt tizenegy rést.

Lüktet a szó odabenn, bíbor, desirés öröm árad:
„Oly csoda történt vélem a pékség déli hevében,
mit, Duduc, ébren nyolcvanon innen még sose láttam –
mert eltüsszentette magát egy hindu: egy asszony!”

Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.

Zebegény, 2026. június 2–3.

(A dőlt betűs idézet Szophoklész Antigoné c. drámájából származik)

Bevezetés „A perc peremén” című vers keletkezéstörténetébe

Világok határán
avagy mit keres egy hindu asszony budapesti tüsszentése a zebegényi domboldalon?

Egy vers születésének pillanatát megragadni olyan, mintha az élet egyetlen jelenségének ezerszirmú rétegeiről kellene leírást készíteni. Először szét kell választani a szorosan egymáshoz tapadó sziromleveleket, egyenként jellemezni őket, időben visszafelé követni az egyes rétegek növekedésének útját, feltárni egymáshoz való viszonyukat, majd ismét összeilleszteni a finom hártyákat, és bizonyos távolságból, szűkre húzott szemmel egységként tekinteni az egészre. Ám aki áradó hömpölygésként éli át a teljességet, annak nem könnyű analitikus módon szemlélni a világot.

A költő a benne megképzett valóság minél tökéletesebb megörökítésére törekszik. Szeretné megnevezni a megnevezhetetlent, foghatóvá tenni a foghatatlant. Véges számú hangalak gúzsába kényszeríteni a végtelent. Az egyszeri, megismételhetetlen illanót, mely mégis magában hordoz minden korábban átélt pillanatot. A számára ihletett perc azonban rendszerint csak hangulatában közvetíthető. Egyrészt azért, mert a földiek teremtette nyelv korlátozott eszköztára nem elégséges az éteri részeként számontartott képzetek bonyolult hálózatának megjelenítésére, másrészt azért, mert nem ismerjük, nem ismerhetjük a mű keletkezésének hátterében rejtező emberi motívumokat. A költő beszámolhat ugyan a lét fizikai síkján történt eseményekről, a vers foganásának pillanatában megélt lelki rebbenésekről, az őt körülölelő táj szépségéről, valamint az érzékeiben feltoluló, gyermekkori ízek és szagok prousti gyönyöréről, ám egy kívülálló számára az élmény összes árnyalatát a maga teljességében átadni nem lesz képes soha. Az egyén tetteit és érzelmi válaszait meghatározó múlt ismerete, valamint az ént körbefonó viszonyrendszer feltérképezése nélkül a versbe zárt pillanat rétegeinek létmozaikokként felvillantott képei sem nyújtanak feltétlenül elegendő támpontot a mű minden részletének megértéséhez. Az én és a külvilág szembenállása feloldhatatlan. A művészet sajátos eszközeivel mégis e két térfél közt emelkedő fal lebontását célozza szüntelen.

A mű első publikálásakor önálló életre kel. Leválik szerzőjéről, és az olvasók ítéletére bízatik. Így lesz az eredeti szándékból annyi olvasat, ahány befogadói értelmezés. Amint közkinccsé válik a mű, a szerző részéről utólagos reklamációnak helye nincs. Ritka pillanatnak számít, amikor a költő saját versének ihlető helyzetét magyarázhatja.

Ezennel élek is e kivételes lehetőséggel, és helyet foglalok a zebegényi nyaralónkat övező teraszos domboldal vadszőlő futotta lugasában. 2026 júniusának elején járunk. A hintaágy fölött szőlőlevelek fény-árnyék játéka ringatózik. Álmosítóan lüktet körülöttem a kora délután. A tér kitágul, az idő átlátszó hártyái megpattannak. Egyetlen pillanattá sűrűsödik a létezés. Tapinthatóan érzem a foghatatlan jelenlétét: csöndsima és létmeleg. Megszűnik a fojtogató, örök szorítás. Már nem vagyok itt. Az idő résein át – a múlt fogad. A gyermekkor örömével szívom magamba a szobi Duna iszapszagát. Nagypapáék kertjében egy tőkéről aranyszín szőlőfürtöt szakítok. Szellő lebbenti szöszke hajam. Időtlen vagyok, és súlytalan.

Csörrenés. A mobiltelefon agressziója szilánkokra töri a percet. Riadó eszmélkedéssel fülelek, honnan jön a hang. És igen, dühös vagyok. A szertefoszló derű keserű ízt hagy maga után. A megzavart idillből nehezen találok vissza a jelenbe. Mert „Az átzuhanás, az megterhelő. / Maradni szeretnék… / A változás / szűk száján átcsúszni, az horzsolás.”*

Szondi György meleg hangja hullámzik elő a fekete dobozból. Árad belőle a tőle szokatlan, gyermeki lelkendezés. A telefon köré pulzáló derű telepszik. Hirtelen elszégyellem magam. Alig várom, hogy a beszámoló révén utólag részese lehessek a rejtélyes esetnek, amely hallható módon felkavarta a Pannónia utcai ház lakóját.

– Szeretnéd tudni, duduc, milyen csoda történt velem ma délidőben? – kezdi a Mester. – Ha elmondom, te leszel a harmadik, aki erről értesül.

Lélegzet-visszafojtva figyelek.

– Egy hindu asszony eltüsszentette magát sorban állás közben. A pékségben. És nekem több mint nyolcvan évet kellett várnom erre.

Néhány pillanatig nem tudom, miként értékeljem a hallottakat. Zavartan nevetgélek, hogy időt nyerjek, mert érzem: az információ-feldolgozás az agysejtek szinaptikus réseiben elakadt. Nem sikerül megtalálnom a megfelelő szavakat. Nőies kedvességgel búcsúzom.

Mire letesszük a telefont, minden az őt megillető helyre kerül bennem. A bejelentés most már szíven üt.

– Hát, te meg miért sírsz? – kérdezi a férjem értetlenül.

– Úgy meghatódtam! – zárom rövidre a beszélgetést.

Miként magyarázzam meg neki, hogy kivételes csodára bukkantam túl a XXI. század első negyedén? Nem világrengető csodára, amilyet kegytemplomok könnyező Madonnáinak látványa nyújt, nem is a létezésben rejlő hétköznapi csodák egyikére, melyekért az édes Kosztolányi oly lobogó életszeretettel rajongott. Csak egy emberre, aki nyitott szívvel szemléli ezt a mind szűkebbre záródó világot, és még képes a mindennapok taposómalmában csodaként értékelni egy tüsszentést is.

Nem, ezt lehetetlen elmagyarázni. Inkább megírom néhány hexameterben.

Budapest, 2026. szeptember 18.

*Nádasdy Ádám: Maradni, maradni